Uti apróságok

Nagyjából egy évvel ezelőtt mutattam be az „Elkapott sugarak” című könyvet. Az akkori olvasmányélményem óta sokszor eszembe jutott a különleges könyv, ahogy szerzője Slachta Margit is. Az első női országgyűlési képviselő, aki egy rendkívüli nő volt, az amerikai utazásáról írt könyvéről azt mondta, hogy az nem más, mint derűs élmények gyűjteménye. Slachta aprócska, vidám történetek sokaságán keresztül mutatta be az itthoni olvasóknak, az 1920-as évek Amerikáját. Sajátos írói megoldás volt ez, mely az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben található útleírások között is egyedivé tette a művet. Most azonban előbukkant egy nagyon hasonló felépítésű mű, a blogban már egyszer szerepelt szerzőnőtől. Varga Borbála tanár, iskolaigazgató, költő és író első könyvét körülbelül három éve mutattam be. A „Spanyolországi utam 1914-ben” című extrém ritka művet, akkor a gyűjtemény legdrágább köteteként emlegettem, bár ebben persze némi vicces csúsztatás is volt. A mindössze 12 oldalas apró mű valóban nem volt olcsó, de olyan szintű ritkaság amely lehet egy életben csak egyszer fordul elő. Az író, „Uti apróságok” című most következő műve, ugyancsak bátran nevezhető igazi gyűjtői csemegének, hiszen aukción soha nem szerepelt, egy antikvárium kínálatában fordult elő egyszer, szóval tényleg nem mindennapi darab. A sokat utazó szerzőnő, könyve címéhez passzolóan, apró kis történetekben meséli el, az európai utazásai során megélt élményeit. A ritka munka 1928-ban jelent meg Szegeden, a Prometheus Nyomda és Könyvkiadó gondozásában. A 87 oldalas könyvben illusztráció nem található. Varga Borbála életéről ebben a bejegyzésben nem írok, mert a „Spanyolországi utam 1914-ben” című művének bemutatása során már megtettem, így ott az elolvasható.

Részlet a könyvből:

„Hamburgban a kocsiutra kiszögellő árnyék határáig mentem, hogy a távolabb álló rendőrtől kérdezősködjem a rokokó-templom holléte felől. (Ez a templom Hamburg főérdekessége.)

Alig szólitottam meg, vágtatva közeledik egy autó, én vissza akartam hátrálni, de a rendőr kiterjesztett karokkal azt mondta : – Egy lépest sem, ő majd tudni fogja a kötelességét.

És csakugyan, az autó kitért. Ettől fogva Hamburgban nem menekültem az autók elől.”

„Koppenhágából gyönyörü kirándulásokat lehet tenni. Egy vasárnap délután elhatároztam, hogy a legközelebbi hajóra ülök s ahova visz, oda megyek. Látom, a börze elött vesztegel egy jónevü hajó. Beülök. Jön a pincér s kérdi, mit parancsolok?

– Majd később, most meg korán van uzsonnázni.

Várok, várok, már régóta várok a hajó nem indul. Kérdem a szomszédomat:

– Hány órakor indulunk?

– Ez a hajó nem indul, hiszen ez kávéház!”

„Prágában a képtár őre beléptemkor avval fogadott: mondjam meg milyen nyelven beszélek?

– Fölösleges, maga úgy sem-érti azt.

– De kérem én beszélek a világ minden nyelvén, még magyarul is:

– Magyarul? — dobbant meg a szívem

– és hol tanulta meg ezt a nyelvet?

– Magyarországon sokáig szolgáltam, mint katona.”

„A Boszporuson át ladikon akartam az ázsiai partról Konstantinápolyba visszatérni. Egy ladik éppen indulóban volt, de mert rajta kifogásolható ruháju munkásemberek ültek, nem akartam benne a még egyetlen üres helyet elfoglalni. Elfoglalta más. Aztán jött a következő és a többi ladik, de egy sem vett fel. A török önérzetet megbántottam s igy kénytelen voltam a hidon gyalogszerrel megtenni az utat.”

„Velencében – első alkalommal – alig léptem a Hotel Grünwald márvánnyal kirakott folyósójára, elcsusztam és lábrándulást kaptam. Szobámat napokig őriztem, mig végre orvosom biztatására hazafele mertem indulni. De előbb gondolára vitettem magamat s végig néztem Velence elbüvölő utcáit Az állomásokon hordszéken vittek egyik helyről a másikra, mert járni képtelen voltam, de azért Triesztet is megnéztem kocsin.”

„Varsónak vettem utamat. Grancia orosz határnál vámvizsgálat volt. Utlevelemet átadtam, podgyászomat felnyitottam, melybe alig pillantott bele a vámvizsgáló közeg. Mire kiértem a perronra, meghökkenve láttam, hogy a vonat már elrobogott. Az állomásfőnök észrevett, intett a vonat után s az abban a pillanatban megállt. A főnök karjára vett, besegitett a szakaszba s fennakadás nélkül mentem tovább.”

„Amsterdamban a véletlen összehozott egy német tanitóval, aki szememre vetette, hogy a magyar néptanítók nem utaznak. Ebből majdnem heves vita keletkezett. Én védtem álláspontomat.

– Egész Európát beutaztam, de magán kivül sehol sem bukkantam magyar tanitóra, – mondotta lekicsinyelés között.”

„Lüttichben világkiállítás volt. Az afrikai pavillonban három néger közönséges bicskával elefántcsontból szebbnél-szebb disztárgyakat faragott. Megálltam előttük és bámultam ügyességüket. Valamit mondtak az ő nyelvükön s utána fölnevettek. Mikor megláttam fekete nyelvüket s foghúsukat, riadtan mentem tovább.”

„Nizzából kirándultam Monte Carlóba, hogy a világhirü kaszinót megnézzem. De sajnos, mint tanítónőt, nem engedtek be.

– Uram, sokat hallottam és olvastam Monte-Carlo kaszinójáról. Most itt vagyok és nem láthatom meg.

– Mindjárt hozok egy magyar urat, az talán tehet valamit.

Csakugyan jött az én magyar pártfogóm, aki bemutatott egy kaszinótagnak s az bevezetett Dárius, vagy ha ugy tetszik, Krözus birodalmába. Kijövet lementem a tenger hullámaiban felfrissülni. A hölgyekkel hamarosan diskurzusba elegyedtem s megmondtam nekik, hogy szerettem volna tiz koronát megkockáztatni.

– Milyen szerencséje volt.

Csupa kérdőjel lettem.

– Igen, mondja egyik is, a másik is – nyert tiz koronát.”

„Stockholmból Krisztiániába éjjel utaztam át. Az éjjel tizenkettő órakor állt be s már egy óra mulva virradt is. Velem szemben egy fiatal pár ült, a mama mellettem. Ugy éjfél körül elszunyókált és én is lehunytam a szememet s igy a szerelmes pár boldogan csókolózhatott.

S az írók azt merik állitani, hogy az északi nép hideg és tartózkodó. Én egészen ellenkező meggyőződésen vagyok.”

„Prinkípó szigetéről Konstantinápoly felé jövet, a hajón mellettem Széchenyi pasa ült. Mikor a hajó kikötött, a felső fedélzetről korlátlan keskeny járdán futott le a partra.”

A könyv olvasása közben azon gondolkodtam, ahogy egyik történet követte a másikat, hogy vajon merre nem járt Varga Borbála. Helyszínről-helyszínre egyre kíváncsibbá váltam, hogy vajon mennyi európai település jelenik meg a könyvben. Így számolni kezdtem. Nem vagyok egy precíz ember, de azt bizonyosan állíthatom, hogy a mindösszesen 87 oldalas könyvben közel 100 különféle helyszínről szóló történet található. A szerzőnő tehát valóban alaposan bejárta Európát. Lássuk az érdekes bár vélhetően unalmas felsorolást.

Bécs, Moszkva, Brassó, Hamburg, Krakkó, Zágráb, Koppenhága, Budapest, Párizs, Pegli, London, Zürich, Madrid, Bukarest, Firenze, Sevilla, Róma, Hannover, Liége, Ausburg, Polyána, Barcelona, Prága, Konstantinápoly, Velence, Abu-Kaleh, Varsó, Amszterdam, Köln, Cetin, Brüsszel, Szaloniki, Ekenäs, Luzern, Zaragosa, Helsingborg, Konstanca, Szentpétervár, Nizza, Monte Carlo, Eperjes, Ischl, Dobsina, Babelsberg, Potsdam, Berlin, Helsinki, Aachen, Zadar, Lübeck, Salzburg, Baden-Baden, Sassnitz, Genf, Nápoly, Ostend, München, Stuttgart, Szczecin, Drezda, Várna, Bern, Stockholm, Capri-szigete, Nürnberg, Boroszló, Szarajevó, Nagyvárad, Milánó, Frankfurt, Windsor, Genova, Lőcse, Trieszt, Sibenik, Innsbruck, Gyulafehérvár, Graz, Verona, Sevilla, Dover, Imatra, Vajdahunyad, Ragusa, Bártfa, Charlottenburg, Fontainebleau, Kiskőrös, Split, Lugano, Pavlovszk, Lechfeld, Pécs, Padova, Lussinpiccolo és Pula.

Természetesen vannak olyan helyszínek, ahová több történet is kötődik és az apró emlékmozaikok hossza is ugyancsak változó. A leghosszabb sincs egy oldal, míg a legrövidebb csupán pár szó: „Pegli (Olaszország). Találkozás Kabos íróval.”

Az apró történetek mellett a kötetnek van egy pár oldalas zárófejezete is, mely már nem az addig megszokott élménymozaikokról szól. A „Barcelona, Marseille és Genua között” című részt, keltezéssel is ellátta a szerző (1914. VIII. 24.). A már hivatkozott előző Varga Borbála műben a szerző spanyolországi utazását meséli el, mely 1914 júliusában kezdődött. Akkor Fiume és Velence érintésével érkezett meg Nizzába, ahol pár napot töltött és élvezte a tenger szépségét. Innen aztán Marseille-en át július 23-án Barcelonába ment, ahol összesen egy hónapot tartózkodott, végül augusztus 23-án hajóra szállt Genova felé. A most bemutatott műben található, augusztus 24-ére dátumozott írás ezen a hazafelé tartó hajóúton született. A pár oldalas zárószakasz számomra legérdekesebb eleme az, hogy némi magyarázatot ad a szerző kiemelkedően sok utazására. Varga Borbála életéről alapvetően keveset tudnunk, de az „Uti apróságok” című műből egyértelműen kiderül, hogy rendkívül sokat utazott. A miértre, maga a szerzőnő adja meg a választ, könyve zárószakaszában. Így ír róla:

„Voltak évek, mikor könnyes szemmel álltam és néztem a mások boldogságát, örömét. Fájt, hogy nekem abból, amit óhajtottam, semmi sem jutott. Nem volt körülöttem szerető család, amely enyhítené fájdalmamat, ki kibékítene a fel-feltorlódó nehézségekkel. Magamra hagyatva igen nehéz volt a küzdelem. Úgy álltam elszigetelten, mint a sziklára vetett hajótörött. Köröskörül zúgott az ár, de segítő kezet nem láttam sehol. Hosszú éveken át kifáradva, enyhülésért sóvárogtam. Eleinte ebben, majd abban véltem gyógyírt találni, de hiába, a várt eredmény nem mutatkozott. Az üres szórakozás maga után csak ürességet hagyott. Végre utazásra határoztam el magamat. És csodálatos! A lelkemet gyötrő fájdalmak megenyhültek. Sőt rövid időn belül teljesen megszűntek. Más érzések, más nézetek járták át bensőmet. Ettől fogva életszükségletté vált reám nézve az utazás.”

Varga Borbála boldogtalansága, magányossága volt tehát az, amit végül az utazással tudott enyhíteni, sőt talán teljesen semlegesíteni is. 1928-ban, amikor az „Uti apróságok” című kötet megjelent, a szerzőnő már 73 éves volt. Halálának pontos időpontja nem ismert, de könyvének zárószakasza és maga a apró élménymozaikok is,  egyfajta visszatekintés utazással teli életére.

A bevezető szakaszban Slachta Margit „Elkapott sugarak” című könyvéhez hasonlítom a most bemutatott kötetet, amely annyiban igaz is, hogy mindkét mű, apró, mondhatni anekdotaszerű történetekből épül fel és nem pedig klasszikus útleírásként mutatja be az utazásokat. Slachta Margit apró történetei, derűsek, vidámak és sok esetben valamilyen jellemzően „amerikait” mutatnak be, ha létezik egyáltalán ilyen. Varga Borbála apró történetei nem csupán derűsek és vidámak, ennél sokrétűbbek. Vannak benne mulatságos epizódok, de jelen vannak a szomorú történetek is, mellette pedig érdekes és tanulságos élmények is helyet kapnak és neme egyszer megjelenik a szerző kritikus magánvéleménye is.

Varga Borbála műve inkább érdekes, sem mint olvasmányos. Olyan aprók a történetek, annyira széttagolt a mű, hogy nehéz klasszikus módon olvasni azt. Sűrűn váltják a helyszínek egymást, szerteágazóak az élménymozaikok és nagyon eltérő mondanivalójúak is. Olyan, mint gyermekkoromban a vicckönyvek voltak, hogy bele-bele olvasott az ember és nevetett egyet. Itt is ez talán a legpraktikusabb olvasói hozzáállás, böngészve olvasni, majd némelyik történeten jót mulatni, némelyiken pedig elgondolkodni. A történetek legnagyobb része azonban abban az értelemben egyedi, hogy az adott országra, annak népére, szokásaira bármilyen módon általános következtetést nem lehet levonni belőlük. Szóval végeredményként egy gyűjtő szempontból rendkívül izgalmas, olvasó szempontból pedig érdekes kötet Varga Borbála ritka könyve. A szerzőnőtől, mostani ismereteim szerint búcsúzunk az ELBIDA projektben, bár már óvatos vagyok már ezekkel a búcsúzkodásokkal, hiszen nem egyszer bukkant fel olyan könyv, amelyről azelőtt hallani sem hallottam, de azt gondolom, ez esetben nem kerül már elő több utazással kapcsolatos Varga Borbála kötet.

Az év első bejegyzése kapcsán pedig megragadom az alkalmat, hogy minden kedves olvasómnak, sikerekben és eredményekben gazdag Boldog Új Esztendőt kívánjak. 2023-ban folytatódik tovább az ELBIDA projekt.