Könyvek

A nem rég ígért keleti utazás története egy picit még csúszik, de nem kevésbé izgalmas könyv érkezik helyette a mostani bejegyzésben sem, bár ritkaság tekintetében meg sem közelíti az előre beharangozott kötetet. Valójában a ritkaság igazán gyűjtőként érdekes, de olvasói szempontból nem olyan domináns tényező, mint az olvasmányélmény. A most következő Tonelli Sándor mű pedig élmény tekintetében rendkívül erős szerintem. A szerző 25 évesen, frissen végzett jogászként, álruhában, fényképészsegédként váltott útlevelet és Fiumében felszáll a kivándorlókat szállító „Ultonia” nevű hajóra. Célja az volt, hogy személyes élményeket szerezzen az akkor már tömeges méreteket öltő amerikai kivándorlásról. A 24 napos utazás komoly hatást gyakorolt Tonellire, aki később élményeit és tapasztalatait az „Ultonia – Egy kivándorló hajó története” című könyvében írta meg. A mű 1929-ben jelent meg Budapesten, a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában. A 201 oldalas műben, Tonelli saját maga által készített fotói jelentik az illusztrációt.

Egy különleges könyv

Tonelli Sándor közgazdasági és szociális író 1882. június 2-án született Verőcén. Apja Tonelli Pál, míg anyja Frankendorfer Terézia volt. Középiskolai tanulmányait a nagykőrösi református főgimnáziumban végezte. Ezt követően elhagyta Nagykőröst és Budapestre utazott, ahol a Budapesti egyetem joghallgatója lett. 1908-1912 között az Országos Ipartestület titkári pozícióját töltötte be, majd 1913-tól egészen 1941-ig a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkáraként dolgozott.

Tonelli Sándor

1913-ban Budapesten feleségül veszi Kabáth Natáliát. 1941-ben nyugalomba vonul. 1950. július 19-én, Budapesten éri a halál, 68 éves korában. Számos közgazdasági és szociológiai folyóiratnak volt a munkatársa, több saját könyve is megjelent és emellett több angol írót is fordított magyarra.

Az Ultonia

Részlet a könyvből:

„November 29-én déltájban érkeztünk Palermóba. Csodálatosan szép, meleg idő volt. A nap ragyogóan, forrón sütött. A téli gúnya lekerült mindenkiről és az emberek egész nyáriasan jártak-keltek a fedélzeten. Az asszonyok osztályán a virágos szoknyájú tót lányok mezítláb hancúroztak és sikongattak, ha a naptól felmelegedett vas megégette a lábukat. A nagy hajót körülrajzották az apró csónakok, melyeknek gazdái mindenféle kincseket, süteményt, cukrot, citromot, narancsot kínáltak megvételre. Az üzletet természetesen jelbeszéd alapján kötötték meg. Mutogatták, hogy mennyibe kerül a portékájuk. Aki venni akart valamit, spárgát bocsájtott le a hajó oldalán, arra az olasz rákötötte a kis kosarat és beletette a holmiját. A másodszori leeresztésnél a vevő a pénzt tette bele a kosárba, Akkoriban a mi pénzünknek még nagy becsülete volt Szicíliában, mert a korona többet ért a líránál és az eladó az árfolyam-különbözeten is keresett. A vízi boltosok így szó nélkül elfogadták nemcsak a koronát, hanem a húsz- és tízfilléreseket is. A palermói gyerekek még látványosságot is rendeztek a pénzünkért. Akárhány csónakban teljesen pőrére vetkőzött kis kölykök ültek és hangosan ordítozták:

  • Nikele! nikele! nikele!

Ha valaki belehajitott egy tízfillérest a vízbe, utána ugrottak és csodálatos ügyességgel kapták el a vízben a csillogó pénzdarabot. Produkciójukat a hajó közönsége nagy elismeréssel fogadta:

  • Úgy úszik, akár a hal… Hun tanulhatta?

A hajóra különben Palermóban egész csomó új ember szállt fel, kereskedők, akik az áruik berakását ellenőrizték, munkások, képeslevelezőlap és levélpapír-árusok, trafikosok, sőt még apácák is. Csengetyűvel járták be a hajót és kérve nyújtották oda mindenkinek a perselyüket:

  • ‘lemosine, ‘lemosine per il orfanario! Alamizsnát az árvaház javára!

És csodálatos, az asszonyok, akik nem értették a beszédet, elég jelentékeny összeget adakoztak. Alig volt, aki legalább egy hatost ne adott volna a palermói árváknak.

Az Ultonia fedélzetén

Kivándorlók. Elől Orosz Margit ápolónő,
hátul amerikai sapkában Bódis János

Feljött a hajóra a Cunard társaság palermói ügynöke is. Néhány olasz úriember társaságában bejárta a harmadik osztály helyiségeit és beszédbe próbált elegyedni az utasokkal. Az érintkezés persze nehezen ment. Az egyik utas, aki már hallotta, hogy valamelyik matrózzal beszéltem olaszul, odahitt tolmácsnak. Az ügynök úr, aki nem látszott valami intelligens férfiúnak, nagyon csodálkozott, hogy magyar létemre tudok olaszul és hogy grammatikailag tisztán beszélem az anyanyelvét. Kikérdezett mindenről és én lódítottam neki olyanokat, mintha legalább is egy igazi kivándorló állott volna szemben egy állami hatóság képviselőjével. Az ügynök úr szorgalmasan jegyezte az »adataimat«, a végén megdicsért, hogy értelmes fiú vagyok és biztatott, hogy még vihetem, valamire Amerikában. A háláját öt darab irgalmatlanul rossz cigarettával rótta le. Ő volt az első ember, aki nem kínált, hanem borravalóban ajándékozott nekem cigarettát.

A palermói kikötőben

Nézelődés a palermói kikötőben

Palermóban új utasokat is kaptunk a hajóra, még pedig nemcsak harmadik, hanem első osztályosokat is. Az első osztályosok között volt három olasz borkereskedő, akik minden évben négyszer tették meg az utat Palermo és Newyork között. Kettő közülök a feleségével utazott. Jött azonkívül még egy amerikai társaság, négy férfi és két nő. A férfiak állítólag baptista papok voltak és Jeruzsálemből jöttek, ahol a szent sírt nézték meg. Igen jámbor, magukba zárkózott egyéneknek látszottak, akik bibliát és imakönyvet ajándékoztak a németül és angolul tudóknak. Magyar nyomtatványaik nem voltak. Későbbi viselkedésükben az nem tetszett nekem, hogy az embereknek egy vallásos alapon megszervezett mezőgazdasági kolóniáról beszéltek, amely szívesen fogad fel Európából jött munkásokat. Iparos külsejű emberekkel nem nagyon állottak szóba, valószínűleg, mert őket nem tartották hasznavehetőknek. Úgy látszik, az istenfélelmet és kegyes hangot nagyon jól össze tudták párosítani az amerikai üzleti szellemmel.

Beppo és Szkurka János, a szövetségesek

Kártyázó magyarok az Ultonia fedélzetén

A Palermóban hajóra szállt utasok között volt sok görög és szíriai is. Ezeket tulajdonképen Patrasban kellett volna felszednünk, de úgy látszik, ott nem volt elegendő rakomány bejelentve és az ottani kivándorlókat egy kisebb hajó hozta át Palermóba, hogy ott várják be az Ultoniát. Nagy sajnálatomra így elkerültük a görög partokat, Korfut és Odisszeüsz hazáját. Az új vendégeket este szállították be az Ultoniara. Azután még szenet vettünk fel és éjszaka elhagytuk Szicília szigetét.”

Gibraltárban. Előtérben az Ultonia, középütt egy indiai gőzös, háttérben hadihajók

Az oláh legény, aki félt a fényképező géptől

A 9000 tonnás Ultonia

A tömeges kivándorlás Magyarországról az Amerikai Egyesült Államokba az 1880-as években kezdődött és 1905–1907 között tetőzött, majd az I. világháború kezdetéig csökkent. A fogadó országok adatai alapján 1871–1913 között mintegy 1.816.000 fő magyarországi bevándorlót regisztráltak, ebből csak 1907-ben a kivándorlók száma elérte a 172.200 főt. Gyakorlatilag mindenki tehetetlenül állt a jelenséggel szemben. Tonellit pontosan ez a furcsa és tömeges kivándorlás ösztönözte arra, hogy belevágjon „álcázott” küldetésébe. Szerette volna mélységében megismerni az okokat, élőben megtapasztalni a kivándorlás menetét és nem utolsó sorban beszélni kivándorlókkal döntésük hátteréről. Tonelli önmaga „szociológiai nyomozás”-ként nevezte vállalkozását, mely társadalmi kutatás és adatgyűjtés volt, azzal a céllal, hogy megismerje a háttérben húzódó szociális problémákat. Az „Ultonia” nevű 9000 tonnás gőzös természetesen csak egy volt azon hajókból, amik a kivándorlókat szállították, de vélhetően, mint egyfajta szociológiai mintavétel tökéletes választás volt. Tonellit meglehetősen megviselte az utazás, elsősorban lelkileg, de fizikailag sem volt komfortosnak nevezhető a több, mint 3 hétig tartó hajóút. Hazatérését követően a Közgazdasági Szemlében, a Vasárnapi Újságban és több más lapban írt rövidebb-hosszabb cikkeket tapasztalatairól, de végül csak 22 évvel a tényleges út után írja meg utazása teljes történetét. Az „Ultonia” című könyv egy nagyon különleges kötet, utazás, útleírás, de egészen más szemüvegen át, mint amit klasszikusan egy útleírás kapcsán képzel az ember. Valódi kordokumentum egy olyan jelenségről, amely alapjaiban határozta meg Magyarország 20. századi történelmét. Tonellinél hitelesebb mesélőt pedig keresve sem találnánk.

Az asszonyok fedélzete

Az ifju Magyarország az Ultonia fedélzeté, középütt Gerendai Juliska ápolónő.

A szerző hirtelen gondolattól vezérelve döntött a nem mindennapi kaland mellett, és rövid előkészítés után neki is vágott titkos küldetésének. 1907. november 20-án indult volna az előzetes tervek szerint a hajó Fiume kikötőjéből, de végül pár nap csúszással történt meg a tényleges indulás. 1907. november 26-án, Tonelli, zsebében az F33 számú jegyével felszállt a hajóra és csak 24 nap múltán, 1907. december 19-én szállt ki a Battery Parknál, New Yorkban.

Kivándorló asszonyok

Tengernézők. Előtérben a lovaglócsizmás keszthelyi gazdász

Az Ultónia a kikötőben

Tonelli mesél művében arról, hogy 1907-ben az Ultoniát is üzemeltető Cunard Line hajótársaság szerződésének első szakasza lejáróban volt és a megújítás folyamatában nagy harc dúlt más társaságokkal a meglehetősen nagy üzletnek számító kivándorlószállításért. A Cunard Line volt az egyetlen, akinek Fiuméből is indultak hajói, amely így a magyar kikötő forgalmát gyarapította. Ebben az időszakban több magyar képviselő is úgy döntött, hogy „tanulmányútra” megy egy Cunard Line hajóval és elsőkézből tanulmányozza a kivándorlók helyzetét a hajókon. A probléma csak az volt, hogy a képviselő urak saját kényelmükről nem szerettek lemondani, így nem tettek mást, mint váltottak egy jegyet a hajó első osztályára, majd Palermóig vagy maximum Gibraltárig elhajóztak, és a következő járattal hazatértek. Így azonban a fedélközi életet, az ellátást, a bánásmódot nem ismerhették meg, hiszen nem volt szabad az első osztályra jegyet váltó utasoknak lemennie a fedélzetközbe. A társaság volt, hogy leengedte őket, de az is csak délelőtt a fedélzet takarítását követően és rövid időre. Így nem láthatták azt a valóságot, amelyet Tonelli, kivándorlónak álcázva magát, első kézből megtapasztalhatott.  A bűzt, a mocskot, a sötétséget és a „minden kényelemmel ellátott” 300 fős hálóhelyeket. Az Ultonia nem számított nagy hajónak, de így is 1278 fő kivándorló utazott Tonellivel egészen Amerikáig. Az út Fiuméban vette kezdetét, majd Nápoly, Palermo és Gibraltár után az utolsó megálló Tenerife volt, mielőtt New Yorkba értek volna.

A főpincér és az árbocmester

Vágtatva nyargalt felénk egy kicsiny, hófehér hajó

Tonelli Sándor műve egy rendkívül izgalmas könyv. Egy igazi, komoly mélységeket is bemutató, szocioriport, amely a kor egyik legjelentősebb társadalmi problémájáról mesél, egy 24 napos hajóút keretében. Megismerhetjük egy kivándorló hajón a mindennapi életet, a hajón utazókat, az utasok egyedi történetét és jövőbeli reményeit. Egy utazás, amely ebben az esetben nem a földrajzi látnivalókra koncentrál, hanem az utasokra és a fedélzetköz életére, amely sok mindent elmesél magáról a kivándorlásról is. Számomra nagyon kedves könyvvé vált olvasás közben az Ultonia, amely nem nevezhető extrém ritkának, de azért nem lehet korlátlan mennyiségben sem bárhol beszerezni. Akit érdekel ez a “szocio” vonal annak mindenképpen ajánlott, és aki nem akar sokat keresgélni, az szabadon eléri elektronikus formátumban a művet az ELBIDÁRIUMban. Az Ultoniától búcsút veszünk, de Tonelli Sándortól most még nem búcsúzunk a blogban, mert nem kizárt, hogy találkozni fogunk vele még itt ELBIDA projektben. Jövő héten pedig most már tényleg érkezik az ígért ritka mű, egy különleges keleti utazás történetével.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment