Szentföldi utam

A szentföldi utazásokról szóló könyvek olvasásakor gyakran volt olyan érzésem, hogy a vallásos meggyőződés, az erős hit, nagyban fokozza az ide utazók élményeit, ugyanakkor torzíthatja a látottakról alkotott reális beszámolójukat is. Persze ez a hittől átitatott lelkesedés a zarándokutakról szóló útleírások egyik jellemzője, ami számomra mindig is igen vonzó volt. Ugyanakkor nagyon vágytam arra, hogy a „Szentföldről” saját élmény alapján is képet alkothassak. A Ben Gurion reptéren történő földet érés előtt már rendkívül izgatott voltam, mert végre eljött a pillanat, hogy a sok olvasmányélményt követően, végre személyes élményeket is szerezzek az országról. A fantasztikus utazás véget ért, de a mai napig sokat gondolok az ott átélt élményekre és bizonyosan tudom, hogy vissza fogok még térni az országba, hiszen megismerni és megérteni pár nap alatt lehetetlen. Az út azonban sok-sok olyan impressziót eredményezett, amely miatt a friss szentföldi utazásról szóló olvasmányokat már egészen más szemmel olvasom. Laczek Gyula címzetes kanonok a századfordulón utazott a Szentföldre, majd onnan hazatérve ismerősei és barátai határozott kérésére írta meg „Szentföldi utam” című művét. Amellett, hogy a könyv egy extrém ritka szentföldi útleírás, rendkívül érdekes olvasmány is, hiszen bár olvasás közben érezhető a szerző erős hitéből fakadó lelkesedése, de emellett mégis sok ponton tényszerűen racionális tud maradni. A különleges könyv, 1902-ben jelent meg Losoncon, Losonci Sándor könyvnyomdájának nyomtatásában. A 83 oldalas műben 16 kép található.

Laczek Gyula áldozópap és hittanár 1861. március 6-án született Rimaszombaton. Szülővárosában végezte a gimnázium első hat osztályát, majd Rozsnyón fejezte azt be. Teológiai tanulmányai után 1883. június 24-én szentelték pappá. Szentelését követően segédlelkész volt Jekelfalván, Korompán, Rozsnyón, Murányban és Salgótarjánban. 1890-ben nevezték ki hittanárnak. Először a rimaszombati egyesült protestáns főgimnáziumban tanított, majd 1892-től a losonci állami főgimnázium hittanáraként. 1905-ben pápai káplán lett. 1926-ban nyugdíjazzák, majd rövid idő múlva címzetes kanonokká nevezte ki az egyházmegye főpásztora. Számos történelmi és egyházpolitikai cikke jelent meg, emellett több útleírása is. 1936. június 14-én számol be a Prágai Magyar Hírlap, a 75 életévében Rozsnyón bekövetkezett haláláról.

Részlet a könyvből:

„A parthoz érve minden akadály nélkül hatoltunk át a vámházon. Kocsi, vagy más közlekedő eszköz nem állván rendelkezésünkre, gyalog tettük meg az utat Frank vendéglőjéig, ahová nagyon görbe utczákon, erös emelkedésben értünk. A város félkör alakban a hegy oldalán épült. A milyen nagyszerű a tengerről tekintve; épp úgy foszlik el az illusio, mihelyt utczája szemetjét tapossuk, bűzét érezzük. Jaffának egyetlen valamire való utczája van, de ez sincs kikövezve s nagyon kell itt is vigyázni, nehogy a szamaragolok, meg teherszállító tevék tyúkszemünkkel együtt magunkat is letapossanak. Külömben nagyon élénk forgalmú város, mint egyetlen kikötője egész Alsó-Palesztinának. Annál kellemesebben ért bennünket a meglepetés midőn a vendéglő ablakából kitekintve, megláttuk a paradicsomi kerteket, narancs, czitrom, pálma-erdőket. Ilyenformának képzelem én ősszüleink boldog lakóhelyét.

A fák teliden teli vannak óriási nagy, aranysárga gyümölcscsel. A narancs és czitromok közt 14-16 méter magas datolya-pálmák nyúlnak az ég felé 2-3 méter hosszú leveleikkel. Közbe-közbe banán ültetvények tarkítják az erdőket. Ez elbájoló látvány kicsalt bennünket a szabadba, hol a házak falára és kerítésekre folytatva gyönyörű  violaszínű virágot találtunk, mely, január 4-dike Iévén, nem kevésbbé elbájolta szemünket. Alig tudtunk megválni e kertektől. A városban szerteszéjjel nézegettük a nyílt, utczai kereskedést, hol éktelen kiabálással kínálták az arabok portékájukat. Némely helyen megáhítottuk volna a füge, datolya gyümölcsöt, de a milliónyi légy, mely ellepte, elvette minden gusztusunkat. Czigarettát vettünk egy helyen, ott is becsaptak; másutt feleáron árulták ugyanazon minőséget. A pénzzel is volt némi kellemetlenségünk. Itt ugyanis nagyobb értékű piaszterek vannak, mint Egyiptomban, a felváltásnál tehát vigyázni kellett, nehogy becsapjanak: palesztinai pénz helyett, az ehhez nagyon hasonló egyiptomit adjanak. Réz pénzük sok van s a 4 fillér értékű legalább is 2-szer akkora, mint a mi régi 2 garasosunk.

Délben németes ebédet tálalt fel a vendéglős, de az is oly drága volt, hogy az Angol királynőben is megehettük volna azért az árért. Bora kitűnő volt. A félórányira fekvő Sáron síkságon német és zsidó telepek vannak, hol nagy mennyiségű és kitűnő minőségű bort termelnek. A bor különben jó is lehet, mert csak szeptember végén szüretelnek, a déli forró nap jól megérleltetheti a bogyókat. Félkettőkor kiérünk az indulóházhoz. Hála egy franczia társaságnak, 5 év óta megnyílt a Jaffa-Jeruzsálem közötti vasút, mely 87 km. távolságot tesz ki s 3 és félóra alatt visz a Szentvárosba. Kuriosumképpen megemlítem, hogy az első osztályú jegy ára 70 piaszter, körülbelül 16 korona; a második osztályú 25 piaszter, 6 koronába kerül. 3-dik osztály nincs. A kocsik padjai nem széltében, de hosszában vannak felállítva. Nők részére természetesen még szigorúbb elkülönités van, mint Európában, s ha maga a kalauz akar is bemenni a jegyvizsgálás végett, előbb erősen megkopogtatja az ajtót, hogy a nők arcukat eltakarhassák, s csak 2-3 percz múlva nyit be. A kocsiút csak 65 km., de 12 óráig tart a legjobb lovakkal is, mert az emelkedés Jaffából Jeruzsálemig mintegy 800 métert tesz ki. A kocsi ára 40-50 frt.

Két órakor indultunk el Jaffából. A Sáron síkságot elhagyva, Jasar falut értük, hol felahok laknak. Nagyon emlékeztettek e házikók a mi falusi czigányaink kunyhóira, de még ezek is elegányosabb kinézésűek, mint a felahoké. A monda azt tartja, hogy itt fogott össze a bibliai Sámson 300 rókát és farkukat egybekötve, égő fáklyákkal ellátva kergette a filiszteusok learatott gabonáira. Jaffától 20 km. távolságban értük Liddát. A várost magát nem láthattuk, mert köröskörül van ültetve olajfákkal. Ramle városát elhagyva, gőzmozdonyunk erősen kezdet tüszkölni, jelezve, hogy felfelé kapaszkodik. A vasúti pálya folyton patak mentében halad, hol a jobb, hol a baloldalra térve. Most már sivár, kietlen kopárság következett, mely lehangolóbb a Kraszt-vidéki utazásnál. Egy-egy félórányira látni csak némi oázist, hol néhány olajfa és datolya van. llyen telep Artuf mellett a londoni zsidóegyesület birtoka. Útközben érintettük a híres Bitir telepet, hol vadrózsát termelnek, melyből rózsaolajat sajtolnak. Egy hegyen nagyszerű kilátással van a görögkeleti patriarcha nyaralója.

Útközben elgondolkoztunk, hogy ez a vidék-e a híres tejjel-mézzel folyó Kánaán? Igaz, hogy azóta 3500 év folyt le és a sok háború következtében kipusztították a fákat, a humust pedig levitte az eső. Jeruzsálemtől mintegy 3 kilométerre már nagyszerű zöldséges kertek vannak, melyek elárulják a város közelséget. Itt már ismét kellemes izgatottság fogott elő; összeszedelőzködöttünk, hogy Jeruzsálembe érve, minél előbb vonuljunk be a ránk várakozó dr. Csarszky Jánossal, ki esztergommegyei pap s az osztrák-magyar zarándokhoz igazgatója.

Egy hosszasabb fütty jelzi, hogy a szentvárosba értünk! Leszállva a kocsiból, mindjárt megismertük szakálla daczára a papot, ki megható módon üdvözölt minket, honfitársait. Bizony nem restellem kijelenteni, hogy könnyeztem örömömben, midön a kocsira felültünk. Három kocsin hajtattunk be. Kocsink előtt-a zarándokház kavasza és 3 törok katona vágtatott lóhátom; ezek képezték a keleten is nagyon szokásos bandériumot. Még a város falain kívül hajtattunk át a Montefiori telepen s a Sultán tavacskát elhagyva, a jaffai kapuhoz értünk.

Azon városban vagyunk tehát, mely szent a kereszténynek, szent a zsidó és mohamedánoknak! Későbben lelkemben átgondoltam azon eseményeket, melyeknek a Béke városa az ó szövetségben szemtanúja volt; most csak a Megváltó életére vonatkozó adatok töltötték el szívemet, lelkemet.”

Laczek Gyula 1900 decemberében indult a szentév utolsó zarándokútjára. Az indulás előtt barátai és ismerősei le akarták beszélni az utazásról, hiszen akkoriban több tengeri hajót is baleset ért. A szerzőt azonban nem lehetett eltántorítani a tervétől, hiszen már gyermekkora óta vágyott a Szentföldre. Végül egy 207 fős zarándokcsoportban, három jóbarátjával együtt vonattal indultak Fiume irányába. Útitársai Kálmán Károly sóskúti plébános és országgyűlési képviselő, Propper János kereskedelmi iskola igazgató és Káposztássy Imre karancskeszi plébános volt. Fiuméből december 19-én indultak a „Villám” nevű hajóval Anconába, majd onnan ismét vasúton folytatták útjukat Rómáig. Az örök városban részt vettek azon a szertartáson, melyet a pápa a jubileumi szent kapu bezárása alkalmával végzett. Pár nap római tartózkodás után december 26-án visszatértek Anconába, ahonnan egy napra a híres búcsújáró helyre kirándultak Lorettóba. A kirándulást követően visszasiettek Anconába, ahol a „Nilo” nevű, közel 150 méter hosszú, Bombay felé tartó hajóra szálltak fel. Alexandriában annyi időre pihentek meg, hogy a várost alaposan meg tudták ismerni, majd tovább hajóztak Port-Said felé. Itt átszálltak a „Godefrid” nevű olasz hajóra, ami Jaffába vitte őket. A ma már Tel-Aviv városrészeként ismert Jaffában csupán néhány órát tartózkodtak majd vonattal indultak Jeruzsálembe. Január 4-én érkeztek meg a szentvárosba, ahol az osztrák-magyar zarándokházban kaptak szállást.

Az elkövetkező napokban megtekintették a kereszténység szempontjából legjelentősebb szent helyeket, majd január 6-án Betlehembe utaztak. A betlehemi kirándulás mellett, Jerikóba, a Jordán folyóhoz, a Holt-tengerhez, Ain-Karimba és Tantúrba is elutaztak. Tíznapi szentföldi tartózkodás után Jaffából hajóval terveztek Port-Saidba visszatérni, de olyan vihar kerekedett a tengeren, hogy 7 napig a városban ragadtak. A már odafelé úton megismert Frank-féle vendéglőben szálltak meg és várták a vihar elmúlását, de nem felejtettek el sürgönyözni az otthoniaknak, hogy ne ijedjenek meg a késedelmes hazatérésük miatt. A vihar elmúltával egy török hajóval Port-Saidba mentek, ahonnan vonattal utaztak Kairóba. A városban töltött napok alatt két kiránduláson is részt vettek, Matarijébe és a Gizai piramisokhoz. 5 nap kairói tartózkodás után indultak el Magyarországra, majd 1901. február 4-én tértek haza. A tengeri vihar okozta 2 napig tartó betegséget leszámítva, az egész utazás rendben zajlott.

A szerző a könyvben többször a magyarországi cigányokhoz, akikről meglehetősen rossz véleménnyel van, hasonlítja a felláh embereket. A házaikról a könyv egy pontján így ír: „A Sáron síkságot elhagyva, Jasar falut értük, hol felahok laknak. Nagyon emlékeztettek e házikók a mi falusi czigányaink kunyhóira, de még ezek is elegányosabb kinézésűek, mint a felahoké.” Az utazás egyiptomi szakaszában is találkozik felláhokkal, mégpedig a piramisok környékén. A találkozásról így mesél: „Hazai czigányaink önérzetesebbjei azzal dicsekszenek, hogy ők Egyiptomból valók és a fáraók unokái. Hát találtunk is valami hasonlatot a mi faluvégi czigánypurdéink és a fellah gyerekek közt Mind a két faj egyformán fekete és kevésbé salonias öltözekü; másrészt pedig a kunyorálásban, kéregetésben is oly hasonlok, akárcsak a mieinktől tanulták volna, vagy megfordítva. A mint a mi czigányaink gyerekei ,nacscságos, méltóságos czímekkel tisztelik meg az idegent: úgy a felláh apróság is, kikből száz számra van a piramisok alatt, minden idegent lordnak titulál. Körülveszik az embert, hogy alig tud tőlük szabadulni. Hozzá még elég fogékonyak is az idegen nyelvek elsajátításban, angolul, francziául kéregetnek. Egy jóképű barna gyerekkel tréfálgatván, sikerült egy czigaretta meg egy piaszter (12 kr.) árán betanítani:  „éljen a madsar”. Lelkére is kötöttem, hogy el ne feledje.” Az inkább negatív történetek mellett azonban kiemeli azt is, hogy a felláh férfiak nagyon illedelmesek a feleségükkel szemben. A nőt taligára ültetik és kocsin viszik az asszonyt, hogy ne kelljen gyalogolnia, míg eközben a gyermekek kezébe cukornád darabot adnak, akik boldogan szopogatják a kissé émelygősen édes növényt.

Laczek Gyula szentföldi útleírása különösen érdekes olvasmány. Egy klasszikus útleírás de a tényszerű beszámolók mellett, számos egyéni tapasztalat és hangulat is megjelenik benne. Bár olvasás közben érezhető a szerző erős hite, de beszámolóiban úgy tűnik, ez nem szépíti a realitásokat. Lapról-lapra haladva a könyvben egyre inkább úgy éreztem, mintha sok dolog nem változott volna az elmúlt 123 év során. Jaffa mára már Tel-Aviv egyik városrésze lett, de ahogy a szerző is beszámol róla, továbbra is egy különleges gyöngyszem a tengerparton. Jeruzsálemről olvasva ugyancsak „déjá vu” érzésem támadt. Fantasztikus érzés az óvárosban sétálni. Harapni lehet a történelmet, lépten nyomon az ábrahámi vallások szent helyei tűnnek fel. A városban, amelyet a zsidó, keresztény és iszlám vallás is szent helynek tekint, több mint 1200 zsinagóga, közel 160 templom és 73 mecset található, így nem csoda, hogy ott sétálva kapkodja az ember a fejét. Ugyanakkor, amennyire magával ragadók a történelmi múlt emlékei, olyan felemás érzést kelt néhány a városban tapasztalható jelenség. Laczek Gyula is többször említi, hogy koszosak és bűzösek az utcák több helyen. Nos, ez mára sincs máshogy. Változó mértékben, de az óvároson belül vannak olyan részek, sikátorok, amelyek egészen erőteljesen szemetesek és rendkívül kellemetlen szagok terjengenek.

A katonák jelenléte a városban, mint a szerző beszámolójában is olvasható, ugyancsak a mai napig megmaradtak. Laczek leír egy esetet, mely érkezésük előtt történt. A Szent Sír-templomban görög ortodoxok és katolikusok egy csoportja verekedett össze, mely során mindkét csoportban többen sérüléseket szenvedtek. Éppen ezért, amikor Laczek Gyula és társai a templomnál jártak, 8-10 katona őrizte a rendet. Más ponton arról is ír, hogy további két katonát kértek maguk mellé védelemnek, mert olyan részébe mentek a városnak, ahol gyakran támadják meg a keresztényeket. A rendkívül feszült helyzet a mai napig változatlanul megvan, így nagyon gyakran találkozik a városban sétáló turista, gépfegyveres katonákkal, akik az esetleges konfliktusok megakadályozásáért vannak folyamatos készenlétben. Az utcai árusok agresszív nyomulása és a zsivány kereskedői viselkedés, ugyancsak nem változott az elmúlt több mint száz év alatt. A szerzőt is rendkívül zavarta, hogy szent helyeken kereskedők erőszakosan kínálták a portékájukat, valamint az is, hogy becsapták őket. A vásárolt termék melyről azt állították, hogy olcsó, két sarokkal odébb, ugyanabban a minőségben fél áron is kapható volt. Mindkét jelenséggel személyesen is találkoztam, amely ha egy vidéki piacon történik is zavar, de a szent városban pedig különösen furcsa érzést keltett. Mindezek mellett azonban mégis érzem ugyanazt a visszavágyódást, mint amit a szerző is érzett már a hazafelé úton. Vissza kell még térni ide, hogy további benyomásokat, tapasztalatokat szerezhessek, ennek a rendkívül sokszínű, lenyűgöző és egyben felemás városnak a jobb megértése érdekében.

Laczek Gyula könyvét bátran ajánlanám mindenkinek, de olyan extrém ritka, hogy valószínűleg keveseknek lesz lehetősége olvasni azt. Gyűjtőként azonban nem csak a sikeres beszerzés és az olvasás élményét adta nekem a szerző, hanem komoly motivációt is arra, hogy bármilyen esélytelennek is tűnik, felkutassam további két útleírását. Az „Úti élmények Orosz- és Svédországból” valamint „A tiroli havasok közt” című művei, csakúgy, ahogy a szentföldi beszámolója is, soha nem szerepelt  még aukciókon, így vélhetően beszerzésük csekély reménnyel kecsegtet. Azonban, ha mégis sikerül, akkor Laczek Gyula ismét visszatér az ELBIDA projektbe.