Sasfészkek

Ülök itthon a ventilátor előtt, de így is folyik rajtam a víz. Kint harmadfokú hőségriadót hirdettek, kinézni sincs kedvem. Pokoli forró és száraz ez a nyár és félek tőle forró lesz az ősz is idehaza. Ilyenkor vágyok igazán el innen, például a hegyekbe. Volt szerencsém már párszor az Alpokban bolyongani, de persze csak amolyan turistáskodás szinten. Mindig szerettem a hegyeket, sokat álmodok is róluk és folyamatos vágyat érzek irányukba. Amikor tombol a hőség, ez a vágy csak erősödik. Vágytompítás gyanánt gondoltam egyet és lekaptam a polcról Jankovics Marcell egy művet, ha már fizikailag nem is, akkor legalább gondolati szinten hűsölhessek az Alpokban. Jankoviccsal már többször találkoztunk az ELBIDA projektben, de mivel termékeny író volt, van még tőle mit bemutatni. Ezen a forró napon a “Sasfészkek (Bolyongás a legmagasabb hegyeken)” című műve ideális hűsítő választás volt.

A szerző a hegyek és a hegymászás szerelmeseként, igazi úttörője volt a magyar hegymászósportnak és szerencsénkre, utazásait, élményei rendszeresen könyv formájában is közzé tette. Nem állíthatom, hogy egy vegytiszta útleírásról van szó, de ahogy például a vadászat távoli földrészeken, úgy a hegymászás is messze a hazától, magában hordozza az utazás élményeit. Jankovics ezen könyvében nem egy egyszeri hegymászó túra élményét, hanem több különálló epizódszerű, de mégis meghatározó és emlékezetes kalandról mesél. A könyv 1906-ban jelent meg Budapesten, a Magyar Turista Egyesület gondozásában. A 196 oldalas könyveben számos kép található, közülük jónéhányat a szerző felesége Jankovics Agát készített. Jankovics Marcellről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az „Észak szigetei” című műve kapcsán ezt már megtettem, ott elolvasható.

Részlet a könyvből:

„Mikor én a Monte Rosát először láttam!

Akkor volt legtöbb fény az életemben. Még csak tizenhét évet éltem, mkor a lélek éppen hogy kilép a gyermekség mesékkel ékes szürkületéből és megpillantja a hajnalodást. A kelő nap a jövő; az aranysugarak: a tündérreménységek. 1892 július 23-án volt. Valahol Novara közelében szaladt a vonat a végtelen rizsföldek közepén. A Gotthard felől Turinba igyekeztem, a via dei Mille csöndes hajlokába, hazafiságot, jellemhűséget és életirányt tanulni. Alkonyodott. A napnyugta nagyon piros volt s mikor a nap leáldozott a pirkadó baraczkokkal megrakott lombszövevények mögött, az ég peremének tűztengeréből kiemelkedett egy ezüstfehér tömeg. Bár a napot már nem lehetett látni, az a fehér vár még perczekig fényárban csillogott, azután átváltozott bíborszín kristálycsoporttá, mely a zöldes látóhatáron úszik, mig körvonalai lassú átmenetben szét nem omlottak az esteli párákban, miként a futó fata morgana.

Mennyire összehangzott e kép az én tizenhét esztendőm hangulatával! Azt hittem, az ifjúság örökkévalóság; az érzelmek világa csupa szeplőtlen ideál és minden földi czél nagy és nemes. A Monte Rosa is et mutatta nekem. A jövő épp oly távoli és csillogó, oly rózsás és magasratörő vala előttem, mint az a bércz. Az örök hótömeg a változatlan örökkévalóság; fehérsége az igazi szeplőtlenség, az egész nagy és nemes. Es ekkor beleszerettem.

Még egyszer láttam azóta, jó tíz év után. Ez 1903-ban történt kora tavaszszal. A Lago Maggiore felett még csillagos éjszaka virrasztott, mikor sajkámmal Pallanzából Baveno fele siklottam. Csöndes volt a víztükör, minden nagyobb csillagot megláttam benne; szinte kitértem jobbra, balra, hogy evezőmmel szentségtörően el ne söpörjem a csillagok reszkető képét. Korán reggel akartam fent állni a Monte Mottarone (1491 m.) csúcsán, hogy a délszaki tavaszodás illatos országából áttekintsek a jégvilágba. A csúcson álló hatalmas kőkeresztbe kapaszkodtam, hogy le ne döntsön a fagyos orkán, mely a Monte Rosa felől sivított hozzám. Erős hóvihar dühöngött a hegyeken és a bérczek hava egybeolvadt az égből lobogó fehér függönykent aláereszkedő hófúvással. A szél telítve volt a télnek leheletével, csak azt az illatot nem bírta elfújni, mely a kabátomra tűzött narancsvirágból áradt. Útközben téptem Baveno fölött, egy kőfalra támaszkodó galybol. A szépből és édesből mindig jó útravalót vinni későbbi zord idökre.

Megint a Monte Rosa volt mesterem. Mutatta, hogy van fagyos vihar és nem csupa tavaszból áll a világ. Orma, mely ketté szelte a hópelyhek kavargó ostromát, hirdette, hogy van küzdelem, s a kis narancsvirág a gomblyukban meg azt súgta édes szagával, hogy van ám édes emlékezes is. Mikor az olasz harangok fülbemászó, mélabús kongásai áthimbálództak a magnolia-ligetek és granátalma-kertek paradicsomán es jelezték a delet, – már ujra Pallanza felé eveztem. Behunytam szememet, hogy magam előtt lássam a Monte Rosa fehér álomképet….

1905 július 21-en a Pilátuson éjszakáztam. (2123 m.) Mikor a berni Alpok fehér homlokán kigyuladt a nap utolsó lángja és a cararrai márványnál fehérebb hófalakból alkotott dómok a Wetterhorntól a Blümlisalpig skárlátpiros szegélylyel illeszkedtek bele a nyári est puha kékjébe, alig bírtam a lelkemben forrongó hegyi lázzal, mely démoni erővel húzott azokra a hideg es mégis pirban izzó ormokra. Uram, bocsásd meg botlásomat, – az nem lehet démoni erő, csak isteni ösztön, mely megnyitja a földi paránynak a magas eget.

Különösen a Wetterhorn látása ébresztett valami hatalmas „furor glacialist” szívemben. Ott kóstoltam meg azokat a legtisztább és legcsábítóbb gyönyörűségeket és azóta járok utánuk, míg csak bírnak lábaim és mig csak ki tudom nyújtani mohó karjaimat e szent élvezetek után. Bizony, ez a találkozás a Hasli-Jungfrauval* olyan volt, mintha az első ifjúság szerelmi ábrándképével találkoztam volna kemény tizenhárom esztendők után. Csakhogy ő maradt meg fiatalnak. Vállai szűz fehérek, miként az alabástrom, arczán ott ég a pír,  a természet egész lényét átömlesztette az örök ifjúság hamvával. Én rajtam keresztül gázolt az idő, de egyvalami bennem is olyan fatalon, üdén megmaradt, mint ez a pír ott a Hasli-Jungfrau ábrázatán: hófehér idealismusom, ölelkezve örök rózsaszín reményekkel.

Átmentem a másik oldalra és lenéztem a Vierwaldstätten tavának partjaira. Luzern sok ezer lámpája villogott, mintha a csillagos ég tükröződnék a mélyben. A lelkemben is tömérdek fénypont keletkezett, eszmék, tervek, boldog érzések.

Megvolt az egész terv. Egy pár nap múlva már messze jártam a zsarnokűző Tellek hazájától. Átvándoroltam a Brünigen és a Grimselhágón a Monte Rosa lábaihoz. Egy tüneményes szép reggelen szinte könnybe lábadt szemmel üdvözöltem Wallis ragyogó királynéját, a távolban derengő Weisshorn (Pigne de Leiss v. Pointe de Vianin, 4512 m.) világitó menyasszonyi fátyolát, mely mélyen leomlik a violás fenyő gesztek vadonába.

Egyik júliusi délután átlátszó derűjében érkeztem meg Zermattba. Zermatt (Praborgne 1620 m.) a Rhone egyik mellékvize, a Mattervisp völgyének déli végében fekszik a Matterhorn (1. ezt a késöbbi czikkben) árnyékában. A mult század közepén vetődtek ide az első angolok és ma a kis hegyi falú, melynek gombaszerű  alapon kuporgó barna gerendaházai, palotaszerű hoteljei, fényes bazárjai és rémes kalandokról regél sírhalmai, hol az e hegyeken kiszenvedett vándorok nyugosznak, egész érdekes világokat tárnak az utas elé – évente vagy 50,000 idegent lát vendégül. Egy kirándulás a Gornergratra és egy séta a Théodul-nyeregre (3322 m.), melyeken az én leghűségesebb és legfogékonyabb lelkű tanítványomat, szívem választottját, avattam be a hegyimádás misztériumába, lehetetlenné tették maradásomat a mélyebb talajon.

Mikor a Furggenglecseren bolyongva átbámultam az eső után kiderülő Monte Rosára, melyre az alkonyat lángnyilai csillogva omlottak alá, önkentelenül ráolvastam e bérczcsoportra a költő szavait: szép a nő „ködös arczczal, könnybe borult szemmel, de legszebb mégis piros szeméremmel“. Ellenállhatlan volt, midőn szemérmesen elpirult a nap utolsó csókjaitól.

Mivel mindig úgy tartottam Hippokratessel – motus roborat, otium tabefacit — csakhamar útra készen álltam. Egyik este összeakadtam a messze földön híres-neves randai vezetővel, Summermatter Ferdinanddal, kivel már a déltiroli Cortinában találkoztam, – nem egy síkos kaminban, mikor Mr. Stewartot kalauzolta a legnehezebb dolomitsziklákra, én meg Dimai Antonioval kapaszkodtam „úttalan utakon“. Nagy örömmel paroláztunk és karonfogva szaladtunk megünnepelni a viszontátást egypár lángízű pohárral. Kérésére öcscsét, a fiatal Summermatter Wilhelmet választottuk harmadiknak, hogy őt is mint kezdőt végigjárassuk a nagy iskolán, a 4000 méteresek egyetemén. Az este nem volt nálunk három vígabb legény az egész Visp partjain.

Július 30-án a Gornergrat vasútjával, melynek végállomása 3019 m. tenger fölött, fölszáltunk a Riffelbergig, (2585 m), hova a reggeli árnyekban már a két Summermatter előre ment. Ebéd után kiheveredtünk a gyöpre sütkérezni. Két karomat fejem alá párnázva fürödtem a langyosan perzselő fényben és néztem, néztem, – újra néztem a Matterhorn ormát, mely szabályos éleivel tündöklő nyugalomban metszette a sötétkék eget.

Három óra tájban mozgolódtunk. Az ösvény a kis Riffelhorn (2931 m.) mellett, mely vörhenyes szikláival bástyaszerűen szökik fel a jégtengerből, lassan a Gornerglecserhez ereszkedik. Az út magaslatán rátámaszkodtam jégcsákányomra, hogy békén gyönyörködhessem a Monte Rosa ragyogásában, melynek tündérmezőin fogom végig álmodni egy szépséges szép nap fehér álmát.”

Jankovics szenvedélye volt a hegymászás, de amikor az „Uttalan utakon” című művével elkészült, még azt gondolta csupán szűk körben fogják olvasni írását. Hamarosan azonban rájött, hogy jóval többekhez ért el könyve, mint azt remélte és azt is érzékelte, hogy aki olvasta, annak változott a véleménye a hegymászásról, ami nem volt egy különösen felkapott, vagy népszerű sport az 1900-as évek elején. Jankovics elmeséli, hogy rendszeresen elhangzott a „Mire jó a hegymászás?” kérdés, melyre sokan keresték a választ, egyfajta racionális magyarázatát annak, hogy miért másznak emberek, sokszor nehéz körülmények között, akár az életüket is kockáztatva, magas helyekre. Jankovics válasza egyszerű volt. A hegymászás arra jó, hogy szépítse az életet, melyre szerinte az akkori Magyarországon amúgy is nagy szükség volt. Könyveiben pedig ezt az életszépítő „funkcióját” a hegymászásnak, remekül bemutatja, nem véletlenül lettek könyvei a hegymászó sport alapművei.

Az „Uttalan utakon” című műve a sziklákról szólt, míg a „Sasfészkek” a hómezők ezüstös tündökléséről, ahogy Jankovics írja. Utazásait, mászásait nem időrendbe írta meg, hanem az időben ugrálva egyes csúcsokhoz kapcsolódva meséli el a hegymászóéletét meghatározó élményeit. Több történet az Észak-Olaszországban található Dolomitok csúcsairól mesél, de vannak epizódok a svájci Pennine Alpokból és egyéb az Olaszország-Svájc vagy Olaszország-Franciaország határvidékén elhelyezkedő helyszínekről is. Jankovics remekül ír, így akinek a hegymászás nem is szenvedélye, annak is élmény lesz a könyv olvasása. Bátran ajánlom tehát mindenkinek a könyvet, amelyet persze nem könnyű beszerezni, de ahogy az eddig bemutatott mindkét Jankovics kötet, úgy ez is elérhető az ELBIDÁRIUMból. A somogyi születésű szerző három művét már bemutattam itt az ELBIDA projektben, de talán az összes műve közül a legfontosabb még hátra van. Az idén azonban még biztosan érkezni fog Jankovics életművének zárásaként, a magyar turista irodalomban egyedülálló, „Az Alpesek” című műve is.