Magyar gazdák a német földről

A zarándokutak világához hasonlóan különleges utazási forma egy tanulmányút is. Egy ilyen utazás több mint egy egyszerű társasutazás, ahol a látvány, az élmény és a kikapcsolódás az elsődleges szempont. „Nem szégyen attul tanulni, aki többet tud, szégyen megkötni tudatlanságban magát s nem tanulni.”, mondta Zrínyi Miklós hadvezér, költőnk, akinek ezzel az örökérvényű mondásával lehet talán a legjobban érzékeltetni a tanulmányutak plusz elemét. A reformkor számos ismert személye utazott Európába, hogy megismerjék a polgári társadalmakat és az ott szerzett tapasztalataikat a haza haladásának ügyében kamatoztassák. Ennek a reformkori utazási hullámnak eredményeként számos útleírás született, amelyek közül jó néhányat már bemutattam itt az ELBIDA projektben. Idővel azonban tágult az utazás során megismerni kívánt ismeretkör, sőt eljutott odáig, hogy egészen speciális szakmai területek iránti érdeklődés is utazásokat hívott életre. Ezekről a tanulmányutakról számos érdekes olvasmány született, jó néhányról itt a blogban is meséltem. Vikár Béla, Molnár Aladár, Túry József, Krátky János vagy akár Felméri Lajos, hogy csak pár klasszikust említsek, mind tanulási céllal utaztak külföldre, majd leírva tapasztalataikat, adtak lehetőséget arra, hogy más is tanulhasson az élményeikből. Szeretem a tanulmányutakról szóló útleírásokat, hiszen nagyon érdekes dolgokról lehet olvasni. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy kit érdekel 2022-ben, hogy az 1890-es évek Európájában milyenek voltak a közvágóhidak és marhavásárok berendezései, vagy a városi vízművek, vízszűrő telepek és az egyéb városüzemeltetési rendszerek. Hiszem, hogy ezek az egyénileg „nem lényeges” ismeretfoszlányok is tágítják a tudásunkat és talán valami speciális úton, olyan felismeréshez vezetnek, amiből még hasznos gondolatok is születhetnek. Pontosan ezért szerettem olvasni, a mai bejegyzés főszereplőjét is, a „Magyar gazdák a német földről” című különleges és ritka könyvet. 1907 nyár elején az Országos Magyar Gazdasági Egyesület tagjai Németországba indultak, azzal a céllal, hogy megismerjék a „Németbirodalom” mezőgazdaságát és eredményeiket gazda szemmel a gyakorlatban is láthassák. Az utazó társaság vezetője, Miklós Ödön, a hazatérésüket követően, arra kérte a tagokat, hogy írják le az utazás során szerzett tapasztalataikat és élményeiket, majd ezen írásokból Buday Barna a kor ismert agrárpolitikusa formált egy vaskos tanulmánykötetet. A kész mű végül még az utazás évében, 1907-ben jelent meg Budapesten az Országos Magyar Gazdasági Egyesület gondozásában. A 268 oldalas könyvben számos az út során készített, különleges fotó található.

Ahogy Buday Barna szerkesztő írja, ezt a művet „hatvankettő gazda önzetlen buzgalma” hozta létre, így a korábbi bejegyzésekben megszokott, életrajzi blokk most elmarad, helyette az utazótársaság néhány ismertebb személyéről mesélek pár mondatban.

A kötet szerkesztője Buday Barna agrárpolitikus, 1892-ben lett az OMGE segédtitkára, majd hamarosan már a “Köztelek” című köz és mezőgazdasági lap szerkesztőjeként dolgozott. A lap az Országos Magyar Gazdasági Egyesület hivatalos közlönye volt. 1926-ban az OMGE igazgatójává választották és a hivatalos közlöny főszerkesztője is lett. 1906-ban a szászsebesi kerület képviselőjeként szerzett mandátumot és egészen 1924-ig országgyűlési képviselő volt. 1931-től a felsőház tagja lett, az OMGE által javasolt, s a kormányzó által kinevezett tagként. Igazgatósági tagja volt csaknem valamennyi agrárszövetkezeti és gazdatársadalmi intézménynek. 66 évesen, 1936. október 1-én hunyt el Budapesten.

Miklós Ödön mérnök, politikus volt a tanulmányút egyik vezetője, aki a Budapest-Zimony vasútvonal építésénél szerzett szakmai hírnevet, majd a budapesti gabonaelevátor építésének a vezetője lett. 1892-ben választották országgyűlési képviselővé, majd 1893-tól földművelésügyi államtitkárrá nevezték ki. 1900-ban a párizsi világkiállítás helyettes magyar kormánybiztosa lett. 1906-ban főrendiházi taggá nevezték ki. Ő volt az első magyar, aki a telefon fontosságára felhívta a figyelmet 1879-ben. Sokat utazott, többször bejárta Európát és Amerikába is eljutott. 67 éves korában, 1923. május 30-án hunyt el Passauban. Miklós Ödönnek jelent meg önálló műve utazásairól, így ő bizonyosan szereplője lesz egyéni szerzőként is az ELBIDA projektnek.

gróf Somssich Géza a somogyi illetőségű gazdálkodó, 1866-ban született Kivadáron. A császári és királyi 7. huszárezredben teljesített katonai szolgálata után, kizárólag gazdálkodással foglalkozott. A zselici dombvidéken hatalmas birtoka volt, melyet modern gépekkel szerelt fel. Rippl-Rónai Józseffel szoros barátságban volt. Barátságuk a közös kaposvári gimnáziumi éveik alatt kezdődött, majd elsodorta egymástól őket az élet. Rippl-Rónai József közel másfél évtizedes franciaországi távollétéből pontosan akkor tért haza Kaposvárra, amikor Somssich Géza éppen leszerelt és Somogyban kezdett gazdálkodni. A híres festő aktív tagja volt ekkor Kaposvár kulturális életnek és gyakran vendégeskedett nála gróf Somssich Géza is, ahogy a festő is sok időt töltött a gróf birtokán. Vélhetően ekkor festette híres portréját róla, ami nem rég a Virág Judit Galériában, 100 millió forint feletti kikiáltási árról indulva kelt el. Somssich Géza, 63 éves korában, 1929-ben hunyt el. A nagyatádi központi temetőben helyezték örök nyugalomba.

gróf Majláth József politikus, szociológus és zeneszerző Kölnben vette át az utazótársaság vezetését Miklós Ödöntől. 1858-ban Pécsett született a főnemesi származású Majláth család sarjaként. Apja, székhelyi Mailáth György országbíró, anyja, Prandau-Hilleprand Stefánia bárónő volt. Tanulmányait Budapesten, Sopronban és a bécsi Theresianumban végezte, majd jogot Bécsben és Budapesten hallgatott. Az önkéntesi éveit Győrben töltötte a 11. huszárezrednél, melynek hadnagya, később tartalékos honvédhuszár főhadnagya lett. 1885-ben grófi méltóságot és ennek alapján főrendiházi tagságot nyert. 1886-ban nőül vette Széchenyi Pál gróf, volt miniszter leányát, Máriát. Zemplén vármegye tiszteletbeli főjegyzői tisztét is betöltötte, de mint zeneszerző is működött és szerzője volt több kedvelt zongoradarabnak. Tagja volt a képviselőház közgazdasági és közlekedési bizottságának. Közgazdasági ügyekkel és a vízügyekkel behatóan foglalkozott élete során. Elnöke volt a bodrogközi Tisza-szabályozási Társulatnak. 1926-ban a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja lett. 1940. április 2-án hunyt el 82 éves korában Ófehértón.

Jeszenszky Pál mezőgazdasági szakember, a tanulmányút egyik vezetője 1864. december 1.-én született Gömörpanyitban. Tanulmányait a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián végezte. 1894-ben a Köztelek társszerkesztője lett, 1896-tól pedig az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) titkára, majd 1906-tól ügyvezető titkára. 1913-ban a Magyar Mezőgazdák Szövetkezetének vezérigazgatójává választották. Az első világháború után átszervezte a szövetkezetet s annak alelnöke lett. 1930-ban vonult nyugalomba. Négy évtizeden át rendezője és elnöke volt az Országos Mezőgazdasági Kiállításoknak, emellett közel két évtizedig a Gazdatisztek Országos Egyesületének ügyeit vezette. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület hivatalos közlönyében, a „Köztelek” című lapban számos szakcikke jelent meg.  1951. július 22-én 87 éves korában hunyt el Újfehértón. Nem kizárt, hogy a későbbiekben szerzőként még szereplője lesz az ELBIDA projektnek.

A fent bemutatott személyek mellett számos további ismert név tűni fel az utazótársaság tagjai között. A tanulmányúton részt vett például Dr. Magyar Károly politikus, Rubinek Gyula későbbi földművelésügyi miniszter, Macskovics Pál pápai prelátus, Leidenfrost Károly földbirtokos (Leidenfrost Adolf testvére), Szent-Iványi József politikus, Lichtenegger Gyula földbirtokos, Pálóczi Horváth István földbirtokos, Földes Béla közgazdász és Leitgeb Imre királyi tanácsos is, aki nem régen önálló művével szerepelt az ELBIDA projektben.

Részlet a könyvből:

„Ebéd után, a festőileg feldíszített városon keresztül külön villanyos kocsikon mentünk a Rajna partjáig. Mannheim a Rajna folyó mellett a Neckár folyó torkolatánál fekszik, mely előnyős fekvés mintegy praedestinilja arra, hogy fontos kereskedelmi góczpont legyen. És tényleg az is; hatalmas kikötői, hová egyenesen a tengerről tudják a nyersárút behozni avagy viszont a készet kivinni, a partokon egymás mellett levő óriási raktárak és a rengeteg sok gyár igazolja, hogy Mannheim Németország egyik főpiacza.

A Rajna partjára érve várnunk kellett, míg az a hajó kiköt, melyet részünkre Karl Weingart nagykereskedő rendelt, hogy egy kis utazást csinálva velünk a Rajna és a Neckár folyón, Mannheim vizi forgalmát és kikötőit megmutassa. Várakozásunk alatt felette mulatságos jelenetnek voltunk tanui. A kikötő állomást egy fellobogózott hajó foglalta el, melynek utasai — többnyire katonatisztek és feleségeik  előzőleg egy új kikötőnek megnyitási ünnepélyén vettek részt és itt szállottak partra. A kiszállás nagyon nehezen ment, melynek okát – a hajó fedélzetén látható  üres pezsgős palaczkok és a társaság tagjainak felette bizonytalan lépései, hamar elárultak. Végre az utolsó német is kibukdácsolt. Mi hajóra szálltunk.

Eltávolodva a partról, gyönyörű panoráma tárult szemünk elé, a partokon óriási raktárak, melyek előtt lázasan dolgoztak a gőzdarúk, nehéz terheket emelve ki a megrakott hajokból, mindenfelé amerre a szem lát, gyárkémények merednek az égnek, fekete füstöt bocsátva a zajos város fölé! A vizen hajó, hajó után marad el gyors gőzösünk mellett, melyek nehéz, „Schlepp”-eket vontatnak maguk után. Folyton hangzik a rengeteg hajó sípja és kürt jelzése, mely végtelenül lármás koncertbe a hatalmas gyárak kürtjei fujják a basszust!

Vezetőnk és házigazdánk közben folyton magyarázza az egyes kikötőket és a raktárak rendeltetését, míg egy óriási raktárnál kikötünk. A nagy gabonaraktár házigazdánk Karl Weingart tulajdona. Megcsodáltuk a hatalmas raktárt, melynek négy emeletén rengeteg gabonakészlet van felhalmozva. A beoszlás és kezelés minden részletét áttanulmányozva, tovább hajóztunk a Rajnán, majd megköszönve a szíves kalauzolást, elbúcsúztunk és hajónkról a vasútállomásra tértünk, s ezután nemsokára útban voltunk Frankfurt a. M. felé. Este nyolcz órakor érkeztünk Frankfurtba, hol a „Metropol” és ,Monopol  szállóban pihentük ki a napi fáradalmakat.

Frankfurt a. M-ban csak félnapot időztünk, melyet a város megszemlésére használtunk fel. A főbb nevezetességek: Ezer éves dóm, Goethe szülőháza, Romerhaus, Zeil (utcza) és a remekszép és híres pálmakert. Délben már ismét úton voltunk, Németország egyik leghíresebb rajnai bortermő helye: Rüdesheim felé, hova folyton a Rajna jobb partján haladva, délután 1 óra körül érkeztünk meg. Rüdesheim a Niederwald hegy alatt a Rajna partján fekvő kis város 6000 lakossal; közepén egy régi, de most is lakott várrommal: a Niederburg-gal, mely még a rómaiak idejéből származik és hajdanában, „Rüdesheim” lovag székhelye volt, kit azonban 1282-ben rablásért kivégeztek; a vár most gr. Ingelheim tulajdonát képezi.

Rüdesheimbe érve a hotel „Jung”-ban telepedtünk meg, hol mindjárt ebédhez ültünk. Ez volt úgyszólván az első étkezésünk, hol teljesen magunk között, idegenek nélkül voltunk. Felhasználva az alkalmat, Miklós Ödön beszédet intézett a társasághoz. Elmondja, hogy hazánk politikai egén vészfelhők tornyosulnak, s hogy rövidesen erős megpróbáltatásnak lesz kitéve nemzetünk ezeréves fája. Összetartásra buzdítja a társaságot. Egyben pedig félig búcsúzik is, mert másirányú elfoglaltsága miatt ő csak Kölnig jöhet velünk, hol gr. Majláth József veendi át a társaság vezetését. Viharos, szívből jövő „Éljen” volt a mi kedves vezetőnk szavaira az első felelet, mert az alatt az idő alatt, melyet köztünk töltött, mindenki csak tisztelni, becsülni és szeretni tanulta meg őt.

A társaság nevében Somssich Géza gr., dr. Bálint Béla és Jeszenszky Pál köszönik meg Miklós Ödönnek a társaság eddigi vezetését. Majd közkívánságra Buday Barna szólal fel és rövid párhuzamot von a németországi és hazai viszonyok között, példának állítja a németeket, kik első sorban szívós összetartásokkal vívtak ki fejlődésüknek mostani magas fokát. Kéri a társaságot, hogy a jelen levő 60 magyar gazda, kik vonzó példát láthattak idekint, tartsanak össze és legyenek otthon is előharcosai az összetartásnak! Magyar Károly dr. szép szavakkal emlékezik meg Darányi Ignácz földmívelésügyi miniszterről és indítványozza, hogy küldjön a társaság üdvözlő táviratot, a magyar gazdák miniszterének. A társaság lelkesen tette magáénak az indítványt és hosszasan éltette Darányit.

Ebéd után felkerekedett a társaság és fogaskerekű vasúton felmentünk „Niederwald”-ra, melynek gerinczén áll az óriási „Nationaldenkmal”. Az óriási szobrot, melynek készítése 1100.000 márkába került 1883-ban, Vilmos császár jelenlétében leplezték le. 12 méter magas talpazaton áll, Germaniar, 10 méter magas érczalakja, büszkén mutatva Francziaország-felé az egységes Németország koronáját. A talapzat oldalain meg vannak örökítve a német-franczia háborunak főcsatái, a homlokoldalon pedig gyönyörű reliefben a császár lovasalakja, körülvéve a német fejedelmektől és tábornokoktól, kik közreműködték az 1870-1871-iki háborúban a győzelem kivívásában. Jobbra ezen képtől van a béke, balra a háború allegorikus alakja, melyek egyenkint 6 m. magasak. A főkép alatt öt verse van a németek hitvallásának a „Wacht am Rhein”-nek bevésve. A hatalmas és monumentális szobor előtt pedig lassú roskatag léptekkel sétál fel és alá a szobor őre, egy ősz veterán, kinek a mellét több érdemrend díszíti, ki midön a nézők a csata képét bámulják, meg-megáll s könyekben ragyogó szemekkel mondja: „Ja ich war auch dabei!” A magasból gyönyörű kilátás nyílik a vidékre s a képet még szebbé teszi a lent tovahömpölygő nagynémet folyó, a Rajna!

Visszatérve a szobortól a királyi pinczékhez mentünk, hol a kormány nevében egy kormánytanácsos és a pinczekezelőség élén Czéh Sándor igazgató fogadott bennünket. A pinczék megtekintése közben, bámultunk azokon az óriási árakon mit elérnek, ezek közül említésre sőt bámulatra méltó, hogy 3 hl. 1803. évi aszúbort 17.400 márkáért vett meg árverésen egy előkelő rajnavidéki borkereskedőczég. A pinczék megtekintése után végigkóstoltuk a borokat, majd pedig a kormány képviselőjének hívására kitűnő hideg ozsonna mellett élveztük a Rajnavölgy gyöngyét, a rüdesheimit. A lakománál a kormány képviselője a földművelési kormány nevében üdvözli a magyar gazdákat. Elmondja, hogy ismeri a mi szép hazánkat, mely bővelkedik természeti szépségekben; ismer sok előkelő magyar mágnást is, de ezekkel a legnagyobb csodálkozására nem szép Magyarországon, hanem külföldi fürdőkben találkozott. Hiába kereste őket a szebbnél-szebb és kitűnő magyar fürdőkben, ott nem találta őket sehol. S ez szerinte nagy hibája a magyarnak, hogy nem tudja megbecsülni azokat a kincseket, melyekkel a természet elhalmozta; végül a magyar királyra üríti poharát. Miklós Ödön lendületes beszédben köszöni meg a szíves fogadtatást, Németország és monarchiánk közti barátságot éltetvén. Czéh Sándor a porosz királyi pinczék igazgatója magyar nyelven s őszinte szívvel üdvözli honfitársait. Elmondja, hogy évek hosszú sora óta kint van Németországban és sok küzdelmébe került, mig a mostani megtisztelő állásig felvitte a sorsát. Kint van az idegenben ugyan, de szívében megmarad annak, minek született, magyarnak. Gróf Somssich válaszolt szép szavakkal a lelkes beszédre. Estefelé járt már az idő, midőn szíves házigazdánktól és honfitársunktól búcsút vettünk.”

A német birodalmi gazdasági egyesület (Deutsche Landwirtschafts-Gesellschaft) meghívására 1907 kora nyarán szervezte a tanulmányutat az Országos Magyar Gazdasági Egyesület. A hatvankettő tagból álló csapat, 1907. május 29-én délután indult el a keleti pályaudvarról. Az indulás előtt minden résztvevő kapott egy kis „zöldkönyvet”, amely a teljes utazás minden részletét tartalmazta. Bécsen keresztül Münchenbe utaztak, amely az első valódi állomása volt a tanulmányútnak. Az itt eltöltött pár nap során a társaság megnézte a leutstetteni uradalmat, a stanbergi tavon hajókiránduláson vettek részt, megtekintették az állatvásárt, több gazdasági akadémiát és a királyi rezidenciát is. Münchenből, Ausburgon és Ulmon át Stuttgartba utaztak. A városban eltöltött éjszaka után a gazdasági tudományok legrégibb forrásához Hohenheimbe utaztak, ahol a gazdasági főiskola egész napos programot biztosított. Ezt követően Heidelberg és Mannheim következett, ahonnan a Rajnán hajóval utaztak Frankfurton át Kölnbe. Pár napig a város volt a társaság fix otthona, innen indultak a düsseldorfi mezőgazdasági kiállításra, Horbellbe és a berggeisti brikett gyárba. Kölnből pár kisebb megállóval Halléba mentek, majd Magdeburgon keresztül érték el Berlint. Egy potsdami kirándulást követően végül a berlini búcsúbankett után, az anyaország felé vették az irányt és tértek vissza Budapestre.

A Buday Bálint által szerkesztett és az utazáson résztvevők tollából származó tanulmánykötet, különleges olvasmány. Semmiképpen nem egy klasszikus útleírás, ugyanakkor nem is száraz adatokkal tarkított tanulmány. Talán a gazdasági útleírás megnevezés a leghelytállóbb, hiszen jelen van benne az utazás során átélt élmények mellett, a tanulmányút során szerzett mezőgazdasági ismeretek, jó gyakorlatok leírása is. A könyv több részén is jelzi az aktuális szerző, hogy a magyar mezőgazdaságnak fontos lenne tanulni a nyugati gazdaságoktól, átvenni olyan gyakorlatokat, amelyek ott már jól működnek. A könyvben az utazás tényleges leírása mellett, bemutatják a német gazdatársadalmat, a szövetkezeti életet, a növénytermesztési és állattenyésztési gyakorlatokat, a jó eredménnyel használt gépészeti eszközöket, a szőlőművelést, a kertészetet, sőt egy részben még a német mezőgazdaság sikeréről is olvashatunk. Külön részt szentelnek a résztvevők szubjektív beszámolójának is, a „Hangulatok” című fejezetben, ahol a negyvenkét résztvevő meséli el röviden az úton szerzett benyomásait. Összességében egy érdekes és komplex mű, amely számomra, mint útleírás olvasónak is élményt jelentett, ugyanakkor a téma iránt érdeklődő szakértő olvasó számára is érdekes visszatekintést adhat, az 1900-as évek eleji német mezőgazdaságra. A kötet szerzőinek egyes tagjaival bizonyosan fogunk még találkozni a blogban és abban is biztos vagyok, hogy továbbra is jelen lesznek a tanulmányutak beszámolói az ELBIDA projektben. Ezek a beszámolók általában nem a legizgalmasabb fajtáji az útleírásoknak, ugyanakkor könyvészeti és gyűjtői szempontból, mégiscsak izgalmas darabjai a témának. Hamarosan tehát folytatjuk.