A Quarneró vizein

Amikor egy optimista gyűjtő, mint például én, egy könyv beszerzésére csekély esélyt lát, az a normál, józan szóhasználatban, gyakorlatilag az esélytelent jelenti. Gyűjtőként sokszor reménykedek, de az ismereten alapuló racionalitásnak kevéssé barátja a remény. Évek alatt rájön az ember, hogy lesznek könyvek, amelyek talán sohasem lesznek a gyűjteménye részei.  Számomra két féle „szinte” beszerezhetetlen kötet létezik. Az egyik, amely bár időről-időre felbukkan árveréseken, de mindig olyan magasra megy az ára, hogy a multimilliomos jazzdoboson kívül keveseknek van lehetősége a megvásárlására. Kellő fizetőképesség esetén azonban a „szinte” beszerezhetetlen kötet beszerezhetővé válik. A másik esetében azonban még az anyagi források megléte sem garancia a beszerzésre, hiszen itt az adott mű fizikai felbukkanása a kérdés. Vannak könyvek, amelyekről tudjuk, hogy megjelentek, de vagy soha nem került még elő fizikai valójában, vagy olyan ritkán, hogy emiatt válik „szinte” beszerezhetetlen kötetté. Ilyen esetben csak az éveken át tartó szisztematikus keresés, vagy a szerencse az, ami esélyt ad a beszerzésre. Ahogy az élethez, úgy a gyűjtéshez is szükséges a szerencse. Egy 100-200 éve csekély, akár csupán 100-150 példányban megjelent mű beszerzése napjainkban, jelentős szerencsefaktort feltételez. Az ilyen könyvek ára, sokszor azért nem ugrik magasba, mert még a gyűjtők körében is kevesen ismerik. Amikor tehát felbukkan egy ilyen kötet a piacon, akkor nem lehet habozni, azonnal meg kell venni, mert minden túlzás nélkül állítható, hogy lehet csupán egyszer lesz az embernek lehetősége egy életben beszerezni a „szinte” beszerezhetetlen kötetet. Pár hete Petoló azaz Dömötöri Németh Péter, „Határon innen, határon túl” című ritka könyvét mutattam be, majd a szerző további könyveiről szólva így zártam a bejegyzést: „… Mindegyik kötet izgalommal tölt el, de a beszerzésüknek az esélye vajmi csekély. A könyvek bármelyikének felbukkanása is egészen kivételes lenne, hiszen még nyomukat is alig találni az interneten, de ahogy ez a mű is, így talán Dömötör Németh Péter más műve is ott lapul valahol, várva, hogy valaki ismét beleolvasson. Amennyiben ez a szerencsés valaki én leszek, akkor Petoló is vissza fog térni itt az ELBIDA projektben.” Akkor még nem sejtettem, hogy ilyen hamar, de jelentem kaján vigyorral az arcomon, én voltam az a szerencsés ismét. Dömötöri Németh Péter az 1900-as évek elején, Aradon dolgozott, majd onnan az Adriai-tengerhez utazott és Noviban történelmi kutatásokat végzett. Ekkor ragadta magával a magyar-horvát tengermellék, amiről hazatérését követően írta meg „A Quarneró vizein” című színházi darabot. Az Uránia Magyar Tudományos Színházban három részben bemutatott darabban számos vetített kép és mozgókép is látható volt. Az előadások sikere után végül a színházban felolvasott szöveges részekből és a darab során vetített képekből állt össze a „A Quarneró vizein – A Magyar-Horvát tengermellék” című kötet. A könyv a színházi bemutatót követő évben, 1904-ben, a fiumei Unió Könyvnyomdai Műintézet gondozásában jelent meg. A mindösszesen 72 oldalas műben számos kép és korabeli információs anyag található. Dömötöri Németh Péterről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, hiszen az ELBIDA projektben a „Határon innen, határon túl” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Részlet a könyvből:

„Visszatérve kirándulásunkról a bukkarii öböl bejáratánál a tengerészeti hatóság tulajdonát képez kis Clotild gőzössel találkozunk. A kis gőzös Garády Viktorral, a népszerü tengerparti iróval és halászati felügyelővel járja a vizeket. Ott látjuk Garádyt, kedvencz foglalkozásánál, a halászat tanulmányozásánál műszerei és hálói között. Vonó-hálók, tratták, kotróhálok, emelőhálok, meritőhálok, abroncsos fenékhálók, horgok, varsák, szigonyok mind kéznél vannak s ily tökéletes felszereléssel a dús halászzsákmány mindig bizonyos.

Bukkari és Portoré környékén a közönség nyaranta nagy élvezettel üzi a szkombró horgászást. Ladikokba ülnek, kivetik a horgot és a falánk szkombró, ez az aranycsikos, ezüstpikkelyeshal hamarosan horogra akad. A szkombró a mélyebb vizretegekben tartózkodik, de nyáron, íváskor seregestől húzódik a partok fele A vásárcsarnokban ilyenkor ugyszólván csak szkombrót árulnak, melyet izletes, porhanyó husaert mindenütt kedvelnek.

De a legfontosabb hal a Quarneróban mégis a tinhal, mely tavaszszal és őszszel vándorol nagy rajokban, mindenütt a mélyvizü partok mellett. A tengerészeti hatóság 13 tonnarát, tinhalászó telepet engedélyez, melyek közül a leghiresebb a bukkarizzai tonnara, a hol a több ezer forint értékü hálókkal mintegy ötven halász foglalkozik. A tinhalak vándorlásuk alatt a kisebb halakat, különösen a szardellákat és szkombrókat követik s ha a tonnara létrájárol az őr a szardellák közeledését látja, már jelt ad a hálok kifeszitésére. Az otromba nagy halak vesztükbe rohannak s a teli hálókat csakhamar partra vonszolják, a hol szigonynyal és késekkel oltjak ki a vergődő halak életét.

A Quarneróban halászatát a chioggiai olasz halászok tartják kezükben. Napbarnitotta férfias arczok, izmos, vállas alakok. Könnyü vitorlásaik gyorsan szelik a hullámokat s a legnagyobb sirokkóban is kimerészkednek a vizekre. Bárkáikon főznek, bárkáikon laknak családjukkal. Vitorláikat szines felirások és vallásos szent jelvények ékesitik. A magyar kikötőváros piaczát a tengeri halakkal, osztrigákkal, szkámpival és tengeri rákkal a chioggiai halászok látják el.

Hajónkkal a fiumei kikötő előtt járunk s most vonulnak el előttünk festői látványt nyujtó, kecses halászbárkáikkal a chioggiai halászok. A »Sirály« hamarosan beérkezik az Adamich-mólóra. Nagy közönség várakozik a kiránduló hajó megérkezésére, de legelőször mégis a facchinók jutnak fel a hajóra. A hordárok egymásra liczitálását és tolakodását szivesen megbocsátjuk, ha meghallgatjuk a róluk szóló anekdotát, a mi magyar érzelmük mellett bizonyit. Egy akadékoskodó embert dobtak nemrég a tengerbe, mert neki nem tetszett a magyar nemzet háromszinü lobogója. Az ipszét szépen megfürösztötték s mikor már nem rugkapálózott többe a magyar lobogó ellen, – ismét kihuzták a vizből.

A magyar Rivériát a maga elragadó szépségében, természetajándékozta bájaival, kikötőivel és népével megismertük, de azért nem mulaszthatjuk el, hogy a Quarneró többi gyöngyeit is meg ne tekintsük. Abbázia felé visz utunk s fenn a hegytetőn megpillantjuk Kasztua ősrégi falait. Ha igaz, hogy a zivatart a boszorkányok hozzák, akkor minden zivatarnak Kasztua felől kell kitörnie, mert Kasztua a boszorkányairól lett hirhedtté. Rémes história ez, mely kétszáz évvel ezelőtt játszódott le és az akkori biráskodást nagyon sötét szinben tünteti föl. Kasztua vénei tizennégy boszorkány hirében állott nő felett mondottak borzalmas halálitéletet. A vádlottak között volt a törvenyt-ülő birák egyikének felesége is. Az itelet szerint elpártoltak a Teremtőtől, a sátánnal szövetségre léptek, a keresztségről lemondottak és az emberiség megrontására a gonoszszal szövetkeztek. A termést és az állatokat meddőve tették, keresztény embereket gyilkoltak, a halottakat kiásták a temetőből, hogy kezeiket, fejeiket falják fel gyüléseiken. A holttestek husábol kenőcsöt csináltak s saját testüket bekenve kecskéve, disznóvá, kutyákká változtak. Szörnyü kinzások között karddal szúrták le őket, azután máglyán égették el.

Kasztua a Karsztok kőtömbjei között messze elesik a czivilizáczió országutjától és csak ennek tulajdonitható a rettenetes középkori itélet, a melyről rettegve beszélnek máig is a kopár sziklasivatag babonás lakói. A kasztuai nép manapság, mint a mi tengeparti lakóink is, nagyrészt kecske, iuh- és sertéstenyésztéssel foglalkozik. A disznót olasz humorral filosophónak hivják.

Fiuméban és az egész Quarneróban a férfiak és nők egyaránt viselik a moretti ékszert. A véres turbános szerecsen fejecskét gyürükön, melltűkön hordják s mint fülbevalót is kedvelik. A moretti eredetét a régi török világig vezetik vissza. A véres török háboruk Fiume lakósait sem kimélték meg. Jóllehet a törökök nem hatoltak Fiuméig, Fiume lakói azért fegyverbe áltak és a grobniki sikon várták a pogány ellenséget. A döntő ütközet napja elérkezett és a török ármádia bizony-bizony porrá morzsolja a fiumei derék kis csapatot, ha…. És most kezdődik a monda!.. A kisded elszánt csapat a Madonnához fordult és megkezdődött az irtóztató véres öldöklés. Egyszerre megnyilt az ég, kőzápor hullott a magasból, dörgött, villámlott és valóságos kéneső hullott a pogány tábor nyaka köze. A villámsujtotta, megfeketedett török fejeket a hulló kőzápor elválasztotta testtől és oda gurultak a fiumei keresztény vitézek lábai elé.   Ezt mondja a moretti regéje és a szabadulás emlékére viseli a morettit minden fiumei nő és a Quarneró partjain a lakósság mindenütt.

Voloszka tájékán ujból találkozunk a chioggiai bátor halásznéppel. S a mig a tenger oly méltóságosan csendes, addig lenn a vizek mélyében soha meg nem szünő létért való küzdelem folyik. Mors tua, vita mea; ez az elv uralkodik lenn a kékes-zöld mélységben. A te halálod, az én életem, – az erősebb megöli a gyengébbet, hogy véréből uj vért nyerjen. A gyöngébbek pedig a legfurfangosabb hadicseleket fundálják ki, hogy pusztítsák az erősebbeket. Sokszor a legparányibb állatkák ölik meg a nagyokat s ilyenkor százezernyi apró tarkabarka halacska és furábbnál-furább tengeri állat lakmározik és ül halotti tort a halóriás teteméből.

A fiumei vásárcsarnokban néha látható delfin, kalapácshal, a százkaru polyp mind az ő hálójukból kerül elő s azokat ilyenkor, mint a tenger csodáit mutogatják. S hogy érdekesebb legyen a dolog, a legrémesebb meséket költik s igy keltik fel a kiváncsiságot. Avagy ki ne hallott volna már a tenger legvérszopóbb szörnyetegjéről, a százkaru polypról rémes történeteket?.. A mint tengerháborgásakor, éjnek idején megjelenik, tölgyfa vastagságu karjait a hajó fölé nyujtja s a halászt magával rántja a feneketlen  mélységbe. Izzé, porrá zuzza a testét és vérét kiszivja az utolsó csöppig. S ha a halászszal nem elégitette ki vérszopó mivoltát, akkor ujból valamely bárka felé tereli karjait és az egész bárkát magával rántja a mélységbe. De azért valójában e szörnyeteget nem látta még senkisem, csak a fantaziában él és a tengerháborgásakor éjjel künnrekedt halászok fogadalmakat tesznek a Madonnának, hogy ne hozza utjokba a rémes szörnyeteget.”

Az Uránia színházban 1903. január 19-én mutatták be először Dömötöri Németh Péter, „A Quarneró vizein” című darabját. A premieren József Ágost főherceg és Auguszta főhercegnő is jelen voltak. A bemutató sikeres volt, így sorban követték egymást az újabb előadások. Az első felvonásban a Karsztokon keresztül kalauzolta Petoló a nézőt egészen Fiuméig, majd a második felvonásban a viharok csatornáján, Kraljevica és Crikvenica mellett Karlobagig kísérte a közönséget, végül a harmadik és egyben utolsó felvonásban, Abbázia és Lovran vidéke volt a helyszín. Az előadás során 165 színes képet vetítettek, valamin akkor még különlegesnek számító 15 mozgóképet is. A zenei aláfestés mellett, magának Petolónak a felolvasása tette teljessé a premier estéjét. A színházi előadásnak a szöveges és képi anyagának egy részét tartalmazza a később megjelent azonos című könyv.

Dömötöri könyve nagyon különleges. A ritkaságát már érzékeltettem, de azon túl menően is valódi kuriózum. Egy útleírás, egy útikönyv, valamint egy utazásra ösztönző turistakiadvány különös keveréke. A személyes impressziók mellett, tényszerű információk is helyet kapnak benne, valamint a nagy gonddal összegyűjtött történelmi adatok és népmondák is, amelyek az akkori magyar tengerpartnak ezen szakaszára vonatkoztak. Számomra hihetetlenül érdekesek a könyvben található információs anyagok. Az 1900-as évek elejét írjuk és az akkori utazóknak és kivándorlóknak szánt tájékoztató anyagból sok mindent meg tudhat a ma olvasója is. Az 1880-as években kezdődött a tömeges kivándorlás Magyarországról az Amerikai Egyesült Államokba és 1905–1907 között tetőzött, majd az I. világháború kezdetéig csökkent. Pont Dömötöri könyvében láthatunk arra információt, hogy az akkori belügyminisztérium bízta meg a budapesti központi menetjegyirodát és annak fiókirodáit, hogy segítse a kivándorolni szándékozó magyarok útját. Az ekkor kicsúcsosodó tömeges kivándorlás szükségessé tette ezt a központilag szabályozott koordinációt. Havonként két járatott indított a „Cunard Line” vállalat Fiuméből New Yorkba, ahol összesen II. osztályú helyen 400 utas, míg III. osztályú helyen mintegy 2000 utas utazhatott. A reklámszlogen pedig a „Magyar utasok részére magyar kiszolgálás volt”. A társaságnak a három hajója volt a Pannónia, a Slavonia és az Ultonia, amelyek közül ez utóbbi hajónév ismerős lehet az ELBIDA olvasóinak, hiszen Tonelli Sándor, az „Ultonia – Egy kivándorló hajó története” című könyvében pontosan az Ultonia egy útjáról mesélt, meglehetősen olvasmányosan és élményszerűen, amely köszönhető annak is, hogy maga is utazott a hajón.  A kivándorláshoz kapcsolódó érdekes háttéranyag és pontos menetrend mellett, a Petoló könyvében látható tájékoztatókból, képet kaphatunk az „Adria” Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. és a Magyar-Horvát Tengeri Gőzhajózási Rt. fantasztikus hajóflottájáról, a napi, heti és havi hajójáratokról, a „Kaiser” hajókról és az abbáziai Szegő szanatóriumról is. Ezek az érdekes kiegészítői a könyvnek, remekül passzolnak az amúgy is különleges alapműhöz.

Pár hete, amikor Dömötöri Németh Péter először érkezett az ELBIDA projektbe, akkor azt gondoltam talán valaha megcsíphetem a most bemutatott könyvét is, de ezt csupán a már taglalt gyűjtői optimizmus súgta, aminek semmi köze a valódi matematikai esélyekhez. A történet érdekessége, hogy amint bizonyossá vált, hogy sikerült és enyém a vágyott kötet, pár napra rá, egy gyűjtő barátom jelezte, hogy neki is sikerült egy Dömötöri művet beszereznie, így vélelmeznem kellett, hogy a csillagok állása, a Golf-áramlat lassulása és némi isteni behatás lehet az oka, hogy a mindeddig alig ismert szerző művei a felszínre törtek. A viccet félretéve azonban, ilyenkor egyből az merül fel bennem, hogy ha ez sikerült, akkor miért ne sikerülne valaha beszereznem a „Brazilia belsejében” című művét is, amelyre személyesen rendkívül kíváncsi lennék. Ilyen optimista felvetést követően tehát, most ismét azzal a hittel búcsúzom, hogy Dömötöri vissza fog még térni az ELBIDA projektben és akkor megismerhetjük további, eddig ismeretlen művét. A várakozás tudom nem könnyű feladat, ezért, hogy ne maradjon senki különleges Petoló olvasmány nélkül addig se, a most bemutatott „A Quarneró vizein” című művét elérhetővé tettem az ELBIDÁRIUMBAN, amely személyes megítélésem szerint a különösen ajánlott kategóriába tartozik. Ami pedig a jövőre nézve most biztosnak látszik, hogy jövő héten, még ha nem is Dömötöri hiányzó művével, de legalább olyan különlegesen ritka könyvvel érkezem ismét itt, az ELBIDA projektben.