Utazásunk a Földközi-tenger keleti medencéjében

Az elmúlt években sok-sok olyan útibeszámolóról meséltem az ELBIDA projektben, ahol az utazás az Adriai tenger valamelyik kikötőjéből indult, majd Görögország, Kréta, Egyiptom, a Szentföld, Szíria és Törökország valamilyen sorrendű érintésével tértek vissza a kiindulásra. A 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeiben ez a földközi-tengeri körutazás nagyon népszerű volt. Erődi Béla, Vértesi Károly, Adorján Sándor, Wosinsky Mór vagy éppen Pilismaróti Bozóky Gyula csak pár olyan jeles szerző, akik erről a klasszikus útvonalról írtak már könyvet. Mai szerzőnk Simonffy Jenő ugyancsak ezen az útvonalon utazott 1931-ben három társával, majd pár évvel a hazatérésüket követően a csornai Premontrei Kanonokrend szombathelyi Szent Norbert Gimnázium 1933-34. évi Értesítőjében adta közre az „Utazásunk a Földközi-tenger keleti medencéjében” című írását. A megjelenést követően hamarosan könyv formában (különlenyomat) is megjelent az írás. Simonffy művében egy klasszikus útleíráshoz méltóan az út során szerzett élményeiről és az ott látottakról mesél, remek stílusban. A könyv, mely bátran mondható extrém ritkának, 1934-ben jelent meg Szombathelyen, a Martineum Könyvnyomda Rt. gondozásában. A mindösszesen 64 oldalas műben, illusztráció nem található.

Simonffy Jenő András tanár, prépost 1885. szeptember 7-én született Söjtörön. Középiskolai tanulmányait Zalaegerszegen végezte jeles eredménnyel. 1904. augusztus 28-án lépett be a csornai premontrei rendbe. Teológiai tanulmányait Budapesten végezte, szakmai tárgyait pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán hallgatta, majd tanári oklevelet szerzett. Szerzetestanári pályáját 1908-ban kezdte meg a szombathelyi gimnáziumban, majd 1909. június 29-én szentelték pappá. Egy rövid keszthelyi kitérő kivételével Szombathelyen dolgozott három évtizeden át, mint tanár és igazgatóhelyettes.

Pedagógiai munkájának fontos alapgondolata volt, hogy a gondjaira bízott gyermekeket a tanítás mellett lelki fegyelmezettségre is nevelje. Éppen ezért aktív részese volt az I. világháború után meginduló cserkészmozgalomnak. Eleinte a szombathelyi gimnázium cserkészparancsnoka volt, majd a III. cserkészkerület társelnöke lett.  Tanári munkája mellett irodalmi és tudományos területen is aktív volt, több írása is megjelent. Tanári és nevelői munkájának elismeréséül 1935-ben, rendfőnöke kinevezte a szombathelyi Szent Norbert Gimnázium igazgatójának és a rendház főnökévé. 1937-ben a vallás és közoktatásügyi miniszter a szombathelyi tankerület fizikai tanulmányi felügyelőjévé nevezte ki. 1940-ben tanügyi főtanácsos címet kapott, a magyar tanügy és pedagógia területén elvégzett munkája elismeréséül. 1941-ben a budapesti rendház főnöke és a rendi tanárjelöltek tanulmányi felügyelője lett, hamarosan pedig kinevezték a Katolikus Tanügyi Főigazgatóság központi igazgatójává és a Katolikus Tanügyi Tanács tagjává.

1942 nyarán meghalt Steiner Miklós  prépost, így az ő helyére először a csornai prépostság adminisztrátorává nevezte ki Noots Hubert, a premontrei rend generális apátja, majd röviddel ezután az Apostoli Szentszék, csornai préposttá választotta. 1950-ben a rend feloszlatását követően Nyíregyházára az angolkisasszonyok zárdájába telepítették, majd onnan Győrbe helyezték. Győrben a püspöki könyvtárban dolgozott, ahol 1954. szeptember 13-án munka közben agyvérzést kapott és meghalt.

Részlet a könyvből:

„Esti 8 óra felé járt az idő, amidőn hajónk Alexandria tágas kikötőjében a mólóhoz simult. Minthogy másnap reggel el akartuk hagyni hajónkat, azért a szalonba siettünk, hogy átvegyük útlevelünket. Ott a kommisszáriustól megtudtuk, hogy aki Egyiptomban ki akar szállni, annak először orvosi vizsgálat alá kell vetnie magát, és csak akkor szállhat le a hajóról, ha sárga cédulát kap arról, hogy nem hurcol be magával ragályos betegséget. Az orvos feljön a hajóra és előre fizetendő elég magas díjért megejti a vizsgálatot.

Alig végezte be mondókáját a kommisszárius, csakugyan belép az orvos két fegyveres katona kíséretében. Az orvos a hajó kapitányával leül a szalon egyik sarkában lévő asztal mellé, amelyre a pincér hamarosan behűtött sörös üvegeket állít. A katonák pedig a szalon másik sarkában telepednek le. Az egyik sárga cédulákat tartalmazó füzetet, a másik fatányérat tesz maga elé. Ezeknek a komoly előkészületeknek láttára társaim kajütjükbe sietnek pénzért, én pedig a kommisszáriushoz fordulok avval a kérdéssel, hogy orvosi vizsgálatom megejtése végett az orvos elé vagy a katonák elé járuljak-e először? A kommisszárius a katonák elé vezetett. Az egyiknek átadom az előírt pénzösszeget, amelyet az alapos megvizsgálás után beletesz a fatányérba, a másiknak pedig lassan, szótagolva bemondom a nevemet. A katona csak néz s nem tudja leírni a fülének szokatlan szót. Erre eléje teszem útlevelemet és rámutatok nevemre. Ez az eljárás célra is vezetett. Azonnal írni kezd és hamarosan át is nyújtja a sárga cédulát, így kitöltve: Sir Nonffy. Ennek megtörténte után a kommisszárius tolmácsolásával a katonák tudomásomra adják, hogy az orvosi vizsgálat befejeződött. Az orvosi vizsgálat ilyen egyszerű lefolyásának láttára megkérdezem, hogy a társaimért járó díj kifizetésével megkaphatnám-e számukra is a sárga cédulát. Igenlő válasz után lefizetem a díjat és szintén szótagolva bemondom nevüket. Bemondásomat folyékony írással követi a katona és egy-kettőre kezembe is nyomja a kitöltött három cédulát. Ebben a pillanatban lépnek be társaim, örömmel újságolom nekik, hogy az orvosi vizsgálaton valamennyien szerencsésen átestünk és kétséggel fogadott állításom bizonyításául átadom a kitöltött cédulákat. Amint átveszik azokat és rátekintenek, majdnem egyszerre kiáltják mind a hárman: Ez nem az enyém, hanem a tied! A katona ugyanis mind a három cédulára a már egyszer sikerrel leírt Sir Nonffy nevet írta. Aggályainkat avval oszlatták el, hogy így is jó lesz, mert a cédulát úgysem kéri elő senki sem. Ezen a válaszon megnyugodva elhagytuk a szalont, a hajó korlátjához mentünk és nézegettük az elénk táruló képet.

Balról a hatalmas világítótorony forgatja körbe erős fénycsóváját, körös-körül a nagy raktárak előtt ki- és berakodó hajók állanak. A raktárakkal szegélyezett parton nagyon tarka embertömeg hullámzik. A nagy emberáradatban, — mint apró szigetecskék — mozdulatlanul guggolnak a barna arcú arab hordárok és lesik, hogy mikor szaladhatnak fel hajónkra leszálló utasok csomagjáért. Amíg ott guggolnak, jól szemügyre vehetjük ruházatukat. Fejüket vörös fez fedi, testüket mellükön jól kivágott, hosszú lenge fehér ing takarja, amelyet derekukon színes öv szorít össze. Amint a hatóság elhagyja hajónkat, felugranak és hangos kiabálással szaladnak fel rá. Amikor a hordárok felszaladnak hajónkra, a parttól a raktárokig az utat fegyveres vámőrök állják el, hogy a leszállók közül senki se kerülhesse el a vizsgálatot. Nem akad sok dolguk utasokkal, így csak a hajónkról leszálló hordárokat vizsgálják át. Ugyanis a hajónkról egyenként visszaszállingózó hordárok is előírás szerint a vámőrök elé járulnak és vízszintesre kinyújtott karral állnak előttük addig, míg a vámőrök végig tapogatják testüket annak megvizsgálása végett, hogy ruhájuk alatt nem csempésznek-e be valamit a városba. Ilyen erős ellenőrzéssel még egy kikötőben sem találkoztunk. Lassan-lassan kiürült a part. Mi sem nézegettük sokáig a fényesen kivilágított kikötőt, hanem lefeküdtünk, mert másnap már korán reggel el akartuk hagyni hajónkat.

Reggel 6 órakor kiszálltunk. A néptelen parton nem volt kocsi, így gyalogosan vágtunk neki a kikötőnek szerencsét próbálni. Rövid idő múlva katonák tartóztatnak fel bennünket és a nyílt úton megvizsgálják útitáskáinkat, de a további teendőkre nem szerezhettünk tőlük felvilágosítást, mert csak arabul tudtak. Tovább megyünk. Találunk egy vámhivatalt, amelyben egy vörös fezes hivatalnok ül. Megszólítjuk franciául, de kérésünkre csak annyit válaszol, hogy ez a vámhivatal zárva van és csak tíz órakor nyitják ki. Hiába mondjuk neki, hogy mi a 7 órai vonattal tovább akarunk utazni, többé egy hangot sem tudunk kicsalni belőle.

Szerencsénkre egy üres konflis jött. Megállítjuk, felülünk rá és megértetjük az arab kocsissal, hogy az állomásra akarunk menni, mégpedig gyorsan. A kocsis a lovak közé csap. A lovak vágtatnak, a kocsi hangosan zörög és annyira ráz a durva kövezeten, hogy minden pillanatban attól tartunk, hogy ölünkben szorongatott táskáinkkal együtt kirepülünk belőle. De mégis boldogok vagyunk abban a reményben, hogy most már hamarosan kijutunk a kikötőből. De a kijutás még sem ment gyorsan. Még néhány vámhivatal elől elutasítottak bennünket, míg végre találtunk olyant, amely már nyitva volt a vizsgálat számára. Gyorsan leugrunk kocsinkról és belépünk a vámhivatalba. A kis helyiségben a fal mellett katonák guggolnak. Az asztal mögött egy hivatalnok áll és int, hogy táskáinkat tegyük az asztalra, amelyeket nagy gonddal át is vizsgált. Az átvizsgálás után örömmel kaptuk fel táskáinkat, hogy visszasiessünk kocsinkra. De ebben a pillanatban felugranak a fal mellett guggoló katonák, kikapják kezünkből táskáinkat, a padlóra teszik, bennünket pedig alaposan motozni kezdenek. Először csak kívülről tapogatnak végig bennünket nyakunktól kezdve le egészen a cipőkig, de azután belenyúlnak zsebeinkbe, sőt bedugják kezüket mellényünk alá is. Mi pedig csak állunk és a biztonság megnyugtató tudatával tűrjük a csiklandós vizsgálatot. De abban már mégsem tudtak bennünket megakadályozni, hogy nem éppen kedves szavakkal magyarul köszönetét ne mondjunk nekik azért, hogy olyan ölelő karokkal fogadnak bennünket Afrika kapujánál.

Az alapos vámvizsgálat után már senki sem tartóztatott fel bennünket és szerencsésen meg is érkeztünk az állomásra. Tekintettel arra, hogy Egyiptom angol érdekeltség, angolul kértünk jegyet. Kérésünkre franciául válaszolt a vasúti hivatalnok. Erre megismételtük kérésünket franciául. Meg is kaptuk volna jegyünket, de most meg az lett a baj, hogy angol pénzzel akartunk fizetni, a jegypénztáros pedig egyiptomi pénzt követelt. Egyiptomi pénzünk nem volt, és amidőn kifejtettük előtte, hogy a vonat indulásáig már nem is tudnánk angol pénzt egyiptomira beváltani, elfogadta az angolt és átadta jegyünket. Vasúti jeggyel a kezünkben beszálltunk a kairói gyorsvonatba és azzal a gondolattal helyezkedtünk kényelembe, hogy két óra múlva most már egészen bizonyosan akadály nélkül érkezünk célhoz. De alig ülünk le és éppen csak megállapítjuk, hogy a fülke feltűnően szélesebb, mint az európai vasúti kocsik fülkéje, és hogy az ablaknyílásokat két üvegtábla és ezen felül zsalu zárja, amikor harsány kiáltozás hatol be fülkénkbe: Herr Simonffy! Herr Simonffy! Kidugom fejemet az ablakon és szólok, hogy én vagyok a keresett. Hozzám lép egy úr és német nyelven előadja, hogy ő az a vezető, akit tavasszal még hazulról megrendeltem, hogy Alexandriába érkezésünkkor keressen fel bennünket a hajón. Azután sűrű bocsánatkérés közben elmondja, hogy hajónkat hiába várta a menetrend szerinti időben s tegnap este is csak nagyon későn tudta meg, hogy megérkezett a két napon át hiába várt hajó. Reggel értünk jött a hajóra, de amire odaért, mi már elhagytuk a hajót, s bár autón követett, mégis csak most ért utol bennünket. Már csak azt kérdi tőlünk, hogy esetleg miben lehetne szolgálatunkra. Abban, felelem neki, hogy telefonálja meg Kairóba a Munári utazási irodának, hagy megrendelt vezetőnk ennél a vonatnál várjon bennünket. Szívesen vállalta a megbízatást, de szép szerényen arra is megkért, hogy térítsük meg kiadását, amelyet keresésünkért autóra költött. Átnyújtjuk neki a kért összeget és mintha csak ezt akarta volna még megvárni, nyomban el is indult a vonat.

Gyorsan elmaradoztak Alexandria házai, és rövid idő múlva már a termékeny síkságon száguldott vonatunk. Jobbra jól megépített országút húzódik a vasút mellett, s rajta sok ember igyekezik a város felé. A szegényebbek gyalogosan; lengő hosszú fehér ingben a férfiak, a nők pedig hosszú fekete ruhában. Mások szamarakon ügetnek, oldalt ülve a nyeregben, mint nálunk a nők. A siető embertömegben csendes lassúsággal poroszkálnak a tevék a púpjukon ülő utasaikkal. Nem is tetszett, amikor az érdekes keleties képet egy-egy rohanó autó megzavarta. Az út mellett elszórtan nyomorúságos fellah-falvak húzódnak meg iszapból készített alacsony, lapostetejű kunyhóikkal. A vasút másik oldalán vízzel elárasztott rizsföldek és szántóföldek váltakoznak. Az iszapos, puha szántóföldön szántanak. A két tehén nyakán lévő jármot farúd köti össze, amelyből hátranyúló gerenda fakampója hasítja a puha iszapot. Majd csatorna mellett rohan vonatunk. Falán zsilipek láthatók, mellette vízművek épültek. Egy körbejáró öszvér óriási kereket forgat; gazdája faágakra aggatott rongyok alatt hűsel és hosszú bottal nógatja állatját gyorsabb járásra. A termékeny síkságon mindenfelé elszórtan karcsú, magas datolyapálmák állanak. Később a Nílusnak Rosette nevű ágához érkezünk. Lapos partjai között szinte áll a hatalmas folyam. Síma tükrén karcsú, magas vitorlájú bárkák úsznak csendesen. De amint vonatunk átrobogott a hosszú vashídon és megállt az állomáson, vége lett az áhítatos csendnek. Hangos kiabálással nyújtogatják be fülkénkbe az ablakokon át az árusok áruikat: egész kenyeret, légycsapót, újságot, a pincérek tálcán hűsítőket, stb. A vasúti vágányok a földbe vannak süllyesztve, ami a vonatból való kiszállást ugyan könnyűvé, de ilyen tolakodó árusok miatt az ablaknál való tartózkodást kellemetlenné teszi. Azután ismét szaladt vonatunk, az előbbi képek ismétlődtek, s miután a Damiette nevű Niluságon is áthaladtunk, vonatunk beszaladt a kairói állomásra.”

Simonffy Jenő régi álma volt, hogy eljusson a Földközi-tenger keleti medencéjébe, ahol az emberiség történelme szempontjából oly nagy jelentőségű helyszínek találhatók. 1931-ben végül, saját kezdeményezésére, három társával együtt belevágtak az utazásba. Fiuméig vonattal mentek, majd a Lloyd Triestino társaság „Dalmatia” nevű kereskedelmi hajójával indultak a több megállóval tarkított tengeri utazásra. Bari és Brindisi érintésével az Otrantói-szoroson keresztül érték el a görög vizeket. Egy rövid patrasi pihenő után a Türr István vontatógőzös segítségével keltek át a Korinthoszi-csatornán, majd Pireus kikötőjében ismét horgonyt vetettek. A látnivalók megtekintése után indultak tovább Kréta irányába. Kereskedelmi hajó révén, Kréta szigetén is több megállót tartottnak, ahol különböző árukat rakodtak a hajóra. A Canea kikötőjében többször tengerben landoló kockacukor szállítmány külön kis történetet kapott az utazás leírásában is. Krétát követően a következő megálló már Alexandria volt. Az orvosi ellenőrzést követően léptek Afrika földjére, majd az ilyen utazásokon hagyományosnak mondható Kairói kirándulás következett. A múzeumok, mecsetek, piramisok, a Szfinx és a Nílus megtekintése után ismét vonatra szálltak és irány a Szuezi csatorna. El-Kantrából egy gőzkomppal keltek át a csatornán, majd ott újra vonatra szálltak és egyenesen Jeruzsálembe utaztak. Amíg a csapat Jeruzsálemben volt és az ottani látnivalókat járták körbe, kapták a hírt, hogy mindeközben befejezték a rakodást, Alexandriában, Port Saidban és Jaffában a hajójukon, így Názárethen keresztül azonnal Haifába kellett indulniuk, hogy visszatérhessenek a hajóra. Az idő rövidsége miatt elmaradt a Genezáreti-tóhoz tervezett kirándulás, de végül a hajót elérték, így elhagyták a Szentföldet. Bejrút és Tripoli következett, majd végig a kisázsiai partok mentén, Ciprus érintésével érkeztek vissza a görög vizekre. Egy rövid athéni városnézés után, tovább indultak és a már ismert Türr István vontatóhajó segítségével visszafelé is átkeltek a Korinthoszi-csatornán, végül a már egyszer bejárt tengeri úton érkeztek meg Velencébe, utazásuk végállomására.

A könyv remek, bár aki sok útleírást olvas annak, ez a már-már hagyományosnak mondható útvonal ismert lehet, de ez Simonffy érdemeiből nem von le semmit. Kiváló stílusban, egy klasszikus útleírást alkotott. Ezen utazások élménybeszámolóit olvasva, soha nem abban keresem az újat, vagy mást, hogy az adott utazók merre mentek, mit néztek meg, mert ebben gyakorlatilag csekély eltérés van. Sokkal izgalmasabbak az apró kis egyedi epizódok, illetve az adott szerző egyéni benyomásai. Simonffy könyve éppen emiatt volt izgalmas, mert jelen volt benne mindaz az egyediség, amely új élménnyé színezte a már megszokott földközi-tengeri körutazást.

A könyv tehát szerethető, de nagyon ritka is. Emlékszem, gyűjtői életutam kezdetén egyszer szembe jött velem Simonffy, de akkor sokaltam érte megadni azt, amit az eladó kért volna. Sokáig bennem élt a veszteség érzése a könyv kapcsán, hiszen többet soha nem találkoztam vele, még úgy sem, hogy tudatosan és szisztematikusan kerestem is. Végül egyszer, amolyan derült égből villámcsapásként ismét lehetőséget kaptam, melyet már nem hagytam ki, pláne úgy, hogy az ár is sokkal inkább elfogadható volt. Talán két-három éve már a polcon várja a bemutatását a különleges könyv, de újabb példánya azóta sem került a látókörömbe. A ritkaság gyűjtőként jelentősen növeli számomra egy könyv értékét, de blogíróként mindig kicsit furcsán éreztem magam, amikor egy olyan könyvről áradoztam, amit maximum csak elméletben lehetett ajánlani, hiszen rendkívül keveseknek adatott meg a lehetőség a könyv tényleges elolvasására. Éppen ezek a helyzetek hívták életre az ELBIDÁRIUM-ot, amely indulása óta a blog egyik legnépszerűbb része lett. Simonffy Jenő ritka útleírása is most elérhetővé válik az ELBIDÁRIUM-ban, így aki kíváncsi az 1931-es utazás egészére, az ott elérheti. A szerzőtől most búcsúzunk, hiszen bár több írása is megjelent, utazással kapcsolatos csupán ez az egy volt. Biztos vagyok abban, hogy bár már sok hasonló útvonalon megtett szentföldi utazás élményét olvashattuk, nem Simonffy Jenő volt az utolsó, aki élményeit megosztotta velünk egy ilyen útról. A Szentföldre és a Földközi-tenger keleti medencéjébe hasonló útvonalon még biztosan visszatérünk az ELBIDA projektben.