Határon innen, határon túl

Sokan szerették Petolót a pécsi újságírót. Olyan népszerű volt, hogy eljegyzése és házassága is hírértékű volt a helyi lapban, sőt kollégája Honthy István még verset is írt róla. Petoló becsületes neve, Dömötöri Németh Péter volt, aki az utazási irodalom szempontjából kevéssé ismert személy, pedig több izgalmas mű is kötődik a nevéhez. Nemrég végre sikerült fellelnem egy Petoló művet, melyben az Alpokba, az Északi-tengerhez, a Balti-tengerhez és az Adriához kalauzolja olvasóját, sőt legnagyobb örömömre a „Határon innen, határon túl” című művében még, Somogyországnak és a Balatonnak is külön részt szentelt. A mű nem kizárólag útirajzokat tartalmaz, megjelennek benne tanulmányok, novellák és karcolatok is, de dominánsan jelen van benne az utazás. A könyv 1901-ben jelent meg Aradon, a szerző saját kiadásaként, az Aradi Nyomda Részvénytársaság Könyvnyomdájának nyomtatásában. A 146 oldalas műben kép nem található.

Dömötöri Németh Péter hírlapíró 1879. július 5-én született Siklóson. Apja Németh György járási szolgabíró, míg anyja túrmezei Egerszeghy Ilka volt. Tanulmányait a siklósi polgári iskolában kezdte meg, majd a szathmári jezsuita convictusba került, ahol ismert nagybátyja, Meszlényi Gyula püspök tanította. Innen Pécsre került, ahol a helyi gimnáziumban tanult, majd ezt követően a pécsi kereskedelmi iskolát is elvégezte. Hírlapíróként a Pécsi Naplóban, mint belső munkatárs kezdett, majd a Pécsi Figyelőnél és a Pécsi Közlönynél is dolgozott. 1900-ban Aradra került, ahol az Arad és Vidéke, valamint az Aradi Közlöny munkatársa volt. Európai tanulmányútja során bejárta Németországot, Berlinben hosszabb időt töltött és ott szerzett élményeiről, az ott tartózkodó magyarokkal kialakított kapcsolatairól „Magyar világ Berlinben” című tárcákban számolt be a hazai olvasóknak. Aradról az Adriai-tengerhez utazott és Noviban történelmi kutatásokat végzett, mely során Corvin-emlékekre akadt. Hazatérését követően a „Magyarország” című lapban cikket írt a tengerparti Corvin emlékekről, amiért a miniszter, a Rökk Szilárd alapból, ösztöndíjjal jutalmazta. 1900. december 17-én Pécsett házasságot kötött Virgay Borbála Róza színésznővel. Molnár Viktor miniszteri tanácsos, aki az Uránia Tudományos Egyesület elnöke is volt, 1904 júniusában azzal bízta meg Dömötöri Németh Pétert, hogy három előadással utazzon ki a St. Louis-i Világkiállításra.  St. Louis sikerét követően Clevelandba utazott, ahol nagyszámú magyarságnak tartott előadást az elhagyott magyar haza szépségeiről. Cleaveland után több további amerikai magyar telepet is meglátogatott, ahol fölolvasásokat tartott, melyek után felesége, Virgay Boriska, magyar népdalokat énekelt. Amerikai utazása és az ott szerzett élményei olyannyira meghatározóak voltak számára, hogy hazatérésüket követően rövidesen úgy döntött, kivándorol feleségével az országba. Amerikába érkezésüket követően röviddel tovább álltak és Kanadába költöztek. Winnipeg mellett egy farmot vásárolt és gépjavító műhelyt is működtetett, emellett pedig a hetenként megjelenő  „Canadian Hungarian Farmer” című lap szerkesztésével is foglalkozott.

1910-ben felesége váratlanul elhunyt Elmwoodban. A mindössze 32 esztendős feleség, egy református mulatságot követően egy héttel kezdett gyomorfájásra panaszkodni. Orvost hívtak, de nem találták az okát a gyomorfájásnak. Pár nappal ezt követően, rosszabbodott az asszony állapota, az ágyából nem bírt felkelni, epét és vért hányt. Az orvosok jeget nyelettek vele és nagyfokú gyomorgyulladásként diagnosztizálták a betegséget. Mindent megpróbáltak de végül pár nappal később, augusztus 22-én éjjel 1 órakor elhunyt a fiatal magyar színésznő. Az orvosok később úgy gondolták a mulatságon fogyasztott fagylalt, vagy konzerv volt a halált okozó  gyomorgyulladás kiváltó oka.

Felesége halálát követően a Winnipeg melletti farmja leégett, így New Yorkba költözött, ahol egy banknál kezdett dolgozni. Dömötöri Németh Péter életének ezt követő szakasza nagyon sok homályos pontot tartalmaz. Nagy valószínűséggel felesége halála után valamikor újranősült, hiszen későbbi apró cikkekben is olvashatunk róla, ahol ismét említenek feleséget mellette. Egy korabeli újságbeszámoló szerint 1914-ben hazatért Magyarországra, hogy első feleségétől származó gyermekeit magával vigye, valamint hogy magyar népipari termékeket importáljon Kanadába. Az első világháború kitörése azonban a tervét megakadályozta és az utazási nehézségek miatt magyarországi tartózkodása egy kicsit meg is hosszabbodott. Míg itthon volt sem tétlenkedett és egy nagy feltűnést keltő, „kanadai vadászkiállítást” szervezett, ahol számos magas rangú személyiség, többek között maga József főherceg is részt vett. Hazatérését követően 10 héttel, valamikor 1915 elején egy Genovából induló gőzőssel hagyta ismét el az országot, ekkor már gyermekeivel. 1915-ben a Tolnai Világlapban jelent meg egy kép, amely szerint Dömötöri Németh Péter fiai, Attila és Vili eredeti indián ruhában egy indián népmulatságon vettek részt, ahol táncukkal díjat is nyertek.

A gyermekek kora és az 1914-es első feleségétől származó gyermekekért történő hazatérés története, arra utal, hogy Virgay Boriskától született gyermekei lehettek, akiket egy időre itthon hagytak, míg az Újvilágban gyökeret nem eresztenek. Egy 1928-as hírből annyit lehet tudni Petoló további életéről, hogy a banknál vállalt munkáját, a bank csődbemenetele miatt elvesztette, de addigra már akkori felesége valamiféle kézműipari tevékenységgel annyi jövedelemre tette szert, amely segített őket a nehéz időszakon keresztüljutniuk. Nemsokkal ezt követően Petoló egy ipari műhelyt nyitott és tervezgetni kezdte hazatérését Pécsre. Szeretett városában állt egy háza, amit örökölt, de a hozamával nem volt megelégedve, így vagyoni viszonyainak rendezése végett hazatérését tervezgette. Ez az 1928-as bejegyzés volt az utolsó, amit Dömötöri Németh Péterről találtam. Életének további részei és halálának dátuma ismeretlenek maradtak számomra, születésének időpontja pedig sok kérdés vetett fel bennem. Talán egyszer fény derül majd Petoló teljes történetére.

Részlet a könyvből:

„Két éjjel és egy teljes nap folyton utazva, végre délután öt órakor Innsbruckba érkeztem. Itt a Maximillian kávéház egyik márvány-asztalanál átgondolva uti élményeimet, megragadom a pennát, hogy papirra vessem utazásom egyes érdekesebb epizódjait.

Egész éjjel zakatolt, dübörgött a déli vasút és a Balaton partján elhaladva, Prágerhófon keresztül Liencz fele szállitott széditő sebességgel. Hajnalhasadáskor már túl voltam az édes magyar határon, hajnalhasadáskor az az Alpesek hegyes-völgyes világában utaztam tova. Mily szép és mégis mily fárasztó utazás! Az ember bámuló szemei a természet csodái láttára kimerülnek és feje szédül a természet kápráztatóan szép látványosságaitól. Csillogó hó boritott mindent és az Alpesek legbelsejében az emberek bokáig gázoltak a hóban. Úgy nyolcz óra felé feljött a nap, arany-sugarai utat törtek a tömör ködfelhőkön keresztül és a láthatár lassan-lassan kitisztult. A hegyóriások a hófehér főkötőjükben, csillogó ruhajukban egymás után tüntek fel és bámészkodva tekintettek arra a parányi kis futó jószagra, a mely vakmerően rohan tova kiálló szirtjeik alatt, beláthatatlan mélységü torkaik, szándékaik fölött.

Egy furcsa nevü jóképü angol turista volt az utitársam. Angol volt annak minden porczikája, Albion szülöttjére vallott minden mozdulata. Mikor megtudta, hogy zsurnaliszta vagyok, így szólt :

– A jó zsurnaliszták is olyanok, mint a valódi angolok : Mindig kóborolnak. A magyar vérében és benn van, akár csak az angoléban: Szeret világot látni.

Különben humoros legény volt az én derék angolom is és a mint tapasztaltan, szerette a kalandokat. Dölsach állomásra robogott be a gyorsvonat villámsebességgel, mikor az én angolom felállt és igy szolt hozzám:

– Meguntam már ezt a folytonos utazást, akarok egy: kicsit a magam lábán is járni. Viszontlátásra a következő állomáson!

Elképedtem.

– De hiszen nem mehet ön gyalog a következő állomásig A vonat gyorsan megy és nem fog várni Önre!

– Majd megvárom én a vonatot! – szólt és podgyászát a kocsiban hagyva, a vasút irányával teljesen ellenkező hegyi ösvény hóboritotta utján tova sietett.

Egy darabig még lattam, de a vonat megindult és az én hóbortos angolom teljesen eltünt szemeim elöl a zuzmarás fenyőfák mögött.

– Na, ez sem érkezik ma Münchenbe – szólék magamban, ugyanis az angol utitársam Münchenbe készült.

A vonat gyorsan robogott a Dráva  völgyében előre és egy negyedóra múlva már a következő állomáson voltunk.

– Tiz perc! –  kiáltotta a vonatvezető. Kétségbeesetten néztem ki az ablakon, de az én hóbortos angolom bizony nem volt ott.

Ez egyszer porul járt: lemaradt a vonatról.

A kies fekvésü Lienczben voltunk, a hol az Isel hatalmas örvényt alkotva beleömlik a Drávába. Kiszálltam a kocsiból és szétnéztem, hogy nem pillantom-e majd meg valahol a kalandvágyó  angolt. De biz az nem jött, a vonat pedig tovább robogott még mindig a drávamenti hegyszakadékok között. Vagy húsz percznyi utazás után Thal állomás következett. Már messziről láttam lobogtatni egy kendőt és legnagyobb bámulatomra az én angolom mosolygó arczát pillantottam meg. Előbb odaért, mint a vonat és még ő várt a mi megérkezésünkre. Kérdezősködésemre azután elmondta, hogy ő már jól ismeri a vidéket, bejárta nem egyszer és tudja, hogy a vasút óriási kerülő uton ér Thal állomásra. Igy aztán kiválasztva egy hegyi ösvényt, megelőzte gyalogszerrel a robogó gyorsvonatot.

Az angolom immár kisétálta magát, humoros kedve ismét megjött és jókat mulattam sajátságos kiejtésü talpraesett élczein. Vidám diskurzusunkat bámulatkiáltásom szakitotta meg. Egy hatalmas sziklavár közvetlen közelében robogtunk előre. Óriási sziklatömbökön, fenn a magasban épült e vár. Hatalmas, megközelíthetetlen bástyáival, ósdi, de épen tartott falaival, felhuzó hidjával gyönyörü látványt nyujtott. A vár alatt. zöld fenyves huzódott meg, legalul pedig a Dráva hullámzó habjai nagy zajjal csörtettek tova szikláról-sziklára. Én a várat bámultam, az angol pedig engem. Gyönyörködött meglepetésemben. Majd megsimogatta szép szőke szakállat és így szólt :

– Ez a brucki kastély !

Nemsokára Leopolds-Ruh fenyves övezte fürdőhelyet is hátra hagytuk és gyönyörködve néztük a szép tiroli viseletet. Minél közelebb jutottunk Innsbruckhoz, annál nagyobb volt a hó. E vidéken már szánkokon jártak a jó tiroliak és nem egyszer láttuk a gyermekeket is, a mint a dombtetőkről kis szánkóikon a völgybe suhantak alá. Leopolds-Ruh közelében egy malmot pillantottunk meg közvetlen a vonat mellett. Felfogta a Dráva vizét, a fölös vizet pedig emeletnyi magasságból zuhantatta alá. Ölnyi hosszú jégcsapok csüngtek le a malom oldalfalairól és a nap játszó sugarai olyan szépen töndököltek a lezuhanó viztömegen, a csillogó havon, a hatalmas jégcsapokon.

Tizenkét óra után, délben berobogtunk Franzenfestére. Minden oldalról megközelithetetlen ez a kis város. Már a vonat is egy várkapu alatt érkezik a városba és ez erőditményről háboru esetén halomra bombázhatnák a közelgő ellenséges vonatot. Franzenfestén személyvonatra szálltunk át. A vonat összes lámpásait meggyujtották, mert hosszu alagutak következtek. Még öt órai utazás után Innsbruckba érkeztünk, a hol angol ismerősömtől barátságosan elváltam. Divatos szokás szerint utolsó szava ez volt :

– Schicken Sie min Ansichtskarten!

Késő estig Innsbruck ósdi falai között jártam. Óriási hegyekkel var körülvéve és a város közepén az Inn kristálytiszta vize folydogál. Monumentális épületei nagyon lekötötték figyelmemet, szinháza azonban nem nagyobb, mint a budapesti vigszinhaz. Az utczák igen élenkek, lakói barátságosak. A nap..még egy bucsucsókot nyomott az Alpesek innsbrucki ormára, a hegyek biborvörös fényben úsztak, azután lassan-lassan besötétedett s csak a csillagok, mint megannyi őrszemek fénylettek a tiszta égboltozaton.”

Dömötör Németh Péter művének az egyik fejezetében „Somogyországról” mesél az olvasóknak. Az akkori Magyarország kánaánjaként írja le a térséget, ahol kedélyesek, igazak és humorosak az emberek, jó üzleti érzékük miatt nincs nagy szegénység és telis-tele vannak jobbnál-jobb anekdotákkal. Tallián Gyula akkori főispánt valóságos kiskirályként említi, dicséri az öreg cigányprímást Barczát, és méltatja dr. Szaplonczai Manó megyei főorvos érdemeit a fonyódi fürdőtelep létesítése kapcsán. A déli part szépségein túl, azonban az egész Balatont hazánk drága kincseként írja le, amelyet minden általa beutazott ország látványosságánál szebbnek tart, de mégis azt gondolja, hogy nem becsüljük meg kellően azt. Hogy ne maradjon ki az olvasó se azokból a „híres” somogyi anekdotákból, Petoló is mesélni kezd egy humoros vadásztörténetet, amelyben az öreg, elszegényedett, de régi főúri gőgjét megtartó Forgách grófot viccelték meg.

Bár Dömötöri Németh Péter élete utáni nyomozásom során sehol sem találtam arra utalást, hogy ő maga szenvedélyes vadász lett volna Magyarországon, de az 1914-ben szervezett “kanadai vadászkiállítása” egyértelművé tette, hogy Petoló is a vadászsport szerelmese. A budapesti Csend vadásztársaság klubhelyiségében rendezett kiállításon azokat a különleges vadásztrófeákat mutatta be, amelyek egy részét Kanadában saját maga ejtett el. A legrangosabb vendég József főherceg csaknem egy órát töltött a kiállításon, ami olyannyira tetszett neki, hogy még vásárolt is, mégpedig Dömötöri Németh Pétertől egy indián golyó által leterített jávorszarvas hatalmas lapátját. A főherceg szerint hasonlóan pompás példányt alig létezett Európában. A kiállítás alatt nem csupán trófeáival kápráztatta el a vendégeket, hanem kanadai vadászkalandjai is nagy népszerűségnek örvendtek.

Dömötöri Németh Péter könyve egy remek stílusban megírt könyv, de nem kiemelkedő az útleírások között. Könnyed, olvasmányos, néhol humoros ugyanakkor az utazások leírása némileg felszínes. Petoló könyvének a fizikai létezése az izgalmas, hiszen különösen ritkának számít. Amikor először izgatottan birtokba vettem friss szerzeményemet, azt gondoltam, ismét egy egykötetes szerző ritka műve van a kezembe. Amikor aztán alaposabban utánanéztem a szerzőnek, hamar kiderült, hogy számos olyan mű kötődik a nevéhez, amely vélhetően remekül beleférne az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteménybe, akár az 1904-ben Budapesten megjelent „A Quarneró vizein” című gazdagon illusztrált könyve, vagy éppen a „Brazilia belsejében” című műve. Mindegyik kötet izgalommal tölt el, de a beszerzésüknek az esélye vajmi csekély. A könyvek bármelyikének felbukkanása is egészen kivételes lenne, hiszen még nyomukat is alig találni az interneten, de ahogy ez a mű is, így talán Dömötör Németh Péter más műve is ott lapul valahol, várva, hogy valaki ismét beleolvasson. Amennyiben ez a szerencsés valaki én leszek, akkor Petoló is vissza fog térni itt az ELBIDA projektben.