Fel s alá a Riviérán

Az előző bejegyzésben, amikor Balinsky Broniszlav versenyfutásáról írtam, kíváncsiságból korabeli vonatok után kezdtem keresgélni. Egy 1904-es újságcikkből derült ki számomra, hogy a „Cote d’Azur-Rapide” nevű vonat volt akkoriban a kontinens leggyorsabb vasparipája. Párizs és Nizza között járt a szerelvény és az 1090 kilométeres utat, mindössze tizenhárom óra és ötven perc alatt tette meg. A francia Riviérára, például Mentonba tartó vonatok ezt megelőzően közel húsz órás menetidővel jártak. Az új vonat a „Cote d’Azur-Rapide” helyenként, akkor hihetetlennek tűnő 120 km/h sebességgel is haladt és a gyorsasága mellett, igazi luxust is biztosított az utasainak. A vonatok utáni rövidke kutatásom után folytattam az erdélyi kirándulás történetének a feldolgozását, de Nizza, Menton és a francia Riviéra valahogy benne ragadt a gondolataimban. Emlékeztem, hogy van olyan mű a gyűjteményemben, amiben a szerző pont ezt a térséget mutatja be, de pontosan nem tudtam a címét. Ahogy már azt talán a kedves olvasó is tudja, hiszen nem először írok erről, következett a néha kilátástalannak tűnő kutatás a banánosdobozok rengetegében. Szerencsém volt és nem kellett tonnákat megmozgatnom mire megtaláltam a keresett könyvet. Az emlékeim nem csaltak, Harmatzy Loránt műve, a „Fel s alá a Riviérán” elsősorban valóban a Cote d’Azur térségéről szól, de a szerző azért műve egyik fejezetében marseille-i, genovai és barcelonai emlékeiről is mesél. A kimondottan ritkának számító könyv, a Népszerű fürdőismertetések sorozatban jelent meg 1902-ben, Budapesten, az Eggenberger-féle könyvkereskedés gondozásában. A mindösszesen 77 oldalas műben számos fotó található, köztük a szerző saját képei is.

A szerző életrajza ez esetben is nehéz dió volt, apró foszlányokból sikerült csak összeállítani. Neve Loránt, Lóránt és Lóránd formában is megjelenik, leggyakrabban Lorántként, így magam is ezt fogom használni.

Harmatzy Loránt, 1912-től Harmatzy-Simon Loránt miniszteri tanácsos, 1875. március 18-án született Rimaszombaton. Apja Harmatzy Béla, míg anyja Jánosdeák Júlia volt, akiknek a házasságából született négy gyermek közül Loránt volt a legfiatalabb. A budapesti II. kerületi Királyi Egyetemi Katholikus Főgimnáziumban tanult, majd 1895-től a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen folytatta a tanulmányait, ahol jogi végzettséget szerzett. 1898-ban kinevezték a belügyminisztériumhoz díjtalan fogalmazó gyakornokká. 1901-ben fizetés nélküli segédfogalmazó lett, majd még abban az évben valóságos segédfogalmazóvá nevezték ki. 1906-ban miniszteri fogalmazó lett, majd 1909-ben a belügyminisztérium segédtitkára. 1910-ben buzgó szolgálata elismeréséül a Ferencz József-rend lovagkeresztjét adományozták neki. 1912. április 21-én, I. Ferenc József osztrák császár, magyar és cseh király írta alá, majd május 1-jén jelent meg a Budapesti Közlönyben a döntés, melyben az uralkodó Harmatzy Loránt miniszteri segédtitkárnak, valamint törvényes utódainak a magyar nemességet díjmentesen adományozta, emellett pedig engedélyezte, hogy a Harmatzy-Simon kettős családnevet viselhesse. 1913-ban miniszteri titkárrá nevezték ki, 1921-ben pedig már, mint a belügyminisztérium miniszteri osztálytanácsos dolgozott és mellette a Belügyi Közlönyt is szerkesztette. 1925-ben neve feltűnik a Magyar Vöröskereszt központi vezetésében, 1926-ban a főváros középítési bizottságának alelnökéül választották, 1928-ban pedig több budapesti házszövetkezetnek lett igazgatósági tagja, valamint a Magyar Turista Szövetség idegenforgalmi bizottságában is szerepet vállalt.

1899-ben eljegyezte, majd feleségül is vette Bursics Irmát. Kapcsolatukból három gyermek született, László, Marianne és Béla. A házasságuk bár boldog volt, de tragikusan rövid ideig tartott. 1908-ban, mindössze huszonkilenc éves korában Harmatzy Lorántné született Bursics Irma elhunyt. Az özvegy Harmatzy Loránt egyedül nevelte három gyermekét, egészen 1914-ig, amikor ismét tragikus haláleset történt a családban, amelyről a korabeli sajtó is hosszabb cikkben számolt be. A hír így szólt. Harmatzy Simon Loránt belügyminiszteri titkár és gyermekei nagyanyjukkal Iglófüreden nyaraltak. 1914. július 23- ikán d.u. 5 óra körül egy nagyobb társasággal a hőség elől az erdőbe menekültek. Mikor meglátták, hogy vihar közeledik, mindenki igyekezett fedél alá jutni. Háromnegyed hatkor kitört az orkán, mely tövestől tépte ki a fákat, majd derékon törve azokat a sétányra dobta, ahol az emberek siettek hazafelé. A 10 éves Harmatzy László egy úri kis leánnyal előre futott. Mikor a leány anyja látta, hogy egy derékban kettétört fa gyermekére fog esni, rákiáltott, mire a gyermek pár lépéssel visszamaradt, a kis Harmatzy fiút azonban abban a pillanatban agyonsújtotta a vihar által kidöntött fa. A gyermek a helyszínen meghalt. 1914. július 26-án református egyházi szertartása mellett a rimaszombati családi sírboltba helyezték örök nyugalomra a gyermeket.

Harmatzy-Simon Loránt felmenői között találhatjuk meg Ferenczy István szobrászt, aki a 19. századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő alkotója volt. Karrierjét lakatosinasként kezdte, majd Bécsben rézmetszést  és szobrászatot  tanult.  1818-ban gyalog ment Rómába, ahol hat évet Thorvaldsen műhelyében töltött. 1824-ben hazatért és útiládájában hazahozta hat éves római tartózkodása alatt összegyűjtött értékeit is. A ládájában egy kis lovasszobor is volt, amit még Rómában vásárolt Ferenczy. A szobrász 1856-ban bekövetkezett halálát követően, hagyatéka öccséhez, Ferenczy Józsefhez került, majd tőle örökölte unokahúga, Jánosdeák Andrásné. A hagyatékot gondosan őrizték, sőt egy másik rokon, Sándy Péter gondosan rendezte is azt. Végül 1914-ben, a lovasszobor mellett több értékes tárgyat is, a budapesti Szépművészeti Múzeumnak ajándékoztak az utódok. 1916-ban Meller  Simon  a múzeum kurátora, a  Ferenczy  által  vásárolt lovasszobrot olyan reneszánsz kisbronzként publikálta, amelyet Leonardo da Vinci agyag- vagy viaszmodellje után önthettek. A lovasszoborról kiderült, hogy Leonardo da Vinci egyetlen hitelesnek tekinthető szobra, bár a hitelességről a mai napig élénk viták folynak és keresik a választ arra, hogy a ló és lovas pusztán Leonardo hatásáról tanúskodik vagy a formák magának Leonardonak a keze nyomát őrzik?

1902-ben az épülő Szépművészeti Múzeumban egy Ferenczy szobát terveztek, amiben a szobrászművész hagyatékát kívánták bemutatni. A 14 darab mellszoborból, több mint 30 domborműből és 40 darab rézmetszetből álló hagyatékot Kammerer Ernő kormánybiztos vette át Rimaszombaton a családtól, majd így kerültek a múzeumba. Az átvett hagyaték része volt a VII. Pius pápától kapott érmék is. Mielőtt 1824-ben Rómából hazatért Ferenczy, egy pompás domborművel lepte meg a pápát. A domborművön VII. Pius arcképe volt látható és egy felirat, „Pannónia hódolata a pápának” szöveggel. A pápa viszonzásul két régi éremmel és egy arany nyaklánccal ajándékozta meg Ferenczyt. A pápának ajándékozott dombormű nagyított rajzát őrző vázlatkönyvet, a művész naplóját és útileveleit unokaöccse, Harmatzy Loránt őrizte és adta át a múzeum számára.

Irodalmi munkássága során novellákat és történelmi tanulmányokat írt, két útleírása is megjelent és emellett cikkei jelentek meg az Ország-Világ szépirodalmi képes hetilapban, a Magyar Hírlapban és a Nagyvárad napilapban is. Amatőr fotósként bátyjától, Dr. Harmatzy-Simon Dezső államtitkártól vette át a Photo-Club elnökségét, valamint a klub keretén belül a “FOTO” magazin szerkesztőbizottságának a tagja is volt egészen haláláig. 1936. december 30-án, 62 éves korában, rövid betegség után hunyt el Budapesten.

Részlet a könyvből:

„Menton korzója a tengerparton húzódik végig, a város egész hosszában egész a kikötőig, illetve az e mellett levő régi városrészig. Természetesen „Promenade du Midi”- nek hívják, mint a hogy a riviérai üdülőhelyek korzóinak általában véve ez a sablonszerű neve. Nem oly díszes, elegáns, mint például a nizzai vagy cannesi, de végtelenül rokonszenves hely, számos ülőkével, a honnan órákig el lehet csodálni az egyhangúságában is mindig változatos szép tengert, már tudniillik annak, kit a nap melege nem zseníroz. Én például november utolsó napjaiban egy szál nyári ruhában sétálgattam a Promenade du Midin. Az igaz, hogy aztán fél öt tájban, mikor a nap már letűnt a cap-martini magaslat mögött, siettem haza melegebb ruhát ölteni, mert ilyenkor a hőmérsékletváltozás tetemes!

A tenger csodálásán kivül még két ártatlan mulatsága van a tengerpart délelőtti publikumának. Nézni a halászokat, kik ott dolgoznak az ember előtt, mert hát Menton lakóinak jóformán kizárólagos foglalkozása a halászat, melyben a család apraja-nagyja, férfija-nője egyaránt kiveszi a maga részét s aztán keresgetni a tengerparton szerencse köveket.

Igen! Vannak, kik a huszadik században is babonások s őszinte kedvteléssel kutatnak a kövek közt, keresve azokat a bizonyos, jobbára szürkeszinű, laposra lecsiszolódott kavicsokat, melyeknek ahhoz, hogy szerencsekövek legyenek, az a legfőbb feltételük, hogy a bennök levő fehér erek lehetőleg mennél szabályosabb körökbe fussanak. Hogy ezeknek a köveknek a „szerencse” jellege voltakép miben áll, azt senki sem tudta nekem megmondani, de hát végre is ez nagyon ártatlan dolog s hazautazásom alkalmával az én kufferembe is be volt csomagolva egy ilyen kő, melyben tizennégy, többé-kevésbbé kört képező fehér ér keresztezi egymást.

Menton kikötője tágas, és hatalmas hullámtörő védi a szakadatlanul csapkodó habok ellen. Általában inkább vitorlás teherhajók horgonyoznak benne, vagy pedig magán yachtok. Nagy személyszállító gőzösök, azt hiszem, soha sem, kereskedőhajók pedig szintén csak nagyon elvétve keresik fel.

Mikor Mentonban jártam, egy gyönyörű kéjutazási gőzös állomásozott a kikötőben. Ha jól emlékszem, „Namouna” volt a neve, a gazdája pedig Mr. James Gordon Bennett, egy jól megtermett, egészsges, tipikus amerikai kinézési úri ember, ki Mentonba, Paul Bourget-t jött meglátogatni, kihez benső barátság fűzi. Bourget neki is dedikálta „Outre-Mer” czímű érdekes munkáját.

A hófehérre festett hajó lágyan ringott a kikötő zöld víztükrén s a parton egy fiatal, 8-10 éves amerikai fiú – a mint látszott, a tulajdonos gyermeke demokratikus kedélyességgel hanczúzott néhány mentoni gaminnal, természetesen kölcsönösen taszigálva, ütve, czibálva egy mást!

Nem is lehet olyan utolsó mulatság, ha az ember a saját hajóján utazhatja be a nagyvilágot!

James Gordon Bennett egyébként arról nevezetes, hogy jelenleg az ő tulajdonát képezi az atyja által alapított „New-York-Herald”, mely hírlapóriás nevéhez viszont a Stanley-féle expedíciók fűződnek, mert Stanley, mielőtt az öreg Bennett őt Livingstone felkutatására küldte volna, tudvalevőleg a „New-York-Herald” párisi tudósítója volt.

Menton legszebb része az én ízlésem szerint a kikötő. Gyönyörű az a panoráma, mely a hullámtörő végén levő világitó toronyból köröskörül elénk tárul. Az egyik oldalon a földközi tenger, a másikon az öblöt képező szárazföld Ventimigliától, az olasz határtól, egész Cap Martinig, középütt a kikötő tulsó felén az eredeti régi Menton látható előttünk.

Mentont Garavannal, mely mint már említettem volt, Mentonnak voltakép csak külvárosa, a vasuton kívül rendszeres omnibusz-járat tartja összeköttetésben. Különben sincs e kettő egymástól távol s ez utóbbi helyen a határozott jutányosság szempontjából, vagy a teljes önelszigetelés végett számosan tartózkodnak.

Áll itt egyébként rendelkezésre minden kigondolható közlekedési eszköz, kezdve az automobiltól egész a bárkáig, sőt a „Promenade du Midin” szamáristálló is van etablirozva. Valóban furcsa is az itt a délvidéken, hogy azokat a jámbor csacsikat jobban megbecsülik, mint nálunk, a hol szegényeket legfeljebb vízhordásra alkalmazzák a Sváb-hegy egyes részein. De viszont igaz, hogy mások is ám a szamarak nálunk, mint ott lenn! Sokkal csenevészebbek, kisebbek s igy kevésbé használhatók.

Emlékszem jól, mily nagyon elbámultam, midőn Barcelonában a tramvayba (nem mondhatom, hogy lóvasutba!) szamarakat és öszvéreket láttam befogva. Pedig főleg ez utóbbiak, úgy mondják, sokkal türelmesebbek, szelídebbek, szívósabbak a lovaknál, a melyekről mellesleg megjegyezve a spanyolok általában úgy vélekednek, nyilván még a mór időkből származó arab befolyás következtében, hogy a lovat az Úristen azért teremtette, hogy az ember ráüljön; terhet hordani, kocsit húzni pedig ott van az öszvér meg a szamár!

Eredeti különben az a spanyol szokás, hogy az öszvérek és szamarak hátát és két oldalának, úgyszintén a nyakának felső felét a szó szoros értelmében leborotválják; csak itt-ott hagynak meg leginkább a gerinczen végig – egy kevés szőrt, de ez is szép mintákat, figurákat, arabeszkeket képez. Nyilván azért történik ez, hogy az illatok kevesebbet szenvedjenek a melegtől.

Azt különben megfigyeltem ott kívül, hogy az emberek az állatjaikkal, főleg az igás állatokkal, általában többet törődnek, mint nálunk. Genuában példaul nem is szólva arról, hogy a nagy kétkerekű teherkocsikba az állatok egymás elé vannak fogva, néha öt is, a miről olyanok, kik hozzá értenek, azt állitják, hogy mig egyrészt az erő ekként jobban kihasználódig, addig másrészt az állat könnyebben húz, bár én úgy velem, hogy ennek oka a szűk utczákban keresendő, mondom Genuában szokás, hogy esőben, ha a fuvaros maga meg is ázik bőrig, de a lovának vagy szamarának fejét, nyakát és a hátát letakarja viaszos vászon ponyvával vagy tarkabarka pokróczzal. Persze egy ekként kiöltöztetett csacsi vagy öszvér roppant komikus látványt nyújt olyanoknak, kik még ilyet nem láttak, de ott persze fel sem tűnik, sőt természetes!

Spanyolországban ültem egyszer egy szállodának a kocsiján, melybe egy ló meg egy öszvér volt egymás mellé befogva!

Komolyan mondhatom, roppant érdekes volt megfigyelni a két állat karakterét. A ló büszke főtartással húzott is, nem is, ficzánkolt és sohasem értett egyet a kocsissal az útirány tekintetében. Az öszvér ellenben alázatos békességgel teljes erejéből a ló helyett is húzta a kocsit s ha érezte, hogy a kocsis enged a lónak, ehhez alkalmazkodott, egyébként pedig önmegadással engedelmeskedett a zablának és a hagyományos nógatásnak.

A legfurcsább azonban az volt, hogy ha a kocsis megbosszankodott a lóra, mégis az öszvér megborotvált hátára húzott egyet az ostorral!

Hja! C’est la vie!”

Az 1902-ben megjelent könyv első mondatában a szerző azt írja, hogy „körülbelül most van öt éve, hogy először voltam a Riviérán”. Harmatzy tehát a századforduló éveiben barangolt a térségben, akkor, amikor a régió igazán felvirágzott és népszerű üdülőhely lett az európai elit és a világ számos híressége számára. A tengerparti városok, a gazdagok és a hírességek kedvelt úti céljává váltak, ahol a csillogás mindennapos volt. Nem véletlen az sem, hogy a mű a nem orvosok által írt fürdőismertetések gyűjteményében, a „Népszerű Fürdőismertetések” sorozatban jelent meg, hiszen az 1900-as évek elején a Riviéra komoly vonzereje az időjárásában és a gyógyforrásaiban rejlett, amelyek rendkívül vonzották az egészségügyi turizmust. Harmatzy elsősorban az utazásai során bejárt városokról mesél. Nizza, Monte Carlo és Menton bemutatása után az „Apróságok” című fejezetben a Riviérához szorosan bár nem tartozó, de a vidékről alkotott kép kialakításához mégis fontos három nagy kikötővárosról, Genováról, Marseilléről és Barcelonáról is ír röviden. Művében ügyesen találta meg az egyensúly a tényszerű baedeker és a személyes impressziókkal átitatott élménybeszámoló között, aminek eredményeként könyve egyszerre lett élvezetes olvasmány és hasznos segítség is, a kor utazói számára. A mű végén érdekes megoldást választott ahhoz, hogy további, az utazók számára fontos ismereteket adjon át a térségről.  A „Néhány jó tanács” című fejezetben egy képzelt párbeszédet olvashatunk a szerző és egy „szeretetre méltó gentleman” között. A beszélgetés kezdetén a képzelt beszélgetőtárs kritizálni kezdi Harmatzy művét, amiért szerinte semmi lényeges dolgot nem mesél az utazása során érintett vidékről, így nem nyújt kellő információt az oda utazni vágyók számára. A szerző eleinte értetlenül áll a kritika előtt, de végül megérti beszélgetőtársa igényeit és elkezdődik egy izgalmas kérdezz-felelek játék a Riviéráról. Mikor érdemes a Riviérára utazni? Mennyire drága a térség? Valóban olyan jóhatású-e a betegek számára a Riviéra, mint ahogy azt sokan mondják? Milyenek az utazási körülmények? A párbeszédben feltett kérdésekre megfogalmazott válaszokban számos apró, de  mégis fontos információt közöl még  a szerző az olvasóval, így teszi még inkább a gyakorlatban is jól hasznosíthatóvá a Riviéráról szóló művét.

A „Fel s alá a Riviérán” című könyv önmagában is izgalmas olvasmány, de a szerző személye még inkább különlegessé teszi a művet. Harmatzy-Simon Loránt azon elfeledett személyiségek közé tartozik, akik életútja saját korukban meghatározó volt, de végül mégis feledésbe merültek. Rendkívül ritka kötet, így gyűjtőként nagy örömet okozott, hogy sikerült beszerezni és csak a gyűjtői optimizmusom ad arra reményt, hogy Harmatzy másik, „Vizen és szárazon” című útleírását is sikerül majd valamikor beszereznem. A most bemutatott mű elektronikus formátumban eddig nem volt elérhető, de szerencsére az Ország-Világ képes hetilap 1902-es évfolyamában megjelent írásokból létre tudtam hozni, egy bár nem könyvélményt nyújtó, de szövegszerűségében mégis teljes „Fel s alá a Riviérán” művet, ami így már elérhető az ELBIDÁRIUMból. Most egy rövid időre búcsút veszünk Európától, hiszen régen utaztunk már igazán egzotikus vidékre, de aztán visszatérünk újra és kalandozunk kicsit Olaszhonban.