Zarándoklatunk emlékére

A tavasz érkezésével napról-napra jobban éreztem, hogy „túrahiányom” van. Hiányzott már a hegyek látványa, a tüdőt próbáló kaptatás, a térdet terhelő ereszkedés, az utazás és a felfedezés öröme. Szerencsémre kedvesem is bármikor nyitott egy ilyen kalandra, így gyors elhatározás után, tervezni kezdtem a hétvégi utazást. Magasra még nem akartam menni, mert a havas környezetre hiányos felszereléssel rendelkezünk, ugyanakkor a hegyek jelenléte alapfeltétel volt a részemről, így valami köztes megoldást kellett találnom. A Tátra bár nagy kedvenc, de most mégis inkább az Alpok irányában kezdtem keresgélni. A határmenti régiót böngészve megakadt a szemem Mariazellen. Soha nem jártam még a városban, csupán annyit tudtam róla, hogy ott található Közép-Európa egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye és a térkép alapján azt is láttam, hogy vannak ott már értékelhető hegyek is. A túracélpont keresése rövid, célirányos internetes böngészés után hamar meglett. A választás a településtől nem messze található osztrák Grand Canyonként emlegetett szurdokra esett, amely optimálisnak tűnt egy hétvégi rapid túrához. A település felé azért is húzott a szívem, mert biztosan emlékeztem, hogy a gyűjteményemben van egy ritka mariazelli zarándoklatról szóló könyv, melynek a feldolgozása  sokkal izgalmasabb, ha személyes impresszióval is rendelkezek a térségről. A banános dobozok rengetegében történő rövid „kutatás” után meg is leltem a „Zarándoklatunk emlékére” című könyvet és olvasni kezdtem. Az 1928-ban Mariazellben járt utazók természetesen nem túrázni indultak, hanem klasszikus zarándoklatként, a vezeklés, a lelki megtisztulás és a  Magyarországért történő imádkozás volt az elsődleges cél.  A hónapokon át tartó előkészítő munka eredményeként nem kevesebb, mint 576 fő jelentkezett a zarándoklatra. Az egyhetes utazás emlékeiről, élményeiről mesél a mű, amely vélhetően még 1928-ban, nem sokkal az utazást követően jelent meg Budapesten. A mindösszesen 32 oldalas műben 5 kép és a zarándoklat résztvevőinek a névsora is megtalálható.

Az utazás szervezője és könyv szerkesztője Borsy István volt, aki az 1918 novemberében alakult szélsőjobboldali és fajvédő szervezet, az Ébredő Magyarok Egyesületének Villamosvasúti Szakcsoportjának elnökeként működött. A zarándoklat szempontjából azonban sokkal fontosabb szerepe volt Zadravecz Istvánnak, aki püspökként és az utazás lelki vezetőjeként kísérte a zarándokokat, így a mostani bejegyzésben az ő életrajza szerepel.

Uzdóczy Zadravecz János néven, 1884. július 26-án született Csáktornyán, nemesi család sarjaként. Iskoláit Dunaföldváron és Baján végezte, majd 14 éves korában, 1898-ban belépett a ferences rendbe és itt vette fel az István nevet. Zágrábban filozófiát, Rómában pedig teológiát tanult, ahol dogmatikából és szónoklattanból doktorált. 1907-ben Rómában szentelték pappá. Hazatérését követően teológia tanár lett először Gyöngyösön, majd Baján. 1914-től a szegedi ferences rendház főnöke és egyben az alsóvárosi templom plébánosa is lett. 1920 tavaszán XV. Benedek pápa címzetes püspökké és a Magyar Nemzeti Hadsereg Apostoli Helynökévé nevezte ki, majd pár héttel ezután, 1920. május 7-én Horthy Miklós kormányzó megbízta a Nemzeti Hadsereg lelkészetének a vezetésével. Szegeden szenteli Csernoch János bíboros, hercegprímás püspökké 1920. augusztus 24-én. Püspöki jelmondatául a „Pro Regno Mariano” – „Mária országáért” szavakat választotta

Sokat küzdött egy felkészült katonalelkészi kar megteremtéséért és a tábori lelkészek szervezett felkészítéséért. A szegények megsegítését, a hadiárvák gondozását, a hősi halottak és katonahősök emlékének ápolását, a katona sírok gondozását, a tábori kápolnák építését és a katonák számára biztosított könyvtárak létesítését is kiemelt feladatként kezelte. Az országban történő minden hősi szobor, emléktábla avatásra vagy zászlószentelésre hivatalos volt.

1925-ben amikor a magyar irredenta mozgalom Windischgrätz Lajos herceg vezetésével, a francia pénzügyi rendszer megbuktatása céljából frankot hamisított, akkor a kész bankjegyeket a budai ferencesek rendházában élő Zadravecz püspöknél helyezték el egy ládában. A püspök nem tudott a láda tartalmáról, azonban a sajtó belekeverte az ügybe. Számos bíráló, sőt mocskolódó írás jelent meg róla, de végül Zadraveczet nem találta bűnösnek a bíróság, sőt még kártérítést is fizettek a tábori püspöknek a rágalmazó lapok. 1926. június 13-án az apostoli tábori helynökségről lemondott, melyet a pápa és a kormányzó is elfogadott. A kommunista rendszer propagandája később a tábori püspökségről történt lemondását is a frankhamisítási botrány következményeként állították be, noha Zadravecz nem ezért mondott le tisztségéről. A valódi ok az volt, hogy beszédeit a Hadügyminisztérium cenzúrázni akarta. Lemondó levelében azt írta: „Válasszatok olyan püspököt, aki a ti ízléseteknek megfelel, s ha nyomogatjátok, a trianoni trágyalé folydogáljon belőle”.

Lemondását követően elsősorban papi tevékenységet folytat, kétszer jár Amerikában, és egyszer a Szentföldön. Könyveket írt, és számos társadalmi eseményen szónokolt. A kolostorban, ahol élt többször felkereste a kormányzó  és kikérte véleményét az aktuális politikai helyzetről. Eközben szerkesztette a „Szentföld” című kiadványt és részt vett a Katolikus Lexikon szerkesztési munkálataiban is.

Többször felszólalt a zsidótörvények ellen, szerinte: „Krisztus nem csinált különbséget, előtte nincs görög, sem római, sem zsidó, sem keresztény, mert mindenki egyforma, és ő mondotta, hogy szeressük egymást”. Egyik 1939-es írásában azt a véleményt fogalmazta meg, hogy semmilyen helye nincs a faj és vérelméletnek a világon, majd 1942-ben azt is kimondta, hogy „az itt lévő zsidók a mi testvéreink, ne bántsuk őket”. A holokauszt alatt felszólította híveit, hogy ne hagyják a zsidókat elcipelni.

1944-ben az esztergomi érsek, Serédi Jusztinián kérésére részt vett Szálasi eskütételén azért, hogy tájékoztassa a prímást a ceremóniáról. Ezt megelőzően is próbált már a deportálások idején zsidó embereknek segíteni, de miután visszavonult a magyar szentföldi ferences kolostorba, akkor kezdett bele igazán nagyívű embermentésébe. Üldözött zsidók százait rejtegette rendtársaival, mely eredményeként zsidók ezreit mentették meg a biztos haláltól a vészkorszakban. Volt, hogy rendházaikban bújtatták a menekülőket, de nem ritkán ferences csuhába öltöztették és keresztlevéllel látták el az üldözött embereket, így védve meg őket. Ennek ellenére, a háború lezárását követően 1945-ben háborús és népellenes bűntett vádjával letartóztatták és kétévi szabadságvesztésre ítélték.

1947-es szabadulása után több településen élt. Először a ferences rend máriagyűdi rendházában kapott helyet, majd Budapesten, aztán a kitelepítés miatt Homgrod és Alsóvadász községekben, végül a pilisszentlászlói és a szomori plébániákon élt. 1955-ben került Zsámbékra, ahol számos politikai okokból elbocsátott kispapot szentel titokban, s egyéb egyházi szolgálatot is vállal, a nyilvánosság teljes kizárása mellett.  1965. november 13-án, 81 éves korában Zsámbékon hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Az utazás a legjobb hangulatban, buzgó ájtatoskodás mellett folyt le. A különböző nagyobb csoportok lelkészeik szerető gondoskodása mellett vallásos énekek éneklésével töltötték el a hosszú éjszakát, amelyet átaludni nem óhajtott senki. Mégis frissen érkeztünk meg reggel 5 órakor Sanct-Pöltenbe, ahol reggeliztünk. Innen két különvonaton indultunk el a gyönyörű szép hegyi útra rövid tartózkodás után.

Az elhagyott hazai földdel való együttérzést felváltotta az idegen föld szépségében való gyönyörködés s ez némileg megvigasztalt a csonka Haza elhagyásáért. Talán egész Európának egyik tájképi szépségekben legszebb vidéke ez a Stájer-hegyvidék. Nem zord, nem égbenyúló hegyeknek impozáns hatása gyönyörködteti az utazót, hanem a szelíd halmok zöld rengetege és később a felmagasló hatalmas sziklaóriások. Vonatunk a kigyóvonalú  szerpentinen kúszott fel hatalmas szakadékok oldalán, hosszú alagutakon át s amint felkapaszkodtunk egy-egy orom oldalára, mint vöröslő kis skatulyák siklottak utánunk a másik vonat vöröstetejű kocsijai. Felemelő és egész lelkünket betöltő volt a táj sok természeti szépsége. így jutottunk fel majdnem egy kilóméternyi magasságba, ahonnan enyhe ereszkedés után érkeztünk a 830 méter tengerszín feletti magasságban fekvő Mária Zellbe.

A kegyhelynek elénk táruló panorámája szépségben nem maradt el az átutazott vidék mögött. A kegytemplom hatalmas körvonalai impozánsan magaslottak fel a reggeli  napsütésben. A hajnali út alatt borús volt az ég, de nagy örömünkre Mária-Zellben a leggyönyörűbb verőfény fogadott. Általában Mária-Zelli tartózkodásunk alatt derűs volt az idő, eltekintve egy kis esőtől és borulástól. Ezt a szerencsés körülményt annak köszönhetjük, hogy utunkat a Mária-Zelli időjárás ismeretében a legalkalmasabb időre tettük. A Stájer hegyek között általában nagyon kevés a napfényes idő. A nyár is elég csapadékos s nagyon ritka alkalom három-négy egymásutáni esőnélküli nap. Augusztus eleje a legkevésbbé esős, de már azért is a legalkalmasabb idő, mert már augusztus második felében beköszönt a hideg őszi időjárás.”

A mariazelli zarándoklatok elsődleges célpontja a település központjában található kegytemplom. Létrejöttét számos legenda övezi. A legismertebb történet szerint, 1157. december 21-én este érkezett meg a környékre egy Magnus nevű bencés szerzetes, hogy a környéken élő emberek lelkipásztora legyen, azonban az útját egy hatalmas szikla zárta el, ami miatt nem tudott tovább menni. Nála volt a számára rendkívül kedves, fából faragott Mária-szobra is. Az útakadály láttán a Szűzanyához kezdett imádkozni, mire a szikla kettérepedt, így végül sikeresen eljutott úticéljához. Megérkezvén a szobrot egy farönkre tette és kis fakápolnát épített köré, amely rövidesen a környék hitéletének a központjává vált.

A másik legenda főszereplői, a súlyos köszvényben szenvedő morvaországi őrgróf, Henrik és feleség. Olyan betegek voltak, hogy már az ágyból sem tudtak felkelni, amikor egyszer éjjel álmukban megjelent nekik Szent Vencel és azt mondta, hogy bízzanak a Szűzanyában és gyógyulásukért zarándokoljanak ez Mariazellbe, ahol hálájuk jeléül emeljenek templomot. Gyógyulásuk után ezt meg is tették és elrendelték a templom megépítését.

A magyar vonatkozású legenda főszereplője I. Lajos magyar király. Amikor 20 ezer fős seregével szemben a tatárok 200 ezer fős sereggel vonultak fel és kilátástalannak tűnt a helyzetük, akkor a király a Szűzanya képe előtt a magyarok védőasszonyához fordult imájával, hogy ne engedje el Magyarország kezét. Nem sokkal ezután álmában meg is jelent a Boldogasszony, aki támogatásáról biztosította és arra kérte, hogy győzelme esetén menjen Zellbe, építsen templomot és ott helyezze el a Szűzanya képét. Amikor felébred a mellkasán találta a Mária-képet, amit jelnek tekintett és egyből harcba indult, ahol fényes győzelmet aratott. A siker után, seregével együtt felkereste Mariazellt, ahol hálája jeléül templomot építtetett és több egyéb tárgy mellett odaajándékozta az arannyal és drágakövekkel díszitett Szűzanya képet, amely a mai napig a templom egyik legfontosabb kincse.

Mariazell a legendákon túl is igen izgalmas történelemmel rendelkezik. A IV. Adorján pápától származó oklevél adatai alapján 1157. december 21-én alapították a várost. A Cell név elsőként II. Frigyes osztrák herceg 1243-as oklevelében tűnt fel, ahol már szabad rendelkezést biztosított a környékben lévő só és ércbevételek felett a St. Lambrecht-i apátnak. A város a vásárjogot 1344-ben kapta meg. 1420-ban gyújtották fel először a várost a törökök, aztán tűzvész volt 1474-ben is, majd 1532-ben ismét visszatértek a törökök és újra felgyújtották Mariazellt. 1679-ben I. Leopold kísérete a pestis járványt hurcolta be a városba, ami akkor 156 halálos áldozatot követelt. A pestis járvány lezajlott, és a törökök sem tértek már vissza, de tűzvész 1798-ban, 1800-ban és 1827-ben is komoly pusztítást végzett. Az 1827-es nagy tűvész óta nem volt ilyen jellegű katasztrófa, 1847-től pedig tűzoltóság is védi a települést.

A zarándokok már a XII. században jelen voltak Mariazellben. 1330-ban már nagyobb számú zarándokról számolnak be korabeli iratokban, majd ahogy haladt az idő előre, egyre inkább nőt a zarándokok száma és már a szomszédos országokból érkező zarándokok is megjelentek. Az ellenreformáció után a Habsburgok Mariazellt nemzeti szentéllyé nyilvánították. 1783-ban azonban II. József császár elhagyta a mariazelli kolostort, 1787-ben pedig teljesen be is tiltotta a mariazelli zarándoklatokat. A korlátozások feloldása után azonban robbanásszerűen indultak újra a zarándoklatok. A 2000-es évek elején évente körülbelül egymillió zarándok látogatott Mariazellbe, napjainkban pedig már egyes adatok szerint inkább a másfél milliós zarándokszámhoz közelít a látogatók száma, a nagyjából 4000 fős lakossággal rendelkező magas hegyek között megbúvó kedves kisvárosban.

A második mariazelli zarándoklat 1928. augusztus 3-án vette kezdetét. Az utazók a Ferencziek belvárosi templomában gyülekeztek, ahonnan különvillamossal mentek a Keleti pályaudvarra. Az 576 fő olyan nagy létszám volt, ami miatt a Magyar Államvasutak különvonatot biztosított az utazók számára. Az éjszakai vonatutat követően augusztus 4-én, reggel 5 órakkor érkeztek meg a Traisen folyó partján található St. Pöltenbe. Az egyházmegye püspöki székvárosából a Mariazellbahn-nal folytatták az útjukat. A keskeny nyomtávolságú villamosított vasútvonalat 1898-ban kezdték építeni, majd 1907-ben adták át és rövidesen a villamosítása is megtörtént. A Mariazellbahn az osztrák vasútépítészet egyik remekműve. A körülbelül 80 km hosszú vasútvonal, St. Pöltentől Mariazellig közlekedik, számos látványos hegyiszakasszal, néhol 27 ezrelékes dőléssel, alagutakkal és viaduktokkal tarkított útvonalon. Magyar zarándokainkat is lenyűgözte a Mariazellig tartó utazás ezen szakasza. A megérkezést követően gyorsan elfoglalták szállásaikat és már 11 órakkor elkezdődött a zarándokmenet a templomhoz, ahol Zadravecz püspök elmondta szentbeszédét. A zarándoklat következő napjaiban egymást követték a  szentbeszédek, gyónások, szentáldozások, misék és egyéb vallásos események, amit csupán két kirándulás szakított meg. Az utazótársaság egy része drótkötélpályán a Mariazell házi hegyeként is emlegetett Bürgeralpenre kirándult, más alkalommal pedig a Lassingfall vízeséshez túrázott a csoport. A zarándokcsapat augusztus 9-én reggel indult el hazafelé. Ismét a Mariazellbahnon utaztak St. Pöltenig, majd onnan délben érkeztek meg Bécsbe. Itt Olbrich Béla vezetésével megtekintették a Kapucinusok templomát, a császári sírboltot és a schönbrunni kastélyt is, majd a Bécsi pihenő után másnap hajóra szálltak és a Dunán tértek vissza Budapestre.

A könyv első olvasásakor nagyon furcsáltam, hogy a zarándoklat szervezésében az Ébredő Magyarok Egyesületének több tagja is  aktív szerepet vállalt, hiszen a történelmi Magyarország összeomlásakor alakult önmagát hazafiasnak definiáló egyesület, „kicsit több  volt”, mint hazafias. A kezdetektől fogva antiszemita, bűnbakképző, történelmi traumákból, sérelmekből táplálkozó politikai szemlélet jellemezte működésüket, melyben elsősorban a zsidókat hibáztatták Magyarország megoldatlan társadalmi konfliktusaiért és az első világháborúért is. A második Mariazelli zarándoklatról szóló mű is erősen át van itatva irredenta érzülettel. Trianon traumája teljes mértékben átszőtte a zarándoklatot és az azon résztvevő hívek lelkét is. A könyv első soraitól kezdve jelen van a Trianon által okozott veszteségélmény és az utazás történetének leírásából az is kiderül, hogy csupán néhány pillanatra sikerül ezt elfelejtenie az utazóknak. A Mariazellbahnon való utazás például egy ilyen pillanat volt, amikor a táj szépségében való gyönyörködés, feledtette a résztvevőket fájdalmukról. Zadravecz első szentbeszédét a hazaszeretet és a nemzeti gyász égfelé törő himnuszaként írják le, miközben a hívek szeme megtelt könnyel. A Trianon sújtotta nép, az eltiport Nagymagyarország és a trianoni gyász, nem csupán a műben leírva jelenik meg, hanem érzületként is végig kísérte az egész zarándokutat. Zadraveczre a húszas években igaz volt, hogy irredenta és talán antiszemita is volt, ugyanakkor élete későbbi szakaszában képes volt változni. A harmincas-negyvenes években már a zsidótörvények ellen szónokolt, egy 1938-as írásában felszólalt a hungarizmus ellen, majd a deportálások idején komoly embermentő tevékenységet is végzett. Sokáig a történelmi szemlélet, elsősorban politikai-ideológiai okokból, csak az uszító, antiszemita páter képét őrizte, de szerencsére mára már tudható, hogy Zadravecz István élete későbbi szakaszában egészen másként vélekedett és ez cselekedeteiben is megnyilvánult. A második Mariazelli zarándoklat és az annak emlékét feldolgozó „Zarándoklatunk emlékére” című könyv akkor íródott, amikor éppen lendületet kapott az irredenta propaganda Magyarországon, amikor pár nap múlva leplezték le az Ereklyés Országzászlót és amikor még mindig intenzíven érezhető volt a Trianon által a magyar néplélekben ütött mély sebek fájdalma. A könyv ebből a szempontból tehát jól tükrözi az akkori Magyarország közhangulatát, így pedig már jobban érthető, az Ébredő Magyarok Egyesületének akkori elfogadottsága és a zarándokút szervezésében vállalt aktív szerepe is.

Bár sok időt nem töltöttünk a városban, de annyit igen, hogy bátran ki tudom jelenteni, Mariazell 2024-ben is különleges hely. Mi nem zarándokolni mentünk oda, hanem túrázni, de természetesen nem hagytuk ki a lehetőséget, hogy megnézzük a városközpontot és bazilikát is. Az osztrák Grand Kanyonban megtett 21 km-es lenyűgöző túra után érkeztük meg Mariazellre, amelynek főterén áll a jellegzetes, háromtornyú kegytemplom, melynek mérete impozáns. A 84 méter hosszú és 30 méter széles bazilika középső tornya 90 méter magas, mely mellett két kisebb hagymasisakos barokk torony áll. Három főkapuja közül a középsőnél két szobor látható. Az egyik alak Henrik morva őrgrófja, akinek kezében egy kegyszobor képe látható, míg a másik alak Nagy Lajos magyar király, fején a koronával, kezében az uralkodói pálcával és a kincstári kegyképpel. A templom oltárai, kápolnái, orgonái pedig egészen fantasztikusak. A templom környezete szinte semmit nem változott közel 100 év alatt, ugyanúgy néz ki, mint a most bemutatott könyv borítóképén. A főtéren már a középkorban is egy tucat kegytárgy bolt szolgálta ki a zarándokok igényeit, ami 1928-ban és ma sincs máshogy. Bevallom, számomra ez a tucatkegytárgyat tömegével áruló boltsor nem a kedvencem, de tisztában vagyok a gazdasági racionalitással és az ide érkező zarándokok százezreinek az igényével. A kirakatokat böngészve csupán abban reménykedtem, hogy a megvásárolható „eredeti mariazelli kegytárgyakat”, nem gyermekek készítik ezrével valahol a távol keleten. Mariazell hangulatos főterével, a világhíres kegytemplomával és a környezetében található csodás természeti értékeivel mindenképpen az utazásra kiemelten ajánlott kategóriát képviseli, hívőknek és nem hívőknek egyaránt. Mi is bizonyosan vissza fogunk még térni a környékre, hiszen van még bőven látnivaló és a mostani alkalommal a Mariazellbahn aktuális tavaszi karbantartása miatt, a híres vasútvonal végig utazása is elmaradt, amit pedig ahogy a műből is kiderült, vélhetően fantasztikus élmény.

A „Zarándoklatunk emlékére” című könyv semmiképpen nem sorolható a klasszikus útleírások körébe, sokkal inkább egy utazás, ez esetben egy zarándoklat emlékkönyvéről van szó. A már említett trianoni  trauma fájdalmával átitatott mű, az utazás tényszerű és kronologikus leírása mellett, jól visszaadja a zarándoklat hangulatát is. A vélhetően csekély példányszámban megjelent mű nagyon ritka, amely gyűjtőként igazán izgatottá tett, amikor beszereztem. A teljes könyv hossza mindösszesen 32 oldal (a részvevők teljes névsorával együtt), így olvasóként csupán percekben mérhető olvasmányélményt nyújt. A rövidsége ellenére azonban benne van az a számomra furcsa, de mégis érdekes érzésvilág, amit több zarándoklatról szóló mű esetében is már tapasztaltam, és amiért annyira szeretem az ilyen könyveket. Az utazások vagy a zarándoklatok iránt érdeklődő olvasók számára az ELBIDÁRIUMban elérhető a mű elektronikus változata, így aki szeretné, az személyesen is elolvashatja az 1928-as mariazelli zarándoklat történetét.