Könyvek

12-13 éves lehettem, amikor horgászszenvedélyem kezdett igazán elhatalmasodni rajtam. Kizárólag horgászattal kapcsolatos könyveket olvastam, a nagy kedvencem a híres dunai süllőhorgász, Dr. Hunyadi Attila könyvei és írásai voltak. A könyvek mellett persze minden hónap elején lestem az újságárusoknál megjelenő horgászújságokat is, hogy mielőbb megvásárolhassam és alaposan átböngésszem a kedvenc rovatomat, a rekordlistát. Olvasás közben folyamatosan saját horgászkalandjaimat tervezgettem és a nagy fogásokról fantáziáltam. Gyermeki logikám és olvasmányélményeim alapján egyre inkább kezdtem azt gondolni, hogy igazán nagy fogásra éjszaka lenne lehetőségem. Így hát eldöntöttem, hogy éjszakai horgászatra indulok. A probléma csak az volt, hogy beszari kisgyerek voltam, aki még ha nem is patológiásan, de rettegett a sötétben egyedül. A horgászkaland és a fogás iránti vágy azonban olyan erős volt, hogy legyőzte félelmemet és nekiindultam biciklivel, az éjszakai nagy kalandnak. Az első próbálkozásom teljes kudarc volt, mert bár eljutottam a város közelében található Deseda tóhoz, de annyira féltem, hogy érdemben nem tudtam a horgászatra koncentrálni. Bedobtam, majd a 67-es út tó felett átívelő aprócska hidjának lábánál elaludtam. Reggel mikor felébredtem a horgomon egy pici, méreten aluli harcsa vergődött. Valami miatt azonban nem adtam fel álmomat, így következő hétvégén ismét neki indultam, ekkor a tó egy másik részére. A félelmem ismét erős volt, de ekkor már nem aludtam el, hanem feszülten figyeltem kezdetleges világító kapásjelzőmet és a hátam mögötti erdőben bármely apró nesz hallatán összerezdültem. Közeledett a hajnal, de még sötét volt, amikor egy szerencsére zseblámpával közeledő horgász szólított meg és a mellettem lévő helyre kéretőzött. Bár nem ismertem az akkor bácsiként érzékelt személyt, de rendkívül boldog voltam, mert megnyugtató biztonságot adott egy felnőtt jelenléte. Az első éjszakai horgászatok tehát zéró fogással (az apró lesőharcsa kivételével) és jelentős félelemmel teltek. Eredményük csupán az volt, hogy megküzdöttem a félelmemmel és utána már sötétben is szorongás nélkül, szabadon mozogtam a vízparton.

Ritka útleírás

A most következő könyv főszereplői jóval bátrabban voltak nálam. Ők nem csupán a helyi tóhoz kerekeztek, hanem Újvidéken és Belgrádon át, Vidin, Rusze és Várna érintésével Szófiába utaztak, majd onnan tértek haza Budapestre. A Medve-őrs négy bátor fiatal cserkésze közül ifj. Szomori János a kalandos Bulgáriai utazást követően három évvel döntött úgy, hogy élményeiket papírra veti. A „Medve-őrs Bulgáriában” című könyvben, kedves közvetlenséggel meséli el az út során látottakat és megannyi átélt kalandjukat, eközben pedig az olvasó betekintést kaphat a II. világháború kitörése előtti Bulgária különleges világába is. A ritka könyv 1942-ben jelent meg Budapesten, a Gyarmati Ferenc Könyvnyomda nyomtatásában. A mindösszesen 111 oldalas műben, a könyv végén, amolyan mellékletként számos az út során készült eredeti fotó is látható.

Ismét elérkezett egy olyan bejegyzés, ahol gyakorlatilag semmi információt nem sikerült a szerzőről, ifj. Szomori Jánosról szerezni. 1939-ben az utazáskor készült fotók alapján azt gondolom, hogy egyik fiatal, így a szerző sem volt még 18 éves. Az előszóban, melyet Éry Emil a Magyar Cserkészszövetség elnöke és Papp Gyula gimnáziumi tanár írt, megjelenik a „tanítványom” szó, azaz vélhetően 1942-ben a könyv megjelenésekor is még gimnáziumi tanuló lehetett ifj. Szomori János. Az „Építők lapja” című építőipari dolgozók hetilapjaként megjelent újság 1956-os évfolyamában feltűnik számos fotó alatt Szomori János neve, mint a kép készítője, de ez persze semmi garanciát nem jelent, hogy a szerzőnkkel azonos személyről lenne szó. Összességében tehát nem sikerült életrajzi adatot találnom ifj. Szomori Jánosról.

Részlet a könyvből:

„Az idősebb úr, aki az öreg Borist sültcsirkével kínálta, betétes félcipőt hordott gyöngyházgombokkal, csíkos nadrágot és sötétszürke kabátot. Úgy utazott, mintha csak valahová a szomszédba ment volna délutáni látogatásra. Boris egyáltalában nem szabadkozott, valószínűleg nem ismerte a közmondást, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból cseresznyézni De az is lehet, hogy ez a közmondás nem vonatkozik sem a sültcsirkére, sem Bulgáriára. Boris bácsi elvett egy szép ropogósra sült combot s viszonzásképpen jóféle sötetbarna kenyérrel, meg zöldpaprikával toldotta meg az ebédet. Az idősebb úr, úgylátszik, gyakori utas lehetett a hajócskán, mert beszállásnál barátságosan üdvözölte a matrózokat. Különösen a szép feketebajszú, rézbarnára sült kormányosnak örült nagyon.

A négy cserkész

A fiúk hajója az Uranus

A barnára sült legény ebédidőben, falatozás közben odaült melléjük. Beszélgettek. Hogy miről, azt sajnos nem tudom, mert nem tudok bolgárul, de az bizonyos, hogy mulatságos dolgokról lehetett szó, mert nagyokat nevettek. A betétes cipőjű úrról később kiderült, hogy kiderült, hogy törvényszéki bíró. A segédkormányosról nem derült ki semmi Pedig titokban reméltük, hogy hóbortos milliomos, aki szórakozásból csapott fel matróznak. De nem. Később Boris bácsival elegyedtünk szóba. Persze, hogy szóbaelegyedtünk, az egy kis túlzás. Ő nem tudott magyarul, mi nem tudtunk bulgárul. Hát főképpen gesztikuláltunk. Vagyis gesztikulálásba elegyedtünk.

Utban a Dunán Ujvidék felé

Eti tanti (lent középen) és a három másik tanti

Boris bácsi elmagyarázta kérdésünkre, hogy most látja először a betetéscipős urat, fogalma sincs arról, hogy kicsoda. Nehezen, úgy kézzel, mint lábbal megmagyaráztuk neki, hogy a betetéscipőjű úr törvényszéki bíró. Azt vártuk, hogy Boris bácsi meghatódik, elámul a megtiszteltetésen. De nem. Inkább a fejét kezdte csóválni és sajnálkozó arckifejezést öltött. Érdeklődtük, hogy miért sajnálkozik. Erre Boris bácsi szigorú arcot öltött, homlokát ráncokba szedte és a kezével úgy tett, mintha írna. Azután a fejét csóválta, igy mutatta, mennyire sajnálja a bírót, akinek szegénynek ott kell ülnie a tárgyalóteremben, ítélkeznie kell szigorú arccal, bizony ez nagyon rossz lehet.

Belgrádi fagylaltárus

Montenegrói parasztok

Mert Boris bácsi szerint mindenkinek nagyon rossz, aki nem él a szabad levegőn, nem ismeri a növényeket, az állatokat és a szabad, csillagos eget. A hajó mellett kétoldalt elsikló táj igen szomorkodhatott mellőztetése miatt. Mi bizony nem igen nézegettük. Inkább a hajó életét figyeltük és áldottuk bölcsességünket, hogy nem szálltunk luxusgőzösre.

A Kazánszorosban

Hintázás Ruszcsukban

Évekig utazhattunk volna a nemzetközi hajókon és olvashattuk volna a Bulgáriára vonatkozó szakmunkákat, akkor sem tudunk meg annyit a bolgár népről, mint ezen az egyetlen úton. A törvényszéki bíró megkínálta Boris bácsit és Boris bácsi, az egyszerű paraszt, megkínálta a törvényszéki bírót. És ezt mind a ketten tökéletesen rendbenlévőnek találták. Pedig sem Boris bácsi, sem a törvényszéki bíró nem volt kivétel, aki erősíti a szabályt. A hajón csupa Boris bácsit és csupa törvényszéki bírót láttunk. Vagyis olyan embereket; akik nem a címert és rangért tisztelik egymást, hanem azért, mert emberek. Azt láttuk, hogy a bolgár nép nem respektálja feltétlenül a társadalmi különbségeket az elegánsan öltözött hölgy nem húzódott el kényesen, ha egy parasztasszony ült melléje nagy kosarával, sőt barátságosan rámosolygott s ha tetszeltek egymásnak jóízűen beszélgettek. Bevallom, nem tudtam megérteni, hogy miről beszélgethettek. A hölgyet nyilván a divat érdekli, meg a színházi bemutatók, mig a földművest az időjárás és a termés. De Bulgáriában úgylátszik sokminden szabály érvénytelen.

Török koldusok Várnában

Az első állomáson, Lomban, felszálltak néhányan. Az egyik újonnan érkezett utas mellénk telepedett és merően az arcunkba bámult. Hallgatagon ültünk, végül Janó a fülemhez hajolt:

– Mi azután szépen állunk suttogta – mindenütt kifogunk egy titkosrendőrt. Nézd, hogy bámul.

A titkosrendőr erre felugrott és elrikkantotta magát:

– Tudtam! Tudtam! Keblemre fiúk!

Hát megint nem találtuk el. A titkosrendőrt mindig magyarbarátnak nézzük, a magyarbarátot pedig titkosrendőrnek. A legújabb titkosrendőr meg nemcsak magyarbarát volt, hanem magyar.

– Végre magyar szót hallok – lelkendezett új barátunk és nem győzött ölelgetni minket. – Rögtön gyanúsak voltatok nekem, de a montenegrói fejfedő megtévesztett.

Cristo Poteff emlékszobra Várnában

Bemutatkoztunk. Új barátunk, Greguss István, három éve élt már Bulgáriában az egyik labdarúgó csapat játékosaként. Mert magyar futballistát mindenütt lehet találni. (Meg kell még jegyeznem, hogy titkosrendőrrel egész bulgáriai utunkon nem találkoztunk. Greguss Pista bátyánk volt az egyetlen – és ő is futballista.) Pista bácsi persze rögtön pártfogásába vett minket.

– Ne féljetek semmit biztatott, – majd én kalauzollak titeket, meg jó tanácsokat is adok, ha pénzt kérnétek, még azt is adnék, annyira örülök nektek.

A hajó megállt.

– Gyerünk kifelé, gyerekek  kiáltotta Pista bácsi – ez Korladin, itt muszáj kiszállni.

Hát ha muszáj, akkor muszáj. Pista bácsi kitűnő idegenvezetőnek bizonyult.

– Ez itt Korladin  mondta a parton és széles mozdulattal körülmutatott, nevezetessége, hogy itt szállt partra Christo Boteff, a nagy bolgár költö és szabadsághős. Amott áll a szobra.

Dinnyeevés egy várnai utcaszélen

Várnai tengerkert. Háttérben a Fekete tenger, a Cserno rove

Kellőképpen megbámultuk a szobrot. Eleget bámészkodtatok, mást is meg kell nézni – mondta Pista bácsi és pár lépéssel tovább vezetett. Egy domb szelíd lejtője emelkedett előttünk s a domb lejtőjén hatalmas C. és B. betűt formáztak az akácfák. Impozáns és megható látvány volt. – Christo Boteff monogrammja – mondta Pista bácsi – ugye szép? A bolgárok nagyon tisztelik a költőket és szabadsághősöket. Christo Boteff pedig költő is volt, meg szabadsághős is. Nézzétek csak meg a szobrának feliratát, ez áll rajta: „Soha nem hal meg” Mert az igazi költök és az igazi szabadsághősök örökké élnek. Ismét néztük a szobrot, amely – mintha csak mozgófényképet néztünk volna – fátyolos szemünk előtt átváltozott Petőfi Sándor szobrává. Azután eltűnt a látomás és mi visszamentünk a hajóra. Sakkozni viszont jobban tudunk. Ruszcsukig fényes győzelmeket arattunk bolgár útitársaink felett, majd méltó ellenfél híján egymást vertük meg. Sakkozásban.”

Béla foltozza nemzeti viseletét valahol a bulgár országuton

Jankó Provádia “feje fölött”

Az utazás terve az 1939-es tanév végén fogalmazódott meg a Medve-őrs négy tagjában. Jankulinó, Béla, Guszti és ifj. Szomori János, mint vízicserkészek a Duna mentén tervezték eddigi leghosszabb utazásukat. Az alapterv az volt, hogy Újvidék és Belgrád érintésével Vidinbe utaznak, majd onnan ruszcsuki (Rusze) és várnai megállókkal Burgaszba mennek. Felmerült az a lehetőség is, hogy ezt követően Konstantinápolyba utaznak, majd Athénen keresztül megkerülik az egész Balkán-félszigetet és a Dalmát tengerparton Fiuméig utaznak, aztán onnan térnek haza. Ez a grandiózus terv azonban anyagi okoknál fogva végül csak álom maradt. Némi vita árán bár, de végül megszületett a konkrét útiterv, ami azonban az utazás során folyamatosan formálódott, így Várnából végül nem Burgaszba, hanem Szófiába utaztak és aztán onnan tértek haza Budapestre. Az előkészületek során kevéske pénzüket („cserkésznek vékonyan van pénze” írta a szerző) az akkor Európában a legnemesebb valutának számító fontsterlingbe váltották, emellett pedig egységes egyenruhát is vásároltak az útra, mely fehér rövid ujjú és ritkaszövésű ingből, khaki színű rövidnadrágból, fehér harisnyából és félbakancsból állt. A felkészülést és csomagolást követően, szüleik elkísérték őket a hajóállomásra, majd útjukra engedték a négy fiatalt, akiknek az „Uranus” nevű dunai hajó fedélzetén megkezdődött két hétre tervezett nagy kalandja.

A szófiai török mecset

Utban már hazafelé! Dunabökény. Halpaprikást főzünk

A „Medve-őrs Bulgáriában” című könyvről leginkább a kedves szó jut eszembe. Nem egy irodalmi csúcsteljesítmény, de ennek ellenére olvasás közben többször mosolyt csalt az arcomra. Érdekes és vidám útibeszámoló a háború előtti Bulgáriáról. A fiúkat Jugoszláviában némi fenntartással fogadták, Bulgáriában azonban már barátságos közeg várta őket. A műből megismerjük az utazás körülményeit, az út során látottakat és átélt kalandokokat, valamint képet kaphatunk a fiatal utazók megpróbáltatásairól is. Számos emberrel ismerkednek meg az út során és a nyelvi akadályok ellenére, több barátot is szereznek. Talpraesettségük és problémamegoldó képességük különösen jó volt és erősen átjön a könyvből, hogy a cserkészmozgalomhoz tartozás mekkora erőt adott a kor magyar fiataljainak. A „cserkészek vagyunk, magyar cserkészek, nem ijedünk meg semmitől” gondolatkör végig jelen van a könyvben. Azon túl, hogy számomra kedves olvasmányélmény volt a mű, gyűjtői szempontból is különösen izgalmas a kötet, hiszen kimondottan ritkán előkerülő könyvről van szó. Összességében tehát egy igazán érdekes és élvezetes kötet a „Medve-őrs Bulgáriában” című könyv, melynek szerzőjétől, Szomori Jánostól elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, de a cserkészmozgalom keretében történt utazások és az azokról született útleírások rendszeres vendégek lesznek továbbra is a blogban.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment