Turáni vándorok

Sohasem szerettem az önkéntesnek kommunikált kötelező dolgokat az életben. Már gyermekként is sántított az úttörő mozgalomban való részvételem önkéntessége. A gyermekek önkéntes tömegszervezeti tömörülésében először kisdobosként, majd úttörőként szenvedtem. A kötelező hétvégi programok voltak számomra a legnehezebbek, hiszen minden ilyen alkalom az alapvetően kalandos és sok élménnyel tarkított gyermekkoromból volt ellopott idő. Természetesen, szórakozott gyermekként nem volt alkalom, hogy vagy a sípom, vagy valamelyik jelvényemet ne hagyjam otthon, amiért persze mindig jött a retorzió. A kellemetlen, retorziókkal tarkított, kötelező szagú tömörülés tehát nem volt a kedvencem és nem sikerült nagy céljukat elérni, hogy a haza és a párt iránti szeretetre és hűségre, a proletár nemzetköziségre neveljenek. Ugyanakkor ebből a számomra negatív élményből nem gondolom azt, hogy minden gyermek vagy ifjúsági tömegszervezeti tömörülés ördögtől való lenne. Sőt kimondottan hiszem, hogy ha ezt jól csinálják, akkor komoly támasz és erőforrás is lehet a fiatalok számára egy ilyen szervezet. Bár cserkész sohasem voltam, de azt gondolom a cserkészmozgalom talán sokkal inkább vonzó volt a fiatalok számára, mint az úttörő mozgalom bármikor is. Az ELBIDA projektben több cserkészutazással foglalkozó kötetről meséltem már, amelyek nem minden esetben képviselik az útleírások csúcsát, de a legtöbbre mégis kedves olvasmányként emlékezek. Legutóbb a Medve őrssel jártunk Bulgáriában, most pedig egy 44 fős cserkészkülönítménnyel utazunk Bulgárián át Törökországba, majd onnan Románián keresztül térünk haza. A közel egy hónapos utazás élményeit Gyomlay László tanár, irodalomtörténész meséli el „Turáni vándorok” című kedves művében. A könyv 1931-ben jelent meg Budapesten az Eggenberger-féle Könyvkereskedés gondozásában. A 117 oldalas műben 78 fotó és néhány szövegközti illusztráció található.

Gyomlay László Ágoston reálgimnáziumi tanár, irodalomtörténész és ifjúsági író, 1889. január 26-án született Verpeléten. Apja Gyomlay László, míg anyja Hohlik Jolán volt. A budapesti egyetemet az Eötvös Kollégium tagjaként végezte, ahol 1911-ben magyar-latin-görög szakos tanári diplomát, majd ezt követően doktori fokozatot szerzett. 1913 és 1933 között a budapesti érseki gimnáziumban tanított, majd az ezt követő tíz évben a VII. kerületi Madách gimnázium tanára volt. A 86. gyalogezred katonájaként részt vett az első világháborúban. 1932. március 20-án feleségül vette Környey Paula színésznőt. Esztergomban éltek, amikor 1951. február 25-én az ÁVH letartoztatta Gyomlayt összeesküvés vádjával, majd 1951. április 4-én feleségét Környey Paulát és lányát is börtönbe zárták. A Grősz József kalocsai érsek és társai ellen folytatott per a Rákosi Mátyás vezette magyar kommunista rezsim egyik híres koncepciós pere volt, mely a magyar katolikus egyház társadalmi befolyásának megtörésére irányult. Gyomlay László tragédiája jól tükrözi a per koncepciós jellegét. A letartóztatást követően kierőszakoltak tőle egy vallomást, majd a hivatalos dokumentumok szerint, 1951. március 17-én a vizsgálati fogságban szervi szívbaj következtében elhunyt. Feltételezések szerint halálában komoly szerepe volt a kihallgatási módszereknek. A halálát követően, vádlottként a helyére Pongrácz Alajos került, ami jól mutatja, hogy nem a személyek voltak a fontosak, sokkal inkább a vádlottak darabszáma. Pongráczot végül a katonai bíróság ítélete alapján 1953. július 31-én kivégezték. Gyomlay felesége és lánya kiszabadult, de Környey Paula ezt követően visszavonultan élt. 97 éves korában, 1996. január 24-én hunyt el. Gyomlay tanári pályafutása mellett, élete során szerkesztője volt a Magyar Jövő könyvtára sorozatnak, a Kerekasztal című lapnak, a Tájékoztató a Nemzeti Színház Barátainak című kiadványnak, a Színházművelődés című lapnak, az Ifjúságirodalmi Figyelőnek és az Ifjúsági Irodalmi Figyelőnek is. Szerkesztői munkája mellett számos saját könyve is megjelent. Az 1951. március 17-én vizsgálati fogságban történt halálakor 62 esztendős volt.

Részlet a könyvből:

„Járjuk Burgasz városát! Hosszú, széles, nyelvet elharaptató kövezetű utcák… Boltok egymás után, tejcsarnok, cukrászda és a sarkokon rettentő halszag!…

Kávéházak egymással szemben! A napos oldal teljesen üres, az árnyékos azonban tömve látogatóval. No, mérges lehel a napos kávéház tulajdonosa!… Délután azonban fordul a kocka! A délelőtti napos oldal kerül árnyékba. Mit tesz a derék publikum! Szépen átétál az eddig üres kávéházakba s most a délelőtt tömött helyek búsonganak árván a fizető pasasok után!… No, legalább van osztó igazság, ha nem is a világon, de Burgaszban!…

Mivel – mint mondom – van elég időnk bekalandozzuk az egész sivár kikötővárost! Tipikus keleti faházakat nagyobb tömegben itt látunk először. Ráakadtunk akkora piciny mecsetre, hogy játszani szeretnénk vele! De az örmény templom sem utolsó! A szakállas, szemüveges pap a szentély előtt nagy hangon magyarázza, hogy ők keresztények, de a pápát nem ismerik el!… Ebben a sajátságos, keleti ízlésű templomocskában minden megtalálható, csak az áhítat nem!… A templom bejárata előtt a föld csupa feliratos sírkőlap. Rajta taposhatunk… Van egy apró, betört ablakú, félrecsapott tetejű házikó is a templom mellett… Benézünk az ablakon! Parányi, földes tantermet látunk! Csak nem iskola ez?! Nem, ez a fiú-cserkészotthon! Akarjuk-e látni a leánycserkészeket? Hogyne, ha megmutatják! Átvezetnek egy szomszédos telekre… Közönséges, keskeny fabodé! De legalább magas helyiség!… Tele cserkészkislánnyal! Szívesen fogadnak bennünket, cserkeszköszöntéssel…

Alig tudunk az örmény templom környékéröl szabadulni!… Piszok mindenütt… Mégis érdekes kép! Szutykos gyerekek, fejet beverő magasságú, apró üzletek… Bennük különös alakok! Mintha mindenki más-más emberfajta volna! Sötéten néznek ránk, ijesztő tekintettel! A kikötő-banditákat ilyeneknek képzeljük. A mozidarabok szakasztott ilyen alakoknak ábrázoljak a gyilkosokat, betörőket.

Még az egykedvű-tekintetű japán boltos sem hiányzik a nem mindennapi gyülekezetből. De lehel, hogy kínai… Sárga a képe és ferde a szeme! Ki tudja, tán nagyon is jámbor ember ő is, meg valamennyie. Hozzánk érdeklődve fordulnak és szívesen elbeszélgetnének velünk, ha tudnók egymás nyelvét…

Jól esik a tengerpartra kisétálni… A tenger itt is ragyogóan kék…A part egy része rendezett. Tetszetős virágágyak mosolyognak ránk… De a fák még csak csemeték! Árnyékot nem adnak!… Várnát meg sem közelítik…

Nem bánjuk, hogy délután 6 órára fordul az idő! A tikkasztó hőség is csillapul, a burgaszi cukrászda is olcsónak és kitűnőnek bizonyul ugyan, de azért már nagyon rajtunk a mehetnénk!

Azonban a hajó ismét ráér. Elképedünk, hogy újabb szarvasmarha rakományt hajszolnak a kikötő szélére. Vigasztalnak, hogy most csak harminc ökör-útitársról van szó! De hová fognak ezek kerülni?… Oh, van még hely…. az első osztályon…

Eszünkbe jut, hogy Törökország utunk célja. Ez a föld a belenyugvás, a fátum hazája. Illik tehát, hogy mi is megbékéljünk. Megadással hajolunk a korlátra, hogy kelletlen tanui legyünk a tegnapesti emelőrúd-játéknak.

Magasba emelkednek a dülledtszemű ökrök keserves bőgéssel! Egyszerre billen a háló, meglazulnak a kötelek és lekalimpál egy fehér tehén a magasból. Helyette a munkások bődülnek fel riadtan! Az előző napi eset mégsem ismétlődik meg. A hajó s a part közötti keskeny résen belezuhan a tengerbe a megkínzott állat. Elmerül, de felbukkan és úszni kezd … Megkerüli a hajót, visszanéz a part felé s az esztelen állat választ. Nekifordul a tengernek és úszik befelé… Inkább a parttalan tenger, mint az a hely – ahol emberek vannak. Pedig biztonságot nyújtó csak ez az utóbbi volna!

Nosza, rohan a nép a tengerre néző hajó oldalra, hogy jól lásson. Észrevehetőleg hajlik a hajó. Csónakok ereszkednek alá. Egy hajóslegény belefejel a vízbe. De a tehénnek pompás tempói vannak. Alig tudják utólérni… Kirepül a pányva, megfeszül a menekülő meredt nyakán. Húzzák már kifelé. Szegény feje mégis felkerül a hajóra…

Elmúlik kilenc óra, amikor felszedi a horgonyokat a Cár Ferdinánd … Csillagos az ég, elült a szél és mégis – ahogyan kiérünk a kikötőből nyugtalan hullámok fogadnak. Himbálódzni kezd a hajó. Semmi ez a hajósnak, de aki először van tengeren, azt bizony elfogja a szédülés. Lenn, az első osztályon többen rosszul lesznek… A cserkészek azonban jól bírják az apró kellemetlenséget. Rájövünk, hogy csak a messziségbe kell nézni, meg a végtelen csillagos égre s akkor mindjárt enyhül a himbálódzás hatása…

Jót alszunk s csak reggel értesülünk, hogy két cserkésztestvérünk lenn a mélységben mégis lerótta adóját a tengernek… Sajnáljuk őket, de csak legyintenek. Most már nincs baj… Pedig a hajó orra akkor is billent, tán még jobban, mint éjtszaka.

Negyednyolcat mutat az idő, amikor megpillantjuk a Boszporusz bejaratat. Balra az a kopár, hegyes part tehát már Ázsia… Semmiben sem különbözik a jobb oldaltól… Régi erődítmények, fehér mecsetek néznek le ránk onnan… Apró városka húzódik meg a falakon belül… Körös-körül vigasztalanul sziklás, fűtlen, fátlan pusztaság.”

A magyar cserkészek keleti utazásának tervét Sándor János a Magyar Cserkész Szövetség budapesti kerületének társelnöke dolgozta ki. A keleti útirány megválasztását azzal indokolták, hogy nyugaton a magyar mindig csak keleti lehet, ezzel szemben keleten több igaz barátság várhat a magyarra. Gyomlay szerint azonban ez a döntés nem kis kihívás elé állította a szervezőket, hiszen a keletnek pedig idehaza nem volt túl jó híre, így az aggódó szülők számos kifogást fogalmaztak meg az útiránnyal szemben. Végül azonban sikerült áttörni az esetleges ellenállás falát, így 1931. június 24-én este 10 órakor, elindult a 44 fős magyar cserkészcsapat Budapestről az „Uranus” nevű hajóval kelet felé. Másnap reggelre hajójuk Ruszcsukba (Rusze) ért, ahol a csapat vonatra szállt és azzal utazott tovább Várna irányába. A városban, pontosabban a Fekete-tenger partán található cserkésztáborban közel két hetet töltött a csapat, majd július 10-én a „Cár Ferdinánd” nevű hajó fedélzetén továbbutazott Isztambul irányába. A hajóút komoly csalódást okozott a cserkészeknek, hiszen a nagyhírű hajó fedélzetén velük utazott kétszáz szarvasmarha is, akik röviddel az indulás után, biológiai szükségleteiket végezvén, meglehetősen csúszóssá és bűzőssé tették a hajót, mely így jelentősen csökkentette a teljes fekete-tengeri hajóút komfortját. Rövid burgaszi pihenő után érték el Isztambult, ahol néhány napos pihenőt tartottak, majd ismét hajóra szálltak és Burgaszon keresztül Szófiába utaztak. A bolgár fővárosban nagy barátsággal fogadták a magyar cserkészeket, az utolsó este még a Boris-parkban, tábortűzzel egybekötött búcsúestet is tartottak nekik. A búcsúest azért maradt különösen emlékezetes a cserkészek számára, mert itt érte őket a hír, hogy az Új Fundlandhoz közeli Harbor Grace repülőteréről induló Endresz György és Magyar Sándor pilóták, a „Justice for Hungary” (Igazságot Magyarországnak) nevet viselő egymotoros Lockheed Sirius gépükkel, 5570 kilométer repülést követően, sikeresen leszálltak Felcsút határában egy kukoricásban, beírva nevüket ezzel a magyar és az egyetemes repülés történetébe. A lelkesítő estét követően a csapat elhagyta Szófiát, majd Bukarest és Brassó érintésével, egy hónappal az indulást követően tértek ismét haza Budapestre.

Robert Baden-Powell volt a cserkészet alapítója, aki a brit hadsereg tisztjeként szolgált a gyarmatokon, elsősorban Indiában és Afrikákban. A dél-afrikai Mafeking váránál zajló 217 napos ostromcsata során figyelt fel az ott segédkező fiatalok találékonyságára és ügyességére, ezért úgy vélte, a fiatal fiúk is képesek lehetnek hasznos és értékes cselekedetekre, ha felelősséget adunk a kezükbe. Hazatérése után 1907-ben, feltevésének igazolására, az angliai Brownsea szigetén tábort szervezett kamasz fiúknak. Az elit iskolákba járó gyermekek, együtt táboroztak szegénysorban élő gyerekekkel és közösen, őrsökbe szerveződve, járták a természetet és sportoltak. A rendkívül sikeres tábor tapasztalatait összefoglaló „Cserkészet fiúknak” című könyve, hamar népszerű lett, melynek köszönhetően a cserkészet villámgyorsan terjedt el az Egyesült Királyságban, majd az egész világon. Magyarországon a cserkészmozgalom az 1910-es években kezdte meg hódítását. Králik László tanárnak, a Nagybecskereken megjelenő Torontál című politikai napilapban írt ismertetője a „Cserkészet fiúknak” című könyvről, országszerte robbanásszerűen indította meg a cserkészmunkát. 1910-ben alakultak az első cserkészcsapatok, és 1912. december 28-án megalakult a Magyar Cserkészszövetség is.

Gyomlay László könyve kedves könyv, de semmiképpen nem kiemelkedő. Olvasmányélménynek nem rossz, de a folyamatosan túláradó öröm, kedvesség és fanatikus magyarságtudat számomra már-már zavaróvá vált. Meglepő, de saját korában is a felszínes és reklámszagú könyvismertetések mellett, komoly kritikát is kapott. Szilády Zoltán magyar zoológus és egyetemi tanár a Turisták lapjában írt kritikájában a szerző számos tévedésére hívja fel a figyelmet. Az elírások és dátumtévesztések mellett, komoly tárgyi tévedéseket is bemutat. Például a várnai csatatéren lévő két kunhalom, nem a csata halottjainak a sírhalmai voltak, ahogy ezt Gyomlay írja, hiszen ezek már a csata idején is ott voltak, vagy éppen a szófiai fölrobbantott templom nem az, amely a királyi palota közelében fekszik. A hibás településnevek és hibás zeneszövegek már csak hab volt a hibák tortáján. A szerző stílusa nehézkes, gondolatai számos ponton fájóan előítéletesek, azonban mentségére legyen mondva, hogy minden hibája ellenére mégis magával ragadó az a lelkesedés, ami árad a könyvből. Gyomlay László műve nem egy gyakori darab, de azért időről-időre felbukkan internetes piactereken vagy antikváriumokban, így aki el szeretné olvasni, az kis türelemmel, birtokába kerülhet a „Turáni vándorok” című könyvnek. A szerzőtől bár búcsúzunk itt az ELBIDA projektben, de a cserkészmozgalom, mint sok különleges utazást életre hívó szervezeti tömörülés azonban, még sokáig velünk marad.