Finnországi tanulmányutam

Szülővárosom Kaposvár büszkesége a Vikár Béla Vegyeskar. A 2012-ben megyei príma díjjal jutalmazott kórus közel 100 éves múltra tekint vissza. 1924-1925-ben még Iparos Dalárda néven kezdte működését, majd a háború után újjászervezett együttes már, mint Vikár Béla Vegyeskar lépett fel. A névadó Vikár Béla, a Kaposvár melletti Hetes település híres szülötte, saját kora meghatározó etnográfusa és műfordítója volt. Vikárt már fiatalon elbűvölték a finn nemzeti eposz, a Kalevala énekei. Kutatásai során egyre jobban belemerült az északi népek kultúrájába, végül eldöntötte, hogy magyarra fordítja a finn eposzt. A kitűzött célok eléréséhez azonban nem tartotta elegendőnek könyvekből megismerni Finnországot, ezért 1889-ben feleségével útra kelt az országba, hogy ott személyesen szerezzen tapasztalatokat a finn nép költészetéről, és fejlessze nyelvtudását. Mai bejegyzésemben Vikár Béla finnországi utazásáról mesélek az ELBIDA projektben. Egy jó ideje méltatlanul elfelejtettem, a polcomon pihenő időszaki kiadványokban megjelent különleges utazások bemutatását, de minap amikor volt némi időm a könyvtáramban uralkodó káoszon egy kicsit tompítani, a kezembe akadt az „Ethnografia” folyóirat 1890-es első évfolyama. Bevallom férfiasan az első pillanatban gőzöm nem volt miért is vettem meg, de amint a tartalomjegyzékre pillantottam, azonnal kiszúrtam a vásárlás okát. Vikár Béla „Finnországi tanulmányutam” című beszámolóját sokáig kerestem, de végül valamikor csak a múlt évben sikerült beszerezni. Ott a polc előtt állva, gyorsan bele is fogtam az olvasásba. Mivel olvasni jobban szeretek, mint rendet rakni a könyvespolcomon, aznap estére felfüggesztettem a pakolást és Vikár Béla mellett döntöttem. A szerző nagyjából fél évet töltött Finnországban, majd hazatérését követően írta meg tanulmányútja tapasztalatait, de meglehetősen szűkre szabott terjedelemben. A beszámoló a Magyarországi Néprajzi Társaság hivatalos értesítőjében, az akkor frissen megjelent „Ethnografia”-ban jelent meg 1890-ben. Illusztráció nem található a beszámolóban.

Az Ethnográfia folyóirat a Magyarországi Néprajzi Társaság megalakulásával, annak hivatalos értesítőjeként indult 1890-ben. Kezdetben évente tízszer, 1894-től kéthavonta, aztán 1900-tól ismét tízszer jelent meg, majd 1949-től vált negyedéves lappá. Magyar és egyetemes néprajzi, etnológiai tanulmányokat, megemlékezéseket és társulati híreket közöltek benne. Réthy László volt, az első szerkesztő de később Katona Lajos, Sebestyén Gyula, Solymossy Sándor, Ortutay Gyula és Balassa Iván is szerkesztette a mai napig megjelenő folyóiratot. Az ELBIDA projektben ez az első alkalom, hogy a folyóiratban megjelent utazással kapcsolatos tanulmánnyal foglalkozunk, de biztos vagyok benne, hogy a hivatalos értesítő, folyóirat elő fog bukkanni a későbbiekben is az időszaki kiadványban megjelent útleírások feldolgozása során.

Vikár Béla magyar etnográfus, műfordító, 1859. április 1-én született Hetesen. Apja, a pápai származású Vikár János volt, aki református lelkészként szolgált Hetesen. Szolgálataiért a hetesi templom melletti kis paplakban lakhatott, itt született Vikár Béla is. Vikár János már 41 éves volt, amikor feleségül vette az akkor alig 18 esztendős Szomjú Veronikát, Edde falu lelkészének lányát. Vikár Bélát kettős hatás érte már gyermekként. Anyja nagyon szerette az irodalmat, azon belül is a népköltészetet és a népdalt, amelyet gyűjtött is, sőt fiával gyakran meg is osztotta újabb és újabb gyűjtéseit. Az apa, aki szigorú de nagytudású ember volt, a papi és tanári képesítése mellett még jogi képesítéssel is bírt. Otthonukban komoly könyvtára volt, ahol a gyermek Vikár Béla gyakran ásta bele magát az idegen nyelvek és az irodalom világába. Anyja és apja hatása megalapozta érdeklődést és ezzel későbbi életútját is.

Vikár Jánosnak és Szomjú Veronikának összesen nyolc gyermeke született. Az első gyermekük Katalin 1857-ben, másodikként Béla 1859-ben, majd 1961-ben Gyula, aki csupán 3 napot élt. 1862-ben született Gyula Jenő, 1864-ben Géza Ödön későbbi tanító Hetesen, majd 1866-ban Ida aki ugyancsak rövid, mindössze fél évet élt. 1867-ben a későbbi kutasi jegyző Kálmán Lajos és utolsó gyermekként 1870-ben a későbbi magyarladi jegyző János. Vikár Béla elemi iskoláit Hetesen kezdte, majd a pápai gimnáziumba került. Fél év gimnázium után azonban járvány tört ki Pápán és Vikár is megbetegedett. Nagyon lázasan, szekéren, a Bakonyon keresztül vitték Magyarladra, ahová közben édesapját áthelyezték. Otthon gyógyították, de két és fél évig nem járhatott iskolába. A lábadozás hosszú időszakában gyakran töltött időt apja könyvtárában. Felépülését követően a pécsi fő reáliskolába került, ahol a 8 osztályt 6 év alatt végezte el. Mivel jól rajzolt, alapvetően mérnöki pályára szánták. Kedvtelésből itt sajátította el a gyorsírást, amelyet hamarosan igazgatói engedéllyel már ő tanított diáktársainak. Érdekelték bár a természettudományok, de ő mégis inkább a bölcsészkarra iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Tanára Greguss Ágost ajánlásával 1880-tól az országgyűlési iroda gyorsírója lett, egészen az 1921-es nyugdíjazásáig itt állt alkalmazásban. Budenz József aki egy másik egyetemi oktatója volt ösztönözte a finn nyelv és irodalom tanulására. Ebben az időszakban már különböző lapokban is írt cikkeket és tudósításokat. 1886-ban nősült meg és vette feleségül sármelléki Krekács Júlia, többgyermekes fiatal özvegyet.

Kapcsolatuk boldog volt és Júlia a néprajzi gyűjtő munkában is örömmel részt vett. Sok-sok fényképet készített férje munkásságáról, mely képeknek is köszönhető, hogy ma hű képünk van a korabeli paraszti viseletekről, épületekről. Vikár Béla az 1870-es évek végétől kezdte gyorsírással lejegyezni a népmesék és népdalok szövegeit. Hetes község volt első gyűjtéseinek a színhelye. Járta Somogy megye falvait, és gyűjtötte a népdalokat és népmeséket. Hosszú ideig egyedül gyűjtött, évekkel később lettek csak segítőtársai. 1889-ben félévi tanulmányútra ment Finnországba feleségével. 1896 karácsonyán Borsod vármegyében kezdte el – Európában egyedülálló módon – fonográfra rögzíteni a népdalokat. Fonográffelvételeit később Bartók Béla jegyezte le. Gyűjtései során mintegy hétezer dalt rögzített. 1896-ban a Magyar Néprajzi Társaság titkárának választották.

1900-ban a párizsi világkiállításon megrendezett Ethnográfiai Kongresszuson előadásában ismertette módszereit és eredményeit. Ettől kezdve tartotta számon a nemzetközi etnográfia is Vikár Bélát. 1902-ben elhunyt felesége Krekács Júlia. 1903-ban Vikár ismét megnősült, feleségül vette Böke Kornéliát, aki közel 40 éven át volt hűséges segítője. Vikár Bélának soha nem született vérszerinti gyermeke de mindkét feleségének gyermekeit sajátjaként szerette és nevelte. Böke Kornélia gyermekei közül Györgyöt és Veronikát nevére is vette. 1909-ben jelent meg a Kalevala teljes fordítása a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. A művet itthon és külföldön is nagy lelkesedéssel fogadták, a finn tudósok is a legnagyobb elismeréssel szóltak róla, sőt egyikük szerint ha valamilyen okból elveszne a finn nyelvű Kalevala, Vikár fordítása lenne az, amiből vissza lehetne fordítani az eredetire. 1911-ben az akadémia levelező tagjává választotta Vikár Bélát, melyre élete végéig nagyon büszke volt. 1920-ban Zemplényi Árpád, Kozma Andor és Vikár Béla létrehozta a La Fontaine Társaságot, melynek később elnöke is lett Vikár. La Fontaine több mint 250 meséjét fordították le, melyből 1926-ban könyv is megjelent. Vikár már az 1910-es években bekapcsolódott az eszperantó mozgalomba, a 20-as években a Magyar Országos Eszperantó Egyesület választmányi tagja lett, majd tiszteletbeli tagjaként 1928-1945-ig működött. Vikár Béla költő is volt, több verseskötete is jelent meg élete során. 1942-ben meghalt második felesége Böke Kornélia is, majd 1943-ban sajátjaként szeretett Veronika gyermeke is.

Budapesti lakását bombatalálat érte, így Dunavecsére költözött megözvegyült Katalin nővéréhez. Vikár Béla, a nővére Katalin és egy Somogyból való idős cseléd élt együtt itt, nagyon szűkős körülmények között. 1945 tavaszán komoly terveket szövögetett, mely új erőt adott neki. Kéziratai kiadására készült, a La Fontaine Társaság életre keltését tervezte, a népműveléssel kapcsolatos gondolatait is papírra vetette, és remélte, hogy a bombatalálat érte budapesti lakásából is meg tud még menteni dolgokat. Terveit azonban már nem tudta megvalósítani, mert 1945. szeptember 22-én, 86 éves korában, Dunavecsén, csendesen elaludt.

Akkor ott helyben temették el, néhány helyi lakos kísérte utolsó útjára, majd 3 évvel később, 1948-ban a Magyar Országgyűlés díszsírhelyén, a Farkasréti temetőben helyezte örök nyugalomra.

Részlet a könyvből:

„Jalovaarai expeditiómnak egyik érdekes mozzanata volt a Kaksonen urammal Uuksu faluba tett kirándulás. Ez a falu Jalovaarától mintegy 5 óra járás gyalog. Az út erdőkön, mocsarakon és tavakon keresztül visz odáig. Erdő szegélyezte gyönyörű kis tó körül szétszórtan terülnek el a falu házai. Rég elmúlt idők tanúja mindjárt az, melyet legközelebb érünk. Félemeletes faépület, melynek homloka délre néz. Jobbról a ház sarkához tetemes ól van hozzáragasztva. Fölmegyünk a lépcsőn. Az ajtó retesz alatt áll, de kopogtatásunkra csakhamar föltárul. Szemügyre veszszük az épület belsejét. A bejárattal szemben tágas előtér fogad, melynek jobboldali sarkát mennyezetes ágy foglalja el. Ehhez közel egy alacsony ajtó az ólba nyilik, hol egy kis sertésfalka élénk röfögéssel köszönt Odébb, szintén jobb kézről, magas ajtón az éléstárba nyithatunk, honnét a padlásra van féljárás. Bal felől, szemközt az éléstár ajtajával, félig nyitott ajó van; ez szolgál a szobába. Ide belépve, jobb oldalt a kemenczét látjuk, rajta nyílt tűzhely, s e fölött a tetőbe vágva egy csapóval zárható kerek nyilas, a füstlyuk (reppüná), melyen át a felszálló füst utat talál a kéménybe. A szoba ki van paliózva, mint a legutolsó finn kunyhóban is kivétel nélkül; a falak és a tető. valamint az alatta egymást keresztező gerendák a százados füsttől fénylő fekete színben tündökölnek. Ez a szín a «savutupa» (füstös ház) fődísze s büszkesége. A kemencze déli részéhez lócza, vagy inkább hosszúkás láda támaszkodik; ha födelét fölemeljük, lépcső áll előttünk, mely a szintén több részre osztott földszintre vezet le, hol az istállók és a háztartás nagyobb eszközei (kásikivi = kézi kő, azaz: kézi malom stb.) vannak elhelyezve.

Az ajtóval szemközt, a főfal előtt, áll a primitív asztal: a főfalnak baloldali szögletében pedig az «obraz» (szent kép). Ugy a fő, valamint a jobb és baloldali mellékfalak hosszában pad vonul végig. Az obraz alatt van a tiszteleti hely, ide ültetik a vendéget. Ágy a szobában nincs; a háznép alvó helye a padlat, nyáron a künn levő mennyezetes ágyba is jut egy-két családtag. A jobboldali mellékfal előtt egy alacsonyabb keresztgerendáról bölcső lógg alá, benne kis gyermek ringatózik. A főfal ablakai már üvegesek, de világosan meglátszik rajtuk, hogy csak nemrég alakultak át ilyenekké: a baloldali mellékfalban még úgynevezett futóablak (juoksu-ikkuna) van, mely eredetileg nem más, mint a falba vágott mélyedésbe, valamint a négyszögű ablaknyílás elé tolható egyszerű fatábla, itt azonban már ez is üveggel látva el. Ez a futó ablak a maga eredeti alakjában épugy, mint az egész épületnek, jobban mondva épületcsoportnak erősségszerü jellege igen régi. A múlt századok háborús napjaiban jó szolgálatot tett az ilyetén építésmód: együtt volt a családnak úgyszólván minden szükséglete s ingó értéke; az ablakot csak annyira kellett betolni, hogy a nyíl vagy a golyó kirepülhessen a nyíláson; a portyázó ellenséget biztosan czélba lehetett venni, s annak az ilyen épületek mint megannyi kis vár ellen mindig külön harczot kellett vívnia, mi aránylag túlságos áldozattal járt.

Ma már ehhez hasonló ház csupán itt Uuksu faluban, de a vidéken sehol, csak az innen északra eső területeken s leginkább az orosz Karjal a véghetetlen erdőségei közt látható.

Megszemléltünk mindent töviről hegyire. A házi asszony készségesen szolgált magyarázatokkal. Minden tárgy, a legutolsó szegig, érdekelt bennünket és méltán, mert nem láttunk egyet is. a mely ne volt volna ethnographiai jelentőségű. A padláson egész rakás lim-lom hevert, a használatból rég kiment eszközök, nem egy olyan darab, melynek jelentőségét már a háznép vénei se tudják. Gondolám ekkor: mért nincs hatalmamban a Vájnámójnen bűvölő ereje vagy a Rothschild kincse, hogy ezt az egész házat mindenestül haza vihetném! De mivel az egyiktől ép oly távol álltam mint a másiktól, vérző szívvel ott kellett hagynom a múzeumba való érdekes alkotmányt és összes tartozékait. Mind a mellett rendkívül nagy haszonnal volt rám nézve az itt folyó élet és környezetének látása, mert az eddig csupán könyvekből szerzett benyomások, főkép a Kalevala ethnographiája tekintetében (s ez volt előttem a fő) most a közvetlen tapasztalat által igazi életet kaptak és megerősödtek bennem.

Még a szomszéd házba is betekintettünk, mely az imént rajzoltnak némileg ujabb párja: szintén «füstös ház» félemeletre, de már külön álló csűrrel. Itt a házi asszony mindjárt kávéval kinált, erről azonban lemondtunk. A jelen volt ősz nagyapó, kinek évei számát csak a jó isten tudja, meg is dicsért bennünket érte. Ez az aggastyán a legconservativebb finn ember, a kit láttam. Határozottan elitéi minden újítást, minők szerinte a kávé, dohány s a mai nemzedék sok más élvezete; az ő ajkát ilyesmi nem illette soha. Tudakoltam az öregtől, emlékezik-e valami régi versekre, de biz ilyennel nem állhatott vagy nem akart előállani.

Végét vetettük az érdekes expeditiónak, mert napnyugtára, este 10 óra tájban otthon akartunk lenni. Valamire való eledelhez itt egész nap nem jutottunk és nem is juthattunk volna. Ezenkívül engem már időm és pénzem fogyta is sürgetett.

Visszatérőben találkoztunk Kaksonen gazda pásztorleányával. Szembe jött velünk, vállán puska volt és üdvözletünkre elsütötte. Kaksonen állítása szerint ez a leány az ördögtől sem fél, s a medvével is fölveszi a harczot. Elkísért a közel levő majorságig és ott jó uzsonnával szolgált. A finn parasztság között ugy a szépnem, mint a férfi nép csak termetre formás, de nem igen dicsekedhetik az arczbeli szépségnek nagyobb mértékével. Ennek — gondolom — főoka a legegyszerűbb finn háztól is elválaszthatatlan gőzfürdő túlságos élvezete, mely gyakran már a gyermek születése perczével kezdődik s azután legalább hetenkint kétszer szakadatlanul folytatódik. A testet a hideg víz és seprő használata által kétségkívül megaczélozza, ellenben magát az arczot már a legzsengébb korban a vénség színével festi. Mind a mellett elvétve igazán szép arcz is találkozik. Ilyen volt az említettem leánycseléd is, ki egyúttal a finnek közt kevésbbé számos barna typusnak is képviselője.

Utunk befejeztével a gőzfürdőt még aznap megkísértettem Kaksonennál. Kisded viskóban (régibb mód szerint még kisebbre s félig a földbe szokták építeni, a mint sok helyt még látható is), természetes kövekből rakott alacsony kályha, a fal mellett lócza, belebb a kályha közelében lépcsőzetes fürdőpadok. Minthogy a kályha kövei forrók, a rá öntött víz egyszeriben gőzzé válik s elözönli a felső tért, hol a fürdőpadok vannak. Minden fürdőző egy csomó nyirfagaly seprővel van fölszerelve s azzal veregeti magát. Végül hidegvíz dézsából és kész a fürdés. A vendéget rendesen valamely nőcseléd fürdeti meg, s ez a szokás a falun ép ugy dívik, mint a városokba.

Bármily örömest kiterjesztettem volna még vizsgálódásaimat az északibb és északkeleti sokkal gazdagabb runó-területekre: Korpiselká, Ilomantsi, Himola és Repola felé, anyagi erőm korlátoltsága jelenleg lemondanom kényszerített a költséges nagyobb kirándulásokról, de nem a reményről, hogy majd egy kedvezőbb jövő megadja erre a módot és alkalmat. így tehát, fölötte lekötelezve Kaksonen gazdának hosszas vendégszeretetéért, ezúttal visszatértem Sortavala városába.”

Vikár Béla feleségével 1889-ben indult tanulmányútra, saját költségén, Finnországba. Az utazás célja az volt, hogy meghallgathassa azokat az öreg helyi énekeseket, akik a Ladoga tó északi partján éltek, és megismerje az ottani tájszólást, amely talán a legközelebb állt a Kalevala ősi nyelvéhez. Szerette volna hallani az énekek ritmusát és előadásmódját is. Első kutatási helyszínül Sortavala települést jelölte meg, melyet Krohn is a legjobb lelőhelyek egyikeként jelölt meg a Kalevaláról szóló művében. 1889. június 20-án vette kezdetét az utazás, először Szent Pétervárra érkeztek, majd onnan gőzhajóval a Lagoda tavon keresztül jutottak Sortavalába. A kutatás megkezdését követően pár héttel, Vikár és felesége elkezdett kisebb kirándulásokat és utazásokat tenni más helyszínekre, ahol ugyancsak gyűjtöttek. A finnországi tartózkodás ezen szakaszában gyakorlatilag a Lagoda tó teljes északi partvidékét bejárták. Kirándultak gyalog, de utaztak lovon és szánon is, járták a falvakat, keresték a forrásokat és ha találtak, akkor figyelmesen hallgatták, ahogy a parasztok dalolták a Kalevala énekeit. Az út során meglátogatta Oroszországban Zichy Mihályt is, aki ezen alkalommal hívta fel figyelmét a híres grúz eposzra, a Tarielre. A finn tanulmányút során számos néprajzi tárgyat is gyűjtött, amelyek egy része Magyarországon látható, más része pedig finn múzeumokba került. Az út során kialakított személyes kapcsolataiból később a Nemzeti Múzeum is sokat profitált. 1889. október 17-én felhagynak a Lagoda tó partvidékén a gyűjtéssel, és Viborgon keresztül Helsinkibe költöznek. A gyűjtött anyagok összerendezése és lejegyzetelését követően, valamikor az 1889-1890-es év fordulóján térnek haza. A Zichy Mihállyal történő találkozó után sok idő eltelt, de nem múlt el nyomtalanul, hiszen az első világháború alatt megtanult grúzul Vikár Béla, lefordította az egész Tariel eposzt, és 1917-ben Zichy Mihály illusztrációjával meg is jelent magyarul, „Tariel a párducbőrös lovag” címmel. A finnországi utazás komoly hatást gyakorolt Vikárra, és jelentős lendületet adott a Kalevala fordításának.

Vikár Béla finnországi tanulmányútjának a beszámolója érdekes, de sajnáltam, hogy csak ilyen rövid terjedelemben írta meg. Persze ő beszámolóként írta és nem volt célja, komoly olvasmányélményt adni olvasóinak. Az utazás történéseiben pedig benne lett volna. Maga Vikár többször említi leírásában, hogy bizonyos történéseket, élményeket, tapasztalatokat nem akar részleteiben leírni, például: ”Nem akarom a két napig tartó hajóút szépségét, sem a finn tengeröblön való másfél napi hánykolódásunk gyötrelmeit ecsetelni”. Emellett nem írt a Helsinkiben tapasztalt muszka bajról, vagy éppen nem mesélt a viruló finn fővárosról, ahogy a vidéki viszonyokról is csak érintőleg. Szóval lett volna ebben az utazásban egy erős könyvnyi anyag, de Vikárnak ez nem volt célja. Kár, bizonyosan különleges mű lett volna, így azonban ezzel a csupán 15 oldalas terjedelemmel kell beérnünk. Mindettől függetlenül azonban e rövid terjedelem is igazán élvezetes olvasmány. Ha valaki kedvet kapott hozzá, akkor nem kell mást tennie, mint beszerezni az 1890-es Ethnográfia megfelelő számát (I. évfolyam 5. szám) és máris olvashatja a finn utazás történetét, vagy másik verzióként ide kattintva az ELBIDÁRIUM szövegrészre, letöltheti Vikár Béla írását elektronikus formátumban. Bármelyik verziót is választja a kedves olvasó, ajánlom mindenképpen, hiszen érdekes és élvezetes írás ez, a Kalevala híres fordítójától. Jelenlegi ismereteim szerint Vikár Bélától búcsúzunk most az ELBIDA projektben, hiszen további, a blog tematikájába passzoló műve nincs, de biztos vagyok benne, hogy a térségbe és Finnországba még nagyon sokszor visszatérünk a korabeli útleírásoknak köszönhetően.