Jáva szigetén

Löcherer Tamás gyógyszerész svédországi utazásáról már 2020 nyarán meséltem. A szerző ifjú feleségével utazott az 1930-ban Stockholmban rendezett Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség kongresszusára, majd hazatérésük után írta meg élményeit „Egy utazás emlékei” című könyvében. A mű előszavából kiderül, hogy az utazást Koritsánszky Ottó szervezte, akit végül a kongresszuson első magyarként a szövetség alelnökévé választottak. Koritsánszky híresen jó szervező volt, ugyanakkor ez esetben a svédországi utazásra való toborzás kevéssé volt hatékony, hiszen Löcherer Tamáson és feleségén kívül végül senki más nem tartott velük Stockholmba. Koritsánszky ekkor már nagyon ismert gyógyszerész és író volt. Jelentős számú szakmai publikációja mellett több útleírása is megjelent. Ahogy első magyar volt a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség alelnökeként, úgy első magyar volt, aki terjedelmesebb, eredeti magyar útleírást írt Jáva szigetéről, legalábbis ezt állította könyvéről a Vasárnapi Újság 1905-ben. A történet igazi érdekessége azonban az, hogy Koritsánszky Ottó soha nem járt a szigeten. A „Jáva szigetén – egy tolnamegyei ifjú tapasztalatai és kalandjai” című mű 1905-ben jelent meg Szekszárdon, a Molnár Mór Könyvnyomdai Intézet gondozásában. A könyv összesen 172 oldal terjedelmű, és egyetlen kép sem található benne.

Koritsánszky Ottó gyógyszerész, író, a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség első magyar alelnöke 1882. március 16-án született a Tolna megyei Kölesden. Édesapja, Koritsánszky Dénes, és édesanyja, Lubowiensky Terézia, 1882-ben telepedtek le Kölesden. Az apja az 1878-ban alapított „Isteni Gondviselés” gyógyszertár tulajdonosa volt a településen. Koritsánszky Ottó a kölesdi letelepedés évében született, a család első gyermekeként.

1892-től a bonyhádi algimnáziumban tanult, majd Késmárkon érettségizett 1900-ban. 1903-ban a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen szerezte meg gyógyszerészi diplomáját, majd 1903-tól apja gyógyszertárában Kölesden lett gyakornok. Ezt követően a soproni Oroszlán Gyógyszertárban dolgozott. Több mint öt évet töltött külföldön (Párizsban, Genfben, Bécsben, Meranoban és Zürichben), ahol gyógyszertári gyakorlatokat végzett és elmélyítette szakmai ismereteit. Szabadidejében sokat utazott, eljutott Olaszországba, Franciaországba, Dél-Tirolba és Afrikába is.

Hazatérése után doktorrá avatták, majd 1908-tól a Gyógyszerészeti Hetilap segédszerkesztője, később pedig felelős szerkesztője lett egészen 1914-ig. Ebben az időszakban több miniszteriális előkészítő bizottság tanácsadója volt és részt vett a Magyar Országos Közegészségügyi Tanács ülésein is. Az I. világháború előtt egy nemzetközi gyógyszerész kongresszuson elhatározták a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség (FIP) megalakítását, és őt, mint híresen jó szervezőt, a központi szervezőbizottság tagjává választották. A FIP első kongresszusára, melyet Hágában rendeztek 1913-ban, ő szervezte meg a magyar gyógyszerész csoport kiutazását.

1915-ben harctéri szolgálatra vezényelték, ahol harcolt a Kárpátokban, a Prut és Dnyeszter folyók mentén. Katonai teljesítményéért több kitüntetést is kapott. 1918 októberében érkezett haza a keleti frontról, majd előbb a Honvédelmi Minisztériumban, aztán a Népjóléti Minisztériumban kapott megbízatást. Számos szakmapolitikai fejlesztést próbált kezdeményezni, köztük a gyógyszerészképzés reformját, az önálló gyógyszerészeti osztály felállítását és a vidéki gyógyszertári tanácsadás szükségességét, de mivel érdemi elmozdulás nem történt, felmondott a minisztériumban.

Nem maradt sokáig feladat nélkül, mert elfogadta a Magyar Gyógynövénytermelők és Gyűjtők Országos Egyesülete által felajánlott titkári posztot, később pedig a szervezet igazgatója is lett. A család már régóta foglalkozott gyógynövénytermesztéssel Kölesden, ahol bérelt földeken termesztették a kamillavirágot, amit feldolgozás után belföldön és külföldön is értékesítettek. 1927-ben a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség VI. hágai kongresszusán ő képviselte Ausztriát és Magyarországot. Édesapja 1928-ban bekövetkezett halála után társtulajdonosa lett a kölesdi gyógyszertárnak és átvette a család tulajdonában lévő budapesti „Arany Kereszt” gyógyszertár irányítását is, amit gyakori távolléte miatt öccse, Koritsánszky Viktor vezetett.

1930-ban a Nemzetközi Gyógyszerész Szövetség stockholmi kongresszusán a szervezet alelnökévé választották, majd 1935-ben Brüsszelben újraválasztották. 1931-ben a Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság testületi tagjává is megválasztották. Szakíróként a Gyógyszerészi Hetilapot szerkesztette 1925-1933 között, 1935-től pedig a Gyógyszerészi Közlöny társszerkesztője, majd szerkesztője lett. 1936-ban az ő kezdeményezésére jött létre a Bonyhádi Öregdiákok Szövetsége, amelynek első elnöke lett. Szakírói munkái mellett több szépirodalmi műve és útirajza is megjelent.

A fasizmus terjedésével egyre több szélsőjobboldali támadás érte, ezért a II. világháború kitörésekor minden megbízatásáról és tisztségéről lemondott, és visszavonultan élt. Budapest ostromát is a városban élte át, de gyógyszertárát folyamatosan nyitva tartotta és segítette a menekülőket és rászorulókat. A II. világháború után gyógyszertárát államosították. Szakkönyvei, publikációi és levelezései mellett mindent ott kellett hagynia. Családját kuláknak nyilvánították Kölesden, és Nagyszékelybe telepítették ki, ahol gyógyszertári munkára kötelezték őket. Koritsánszky Ottó egészsége ekkorra már megromlott, kórházi kezelését is csak nehezen tudta biztosítani. 1952-ben súlyosan beteg volt, amikor öccse javaslatára Nagyszékelyre költözött, ahol még egy rövid ideig dolgozott a helyi gyógyszertárban. 1952. november 26-án, 70 éves korában hunyt el Nagyszékelyen.

Részlet a könyvből:

„Délfelé járt az idő, amikor a távolban feltűnnek Szicília kéklő havasai. 1 órakor Messina szorosba hajózunk. Valósággal paradicsom itt a vidék. Két oldalt zöld mezők, lombos fák, népes városok. A bejáratnál álló világitó torony mellett heverő gőzös roncsa, félig a kéklő vízben, még regényesebbé teszi a vidéket. Az olasz partokon a vasút zakatol egész közelünkben, hogy az utasokkal kendőlobogtatással jeleket váltunk.

30-ikán reggel Kréta partjai bontakoznak ki a ködből. Ez az utolsó földdarab, amelyet a vén Európából még látunk. Ez az oka talán annak, hogy a hollandusok rakoncátlankodtak, ami azt eredményezte, hogy büntetésből ezután naponta három órai szolgálatot kellett teljesítenünk és este 7 órakor már aludni kellett mennünk, dacára a tikkasztó hőségnek. Én a hajó födélzeten ülve hosszan elmélázva néztem a mindinkább kisebbedő földdarabot. Isten veled Európa, isten veled te földrész, melynek ölében ott van az imádott ország, amely – ha még oly mostoha anyának tűnik is néha, csak szerető édesanya az mégis! Mert hiszen a haza az, a magyar haza!… Isten veled!

Afrikát 31-dikén délután pillantjuk meg. A tenger égkékje fűzölddé lett, minél közelebb értünk Afrikához, annál intenzivebbé. Úgy gondolom a Nílus zöld vizétől volt ez. Este 6 órakor Port-Saidban vagyunk. Port-Said a Suez csatorna bejáratánál fekszik. Igen élénk város. Kikötője tömve van hajókkal. A kikötőből messze a tengerbe nyúló molón turbános és feszes arabok szaladgálnak. A moló végen áll Lesseps szobra, bal kezében a csatorna tervét tartja, jobbjával pedig a csatorna bejáratára mutat.

Port-Said lakosai a legnagyobb tolvajok hírében állanak a tengerészek előtt. Nem rosszakaratból lopnak, hanem aféle kleptomániás urak ezek, olyan szarka természetűek. Ezért jó előre megkaptuk a parancsot, hogy ismét fegyveresen fogunk őrködni. Alig hogy kikötünk, máris egész sereg arabus mászik a hajónkra áruit ajánlva. Lármázva, veszekedve megkezdődik a vásár. Egy- egy viselt ruhadarabért 30-40 narancsot adnak és amit csak lehet, elcsennek. Hollandus társaim szemet hunynak erre, de ők meg viszonzás képen – narancsot lopkodnak.

Egyszerre, mintha a pokol összes ördögei keltek volna ki földalatti otthonukból: mindössze egy derékövvel ruházott fekete alakok szaladgálnak össze-vissza, visítva, ordítva és énekelve. Ez aztán elvonta figyelmünket a vásártól, amelybe úgy el voltunk merülve, hogy észre sem vettük a szénhajózó arabok közeledését. Csak most láttuk meg őket, mikor hajónkra értek már és amikor kezdetét vette a fekete gyémánt berakása, amely csaknem éjfélig tartott. Arról persze szó sem lehetett, hogy mi ebben a zajban alhassunk. Az egész hajó szénporban uszik. Mi is egész kéményseprő forma alakokká válunk.

A hold hihetetlen ragyogással kacsint le ránk . . . Miután a lárma elnémul, a fedélzeten végig nyújtózva s a közeli kávéház idehallatszó andalitó zenéje elősegiti pilláimnak álomra való lezáródását. Magasan járt már a nap az ég boltozatján, mire felébredtem. Messze bent jártunk már a csatornában. Két oldalt, ameddig csak ellát a szem, homokpusztaság nyúlik a messzeségbe. A parti városokon látjuk az u.n. lootser lakásokat, 4-5 személy hüsel a fák alatt, amik a lakás előtt állnak. Itt láttam először lefátyolozott hölgyet. Ugy látszik a csatornát javitják most, legalább is egész sereg munkást láttunk, amint egész rajokban hordják a homokot tehén és lóval a partról a pusztába.

Legnagyobb mulatságunk az volt, amikor a benszülöttek hajónk mellett szaladva «tabako, tabako» kiálltást ordítottak felénk s mi egy-egy csomag dohányt bedobtunk a vízbe. No iszen, volt aztán versenyuszás, nyil sebességgel ugrott valamennyi a vízbe s egymással versenyre kelve, igyekeztek az uszó csomag fele. A melyik a másikat elérte, pofozta, buktatta s minden módon hátráltatni igyekezett, hogy övé legyen a dicsőség és ennek jutalma – a «tabako». (Bár azt hiszem, a dicsőséget el is engedte volna.)

Igy tellett az idő Suezig, ahova 4 órakor érkeztünk meg. Csupán 2 óra hosszat időztünk itt, aztán folytattuk utunkat a Vörös tengerben. A rettenetes melegségtől roppant sokat kellett szenvedni. Se szellő, se árnyék sehol. A víz sem csillapítja szomjunkat. Ugy henteregtünk a fedélzeten, mint ősszel a legyek. De aztán egy hirtelen keletkezett jelenség nyújt kis ideig szórakozást. A puszta felöl egyszerre tikkasztó meleg szél kerekedik. Pár pillanat s hatalmas porfelhőben vagyunk. Hajónk kénytelen a ködkürthöz folyamodni, hogy összeütközés ne történjék. Fel óra múlva aztán tiszta a levegő. Csak krákogásunkról tudjuk meg, hogy nem álom volt, hanem valóság. A porfelhő sürüségére, azt hiszem, elég annyit megjegyezni, hogy a hajó orrából nem láthattuk a parancsnoki hidat sem.

Perimben, hova 5-én este 10 órakor érünk, ismétlődik a portsaidi szénbehajózási jelenet. A Bab-el-Mandel szorost 6-án elhagyva, a tenger nyugtalankodni kezd es miután Somali szigetet és a Gardofui fokot elhagyjuk teljes erővel ki is tör s táncoltatja a hajónkat 13-áig, mikor is Ceylon szigete mellett haladunk el.

Lassan kezdődött. A sima felszín mind fodrosabbá vált. Aztán zugott, morajlott, mint az ember amikor toporzékol dühében, de nem tudja alá vesse-e magát egészen a szenvedélynek. Aztán végig sivított a forró déli szél. Hajónk táncolni kezd és a tenger tajtékzó dühében jobbról is, balról is pofozza hajónkat egy- egy emelet magasságú hullámmal. Mint könnyű lapdával játszik vele s kénye kedve szerint haji- gálja a tehetetlenné vált kolosszust… De aztán egy hét elteltével, amint jött el is távozik és a lecsillapult tenger ismét a régi mosolygós képet nyujtja.

18-án délben feltünik a messzeségben az első hollandus birtok. Éjjel 11 órakor nagy öröm ujjongás közben behajózunk Sumatra székhelyének, Padangnak kikötőjébe, Emmerhofenbe. Gyönyörü fekvésű, kies kis öbölben fekszik Emmerhofen. A növényzet oly bujának látszik, hogy a napsugárnak is megerőltetésébe kerül, mig keresztül lopózik a levelek között. Látható a keskeny vágányú vasut. Apró, szinte játékszer kocsikat húz a prüsszögő kis kávédaráló. A szemben lévő hegyen több kampong (benszülött lakás) látható. Az országuton kétkerekü kis kocsik, elébe fogott mészáros kutya nagyságú, apró lovacskákkal szállítják az utasokat hajónkig. Itt ismét szenet vettünk fel. Egész éjjel dolgoztak. Reggel 6 órakor aztán útra keltünk utolsó állomásunk, Batávia felé.

A kikötőt elhagyva apró szigetek mellett haladunk el, amelyen minden talpalattnyi föld buján be van nőve. Utunkat Sumatra partja mellett folytatjuk. 19-én este Krakatau tűzhányó tűnik szemünkbe. A kupos hegy, mintegy intő ököl emelkedik ki a tenger fölé a tiszta, holdvilágos indiai éjszakában. 20-án reggel ¾ 6 órakor hosszú fütty jelezte utunk végcéljához való közelgésünket. Egynegyed óra eltelte után végre megérkeztünk Tandjok Priokba, Batávia kikötőjébe. Utunk «csak» 37 napig tartott, tehát öttel kevesebb ideig, mint ahogy kellett volna. A távolság amit 37 napos utunkkal megtettünk  16000 km.”

Koritsánszky Ottó bár sokat utazott élete során, Jáva szigetén soha nem járt. Az első terjedelmesebb, eredeti magyar útleírást a szigetről valójában Kanitzer (Katona) Oszkár írta. Levelekben és naplójegyzetekben hazaküldte élményeit barátjának, Koritsánszky Ottónak, aki sajtó alá rendezte ezeket a feljegyzéseket, és ezt követően jelent meg a mű. A könyv kiadásának elsődleges célja az volt, hogy a belőle származó tiszta haszon eljusson az eredeti szerzőhöz, enyhítve annak nehéz helyzetét.

Koritsánszky és Kanitzer nagyjából fél év eltéréssel születtek Kölesden. Szüleik jó szomszédok voltak, így a két gyermek hamar jó barát lett. Kapcsolatuk évről-évre szorosabbá vált, számtalan gyermekcsínyt követtek el, és megannyi közös kalandot éltek át. Bár 10 éves koruk körül elkerültek egymás mellől, a kapcsolatuk nem szakadt meg. Az egyetemen ismét egymás mellé sodorta őket az élet, de ebben az időben Kanitzer szülei egy „szerencsétlen sorscsapás” következtében anyagilag tönkrementek. Bár az apja félretett annyi pénzt, hogy két évig fedezze fia egyetemi tanulmányait, a keret elfogyása után Kanitzer önerőből már nem tudta folytatni tanulmányait.

Időnyerés céljából egy évre önkéntes katonai szolgálatot vállalt, de ennek letelte után sem sikerült olyan jövedelemforrást találni, amely elegendő lett volna az egyetem folytatásához. Amikor megtudta, hogy egy fél évvel kevesebb tanulmányi idővel be tudná fejezni tanulmányait Zürichben, úgy döntött, nekivág az utazásnak, remélve, hogy ott könnyebben boldogul. Zürich azonban még nehezebb életfeltételeket teremtett, ezért ismét váltani készült. Az új terv München volt, de ez végül csak terv maradt, mert a „költözéshez” szükséges összeget nem tudta előteremteni.

A csalódás hatására végül feladta az egyetem befejezésére irányuló terveit. Diploma és gyakorlat nélkül próbált munkát találni. Írt Pulába, hogy a haditengerészetnél kapjon helyet, de nem járt sikerrel. Próbált a rendőrségnél titkos rendőrnek jelentkezni, de itt is nemleges választ kapott. Egyik visszautasítást követte a másik, mígnem egy könyvben olvasott a Francia Idegenlégióról. Kanitzer nagy lehetőséget látott az idegenlégióban, de barátai riogatták a légiós élet nehézségeivel és a kegyetlen bánásmóddal, így a „nagy terv” ismét szertefoszlott.

Kanitzer saját elmondása szerint ekkor egy „csodálatos véletlen” folytán olvasott egy cikket a Holland Idegenlégióról, ami újabb lendületet adott neki. A Holland hadügyminisztérium készséges tájékoztatása után, minden tartalékát összeszedve vonatra ült és Strasbourgon, valamint Kölnön keresztül Amszterdamba utazott, hogy beálljon a „Koninklijk Nederlands Indisch Legerbe” (Holland Királyi Kelet-indiai Hadseregbe). Szerződése értelmében Kanitzer Oszkár 6 év szolgálatot vállalt, 200 forint egyszeri juttatásért és napi 33 krajcár zsoldért. A pénzbeli juttatás mellett ruházat és kórházi ellátás is járt neki, valamint egy opcionális plusz 6 év szolgálat vállalása esetén évi 200 forintnyi nyugdíj is élete végéig. 1904. május 14-én az S.S. Salak hajó fedélzetén kezdődött meg, Kanitzer Oszkár légiós kalandja.

Életéről keveset tudni, de néhány apró információmorzsából egy szűkös életrajz mégis létrehozható. Koritsánszky művében csupán egy K.O. monogram utal kilétére, és csak Kanitzer saját leírásaiból derül ki Jávára kerülésének kalandos története is. Azt biztosan tudjuk, hogy valóban Kölesden született 1881-ben, de később dombóvárinak vallotta magát. Diákként neve a Pécsi Állami Főreáliskolánál tűnik fel, majd a Műegyetemre került, ahol gépészmérnök hallgatóként négy szemesztert töltött.

Pár év szünet után Koritsánszky művének hatására ismét ráirányult a figyelem. A történet szerint 1904-ben lépett be a Holland Királyi Kelet-indiai Hadseregbe, majd 7-8 év után tért haza Magyarországra, pontosabban édesanyjához Dombóvárra. A kint töltött időben Jáva mellett megfordult Borneó szigetén és Új-Guineában is. 1911-ben nevét Kanitzerről Katonára változtatta. Még Jáván szolgált, amikor a most bemutatott könyv hatására többen megkeresték Magyarországról. Az egyik ilyen személy dr. Laudon István főgimnáziumi tanár volt Ungvárról, aki felvette vele a kapcsolatot és az iskola természetrajzi múzeumának az állattani gyűjteményébe kért egzotikus állatokat tőle.

Kanitzer nyitott volt a partnerségre, és több alkalommal is küldött különböző mérges és nem mérges kígyókat, gyíkokat, varangyokat, leveli- és vízibékákat, halakat, skorpiókat, óriási pókokat, tengeri rákokat, lepkéket és rovarokat, valamint egy nagyon értékes sáskafélékhez tartozó vándorló falevelet és egy zöld fakígyót is. A küldeményeket aztán Pogány Gyula főgimnáziumi tanár preparálta, dr. Laudon István pedig rendezte őket. Hazatérése után Kanitzer Oszkár személyes élménybeszámolót is tartott az ungvári iskolában.

1912-ben a Vasárnapi Újságban jelent meg írása és néhány Új-Guineai képe, de az Új Időkben is írt cikket az Új-Guineai pápuákról. Vélhetően katonaként 6 évet szolgált „csak” Jáván, majd valamiféle geológiai kutatóként és hoteligazgatóként is dolgozott a térségben, mielőtt hazatért. 1912-től az államrendőrségnél detektívként dolgozott, majd 1921-ben hirtelen nyugalmazták, amiben vélhetően szerepe volt politikai meggyőződésének is. Az I. világháború alatt a IV. hadtest kötelékében szolgált, és számos harcteret bejárt. Kitüntetései között ott volt a koronás ezüst érdemkereszt és a Pour le Mérite-rend is.

Családi életéről keveset tudni, de az biztos, hogy valamikor az 1910-es évek vége felé házasságot kötött és gyermekei is születtek (két fia). 1921-ben egy rövid gyászhír jelenti, hogy Oszkár nevű kisfia, súlyos szenvedés után meghalt. Egészen 1945-ig nincs további információ az életéről. 1945-ben egy belügyminisztériumi közleményben tűnik fel a neve, miszerint a minisztertanács 11.688/1945. M. E. számú határozata alapján, a volt tanácsköztársaság alatti magatartása és baloldali politikai meggyőződése miatt hátránnyal sújtott Katona Oszkárt, volt detektívfelügyelőt, visszahelyezték állásába és a tényleges szolgálatban, valamint szolgálaton kívül eltöltött ideje figyelembevételével, az állami rendszerű VT. fizetési osztály 3. fokozatába, a II. B. állománycsoportba, rendőrnyomozó alezredessé nevezték ki, és ezzel egyidejűleg a korhatár elérése miatt nyugállományba helyezték.

1946-ban már nyugalmazott nyomozóalezredesként, Budapesten a Nádor utca 15-ben élt feleségével és felnőtt korú fiával. A harmadik emeleti lakásuk mennyezete, a későbbi vizsgálatok szerint a tető beázása miatt, egy hajnalon beomlott. Az alvó családtagok a tető recsegésére riadtak fel, a feleség és a fiú sikeresen kimenekült, de az ekkor már 65 éves Katona Oszkárnak nem sikerült és a leomló mennyezet maga alá temette. A korabeli sajtó beszámolója szerint csodával határos módon túlélte a balesetet, apróbb sérülésekkel megúszta az esetet. Koritsánszky Ottó könyvének főszereplőjéről további adatokat nem sikerült találni, így halálának időpontja és körülménye sem ismertek.

Az 1900-as évek elején a Koninklijk Nederlands Indisch Leger (KNIL) katonáinak élete Jáva szigetén számos kihívást rejtett magában, ugyanakkor jelentős lehetőségeket is kínált a szolgálatra jelentkezők számára. A KNIL-be, azaz a holland gyarmati hadseregbe, különböző etnikai csoportokból toboroztak katonákat, elsősorban hollandokat, de jelen voltak németek, belgák, lengyelek, oroszok, magyarok, osztrákok, dánok, svédek és persze indonéz helyi lakosok is.

A katonák egyszerű, gyakran primitív körülmények között éltek. A laktanyák alapvető komfortot nyújtottak, de messze elmaradtak a kényelmes szálláshelyektől. A trópusi éghajlat és a betegségek, különösen a malária és más trópusi kórok is komoly kihívást jelentettek. A kiképzés szigorú és megerőltető volt, ahol a katonák a fizikai mellett taktikai képzést is kaptak. Feladataik közé tartozott a gyarmati rend fenntartása, a lázadások leverése, valamint a közrend és biztonság biztosítása a gyarmaton, de emellett részt vettek polgári feladatokban is, például útépítésben vagy más infrastrukturális munkákban.

A helyi közösségekkel a kapcsolatuk gyakran feszültségekkel teli volt, de sok esetben a katonák integrálódtak a helyi társadalomba, főként, ha hosszabb időt töltöttek egy adott területen. Elsősorban a helyi lakosokból toborzottak számára jelentett igazán nagy lehetőséget a seregbe kerülni, hiszen ezzel olyan előmeneteli esélyeket kaptak, amit máshogyan nem tudtak volna elérni a gyarmati rendszeren belül. A messzi földről érkező katonák számára a helyi ellentétek és a trópusi betegségek mellett, az „anyaföldtől” és a családtól való távollét is kihívást jelentett.

Az 1830-ban alakult sereg első évtizedeiben sok feladatot adott a felkelések és lázadások leverése, de amikorra Kanitzer Oszkár odakerült, addigra már viszonylag stabil időszak volt Jáván a KNIL számára. Az 1900-as évek elején egy fokozatos modernizáció ment végbe, többek között a fegyverzet és a kiképzési módszerek terén, és ebben az időszakban már kevésbé voltak jellemzőek a nagyméretű konfliktusok, ehelyett inkább kisebb, lokális konfliktusok kezelésével kellett csak foglalkozniuk.

A Koritsánszky Ottó által sajtó alá rendezett, de Kanitzer Oszkár által írt könyv egy izgalmas mű, amely amellett, hogy olvasmányos, tartalmát tekintve is igazán különleges. Kanitzer idegenlégióba kerülésének kalandos története után a 37 napos hajóút leírása adja a klasszikus útleírás alapot. A szigetre érkezést követően azonban átalakul a könyv, és ekkortól Jáváról, az ottani életről, a katonaságról és kalandjairól mesél a szerző. Tényszerű leírások és történelmi ismertetések keverednek főhősünk élményeivel, és ez a különleges sokszínűség az, ami miatt egészen lebilincselő a mű.

Az egyik kedvenc részem az „Asszony a kaszárnyában” című fejezet volt. Érdekes és egyben riasztó is mai szemmel olvasni a KNIL katonák és a helyi nők kapcsolatáról, a nők akkori helyzetéről. Az asszonyok élete mellett persze, ahogy már említettem, sok minden másról is mesél Kanitzer, amiből színes kép rajzolódik ki az olvasó számára, a Holland Királyi Kelet-indiai Hadseregben szolgáló katonák mindennapjairól és a korabeli életről Jáva szigetén.

A könyv egyetlen „negatívuma”, hogy kimondottan ritkának mondható, így nagyon nehezen szerezhető be, éppen ezért az ELBIDÁRIUMból most elérhetővé tettem a művet. A különösen ajánlott kategóriába tartozik, így mindenkinek szeretettel ajánlom. Szerkesztő szerzőnktől, Koritsánszky Ottótól most még nem búcsúzunk, hiszen bizonyosan vissza fog még térni az ELBIDA projektbe, de akkor már saját úti élményei lesznek a történet középpontjában.