Könyvek

Szeretem, ha egy könyv különleges valamilyen szempontból. Elkápráztat, amikor egy ritkán látott kötésváltozat vagy egy épen maradt védőborító kerül a kezembe, de lenyűgöző érzés az is, amikor egy kevesek polcán előforduló, extrém ritkaságot végre a kezembe vehetek. Az ilyen könyvek mindig kiemelt helyet kapnak a polcon. Vannak persze olyan könyvek is, amelyek különlegességét valamely hozzájuk kötődő történet adja, amely a szerző személyére, a könyv fizikai létére vagy akár az abban bemutatott utazásra is vonatkozhat. A különleges könyvek tehát sokfélék, de gyűjtőként egységesen rajongok értük. Rajongásom legújabb szereplője, Leitgeb Imre „Élményeim a bolsevista Oroszországban” című könyve, mely nemrég lett a gyűjteményem része. Ritka, betiltott (azaz szerepel a fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek listáján) és megosztó a könyv, sőt még a szerzőnek a személye is izgalmas, így bátran nevezhető különlegesnek a kötet. Nem klasszikus útleírás, hanem sokkal inkább egy visszaemlékezés a szerző Oroszországban töltött hét évéről, amely időszakban bár sokat utazott Leitgeb, művében hangsúlyosan csak a hazautazásról mesél. A könyv 1930-ban jelent meg Budapesten a Genius Kiadó gondozásában. A 142 oldalas műben egyetlen illusztráció sincs.

Ritka könyv

Leitgeb Imre 1866. május 26-án született Derecskén. Apja Leitgeb János földbirtokos, míg anyja Bánik Emília volt. 1866 telén anyja és három testvére a kolera járvány áldozata lett, így szinte csecsemőkorától apja gondoskodott róla. Gimnáziumi tanulmányait Pesten, Debrecenben és Nagyváradon végezte, majd 1884-től jogot hallgatott Pesten. 1889-ben tette le az államtudományi államvizsgát. Derecskén gyakornokként kezdett dolgozni, majd 1890-ben helyettes szolgabíróként működött. 1890 végén hosszabb utazást tett Szerbia, Bulgária és Törökország érintésével. Hazatérése után a gazdálkodásban segített, az akkor már idős és beteg apjának. Két évre rá, 1892-ben apja meghalt, így már a birtokok örököseként folytatta a gazdálkodást Derecskén. A földbirtokosi teendők mellett is fordított időt a tanulásra, így a gazdálkodással párhuzamosan közgazdasági tanulmányokat is folytatott. Külföldi tapasztalatszerzés céljából 1892-1898 között beutazta Olaszországot és több ízben Németországot is. 1898-ban bérbe adta birtokait és közel két évre Németországba költözött, hogy tanulmányaira tudjon koncentrálni. Hazatérését követően a földművelésügyi miniszter megbízásából hosszabb időt Szerbiában és Ausztriában töltött, ahol az élőállat és hús export-import kérdéseit tanulmányozza. Ekkorra már tagja volt Bihar vármegye törvényhatósági bizottságának és a Derecske-Nagyléta-Debreczen vasútigazgatóságnak is, valamint szolgálaton kívüli huszár hadnagy és tiszteletbeli szolgabíró is volt. Életének ezt követő szakaszáról érdekes módon nagyon érintőleges információkat találtam csak, pedig karrierje egyértelműen ívelt felfelé. 1902-től Münchenben, Genfben és Zürichben mint királyi tanácsos működött, majd a Földművelésügyi Minisztérium megbízottjaként teljesített szolgálatot Szófiában és Belgrádban. Belgrádban munkáját igen nehéz körülmények között látta el, az annexió, a vámháború okozta magyarellenes és háborús hangulat nagymértékben akadályozta azt. Családja folytonos inzultusoknak volt kitéve, Leitgeb testi épsége is többször veszélyben forgott. A rendkívüli helyzet annyira megviselte idegeit, hogy 1910 szeptemberében áthelyezését kérte. 1910 végén vélhetően pihenésként egy hosszabb utazás keretében beutazta egész Európát és a Kaukázust is. Visszatérését követően, 1911 januárjában foglalta el új állomáshelyét Bukarestben. 1912-ben a balkáni szolgálat után, mint a földművelésügyi miniszter külföldi gazdasági szaktudósítója, Moszkvába rendelték. A háború kitörése Oroszországban érte, majd Kijevbe került, végül pedig Odesszába és csak 1919 őszén sikerült hazatérnie számos nehézség után. 1920-ban még továbbra is szaktudósítóként a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából dolgozik, majd 1930-ban már, mint hollandiai magyar főkonzul találkozunk a nevével, egészen az 1936-os nyugdíjba vonulásáig. 1939 márciusának első napjaiban, 73 évesen halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben 1939. március 9-én, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Részlet a könyvből:

„Csalódnak azok, akik azt hiszik, hogy kiszabadulva a vörös uralom poklából, a megpróbáltatásoknak ideje végetért. Az életveszély megszünt ugyan, de az egyéni büszkeség, az emberi méltóság még erős megpróbáltatásoknak volt kitéve. Nem utleírásról van szó s igy nincs semmi mondanivalóm utunkról, amely a leírhatatlanul piszkos, elhanyagolt »Russe« nevü orosz hajon vitt célunk, Konstantinápoly felé. Az orosz hajó tisztjei legalább előzékenyek, udvariasak voltak. De annal inkább kimutatta foga fehérjét a felügyelettel megbizott francia altiszt, aki a győző hatalmának tudatában minket a volt, francia felfogás szerint meg most is ellenségeket, a legbrutálisabban kezelt. Mint csordát hajtott bennünket ide-oda s csak akkor nyugodott meg, amidon mindenünnen kiüzve, kiszorította kis társaságunkat éjjel-nappali tartózkodásra a fedélzetre. Itt Iegalább megvigasztalt bennünket a tenger fenséges szépsége, a hajót kísérő delfinek vidám ficánkolása.

Moszkva látképe

Moszkvai utcakép

Utközben különben a felettünk parancsnokló francia altiszt megmutatta, hogy jó modorát hol s hogyan sajátította el. Hajónk három napig Sulinán vesztegelt, ahol a Dunán felfele utazó menekültek különváltak a mi szállitmányunktól. Velök ment mint fedezet a »La Scarpe< aknarakó; a kiserőhajónknak visszatértet kellett itt bevárnunk. A várakozás ideje alatt a »Russe« vendéglőse vett egy levágott ökröt, amelyet a parton, a mi szemünk láttára transirozott fel az altiszt ur. Ehhez nagyszerüen értett és ekkor sült ki, hogy polgári foglalkozására nézve mészáros. Nem tudom, hogy e másként tiszteletreméltó foglalkozás mennyiben adta meg neki a kvalifikációt a hajón betöltött fontos állásához. Elvégre a fedélzeten levő menekültek kivétel nélkül az intelligens elemhez tartoztak és igy talán jobb, előzékenyebb bánásmódot és humánusabb felügyelőt érdemeltek volna.

Moszkva – Vörös tér

Kijevi utcakép

Egy szép reggelen hajónk tele volt bolseviki propagandanyomtatványokkal, a kabinokban, éttermekben, szalónokban, fedélzeten, mindenütt nyomtatványok. A legszigorúbb vizsgálatot rendelte el a parancsnokság: átvizsgáltak a poggyászokat, megmotoztak mindenkit, kihallgatták az egész személyzetet, de nem találtak semmi gyanúsát és megoldatlan rejtély maradt, honnan eredtek és ki vagy kik által terjesztettek a nyomtatványokat. 1919 julius 27-en délután szerencsésen megérkeztünk Konstantinápolyba, ahol hajónk Szkutarinál horgonyt vetett.

Katonák Moszkva utcáin

A vidéki Oroszroszág arcai

A horgonyvetés előtt a hajó utasainak alá kellett magokat vetniök a fertőtlenítésnek: e célból csónakokon kiszállítottak bennünket az ázsiai partokon levő fertőtlenítő intézetbe. Itt megfürösztették a társaságot s ruhainkat gőzzel fertőtlenítettek. E proceduránál a legérdekesebb az a körülmény volt, hogy visszatértink után számbavettek bennünket és két utas hiányzott. Átnézték a hajólistákat kétszer, háromszor, hiába, két utas eltűnt. A két utas szökése megfejtette a rejtélyt: bizonyára ők voltak a tettesek. De még bosszantóbb volt a francia parancsnokságra az, hogy ilymódon két agitátort ők szállítottak török földre. Mindenki kiszállott a hajóról, csak mi – a franciák előtt bélpoklosok – maradtunk vissza. A hajón senki sem tudta okát adni, miért kell nekünk visszamaradni? miért nem engedik meg kiszállásunkat? Két nap mulva megoldást ugyan nem nyert a rejtély, de legalább nyilvánvalóvá vált, kinek a rendelkezésére kell nekünk, osztrákoknak s nekem, mint egyetlen magyarnak a hajón vesztegelnünk.

Odesszai könyvtár

Odessza partjainál

1919 julius 29-en este egy francia katonai motorcsónak szuronyos fekete katonákkal megrakva, egy francia tiszt vezetése alatt, hajónk oldalához hajtott; a fedélzetre jött tiszt a katonai parancsnokság nevében foglyoknak nyilvánított bennünket s elrendelte, hogy azonnal szálljunk át a motorosba. Miért ez az erőszak? Erre a kérdésre nem tudott vagy nem akart válaszolni. A katonai motorcsónak bennünket Sztambulba vitt át, ahol kiszállásunk után a szuronyos fekete katonák által eszkortálva, bevonultunk egy a törököktől elrekvirált félig kész kaszárnyába: a Victor nevü kaszárnya szolgált a francia »Gite ‘Etapes« székhelyéül. Fekete katonákból állott a legénység, a francia altiszteken kívül pár tiszt is tartózkodott parancsnoki minőségben a kaszárnyában. Itt egy napos oldalon fekvő szobába beállítottak hat tábori ágyat, egy mosdót s mi hölgyek és urak vegyesen, internáltjai lettünk a győztes franciáknak, mégpedig török földön. A szoba ajtaja elött állandóan, éjjel-nappal két fekete őr; ezek közül az egyik lépésről-lepésre kiséri a bentlevőket, ha a folyosó végén fekvő – lehető legprimitivebb – helyiségbe kellett menni; hölgyeket, urakat egyaránt. Gondolni lehet, hogy a W. C. még idáig nem jutott el, e kaszárnya épitésénél még a régi török rendszert követték.

Moszkvai forgatag

Odesszai forrongás

Mit jelent az augusztusi konstantinápolyi hőségben hering módjára összeszoritva, egy napos oldalon fekvő szobában, függönynélküli ablakok mellett lakni, moszkitóhálók nélküli ágyakban aludni, azt csak az tudhatja, aki tiz napig a francia vendégszeretetet élvezte egy féligkész török kaszárnyában. Kiszabadulásunk után ismerőseink nem ismertek reánk, a moszkitóktól összecsípve, összedagadt fejjel, szánalmas látványt nyujtottunk. Pénzünkért – a vendégszeretet csak a fentvázolt ingyenes, fényes lakásra szoritkozott – az altiszti konyhából étkeztünk: nagyon jól és kiadósan, minden étkezeshez kijárt fejenként a franciáknál szokásos félliter vörösbor is. Meg kell adni, hogy a francia altisztek – legalább Konstantinápolyban – nagyon jól éltek. Sok magasabb parancsnokságnál megfordultam mint vendég, igy Mackensennél is Bukarestben, de ilyen konyhája egyiknek sem volt. Szobánk ablakai a szük uccán át egy török ház lapos tetejére nyiltak; itt fogyasztotta el rendesen egy kis dinnyeből s szép fehér cipóból álló vacsoráját nyugodtan, a világgal s önmagával elégedetten egy öreg, szép fehérszakállu, fezes mozlim, narghilejét sziva s feketekávéját szürcsölgetve, a holnap gondjait bizonyára Allahra bizva. Milyen méltóságteljes nyugalom, milyen igénytelenség; vele szemben a kulturvivők, akik meg 1919-ben is ellenségekként állanak egymással  szemben.

Bolsevik csapatok találkozása

A vörös hadsereg katonái

Egyetlen szórakozásunk az a napi séta volt amelyet két fekete őr biztos fedezete alatt, Sztambulból a galatai hid mindig ugyanaz, de azért mindennap más festői forgatagán át Pérába, a régi cári nagykövetség palotájába tettünk meg, ahol a bolsevizmusról szerzett tapasztalatainkról kellett beszámolnunk. De arra sohasem került a sor, hogy megtudhattuk volna, hogy miért is tartanak fogva? Mint bolseviki-gyanusakat, vagy mint volt ellenségeket? Annyira sem jutottam, hogy az odesszai szerb királyi főkonzulátus menlevelét felmutathassam; avval torkoltak le, hogy hamisitvány! Igy gyülölte a francia a németet és e gyülöletet átvitte a mi szerencsétlen monarchiánkra is, amely mindig szeretve a francia kulturát, veleszemben ártatlan volt. Igy teltek a napok a szép Konstantinápoly nemszép kaszárnyájában: egyhangúan, reménytelenül. A szigoru felügyelet alatt nem lehetett utat találni segitő befolyás keresésére. Nem lehetett senkivel sem beszélni, nem lehetett senkinek sem irni. Ha engedéllyel borbélyhoz mentünk, avagy valamely török fürdőt kerestük fel, mindig nyomunkban a szuronyos fekete őrség; elmondhattuk, hogy nyomunkban a sötét gond.”

Konstantinápoly – Pera utca

Leitgeb Imre, mint a földművelésügyi miniszter külföldi gazdasági szaktudósítója, 1912-ben került Moszkvába, majd a következő évben ebben a minőségben beutazta a Kaukázust és a Krímet. Oroszországi évei alatt sokat utazott az országon belül, de ezen utazásokról gyakorlatilag csak címszavakban mesél könyvében. 1915-ben az olasz frontra, majd azt követően a román harctérre került. 1918-ban tért vissza rövid budapesti szabadsága után Kijevbe. Oroszországi „kalandjai” 1919-ben Odesszában zárultak le, ahol a cseka börtönébe került, majd szabadulása után, a „Russe” nevű orosz hajóval, sok nehézség árán jutott el Konstantinápolyba. Itt azonban ismét hadifogoly lett, a francia hadsereg fogjaként. 1919 augusztusában egy osztrák kormányfőtanácsos és a németalföldi követség közbenjárásával, valamint a szerb követség segítségével szabadult ki. Konstantinápolyt végül a „Gastein” nevű hajóval augusztus közepén hagyta el és 28 nap utazás után, érintve Szmirnát, Rodoszt, Larnakkát, Alexandriát, Tripoliszt, Bejrútot, Jaffát, Korfut és Velencét érkezett meg Triesztbe. 1919. szeptember 10-én itt zárult le, Leitgeb Imre sok éves kihívásokkal és kalandokkal tarkított oroszországi jelenléte és visszatérése.

Konstantinápoly a levegőből

Katonák a Galata hídon

Leitgeb Imre az „Élményeim a bolsevista Oroszországban” című műve, hazatérését követően 11 évvel jelent meg. A könyv nem okozott osztatlan sikert. A „Nyugat” 1930-as 23. évfolyamának 23. számában Illyés Gyula erőteljes hangvételű kritikával illette a művet. Illyés szerint mind a megírás, mind a dokumentumok szempontjából szegényes könyv, csupán a hangzatos címe miatt keltett érdeklődést az olvasóközönségben. A könyv egészét megtévesztésnek érzi, ahogy a címet is. Kiemelten hangsúlyozta, hogy az 1930-ban megjelent könyv, nem az éppen aktuális állapotot mutatja be, hanem az 1919-es időszakot, ahonnan is csupán csekély időtartam erejéig volt betekintése a szerzőnek a bolsevista Oroszországba. Kiemeli azt is, hogy a nagyjából 140 oldalas műből, csupán 50 oldal szól az orosz élményekről, a többi részben a szerző egyéni gondolatait írja le a bolsevizmusról és egyéb politikai témákról. Bár nem vitatja, hogy a szerző jelen volt és látta Oroszország „véres metamorfózisát”, de Illyés úgy véli, mivel Leitgeb nem író, nem tudta ezt megfelelő minőségben visszaadni. Véleménye summázásaként úgy véli, Leitgeb Imre műve a könyvolvasók szellemi képességének a lenézését jelenti.

Konstantinápolyi utcai kereskedés

Nem volt azonban mindenki ilyen szigorú Leitgebbel és könyvével. Több könyvismertetőben tárgyilagosnak és érdekesnek ítélik meg a művet, melyben a szerző sürgönystílusban, röviden és lényegre törően meséli el néhány háborús és forradalmas év eseményeit. Naplószerűen, de nem nagyképűen mutatja be az oroszországi viszonyokat, tényszerűen, de mégis olyan izgalmasan, mint egy filmregény. A Leitgeb művét pozitívan értékelők értékes és érdekes történelmi dokumentumként fogalmazzák meg a könyvet. Az igazság talán valahol félúton található. Illyésnek igaza van, hogy Leitgeb nem egy jótollú író. Szófordulatai, történetmesélése, képei meglehetően egyszerűek, sokszor érzetre hatásvadászok. Az is igaz, hogy a könyv egy része a szerző egyéni bolsevizmus értelmezéséről szól, nem csekély általánosítással tarkítva. Ugyanakkor vannak benne érdekes és izgalmas részek is, különösen az 1919-es események és a megmenekülés történetei olvasmányosak. Személyesen izgalmasnak éltem meg elméleti fejtegetéseit a „szovjet” jövőjéről is, de vélhetően ez inkább már egyéni, mint sem általános izgalmat jelentő rész. Leitgeb Imre műve tehát bátran nevezhető megosztónak.

A mindig forgalmas Galata híd

Különösen ritka az „Élményeim a bolsevista Oroszországban” című könyv. Az aukciók archívumában kutakodva csupán kétszer jelenik meg a mű, emellett pedig egyéb internetes felületeken keresve is elvétve akadhatunk a könyv nyomára. Ilyen szintű ritkaság esetében a mű ajánlása meglehetősen elméleti dolog, hiszen bár szerintem különösen érdemes az olvasásra Leitgeb műve, a beszerezhetetlensége miatt gyakorlatilag illúzió azt gondolni, hogy valaki olvasva a blogbejegyzést kedvet kap a könyvhöz és elolvassa azt. Elektronikus formátumban jelenleg még nem elérhető a könyv, amely így végképp csupán kevesek kiváltságává teszi az olvasmányélmény megszerzését. Idővel igyekszem ezen a helyzeten változtatni és az ELBIDÁRIUM felületén elérhetővé tenni a művet, de ehhez még kell némi türelem. Életem jelen helyzetében, akármennyire is szeretem a könyveimet, kicsit háttérbe szorult a gyűjtői és blogírói tevékenységem. Aki rendszeres, visszatérő olvasó az ELBIDA projektben, annak talán feltűnt, hogy két hetes gyakoriságúvá ritkultak a bejegyzések, amely annak köszönhető, hogy hivatalos tevékenységem most egész embert kíván. Vezetőként egy gyermekvédelmi intézmény működtetése most olyan kihívást jelent, amely igazán elfoglalttá tesz. Az elszabaduló árak és a drasztikusan növekvő rezsi, valamint az ezzel párhuzamosan csökkenő bevételek egy olyan helyzetet eredményeznek, amelyben nehéz hosszú távon tervezni. A helyzet bár sok kihívást és hatalmas leterheltséget jelent, nem eredményez végleges károkat a gyűjtői és blogírói tevékenységemben. Vélhetően lesz még olyan időpillanat, amikor csúszik a szokásos menetrendhez képest a bejegyzés, de eltűnni soha nem fog. Amint egy kicsit lazul a hurok a nyakamon, Leitgeb Imre művének digitalizálása az első feladataim egyike lesz és akkor mindenki számára elérhető lesz ez a különleges mű is az ELBIDÁRIUMból. A könyvismertetők sora is folytatódik, csupán most nem garantáltan hetente. Nem tervezem ezt az átmeneti időszakot hosszúnak, azaz reményeim szerint sikerül megoldanom egy kis átszervezéssel azt, hogy visszaálljon minden az eredeti kerékvágásba. Folytatom tehát és hamarosan ismét egy igazi csemegével érkezem itt az ELBIDA projektben.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment