Erdélyi kirándulásunk

A gyűjtők gyakran gondolják magukról azt, kimondva vagy kimondatlanul, hogy értékmentést végeznek. A gyűjtési területek köre bár rendkívül széles, de bármely területről is beszélünk, a vegytiszta gyűjtők minden esetben felhalmoznak bizonyos dolgokat, amiről ők maguk azt gondolják, hogy értékesek és érdemes a jövő nemzedékei számára megőrizni azokat. Személyesen én is ezt vallom gyűjtőként. Az ELBIDA projekt csupán egy felület arra, hogy az általam értéknek tartott műveket a nyilvánosság számára is meg tudjam mutatni. Az érték köznapi értelemben valami olyan, ami valaki vagy valakik számára fontos vagy jelentős valamilyen szempontból. De vajon mi határozza meg például az én esetemben egy régi útleírás értékét? A mű kiadásának a dátuma? A pénzben kifejezhető értéke a könyvnek? A szerző személye? A kötet ritkasága? Az olvasmányélmény mértéke, irodalmi értéke? Nyilván nincs egyértelmű válasz erre és a felsorolt szempontok mellett még az érzelmi értékkel is számolni kell. Egy Michael Jackson rajongónak egy papírzsebkendő amibe a fantasztikus énekes az orrát fújta, egy igazi ereklye lehet. Egy aukción akár több ezer dollárt is megérne neki, míg nekem „csak” egy használt zsebkendő lenne. Az adott tárgyhoz fűződő érzelmi viszony tehát domináns az érték meghatározásában, de önmagában nem elég. Vélhetően minden esetben több szempont együttes értelmezésével lehet valamiről meghatározni, hogy az adott dolog érték-e vagy sem. Az útleírásokhoz fűződő érzelmi viszonyomat talán nem kell részleteznem, de ami számomra igazán erős szempont még az értékmeghatározásnál, az a ritkaság. Olvasó gyűjtőként persze jó, ha élvezem, amit olvasok, de megbocsájtom a gyenge stílust vagy a csekély irodalmi értéket, ha egy ritka kötetről van szó. A most következő Nosz Gyula könyv számomra egy kiemelten értékes mű, pedig csupán csak egy egyszerű iskolai fogalmazás, ami fillérekbe került, ugyanakkor olyan ritka, hogy gyakorlatilag hivatalosan nem is létezik. A szerző művei között sehol nem tartják nyilván és az internet bármely szegmensében is kerestem nyomát, nem leltem. Az „Erdélyi kirándulásunk” című írás egy 1910-ben történt iskolai utazás történetét meséli el, a szerzője pedig az akkor 13 éves Nosz Gyula, aki később a gyorsírás legkiválóbb elméleti és gyakorlati képviselője lett. A könyv melyet Kertész József nyomdájában nyomtattak, még a kirándulás évében, 1910-ben jelent meg Budapesten. A mindösszesen 12 oldalas műben egyetlen kép sem található.

Az ismeretlen Nosz Gyula írás

A szerző: Nosz Gyula

Nosz Gyula, születési nevén Nosz Gyula János Bernát gyorsíró, újságíró 1897. szeptember 30-án született Iglón. Apja az ugyancsak iglói születésű ügyvéd és országgyűlési képviselő Nosz Gyula, míg anyja Jantner Margit Etelka volt. Iskoláit már Budapesten végezte. 1906-től a II. kerületi állami főreáliskolában tanult, majd tanulmányait a Budapesti Tudományegyetem Jog- és államtudományi karán folytatta, ahol 1920-ban szerzett oklevelet. Az egyetem után elsőként a parlamenti gyorsiroda alkalmazta, aminek hamarosan a vezetője is lett. Munkája mellett, 1921 és 1932 között „Az írás” című folyóirat szerkesztője volt, valamint 1928-tól az Egységes Magyar Gyorsírás Könyvtárának köteteit is ő szerkesztette. 1927. november 24-én Budapesten házasságot kötött a nála 12 évvel fiatalabb Ujtelky Anna Mária Emíliával, a házasságukból négy gyermekük született. A Magyar Távirati Iroda, majd 1934-től az Új Magyarország belső munkatársa is volt. A gyorsírásról számos szakcikket publikált idehaza és külföldön, emellett pedig komoly szerepe volt a magyar gyorsírási és gépírási versenyügy fejlesztésében is. Nagy része volt abban, hogy a hazai versenyügy nemzetközi szintre került. Élete során több gyorsíró egyesületnek volt elnöke, alelnöke és tiszteletbeli tagja. 70 éves korában, 1967. január 3-án hunyt el Budapesten. Sírja a Farkasréti temetőben található.

Részlet a könyvből:

„Hétfőn reggel 6-kor a Cenk-hegy tetejére másztunk fel, mi meglehetős unalmas és fárasztó volt, mert 26 fordulót kell megtenni, mig az ember fölér a millenáris emlékhez. Itt azonban az embert bőven megjutalmazza a fáradságiért a gyönyörű kilátás, mi a tetőről nyílik. A Bárcaság északi és középső részét, a fogarasi havasokat a Negoit látni, valósággal úgy, mintha egy térkép feküdne előttünk. Brassó városát is úgy látni, mintha térképezve volna. Északon messze Földváron tul Iát az ember. Szépen látni, amint Brassó egyes részei mélyen belenyúlnak a völgyekbe. Visszaérve a városba, a fekete templomot akartuk megnézni, de már nem volt időnk, mivel ½ 1-kor Predealra akartunk menni, ezért csak a Honterus szoborhoz mentünk el. Hamar ebédeltünk és viczinálison kimentünk az állomásra.

Sebes-Körös a Révi-szorosban

A Zichy-barlang

A sóbánya bejárata Tordán

Predealon nagyon tetszett nekünk a sok szép épület és villa. A predeali állomás román területen van, de a predeali épületek és villák egy része még magyar területen fekszik. Ezért mikor mi a határon át akartunk menni, a román határig nem akart átengedni és csak hosszas vitatkozás után engedett át. Az épületek között csak végig mentünk, mert nem volt sok időnk és vissza jöttünk Brassóba.

Tordai hasadék

Torda főtere

Segesvár

Brassóban még elmentünk a posztógyárba. A gyár berendezése tetszett nekünk, de mire kijöttünk már kábultak voltunk a gépek kattogásától és a sok különféle szagtól. Este korán feküdtünk le, mert másnap az út legnagyobb túrája következett.

Brassó utcarészlet

Városi gőzmozdony Brassóban

Brassói Korona szálloda

Kedden 4-kor reggel kellett felkelni, ezt még este megmondták nekünk és bár mindenki tudta, senki sem kelt még akkor fel. A tanár urak is csak később ébredtek és csak ½ 5-kor keltettek fel minket. Hirtelen – akinek még volt ideje – megreggelizett és siettünk a viczinálishoz. Egyik társunk elsőre futott és szólt a viczinális kalauzának, hogy a vonat várjon meg minket. Szerencsésen ki is jutottunk. Egy páran ugyan, akik még nem voltak készen, később gyalog jöttek, de azért, mire elindultunk Bükszád felé, már mind együtt voltunk. 2 órai ut után a bükszádi állomáson leszálltunk és 8-kor gyalog elindultunk a Büdös hegyhez. E nap tervünk szerint 6-7 órai gyaloglásnak kellett volna lenni és ezért a gyengébb gyaloglók egyenesen Tusnádra és innen a Szt-Anna tóhoz mentek, mi pedig a Büdös barlanghoz is elmentünk. 1 óra hosszáig mentünk, midőn a megkérdezett székely bácsik azt mondták, hogy az országutról letérve az „ösvényen” hamarább oda jutunk. Mi egy helyen le is tértünk és egy ösvényen mentünk, de midőn a völgybe egy patakhoz jutottunk, akkor vettük észre, hogy eltévedtünk. Most másztunk a völgyben föl és le és kerestük az utat. ¾ óra múlva meg is találtuk, de most már nem mertünk az ösvényekre térni, hanem az országuton haladtunk egyfolytában. ½ 11-re oda is értünk a bálványosi vendéglőhöz. Itt megebédeltünk és kipihentük magunkat. 12-kor felmentünk a Büdös barlanghoz. Ezt a barlangot sokkal nagyobbnak képzeltük. Mindössze 8 m. hosszu és 2-3 m. széles helyiség az ahová be lehet menni. A barlang többi részébe a kitóduló és a barlangot teljesen megtöltő mérges kéngáz miatt bemenni veszélyes. A falon egy fehér sáv jelöli azt a határt, ameddig le lehet hajolni. A barlangban az embernek eleinte nagyon melege van, de ez később elmúlik. 1 órakor indultunk tovább a Szt-Anna tóhoz. Egy székely János bá’t adtak nekünk vezetőül és elindultunk tovább föl a hegyre. Mire egy óra mulva a hegyre felértünk, megpihentünk és megkérdeztük a vezetőt, hogy meg van-e már az ut fele. Azt mondja, többet is megtettünk már, de a háromnegyedrésze még nincs meg és hogy még egy negyedóráig megyünk. Hát mentünk lefelé egy negyedóráig és elértünk egy tisztásra, hol sok elégett és ledőlt fa volt, de a tavat csak nem láttuk.”

Tusnádfürdői vasútállomás

Utcarészlet Tusnádfürdőről

Piski vasútállomás

1910. június 23-án, délután 5 órakkor a keleti pályaudvarról indult a II. kerületi állami főreáliskola erdélyi utazása. Négy tanár és huszonnégy diák alkotta az utazó társaságot. A vonatuk az Alföldön át, Nagyvárad érintésével, a Sebes Kőrös mellett és a Királyhágó erdős sziklái között érte el első megállót, a Zichy-barlangot. A barlang és környékének megtekintése után Kolozsvár felé vették az irányt. Erdély történelmi központjában csak rövid időt töltöttek, majd tovább utaztak Torda irányába, ahol a sóbánya és a hasadék volt a fő látványosság. A következő napi program Segesvár és Fehéregyháza volt, majd Brassóban töltötte az éjszakát a csapat. Másnap is sűrű volt a diákok programja. A reggelt túrával kezdték a Cenk-hegy tetejére, majd visszatérve a városba a Honterus szobor megtekintése után Predeálra utaztak. Koraestére ismét Brassóban voltak, ahol még a helyi posztógyárat látogatták meg, majd gyorsan nyugovóra tértek, hiszen másnap az erdélyi út legnagyobb túrája várt rájuk. A Büdös hegyre szervezett túra meglehetősen kaotikusra és fárasztóra sikeredett, így este egy elcsépelt csapat tért vissza ismét Brassóba,  a szállodába. A fárasztó túranapot követően Gyulafehérvár, Piski és Vajdahunyad volt a program. Az utolsó napon a vajdahunyadi vasgyár megtekintése után Arad felé vette a csapat az irányt. A nap legviccesebb eseménye az volt, hogy a vonat olyan lassan haladt egy szakaszon, hogy Balinsky Broniszlav az egyik diák, leszállt róla és futva versenyzett a szerelvénnyel. A diák-vonat párharcát, végül a diák nyerte és futva lehagyta a vonatot. Aradon az 1848/49-es múzeum és a vesztőhely megtekintése után, egy kevéssé gördülékenyen lezajlott búcsúvacsora következett, majd este hazafelé vette a társaság az irányt. Az utazás során összesen három éjszakát töltöttek a diákok és kisérőik vonaton, ahogy az utolsót is. A Keleti pályaudvarra érkezve Németh József tanár még beszédet intézett a fiúkhoz, majd mindenki elindult haza.

Magyar Állami Vasgyár

Vajdahunyad látképe

A Novák Ferencz tér Gyulafehérváron

Nosz János festőmester fia, Nosz Gyula Adolf ügyvéd és országgyűlési képviselő volt, aki 1865-ben született és 1910-ben halt meg. Az ő fia is Nosz Gyula volt, aki mint később kiderült, a mai könyvünk szerzője, ugyanakkor az első pillanatban volt bennem némi kérdés, hogy az apa, vagy a fia a szerző. Idősebb Nosz a könyv megjelenésekor 45 éves, míg fia csupán 13 éves volt. Rövid kutatás után egyértelmű lett, hogy a kirándulás időpontjában volt Nosz Gyula nevű tanulója a II. kerületi állami főreáliskolának, aki nem mellesleg kiválóan teljesített gyorsírásból és részt is vett az erdélyi utazáson. Az iskola 1911-es értesítőjében Németh József tanár, aki a főszervezője volt az utazásnak, egy pár oldalas beszámolóban mesélt az erdélyi élményekről, ahol rendszeresen idéz Singer Sándor, az egyik résztvevő diák utazásról szóló dolgozatából is. Bevezetőjében megemlíti Németh, hogy a kirándulás egyik nem titkolt célja volt az is, hogy alkalmat nyújtson „az ifjúság egyik másik tagjának, hogy a látott-hallott élmények leírásában gyakorolja magát”. Ebből következik, hogy a diákok, közöttük Nosz Gyula is vélhetően írt az útról. A kérdés az, hogy miért, vagy hogyan jelent meg 13 éves szerzőnk műve nyomtatásban. A legegyszerűbb válasz például lehetne az, hogy apjának annyira tetszett a mű, hogy kiadatta néhány példányban. Lehet, hogy így volt, de nekem van egy másik teóriám is, ami azonban csupán felvetés maradt, mert kétséget kizáró bizonyítékot nem találtam rá.

Kertész József nyomdájának jelvénye

A művet Kertész József nyomdájában nyomtatták 1910-ben. A könyv hátsó borítóján a nyomda apró logója is megtalálható. A Győrben letelepedett bajor származású Gärtner család 1837-ben született gyermeke, 1862-ben magyarosította hivatalosan Kertészre a nevét, majd 1863-ban nyomdát alapított. A rendkívül sikeresen működő lapnyomda egészen 1878-ig működött, amikor Kertész József eladta azt. 1881-ben azonban új vállalkozást alapított, ahol elsődlegesen a kereskedelmi nyomtatványok előállítása lett a fő terület. Kertész József 1895-ben bekövetkezett halálával a vállalkozást két gyermeke, Kertész Árpád és Kertész Loránd vették át. A nyomdacég sikere jelentős volt, olyannyira, hogy Kertész Árpád 1905-ben már villát építtetett a Rózsadombon. Az ekkor már több mint négy évtizede működő cégnek Kertész Árpád, a jelen könyvben is megtalálható, céglogót terveztette. A nyomda az alapító halálát követően még négy évtizedig működött, de a gazdasági világválság hatásától már nem tudták megvédeni, így 1935-ben megszűnt. A Kertész nyomda történetét röviden azért említettem meg, hiszen felmerül a kérdés, hogy miért pont itt és kinek a megbízására nyomtatták ki a 13 éves Nosz Gyula művét. Az erdélyi utazáson résztvevő tanulók nevét böngészve, több izgalmas nevet is találhatunk. A kiránduláson például részt vett Riva József, akinek apja is ismert építész volt, majd ő is híres építészmérnök lett. Ott volt a kalandos életű Schulhof Ödön is, aki később híres reumatológus, balneológus és radiológus lett. A neveket tovább böngészve feltűnik, hogy a diáksereg tagja volt Kertész Árpád is. 1910-ben a nyomdatulajdonos Kertész Árpád már 39 esztendős volt, így nyilván nem ő róla van szó. A fia azonban, ifj. Kertész Árpád, aki ismereteim szerint 1896-ban született, majd később a harmadik Kertész nemzedék képviselője lett a nyomdaiparban, könnyen lehetett az utazótársaság tagja. Amennyiben ez a talán több mint feltételezés igaz, akkor a nyomdatulajdonos Kertész családhoz, Nosz Gyula iskolai barátsága révén kötődhetett, így vélhetően Kertész József nyomdája adott volt a könyv kinyomtatására. A könyvkiadás kérdésére persze még mindig nem sikerült választ kapni és minden további már csupán fikció, de könnyen lehet,  hogy a Nosz Gyula és ifj. Kertész Árpád közötti iskolai barátság nem csupán a nyomdaválasztásban, hanem a könyvkiadásban is kulcsszerepet játszott.

Aradi pályaudvar

A Szabadság tér Aradon

Az „Erdélyi kirándulásunk” című mű, egy egyszerű iskolai dolgozat egy nyári kirándulásról. Körülbelül 10 perc alatt el lehet olvasni. A minimális időráfordításhoz, csekély olvasmányélmény jár. Nem rossz, de semmi olyat nem mesél, vagy mond el, ami maradandó élményt okozna, irodalmi értéke tehát csekélynek mondható. Gyűjtőként azonban egészen másként vélekedek a könyvről. A fizikai birtoklása a könyvnek azzal a tudattal, hogy nyoma sincs sehol a mű megjelenésének, egészen különleges és borzongató érzés. Minden kétséget kizáróan azt nem sikerült kideríteni, hogy miért jelent meg a mű, de ha már 1910-ben valakinek fontos volt, hogy Nosz Gyula iskolai kirándulásról írt beszámolója nyomtatott formában is megjelenjen, akkor a még szélesebb kör elérését segítve, én is elérhetővé teszem az ELBIDÁRIUMban a művet. Nosznak a jelen ismereteim szerint, több utazással kapcsolatos műve nem jelent meg, így búcsúzni kéne az eddigi legfiatalabb szerzőnktől, de most mégsem teszem, hiszen ahogy erről a műről sem tudtunk, úgy nem kizárt hasonló nyomtatott mű felbukkanása. Az esély meglehetősen csekély, de azt biztosan tudjuk Németh József tanár leírásából, hogy 1911-ben a Vág völgyében kalandoztak a diákok, míg 1912-ben aldunai utazáson vettek részt. Az is biztos, hogy Nosz Gyula a Vág völgyi utazásról ismét írt beszámolót, hiszen maga a tanár idézi őt beszámolójában. A teljes bizonyossághoz, már „csak” egy kézzel fogható példányra lenne szükség, amennyiben tényleg létezik. Ha véletlenül megtalálom, akkor Nosz Gyula vissza fog térni még az ELBIDA projektben.