Budapesttől a Fekete-tengerig csónakon

Szenvedélyes horgász vagyok, bár mostani életszakaszomban időhiány miatt inkább csak szenvedélyesen vágyakozó horgásznak nevezhetem magam. Fiatal éveimben nagyon sokat horgásztam, de nem a halfogás vonzott igazán, sokkal inkább a „halvadászat” hangulata. Amikor visszagondolok az élményekre, soha nem egy-egy nagyobb fogás emléke villan be elsőként, hanem inkább a vízparton töltött különleges pillanatoké. Persze csodás dolog volt, amikor sikerrel járt a horgászat és átélhette az ember a kapás, majd a fárasztás örömét, de ennél erősebb élményt jelentett a horgásznapra történő izgatott készülődés és a nap során átélt semmihez nem hasonlítható hangulat. Számomra közösségi program volt a horgászat. Eleinte iskolatársammal, aztán barátommal és édesapámmal, majd testvéremmel jártam a vízpartra, velük éltem meg legszebb horgászkalandjaimat. Az egy hetes dunai horgásztúra sok éven át a leginkább várt eseménye volt az évnek. A Dunának egészen különös varázsa volt. Éjszakánként várva a kapást, igazi mély beszélgetéseket lehetett folytatni a „világ nagy dolgairól”, amit maximum csak egy-egy hajó érkezése zavarhatott meg. Az uszályok dohogó motorhangja már azelőtt hallható volt a csendes éjszakában, hogy megpillantottuk volna a fényeit. Ilyenkor mindig felmerült a kérdés, hogy vajon honnan jön, hová megy, és mit szállít az adott hajó. A Dunán történő végig hajózás akkoriban egy igazi romantikus kalandnak tűnt. Viccelődve fantáziáltunk egy Borus Demeter féle, horgászattal vegyített dunai hajós kalandról, bár azt mindig kiemelve, hogy hamar felkopna az állunk, ha csupán azzal kéne beérnünk, amit megfogunk. Az ilyen gondolatébresztő, beszélgetős, vágyakozós éjszakákat a legszebb emlékekeim között őrzöm, éppen ezért a Duna mindig is az „örök szerelem” kategória maradt. Az országokat átszelő hatalmas folyam sok különleges utazásnak volt a helyszíne az elmúlt évszázadokban is. A dunai utazások közül most bemutatott történetünk 1885-ben kezdődött, amikor is öt fiatalember eldöntötte, hogy evezős csónakkal Budapesttől indulva eljut egészen a Fekete tengerig. A mai szemmel sem mindennapi kaland során bár számos kihívással kellett megküzdeniük a résztvevőknek, de végül sikerrel zárult a vállalkozás. 25 nap alatt, mintegy 1700 kilométert evezve jutottak el a kitűzött célig, majd onnan már a szárazföldön tértek vissza Budapestre. Az utazásról akkor nem jelent meg könyv, de 20 évvel később, a Hunnia Csónakázó Egyesület évi jelentésének mellékleteként azonban igen. A szerző nélküli műről, már 1929-ben dr. Siklóssy László azt írta „A magyar sport ezer éve” című munkájában, hogy könyvészeti ritkaság, amely nyilván 2024-ben még fokozottabban igaz. A könyv 1905-ben jelent meg Budapesten, a Hornyánszky Viktor Császári és Királyi Udvari Könyvnyomda gondozásában. A mindösszesen 108 oldalas műben 3 kép és egy egészen pazar térkép található.

Szerző nélküli könyvvel ritkán van dolgom, így a szokásos életrajz szükségtelené vált, ezért néhány gondolatot a kalandban résztvevő utazókról írok. A végleges csapat tagjai Lisznyai Tihamér, Lisznyai Elemér, Pogány József, Pálfy Viktor és Pálföldi Lajos voltak.

A Lisznyai testvérpár apja a híres Lisznyai Damó Kálmán költő volt. Lisznyai rövid élete ellenére komoly sikereket ért el, mind az irodalomban, mind a közéletben. Jól ismerte Petőfi Sándort és tagja volt a Tízek Társaságának is. Alkoholbetegsége és vélhetően az ebből eredő egyéb betegségei miatt 1863-ban, 40 éves korában halt meg Budán, a Császárfürdőben. Feleségét valamint fiait, a 10 éves Elemért és a 7 éves Tihamért nagy szegénységben hagyta hátra.

Tihamér, akit a könyvben a legtöbbször Damóként említenek 1856-ban született. Iskoláit Budapesten végezte, majd Nagyszombaton kapott állást a magyar királyi államvasutaknál. 1880-ban kultúrmérnök lett, majd 1893-ban kultúrmérnöki felügyelővé nevezték ki. Aktív részvételével alakul meg 1882-ben a Budapesti Csónakázó Egyesület, amely később a Hunnia nevet vette fel. Lisznyai egészen haláláig jelen volt a Hunnia Egyesület életében, sok éven át igazgatójaként tevékenykedett. 1895-ben a Tisza szabályozás szolnoki kerületi felügyelője lett, ahol érdemei elismeréséül a Ferencz József-rend lovagkeresztjét kapta. 1901-ben már az Országos Kaszinó igazgatója, mely tisztséget egészen haláláig viselt. A Magyar Királyi Országos Vízépítési Igazgatóságnál osztálytanácsosként, majd miniszteri osztálytanácsosként tevékenykedett, később pedig a Pest vármegye Dunavölgy Lecsapoló Társaság miniszteri biztosa lett. 1919-ben a Földművelésügyi Minisztérium helyettes államtitkárnak nevezték ki. 1924. szeptember 22-én, 68 éves korában, szívbetegségben hunyt el.

Elemérről már jóval kevesebbet tudni. Az bizonyos, hogy 1853-ban született majd orvosi pályára ment. Egy helyen azt írták róla, hogy a főváros egyik legkedveltebb orvosa volt, dolgozott budapesti klinikákon, de színházak orvosaként is. Későbbi feleségével, Szeles Adél színésznővel is színházi orvosi munkája során ismerkedett meg. Budapest mellett Örkény orvosaként is évekig tevékenykedett. Életének jelentős szakaszát határozta meg a Balaton iránti kötődése, melynek történetét unokája Damó Elemér nyugalmazott honvéd ezredes elmondásából lehet tudni. 40 éves volt Lisznyai Elemér, amikor megbetegedett. Orvos kollégái tengeri levegőt ajánlottak neki, ezért úgy döntött Fiuméba utazik. A vonat, amivel gyógyulni igyekezett, a Balaton parton ment végig. Aligánál pillantotta meg először a tavat, majd amikor még Lelle magasságában is csak vizet látott, úgy döntött, hogy leszáll, hiszen minek olyan messzire utazni, ha itt is van egy szinte tenger méretű vízfelület. A leszállást követően a falu központja felé vette az irányt, ahol sikerült is beszélnie az akkori településvezetővel, akitől megtudta, hogy Lellének orvosra van szüksége. Így hamarosan letelepedett Lisznyai Elemér. 1896-ban készült el palóc stílusú, faoszlopos, körtornácos háza, amely az első nyaraló volt a későbbi lellei villasoron. 40 éven át volt Balatonlelle orvosa. 1937-ben, 84 éves korában hunyt el.

Pálföldy Lajos az eredeti csapatban nem volt benne. dr. Koszka Emil helyett került be, mivel az orvos az utolsó pillanatban egy táviratot küldött, melyben jelezte, hogy praxisa oly rendkívüli módon megerősödött, hogy ha ott hagyná, akkor betegei fellázadnának. Így lemondott az utazásról és helyette érkezett a dunaföldvári Pálföldy Lajos, aki akkoriban Ragályi Lajos patvaristája, azaz lényegében ügyvédbojtárja volt. Pálföldyről csupán annyit tudtam meg, hogy végül ügyvéd lett, majd valamikor 1913-ban tiszti alügyésszé választották. Pálföldy esetében igazán érdekes a találmánya. A „Közérdek” című újság egy 1910-es cikkében arról számol be, hogy dr. Pálföldy Lajos dunaföldvári ügyvéd „rugalmas acél-automobilkerék” találmánya élénk érdeklődést váltott ki idehaza és külföldön is. A találmányt a magyar szabadalmi hivatal be is jegyezte. A berlini „Allgemeine Automobil-Zeitung” képes illusztrációt is közölt az újdonságról, mely nagy anyagi megtakarítást jelentett volna az autóiparban, hiszen a kerékre szerelt gumiabroncsot így meg lehet volna spórolni. A korábbi rugós kerekekkel ellentétben Pálföldy újítása a „Transponens Reformator” nevű készülék volt. A  szerkezet a kerékben található rugókat szabályozta, így minden rugó egyszerre dolgozott, ezáltal jóval könnyebb kerekeket lehetett volna gyártani. A cikkből az is kiderül, hogy a találmányban idehaza nem nagyon bíztak, így Németországban keresett befektetőket, de vélhetően sikertelenül, hiszen a mai napig gumiabroncsokon járnak az autók.

Az evezős csapat további tagjairól, Pogány Józsefről és Pálfy Viktorról, nem találtam érdemi információt.

Részlet a könyvből:

„Szokás szerint „gyorsan“ kellett aludnunk. Alig pitymallott, már talpon voltunk. Sok gyümölcsöt, főként sárgadinnyét, egy kevés negotinivel leöntve, bereggeliztünk s aztán a még este megrendelt két fatengelyes, fakó szekérre felkapaszkodva vígan lenyikorogtunk a Dunához s 5 óra 30 perczkor erős nyugati szél mellett elindultunk. Mindjárt az első kanyarulatnál eddig nem látott új kép tárult fel előttünk. A Duna neki szélesedett s éles alszél mellett erősen mozgott. Egymásután tűntek fel a vitorlások, melyek már néhány napja szélcsendben vesztegeltek s most vásznat feszítve nagy vígan lavírozgattak föl s alá. Az egyik kanyarodónál egy szép három árboczos tengerjárót találtunk lemacskázva, rakományra várt. Török lobogó alatt volt s fezes és turbános személyzete nyájasan integetett felénk. Csakhamar felkúsztunk a hajó tatjáról lelogó kötélhágcsón s a következő perczben mi is ott kuporogtunk keresztbe vetett lábakkal a kávétűzhely körül. Törökjeink azt hitték, francziák vagyunk; annál nagyobb volt örömük, különösen kapitányuké, Komadina agáé, mikor megértettük velük, hogy magyar emberek jöttek hajójukra. Alig tudtak hova lenni a szivességtől, a kávét még mézzel, gyümölcscsel, édes lepénynyel is megtoldta a barátságos aga. Szinte zavarba voltunk, hogy szíveslátásukat a köszöneten kívül egyébbel nem viszonozhattuk, mert pénzt nem fogadtak el.

Jó félórai pihenés után búcsút vettünk. Ez alatt a szél folyton erősbödött s az iránya reánk nézve elég kedvezőtlenül délnyugatira fordult. Szigetek erre nincsenek; a Duna 1 ½, néhol egész 2-3 kilométer szelességű. Kopár, kopasz alacsony partok, semmi szélfogó, úgy hogy az teljes erejével esett a víznek. Duzzadtak, dagadtak, tajtékoztak is a hullámok. Eleinte csak ment valahogyan a dolog, de bizony lavirozgatnunk kellett s keresztbe véve a hullámokat, a szél irányában a part mentén evezgettünk. Sikerült is ez a manőver mindaddig, a míg a meder megint egyet nem kanyarodott. Ott azután vége volt minden taktikának: a hullámok egyenletessége megszűnt s a csónakot ringató egyenletes hullámokat tarajos fejű, egyenetlenül képződő, szökő, kecskés hullámok váltják fel s ezek között mind sűrűbbek lesznek a kiállhatatlan hármasok, melyeket apró járművel lehetetlen kikerülni. Bizony láttuk, mikor a mellettünk elhaladó hatalmas „Orient“ gőzöst is úgy meghimbálták, mint akár a régi rozoga Kisfaludyt a Balaton szokta megtánczoltatni.

Ilyenkor azután egyenletes evezésről szó sem lehet. Néha a kelleténél is több vizet fog a lapát, néha meg 2-3 ütem alatt is csak a levegőben kanalaz. A szél a vizet, mint a homokot, úgy szórja. Eleinte néhány perczig kellemes ez a finom zuhany, de azután éget, szúr s kivált az ember szemét kínozza. A Balatonba mind sűrűbben kezdtek a habok becsapkodni, a víz már araszon felül volt a csónakban s emelgetni kezdte a fenekdeszkákat. Éppen úszásra készülést vezényelt a kormányos, de a csapatnak már nem volt ideje kilépni, mert abban a pillanatban egy kecskés hullám egész hosszában átcsapott a hajón, az tökéletesen megtelt vízzel s a csapat nyakig ült a Dunában s vitte az ár az oláh partok fele. A legderültebb hangulatban úsztunk így, jobban mondva, bizony nem úsztunk, hanem csak ültünk az alámerült hajóban, nyakig vízben – egyéb se látszott ki fejünknél – mintegy jó 1/2 órát, a míg partot értünk egy oláh őrháznál – piquet. A dorobáncz álmélkodva nézte puskájára támaszkodva az utazás ezen szokatlan módját. A hajót a partra húztuk, a vizet kiöntöttük belőle s miután örömmel láttuk, hogy semmi kárt nem vallottunk, felmentünk az őrházhoz. Ekkor láttunk először szemtől-szembe oláh határőrt. Jól megtermett öles legény volt teljes dorobánczi díszben. Bocskor, gatya, ujjatlan mellény, patrontáska és szuronyhüvely az oldalán, a kezében valami régi divatú ménkő nagy hátultöltő rozsdás puska, kardnak is beillő, még rozsdásabb hosszú szuronynyal, a fejen pedig báránybőr móczsüveg, mellette egy szál elkunkorodó varjútoll. A sok mindenféle nyelv között, a mihez egyikünk-másikunk konyított, csak éppen oláhul, szerbül s bulgárul nem tudtunk, így hát bizony nem értettük meg az atyafit, azt azonban mégis kivettük beszédjéből, hogy szeretné tudni: Kik és mik s mi járatban vagyunk? Megmutattuk útleveleinket s nagynehezen megértettük vele, hogy Turn-Severinből jövünk és Sulina felé igyekszünk. Turn-Severinnel csak megbarátkozott valahogyan, de Sulina sehogy sem ment a fejebe. Talán addig hírét sem hallotta. No de a mindenható baksics nagy rézgarasok formájában itt is meg- tette a hatását. Nemsokára a padkán lobogott a tűz s mi nagy vígan meglehetős Ádam-mezben falatoztunk, mert ruháinkat a dorobáncz szárogatta. Puskájától azonban még ruhafacsarás közben sem vált meg.

A mint ruháink, úgy a hogy, megszáradtak s mi is kipihentük magunkat, indultunk. Úgy tetszett mintha a szél is megcsendesedett volna. Indulás előtt a dombon álló őrház tetejéről kémszemlét tartottunk. A meddig a szemhatár elért, mindenütt kopasz, sivár, terméketlen vidék; község, vagy emberlakta tanya a part mellett nincs. A jobb, szerb és odább bolgár parton – a Timok folyó képezi a határt Szerbia és Bulgária között, – kopasz homokdombok látszottak a Dunától néhány kilométerre, a bal oláh part azonban sivár homoksíkság és mocsár. A part mellett község vagy emberlakta tanya egész Viddin- Kalafatig nincs. Az oláh parton a törökök pusztították ki a lakosságot még annak idején, a jobbparton pedig az okos török, községeit a parttól 10-15 kilométerre, a termékenyebb domboldalokban építette. Programmunk volt: ha csak lehet, még az nap eljutni Viddinig, mert különben a szabad ég alatt kell éjjeleznünk, arra pedig az időjárás nem volt valami kedvező; de ennél még nagyobb baj volt, hogy eleségünket, egy üveg vörös bor híján, bereggeliztük.

Alig eveztünk azonban néhány kilométert, máris sajnosan tapasztaltuk, hogy bizony a vihar nem csendesedett, csak a szél iránya változott délnyugativá. Egész délutánunk megfeszített munkát kívánó egyik partról a másikra való átmenekülésből állott, mert a hány kanyarodása volt a Dunának, annyiszor kellett hol ennek, hol annak a partnak tartanunk öles hullámok között bukdácsolva. Vigyázni kellett az evezősöknek, hogy rákot ne fogjanak, de vigyázni a kormányosnak is, nehogy valami hullám keresztben kapja meg a hajót, mert bizony könnyen ketté roppanthatta volna a gyönge alkotmányt.

Délután 6 óra felé egészen beborult s kellemetlen száraz vihar keletkezett. Az ég zengett, a villámok mind sűrűbben czikáztak s az erős orkán úgy felkavarta és hordta a síkság homokját, hogy a partot is alig láttuk. Éhesek voltunk, fáztunk, dideregtünk, el voltunk fáradva. Istenkisértés lett volna tovább menni s miután megállapítottuk a czikázó villámok fénye mellett, hogy a jobbparton fekvő Gomotar bolgár község irányában vagyunk, mely mintegy 6-8 kilométerre fekszik a Dunától, még egyszer neki vágtunk a jobbpartnak s kikötöttünk. A kikötés azonban nem ment egészen simán, mert a nagy hullámok miatt a partot megközelíteni nem lehetett; szépen ki kellett tehát a hajóból szállnunk s azt mintegy 100 métert úszva magunk után vontatni s a hol a víz már csak kötésig ért, ölre kapni a Balatont s karjainkon vinni ki a szárazra. Egy-két kis repedést kivéve a hajónak nagyobb baja nem történt. E közben az égbolt kitisztult s így elhatároztuk, hogy Damó és a kormányos elindulnak Gomotart felfedezni, ott élelmet szereznek be, azután visszajönnek, ezalatt a többiek rendbe hozzak a hajót, iparkodnak valami tüzelőanyagot szerezni s ott éjjelezünk a parton a szabad ég alatt; a mi bizony nem volt valami kecsegtető kilátás, egészen átázva és fázva a hideg szélnek kitéve.”

A dunai utazás ötlete véletlenül vetődött fel. Egy este a Kerepesi úti Szikszay vendéglőben vacsorázott a Hunnia Csónakázó Egyesület néhány tagja, amikor a beszélgetésben szóba került a Nemzeti Csónakázó Egylet öt tagja által csónakkal megtett, Passau-Budapest utazás. A legfőbb kérdés, ami a társaságot izgatta, az volt, hogy vajon egy ilyen csónakút sikeres megvalósításához szükség van-e tréningre és ha igen akkor milyen mértékűre. A Hunnia fiatalja nem voltak a rendszeres tréning hívei, így végül abban állapodtak meg, hogy valójában a legfontosabb az erős, ép fizikum és a feltétel nélküli összetartás. A társalgás során az is felmerült, hogy a „nemzetiek” útját folytatva, egy egészen a Szulináig tartó evezéssel a Hunnia evezősei is méltó elismerést szerezhetnének a magyar regattisták között. A téma napirenden maradt és elkezdődött a gyakorlati kérdések megvitatása. A diskurzus elsősorban arról szólt, hogy egyáltalán lehetséges-e, és ha igen, akkor milyen hajóval, milyen felszereléssel és mennyi idő alatt lehet kivitelezni az utazást. Végül Lisznyay Damó Tihamér volt az, aki a társak nagy egyetértése mellett megfogalmazta véleményét: a kirándulás nem lehetetlen, nem is nagy dolog, csak kissé kedvező időjárás kell hozzá, egy összetartó komoly csapat és el kell indulni. A társak éljenzése után Pogány József, Pálfy Viktor, Lisznyay Damó Tihamér és dr. Lisznyay Elemér egyből jelentkezett, míg az ötödik tag Pálföldy Lajos, mint vésztartalék érkezett az utazó társaságba az utolsó pillanatban. A Hunnia hajói közül a 11 méter hosszú és 80 kg súlyú, cédrus fából épített, négy evezős „Balaton”-ra esett a választás. A belvillás, mozgó üléses és kormányossal irányított hajót az egyesület 1882-ben vette, mellyel a Balatonon egy hunniás csapat már nyert is korábban versenyt.

Az eredeti terveknek megfelelően, azaz felkészülés és mindenféle komoly felszerelés nélkül, 1885. július 15-én délután indult útnak a csapat. A saját magukon viselt ruházaton kívül, csupán egy pár tartalékcipőt, egy hosszú nadrágot, egy trikót és egy úszónadrágot vittek magukkal, valamint „toilette-czikkeket” és mindenki egy revolvert. A kormányos plusz felszerelése volt még egy pléd és egy felfújható gumivánkos is. A tervezett útiköltség 1250 forint volt, amelyből Galatzra és Belgrádra előre küldtek 750 forintot, a maradék 500 forintot pedig Pogány József a derekára kötött „szarvasbőr tüszőben” az útlevelekkel együtt őrzött. A Hunnia vámház rakparti csónakházából indult a „hunnok fekete tengeri crewja”, azonban az első Budapesttől-Adonyig tartó szakasz a legkevésbé magányos része volt az utazásnak, hiszen a csapatot elkísérte a Kiticsán Zsiga parancsnoksága alatt álló flotta is. A négy skiff mellett, a kísérőflotta tagja volt még a „Lepke” evezős fürdőcsónak, a „Turul” és a Pásztelyi  Jenő parancsnoksága alatt álló, nehézjárású „Krokodilus” szállítóhajó is, amelyen összesen 56 fő utazott. Adonyban alkonyatkor, a gőzhajóval már előreutazott barátok rakétákkal, görögtűzzel és cigányzenével fogadták az utazókat és kísérőiket. Az ünnepélyes vacsorát követően hajnalig tartott a mulatság, bár az öt kalandvágyó hunniás időben visszavonult, hogy másnap kipihenten indulhassanak tovább a Fekete-tenger irányába.

A csapat ezt követően-napról napra haladva, közel 1700 kilométer evezés után érte el a Fekete-tengert. Az út során számos kalandban volt részük, megannyi élményt szereztek, komoly kihívásokat küzdöttek le és nem egyszer az egész utazás sikerét veszélyeztető helyzeteket vészeltek át. Volt alkalom, hogy étteremben vacsoráztak és hotelben aludtak, de nem ritkán az éjszakai pihenőhelyük közelében található településen szedték össze csupán a napi élelmüket, majd a csillagos ég alatt éjszakáztak. Mohácson találkoztak Igaly Szvetozárral, Plávnán a helyi bálban mulattak, Újvidéken elkötötték a csónakjukat, Lompalánkán vesztegelniük kellett, Rahova felé haladva vízbe borultak és csekély felszerelésük nagy részét elveszítették, Damó az út jelentős részén beteg volt, többször bőrig áztak és hajójuk bordája nem egyszer eltört vagy megsérült. Minden nehézséget leküzdve, végül 1885. augusztus 9-én, 5 óra 40 perckor elérték a Fekete-tengert és ezzel megnyerték a budapesti Hunnia és a bécsi regatta klub közötti versenyt, melynek nem csekély 40.000 frank volt a nyereménye. Szulina lakói „Bravi Ungheresi” kiálltással fogadták a csapatot, akiknek a hazaútja ezt követően valódi diadalmenet volt. A Lloyd hajótársaság vendégeként Galatzig hajóval, majd onnan vonattal Bukaresten át Brassóig utaztak, ahol már hunn sokadalom várta őket, lelkes éljenzéssel.

Egy lenyűgöző utazás történetét meséli el a könyv, ami fantasztikus olvasmányélmény volt. Vicces, kalandos, mindeközben pedig olyan gyermekkori álmokat, érzéseket hívott elő, ami pillanatok alatt kikapcsolt a hétköznapok, sokszor mókuskerékszerű világából. Különösen lenyűgözött az a magabiztosság, hogy gyakorlatilag érdemi felszerelés nélkül vágtak neki egy nem csekély kihívásnak. Személyesen egy hosszú hétvégére is több holmival, jelentősebb tervezéssel és előkészülettel utazok, mint evezőseink a 25 napos dunai utazásra. Minden adódó helyzetet jól oldottak meg és sikerre is vitték, az eredetileg véletlenül és elméleti szinten felvetődő utazást. Pazar és a mai korban is megsüvegelendő teljesítmény ez. Gyűjtőként boldog vagyok, hogy az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményem részeként őrízhetem ennek a kalandos utazásnak az izgalmas krónikáját.