Biztos vagyok benne, hogy tudatalatti választás is húzódik a hétről-hétre történő könyvválasztásaim mögött. A hangulatomat, vágyamat valahogy mindig tükrözi az aktuális választás. Most éppen nagyon fáradt és fásult vagyok, aki menekülne a hétköznapok világából egy csendes és kötelezettségmentes szigetre. Ilyenkor „véletlenszerűen” egy olyan kötet akad a kezembe, amiben éppen a szerző is menekül, csalódottságában, fásultságában Európából egy szigetre. Legutóbb mikor nagyon elfáradtam, akkor Rusinol Santiago „A csönd szigete” című művét emeltem le találomra a polcról, most pedig hasonló élethelyzetben, Paul Gauguin „Noa Noa” című könyvét. A két, sok szempontból hasonló könyv, olvasmányélményben tekintetében is hasonló nagy meglepetést okozott. Gauguin megcsömörlött az európai élettől, a párizsi Hotel Drouot-ban elárverezte a képeit, tartott egy búcsúvacsorát, majd 1891 áprilisában hajóra szállt Marseillében és Tahiti felé indult. Kereste az érintetlen világot, a tiszta embert és a menekülést a beteg Európából, de végül csalódott. Művében első utazásának impresszióiról mesél, a szigetről mely oly sok fantasztikus festmény születésének a színhelye volt. A könyv 1943-ban jelent meg Budapesten a Bibliotheca kiadó gondozásában. A 95 oldalas műben számos a szigethez köthető Gauguin alkotás adja az illusztrációs hátteret.
Eugène Henri Paul Gauguin festőművész 1848. június 7.-én született Párizsban. Apja Clovis Gauguin újságíró, míg anyja Aline-Marie Chazal volt. 1851-ben apja elveszítette a munkáját a Louis Bonaparte-féle államcsíny után, így a család elhatározta, hogy kivándorol az anya szülőhazájába, Peruba. Az út során azonban apja meghalt, így anyja csak Paullal és testvérével Marie-vel érkezett meg Peruba. Négy évig élt a család Limában anyja nagybátyjánál, majd örökösödési ügyek miatt visszatértek Franciaországba. 1859-ben Paul Gauguin beiratkozott az orleáns-i „Petit Séminaire”-be. Mivel a Tengerészeti Akadémiára nem vették fel, a gimnáziumot félbehagyta és 17 évesen tengerésznek állt, egy kereskedelmi hajón kezdett dolgozni. Első útját a „Luzitano” nevű hajón tette meg Le Havre-ból Rio de Janeiróba, ezen az úton fedezdte fel a trópusi táj szépségét. 1867-ben anyja meghalt a Párizs melletti Saint-Cloudban. 1868-ban bevonult a haditengerészethez, és a „Jérome Napoléon” cirkálón a német háború idején Norvégia és Dánia vizein hajózott. 1871-ben a szolgálati idejének lejártával a párizsi Bertin-bankház alkalmazottja lett. Ekkor ismerkedett meg Émile Schuffeneckerrel és ekkor próbálkozott először a rajzolással. Az 1870-es években állása gondtalan életet biztosított neki, és ezek az évek azok is, amikor a festészet egyre inkább az élete központi részévé vált. 1873-ban feleségül vette a dán Mette-Sophie Gadotot, aki ekkor 23 éves volt. Első gyermekük, Émile 1874-ben születik, majd 1876 év végén Aline és 1879-ben Clovis. Az 1880-as évek első éveiben egyre több időt szentelt a festészetnek, és már műtermet is bérelt a Rue Carcelen. 1883-ban a család tudta nélkül felmondta állását a bankban, hogy minden nap a festészetnek élhessen. Még ebben az évben megszületik negyedik gyermeke Pola. 1884-ben a család, hogy csökkentse költségeit Rouenban élt, majd Koppenhágába utaztak a felesége családjához.
1885-ben Mette családjával megromlott a kapcsolata, így Clovis fiával visszatért Párizsba, majd Angliába utazott. Párizsba történő visszatérése után plakátragasztóként is dolgozott, hogy beteg gyermekét ápolni tudja. Miután sikerült a gyermekét biztonságba tudni, Bretagne-ba utazott, hogy ősi elemeket keressen művészete számára. Párizsba való visszatérését követően ismerkedett meg Theo és Vincent van Gogh-gal. 1887-ben Charles Lavallal együtt hajóra szállt és Panama felé vették az irányt, hogy ott vademberként éljenek. Csalódott, megbetegedett, majd matrózként utazott vissza Franciaországba. Párizsba való visszatérését követően Émile Schuffenecker karolta fel. 1888 októberében Arles-ba utazott Vincent van Gogh-hoz, hogy együtt dolgozzon vele, de végül egy heves, személyes összetűzésük véget vetett a kapcsolatnak, így ismét visszatért Párizsba. 1889-1890-ben műtermet bérelt az Avenue Montsouris-on és aktívan dolgozott. 1891-ben ismét útnak indult, hajóra száll Marseillében és Tahiti felé vette az irányt. Két évig él a Papeetétől negyven kilométerre található településen, ahol feleségül vett egy Tehura nevű bennszülött nőt. Egészsége megromlott, ismét csalódott, így 1893 májusában anyagi nehézségei miatt visszatért Franciaországba. Visszatérését követően kiállítást rendezett a harmincnyolc tahitin készült képéből, valamint a „Noa Noa” című könyvén dolgozott. 1894-ben egy Annah Martin nevű jávai nővel élt, majd elhatározta, hogy végleg elhagyja Franciaországot és Óceániában telepedik le.
1895 februárjában ismét árverést szervezett, eladta képeit, majd visszatért Tahitiba. 1895 őszén Pounaouia környékén telepedett le. Betegsége és magányossága komoly krízisbe sodorja, olyannyira, hogy 1898 februárjában öngyilkosságot kísérelt meg, eredménytelenül. Még abban az évben hivatali állást vállalt, de 1899-ben összeütközésbe került a gyarmati hatóságokkal. 1901 elején átköltözött a Marquesas-szigetcsoport egyik szigetére. 1901 és 1903 között Hiva-Oa szigetén, Atunában élt egy kunyhóban. Betegsége ellenére, aktívan festett és fafaragásokat is készített. A bennszülött lakosság kizsákmányolása azonban felháborította, így síkra szállt a védelmükben, ami miatt meggyűlt a baja a helyi hatóságokkal. Betegsége olyan súlyossá kezdett válni, hogy gondolkodott az Európába való visszatérésen, de végül a maradás mellett döntött. Hamis vádat emeltek ellene és 1903. március 31-én háromhavi börtönre és 1000 frank pénzbüntetésre ítélték. A fellebbezés ügyében Tahitire készült, de elfogyott az ereje és 1903. május 8-án délelőtt, elhagyatva a kunyhojában, 55 évesen, magányosan halt meg a a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb képviselője.
Részlet a könyvből:
„Június nyolcadikán, hatvanhárom napi változatos hajóút után — mely számomra a lázas várakozás, s a vágyva vágyott föld felé szálló türelmetlen: ábrándok hatvanhárom napját jelentette – furcsa, zegzugosan kibontakozó tüzeket pillantottunk meg a tengeren. A sötét égen csipkés, fekete kúp rajzolódott elő. Megkerültük, Moreát, és megpillantottuk Tahitit. Néhány óra mulva virradni kezdett. Lassan közeledtünk a szirtekhez, a Vénuszfok irányában, átsiklottunk Papeete szorosán, és baj nélkül horgonyt vetettünk a kikötőben. Első pillantásra e kis sziget képében nincs semmi tündéri, semmi, amit például a nagyszerű Rio de Janeiro-i öbölhöz hasonlíthatnánk. Csak néztem, tág szemmel, s eszembe se jutott, hogy egybevessem valamivel. Egy a vízözön hajdani napjaiban alámerült hegységnek az orma ez: csúcsa magányosan uralkodott a vizeken: egy családmenekült rá(alighanem),nemzetséget alapított; korallok is kúsztak falára, körülvették, fejlesztették az új szigetet. S az egyre terebélyesedett, de megőrizte eredetéből a magánynak és szűkösségnek azt a jellegét, amelyet végtelenségével csak még nyomatékosabbá tesz a tenger.
Reggel tízkor megjelentem a kormányzónál, a néger Lacascade-nál. Úgy fogadott, mint valami tekintélyes személyiséget. E megtiszteltetést annak a küldetésnek köszönhettem, amellyel a francia kormány bízott meg, — magam sem igen tudom, miért. Igaz, művészi megbízás volt, ám e szó a néger szemében csupán a kémkedés hivatalos szinonimáját jelentette, s én hiába vertettem latba minden képességemet, hogy meggyőzzem tévedéséröl. Ebben egyébként egész környezete osztozott, s amikor azt hangoztattam: megbízatásom ingyenes,— senki nem akarta elhinni. A papeetei életet hamarosan terhesnek éreztem. Ez is csak Európa volt, — Európa, melytől, úgy véltem, végre megszabadultam,— és ráadásul a gyarmati nagyképűség, a gyerekes és a torzképig groteszk majmolás nyomasztóbb formájában. Nem ezt kerestem, nem ezért jöttem olyan messziről idáig.
Egy nyilvános esemény mégis érdekelt. Pomaré király ezidőtájt esett halálos betegségbe és napról napra várhatták a katasztrófát. A város lassankint sajátságos képet öltött. Akik Európából kerültek ide, kereskedők, hivatalnokok, tisztek és katonák, azok változatlanul tovább nevetgéltek és énekeltek az utcákon, míg a bennszülöttek komor arccal, halkan beszélgettek a palota körül. A narancsszínű vitorlák szokatlanul élénken nyüzsögtek a kikötőben, a kék tengeren, melyet a napfényben szaporán, neki-nekisuhanva borzolt meg a sziklapart felől szálló ezüstös fuvalom. A szomszédos szigetek lakói látogattak át napról napra, hogy tanúi legyenek királyuk utolsó perceinek,— meg annak, hogy Franciaország végképpen uralma alá hajtja birodalmukat. Égi jelek figyelmeztették őket: mert valahányszor király hal meg, a hegyek némely lejtőjén sötét foltok csillannak meg alkonyatkor.
A király meghalt, és tengernagyi díszruhájába öltöztetve fölravatalozták palotájában. Ott találkoztam a királynéval, Marau volt a neve; — virágokkal és gyolcsokkal díszítette a királyi fogadószobát. Mikor a közmunkaügyek vezetője tanácsot kért tőlem a gyászpompa művészi elrendezésére vonatkozóan, válasz helyett egyszerűen a királynéra mutattam: a maorik szép ösztönével szinte ontotta maga körül a bájt, s amihez hozzáért, mindent műtárggyá varázsolt.
Ezen a napon azonban még csak fogyatékosan értettem meg őt. Bizonyos mértekig vak voltam ezek az emberek és dolgok, melyek oly mélyen különböztek attól, ami után sóvárogtam, csalódást keltettek bennem; ez az európai közönségesség undorított; s még túlságosan frissen szálltam partra ahhoz, hogy fölfedezzem e legyőzött népben hatásunk riasztó burka és mesterkéltsége alatt azt, ami változatlanul nemzeti, valóságos és szép.
Ebben a már érett korú királynéban sem láttam egyebet, mint jelentéktelen, kövér asszonyt, arcán a szépség romjaival. Az is lehet, hogy ekkor az ereiben élő zsidó vér minden más hajlamot elnyomott. Később aztán, mikor újra láttam, ráeszméltem maori varázsára. Felülkerekedett benne a tahitii vér. Őse, Tati nagyfőnök emléke a nagyság, a valóban megragadó nagyság bélyegét nyomta e nőre, akárcsak testvérére, s egész családjára. Őt is jellemezték a méltóságteljes, szoborszerű, egyszerre telt és kecses délövi formák, a síma, egyenes karok, melyek olyanok, mint egy templom oszloppárja, meg a csúcsívben végződő törzs, — e testalkat ellenállhatatlanul a Szentháromság nagy háromszögét idézi föl bennem. Tekintetében megcsillant olykor ama szenvedélyek homályos sugalma, amelyek hirtelen lobbannak föl, s egyszerre tűzbe borítják maguk körül a világot. Maga a sziget is így támadt egykor az óceánból, így virultak ki rajta a virágok is a nap első sugaraira. A Tahiti-beliek mind feketébe öltöztek, és két alló napon át gyászdalok zengtek, halotti énekek. Mintha a Patétikus Szonátát hallottam volna.
Eljött a temetés napja. Katonaság és a hivatalos előkelőségek, fekete ruhában, fehér sisakban; és a bennszülöttek, gyászöltözetükben… A kerületek rendbe sorakozva vonultak el, vezetőik előttük vitték a francia lobogót. Hatalmas fekete tömeg volt ez. Arué kerület szélénél megálltak. Leírhatatlan emlékmű emelkedett itt, dermesztő ellentétben a légkörrel és a növényzet díszével: cementtel egybetapasztott korallkövek formátlan halmaza. A néger Lacascade beszédet tartott, a szokásos közhelyekkel; ezt aztán tolmács fordította le a maori közönségnek. Utána a protestáns lelkész szónokolt. Végül Tati, a királyné testvére felelt. Ennyi volt az egész; s máris útnak indultak, a hivatalnokok a fogatokba zsúfolódtak… úgy hatott, mintha lóversenyről térnének haza.
Eloszolva az úton — ahol a franciák közönye vitte a hangot — a néhány napja oly mélységesen komoly nép újra nevetni kezdett. Az asszonyok ismét megfogták a férjük kezét, farukat ringatták és pucér, széles lábuk lomhán tiport az út porába. A Fatana patak mellett szétszóródtak. Itt is, ott is, kövek közé bújva, asszonyok kuporodtak a vízbe, szoknyájukat övig fölemelve, csipejüket, gyaloglástól és hőségtől fölhevült lábukat hűsítgették. S miután így lemosakodtak, ismét útra keltek Papeete fele; mellüket előre feszítették, s a két kagyló, melyben keblük végződik, az egészséges fiatal állatok elevenségével és bájával csúcsosodott ruhájuk selyme alatt. Állati és növényi keverékillat áradt belőlük: vérük illata, meg a gardéniáké, melyeket fejdíszül hordtak a hajukban. Teine merahi noaoa — (most erősen illatoznak) — mondták. Minden visszatért a rendes kerékvágásba. Nem történt semmi, csak egy királlyal lett kevesebb. S a halottal eltűntek a régi szokások, a régi nagyság utolsó nyomai is. A maori hagyomány is vele szállt a sírba. Valóba végetért. Győzött — sajnos! — a katonás, üzleties, hivataloskodó civilizáció.
Mélységes szomorúság lett úrrá rajtam. Milyen hosszú utat tettem meg, és csak azért, hogy ezt találjam a végén, ezt, amitől menekültem! Az álmot, mely Tahitiba vonzott, kegyetlenül meghazudtolta a valóság: én a hajdani Tahitit szerettem; és nem tudtam beletörődni, hogy mindenestől megsemmisült, hogy ez a szép fajta sehol, semmit nem őrzött meg régi ragyogásából. De hogyan fedezzem fel egymagamban, útbaigazítás nélkül e távoli, titokzatos múlt nyomait, ha még egyáltalán léteznek? Megtalálni a kialudt tűzhelyet, újra fölszítani a lángot e hamu közepén… De akármennyire is lesújt valami, nem szoktam föladni a harcot, mielőtt mindenit meg nem próbálok, akár a lehetetlent is. Hamarosan döntő elhatározásra jutottam.
Elutazni Papeeteból, itthagyni ezt az európaias várost. Sejtettem: ha teljesen együtt élek a bennszülöttekkel, az ő életüket élem a vadonban, végül is kellő türelemmel sikerül legyőznöm bizalmatlanságukat, és akkor mindent megtudok. Egy csendőrtiszt szolgálatkészen fölajánlotta kocsiját és lovát. Egy reggelen elindultam, megkeresni a kunyhómat. Barátnőm is velem jött: Titinek hívták. Félig meddig angol volt, s törte valamennyire a franciát is. Ezen a napon legszebb ruhájába öltözött; füle mellé maori módra virágot tűzött és nádszalmából font kalapját, amelyet maga készített, a szalmavirágos szalag fölött narancsszínű kagylódísszel ékesítetté. Haja vállára omlott, s valóban csinosnak hatott így, büszkén, amiért kocsiban ül, amiért elegáns és amiért olyan embernek a vahinája, akiről azt hiszi: jelentős és gazdag; — ám büszkeségében nem volt semmi nevetséges, olyan jól illik e fajta arcára a méltóságteljes kifejezés. Ősi, hűbéri történelmükből és nagy fejedelmeik ódon emlékeiből máig őrzik a gőg kitörülhetetlen vonását.”
Paul Gauguin nagy reményekkel indult útnak 1891-ben. A 63 napig tartó hajóút után megkerülték Moreát és megpillantotta Tahitit. Átkeltek a Papeete szoroson, majd horgonyt vetettek. A partraszállást követően azonban röviddel, jött az első csalódás. Gauguin ezt írja: „Ez is csak Európa volt, – Európa, melytől, úgy véltem, végre megszabadultam, – és ráadásul a gyarmati nagyképűség, a gyerekes és a torzképig groteszk majmolás nyomasztóbb formájában. Nem ezt kerestem, nem ezért jöttem olyan messziről idáig.” A csalódás után reménykedve továbbáll, a sziget belsejében negyvenöt kilométerre található mataieai járásba. Végül is itt, megtalálja amit keresett, felségül vesz egy Tehura nevű bennszülött nőt, de sohasem teljesedik ki a vágya. Egészségi állapota és anyagi nehézségei miatt vissza kell térnie Franciaországba. Barátjának Georges-Daniel de Monfreid-nek levelében azt írja, hogy vélhetően fel kell hagynia a festészettel visszatérését követően, mert nem képes eltartani őt ez a tevékenység. A Tahitin eltöltött két év alatt hatvanhat képet és néhány fafaragást alkotott, amelyet ki is állít a Durand-Ruel galériában visszatérését követően. A vágyott siker azonban elmarad. Bár anyagilag enyhül a helyzete, amikor nagybátyja halála után örököl, de végül ismét visszatér Óceániába, ahol ismét csalódás, súlyos krízisek és végül a halála következik. Mindvégig reménykedett, hogy megtalálja azt az új eszményképet, amely majd megújulást hoz. Végül ez a tévedés lett Gauguin tragédiája.
Paul Gauguin könyve különleges, ahogy magának a művésznek az egész élete az. Meglepően jó élmény volt olvasni, szerettem. A szigeten keletkezett képek ma már vagyonokért kelnek el, az „A hibiszkuszfa II” című, 1897-ben Tahitin festett műve, 2019-ben 3,2 milliárd forintért kelt el egy párizsi árverésen. Fantasztikus színvilágú, különleges hangulatú képeit saját korában kevéssé ismerték el, ma pedig rajonganak érte. A „Noa Noa” című művében a szerző izgalmas világot mutat be, mesél a sziget hagyományairól, az ott élő őslakosokról és az ott töltött két év élményeiről. A noa noa mely valójában illatost jelent, a Tahiti levegőre utal. Ilyen a levegő Tahiti szigetén, illatos. A különleges hangulatú könyv mindenképpen az ajánlott kategóriát képviseli, nem nagy terjedelmű, gyorsan olvasható és szerethető. Nem nevezhető ritka könyvnek, sőt egy kis keresgélés után meglehetősen olcsón hozzá lehet jutni, de aki mégsem ragaszkodik a könyv birtoklásához, az elérheti a művet elektronikus formátumban az ELBIDÁRIUMban. Pár napra most én is visszavonultam a saját kis csendes szigetemre, hogy felkészüljek az előttem álló próbatételekre, de két államvizsga tétel között biztosan szakítok időt szeretett könyveimre is. Jövő héten tehát, irány a rubinok hazája.