KönyvekSomogyikum

Többször írtam már gyermekkori hegymászó álmaimról. Mindig vonzottak a hegyek, voltak is epizódok az életemben, amikor kapcsolatba kerültem velük és nagyon hamar kialakult a szerelem irányukba. A lehetőségeim és a döntéseim végül ezt a szerelmet nem a beteljesedés irányába mozdították, de mélyen mindig bennem maradt a csúcsok iránti vágy. A könyvek, a benne olvasott utazások és a képzelőerőm, sokat segít abban, hogy még ha fizikailag nem is, de az emóciók szintjén kicsit átéljem ezeket a hőn áhított kalandokat. Az ELBIDA projektben bemutatott könyvek szerzői közül többen is kapcsolatba kerültek hegyekkel. Voltak, aki csupán azért, mert úticéljaik eléréséhez muszáj volt átkelniük az adott hegységen, aztán voltak azok, akik az ismeretlen területek felfedezésének céljából másztak meg addig még meg nem hódított hegycsúcsokat és voltak olyanok is, akik konkrétan hegymászási céllal utaztak a választott vidékre. Jankovics Marcell a magyar irodalom ismert alakja európai hírű alpinista volt, akinek saját elmondása szerint, életének legboldogabb napjai azok voltak, amiket a hegyek között tölthetett. A szerzővel találkoztunk már itt a blogban, amikor az „Észak szigetei” című klasszikus művét mutattam be, amelyben az SS Orinoco fedélzetén megtett északi útjáról mesélt. Most újabb történetei következnek, ezúttal már a hegyek világából. Az „Uttalan utakon” című könyve, nem csupán egy „hegymászós könyv”, hanem a magyar irodalom első hegymászó tárgyú munkája, amelyben a szerző a Dolomitok fantasztikus világába vezeti az olvasót. Különleges és ritka könyv, amely könnyen magával ragadja a magam fajta álmodozókat. A mű 1903-ban jelent meg Pozsonyban, Éder István Könyvnyomdájából. A mindössze 75 oldalas műben 7 kép található, melyeket Adolf Witzenmann hegymászó és amatőr fotográfus készített. A gyűjteményemben található példányban egy ajándékozási bejegyzés is látható a szerző saját kézírásával. Jankovics Marcellről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Észak szigetei” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Ritka könyv

Az első hegymászó tárgyú munka

A szerző saját kézzel írt ajándékozási bejegyzése

Részlet a könyvből:

„Zuhogó mély patak felett, a Croda Rancona átlyuggatott vörös szikláinak alján, dús fenyvesekkel körülkoszorúzva áll a magános, igénytelen osteria. A legtöbb utas, midőn kocsisa az egyetlen ház előtt itat, nem is tudja, hogy valami „helyre“ érkezett, melyet nagyon is érdemes észrevenni. Ki sem száll kocsijából, csak onnét tekint körül a tájon: egyik oldalt rejtett hátterű völgyek, a Val Grande és Val Forame húzódnak a sziklák közé, habzó vízesésekkel és suhogó fenyvesekkel; szemben bevilágít a völgybe a Tofana di Fuori havas kupja, a lemetszett, rőt falu Col Rosa és a zömök Vallon Bianco fölött; hátunk mögött pedig ide dereng a sexteni hegyek széles szikla-Walhallája. Csöndesnek látszik a kis lak, csak néha ütik meg az utas fülét dallamos hangok, — itt szólal meg először az édes olasz-ladin basztardnak, az ampezzói nyelvnek zenéje. Ez a magány csalóka, mert sokszor vidám kaczajtól hangzanak a vakolat-vesztette falak; csak jöjjön valaki erre, mikor a gazda, a vén Bernardi Francesco bált ad, — mikor itt mulat a völgy vendégeinek szinejava mandolinhang és szép hegedűszó mellett, — mikor egy-egy „sacra“ (p. o. szt. Jakab napján) alkalmával négy nyelven is megcsendülnek a fülbemászó dalok és a csillagos estén tánczra kelnek azok, kik nappal ott harczoltak a sziklafalakon a küzdelem hideg és magasztos gyönyöreiért, vagy epedve jártak titkos völgyek ölén a zerge nyomába. Akkor látni fogja az idegen, hogy itten e csöndes házban dobban meg a völgy szive.

Csúcsok között

Részlet Ospitale mellett (Tofana és Col Rosa)

Három kilométernyire merész kanyarulattal hajlik az ut a dolomitbarátok bucsujáróhelye, a sziklák fővárosa, Cortina felé. Öt völgy torkollik itt össze a Travernanzes, Fanes és Antruilles szirthegyei között, — az egyik adja az idylli színezetet, a másik a vadon romanticismusát. Erre a pontra építette fészkét egy érdekes amerikai család: az erdős dombról középkori lovagvár módjára tekint le a mélységbe a „St. Hubertus“ vadászkastély. Éveken át lehetett látni a kastély fekete urasszonyát, a mint az erdők belsejében bolyongott fegyverével a vad nyomán és este felé diadalmasan hozta utána a kondor fürtű Pietro és a sudármagas Luigi a sziklák megtört szemű gazelláit, a karcsú zergéket.

Korabeli alpinisták

A Val Fonda télen (a háttérben: Monte Cristallo)

Még 3/4 óra a zöld Boita-folyó kanyargós partjain, a Pomagagnon és Col Rosa rengeteg sárga falainak tövén, és megérkeztünk az igéret földére: előttünk terül el a kövér, illatos legelők és rétek közt szétszórt „magnifica comunità di Ampezzo.“ (Cortina 1219 m.) 260 □ kilométer területen fehérlenek szanaszét a játékszer-forma tiszta házak; középen magaslik a nyulánk campanile, mint a nyája felett őrködő pásztor. Déli melegség árad felénk mindenünnen; a daczos szirtfalak rideg fensége egybefoly a napos virányok nyájasságával és az egész kép csupa napsugár, nincs benne egy zord vagy komor vonás. — És melegség sugárzik ránk minden ablakból, melyekből mosolygva hajladoznak ki a feslő vérpiros szegfűk; nyájas és tiszta minden zúg, legyen az a frescós vendéglő vagy a barna faviskó; nyájasság sugárzik felénk minden arczról, találkozzunk akár a pirospozsgás arczú, cseresnye szemű leányokkal, kik ezüst filigránlepkékkel hajukban, szivárványos selyemkendőikkel vállukon, tollas fekete kalapjukban sietnek a rétre; — akár szólítsunk meg egy-egy szikár, napégette ábrázatú férfit, kinek éber, okos tekintete első látásra megnyeri összes rokonszenvünket. Itt él az a maroknyi ampezzói nép, dallamos nyelvével, melyet sehol másutt nem beszélnek, — az őszinteség, becsület és élelmesség kincseivel lelkében, ügyességgel karjaiban, mely messze földön ritkítja párját; — itt él elégedetten sziklavárában, nem keveredve a szomszédokkal, nem vágyódva letelepülő jövevényekre.

Tofana di Roces (Ospizio Falzarego)

Az idegenek és falusiak tarka tömkelegében legott fel fognak tűnni egyes ruganyos, erőteljes alakok, kik a többiek közül kiválnak viharedzett barnább ábrázatukkal, csinosabb ruházatukkal és udvarias, értelmes modorukkal. Ok ezeknek az egetverő sziklaerődöknek kapusai és parancsnokai, a híres cortinai vezetők.

A Kleine Zinne északi fala (A falon a fox társaság)

Egy kis segítség a méretek érzékeléséhez (sárgával bekarikázva két hegymászópáros látható)

A vezetők az Alpesek legérdekesebb emberei; ők a beavatottak, kik ismerik az érintkezést hazájuk örök hatalmasságaival, ők a derekasság és önfeláldozás példaképei, kik ezer veszélynek néznek a szemébe, hogy a kezükre bizott életet megóvják minden bajtól annak az óriás arányú világnak megsemmisítő viszontagságai közt. Elszántságuk és szakértelmük olyan kiváló, hogy sokszor távoli exotikus világrészek hegyormain is becsületet és hírnevet szereznek szűk völgy hazájuknak és névtelen szülőfalucskájuknak. Ezért velük szemben leomlanak a társadalom korlátái, mert a kihez egy szívós kötéllel hozzáfűzöm sorsomat, a magam és minden szeretteimnek reményét, — annak nem csak erős karjára és ép érzékeire bíztam magamat, hanem egyúttal áldozatkész férfijellemére is; a ki engemet a legtisztább világ magányába, a megrendítő gyönyörűségek dús forrásához kisér, az nem szolgai vagy fizetett munkát végez, az barátom, még pedig igaz, hűséges barátom.

Siorpaes Pietro (A Rimbianco hágon)

Az ampezzói vezetők szembetünően különböznek a hóvidékek vezetőitől. Emezek a lassu, megfontolt nyugalom típusai; az előbbiek mozgékonyak és ruganyosak, mint a higany; külsejük is elárulja azt a macskaszerű ügyességet és gyorsaságot, melylyel a sziklákon mozogniok kell. A hóhegyek fehér nyugodalma és a Dolomitok rapszodikusan alkotott formái, a hegymászásnak egészen eltérő két neme így idomítják a velük foglalkozókat, kik úgy viszonylanak egymáshoz, mint a phlegmatikus a sanguinikushoz.

Sasso di Stria (déli fal)

Kevés szakmát találunk, melynek mivelői mesterségükben olyan tökélyt értek volna el, mint az ampezzói vezetők fegyelmezett kasztja a sziklák ismeretében. Eljárásuk olyannyira ügyes, hogy az merőben ösztön sugallatának látszik, pedig minden lépésük megfontolás és számítás tárgya. Vannak szabályaik, p. o. a sárga és vöröses szikla törékeny, a fekete szirt sikos és járhatatlan, — ha a hegy egyik oldalán lefelé hajlanak a kövek, a másik oldalon a rétegezésnél fogva jobbak a kapaszkodók, sat. — Van tehát alapos rendszer abban, a mi a laikus szemében olyannak tűnik fel, mint a szerencsés szimatolás a sziklák khaoszában, csakhogy ez a rendszer a távlatok teljes ismerete, a pompás szemmérték, hosszú gyakorlat és merész vállalkozási kedv („Schneid“) következtében ez embereknek vérévé vált és mozgásuk a 200—1000 méter magas szédületes falak ujjnyi széles egyenetlenségein nem az artista nyaktörő erőpróbája, hanem a tapasztalt, hidegvérű ősembernek müvészete. Ismerik a természetet teljesen, tehát nem is félnek tőle. A laikus gyakran hallatlan vakmerőségnek vagy emberfölötti ténykedésnek tart oly dolgokat, mi ezeknek az embereknek játék; majdnem úgy csodálkoznak a kezdő turisták, mint a jó Miksa császár 1493-ban az innsbrucki Martinswand falán, midőn a sziklák közé gurulva lemondott minden menekülésről és az őt megmentő zergevadászt, a derék Hollauert angyalnak nézte ügyességre miatt.

Pomagagnon

Bemutatom ez emberi alakba varázsolt kőszáli zergék közül azokat, kiknek nevével e könyvecskében találkozunk:

Az a magas sudárember, kinek termete csupa ruganyosság és hajlékonyság, mintha görög szobrász vésője alól került volna ki, — Dimai Antonio, (népiesen „Deo“) Könnyed mosolylyal, szűkszavú, de nyájas beszéddel üdvözli az idegent, — ő csak akkor van elemében, ha olyasmire vállalkozhatik, a miről már mindenki lemondott, vagy a miről még senkisem álmodott, mert az ő nyelvében a „lehetetlen“ szó ismeretlen. Vezetői könyvében minden bizonyítvány az elismerés és bámulat áradozása. Ha az angol alpesi club a svájczi Anderegg Melchiornak megadta a „king of the guides“ czimet, Antoniót megilleti a Dolomitok királyának czime. — St. Hubertus kastélyban zergevadász a fekete, göndörfürtű Siorpaes Pietro; ez a szürke szemű, vidám legény egy évtized óta hűséges kisérőm a sziklák világában. Valóságos ezermester, ki mindenhez ért és egyszerű száraz humorával és életrevalóságával derűt varázsolt vállalkozásaink legborusabb és legveszélyesebb pillanataiba is. Fivére, a tömzsi Giovanni Cesare („Santo“) majdnem vad tekintetével a naiv, temperamentumos ősember, ki a sziklákat úgy ragadja meg vaskezeivel, mintha fel akarná hengeríteni e hegyeket. Egyszerű lélek, de hűséges és vakmerő, ki életét odaadná azért, ki rábízza a magáét. Yerzi Agostino („Scèco“) igénytelenségénél és szerénységénél csak bátorsága és ügyessége nagyobb.

Az Eötvös lányok az elismert női hegymászók sorában (felső sor jobb oldalt Rolanda, bal oldalt Ilona)

Ezek valamennyien a 30-as éveik virágában vannak; mindenikben van valami természetes szeretetreméltóság, valami gentleman-like; jelenlétük sohasem zavarja a legnagyobbszerű természetnek élvezetét, hanem beleillik a hegyi világ összhangjába, mert ők a nyers veszélyekből lelki finomságot is merítettek és mert mindenik igaz ember, kinek helyén van a szíve.”

Szerzői ajánlás a két hegymászónőnek

Jankovics könyvét Eötvös Rolanda és Eötvös Ilona bárónőknek ajánlotta. A két hölgy neve nem véletlenül került kapcsolatba egy hegymászásról szóló könyvvel, hiszen Eötvös Lóránd a híres magyar fizikus, a torziós inga feltalálójának lányai kiváló hegymászók voltak. Eötvös Lóránd maga is a hegyek szerelmese volt és elismert hegymászóként járta az Alpok csúcsait, majd nagyjából 1895-től lányai Rolanda és Ilona is elkísérték őt. A lányok pár év apjukkal történő mászást követően önállóvá váltak és az 1890-es évek végétől kezdve már egyedül másztak vezetőikkel. Jankovics érezhető tisztelettel és elismeréssel mesél a két hegymászónőről, akik nevéhez számos csúcs első sikeres meghódítása is kötődik, így például a Croda di Misurina (2839 m), a Croda Liscia (2569m), a Torre Giovanni, a Campanile Antonio Giovanni (2714 m), a Punta Angello, az il Gobo (2560 m) és a Tofana di Roces (3225 m), amely a most bemutatott könyvben is szerepel. A szerző Eötvös lányok iránti tisztelete nem véletlen, hiszen teljesítményük a kor hegymászói között igazán kiemelkedővé tette a testvérpárt, a női hegymászók között pedig világszinten is jegyzett mászók voltak. Jankovics a Tofana di Roces első megmászásánál személyesen is jelen volt, igaz csak a hegy lábától, sokakkal együtt távcsövön keresztül kísérte az Eötvös lányok kiemelkedő teljesítményét. A könyvbéli ajánlás tehát egyfajta tisztelgés Eötvös Rolanda és Eötvös Ilona teljesítménye előtt.

A Dolomitokban

A csúcson

Jankovics könyvének első fejezetében általánosságban ír az alpinizmusról, ugyanakkor egy gondolata miatt, a megjelenést követően azért kapott kritikát is a mű. A szerző ugyanis azt írja, „a mi Kárpátainkban igazi alpinismus aligha fejlődhetik ki, mert azok magasság, kiterjedés és a nyújtott alpin problémák tekintetében a tulajdonképeni Alpesekkel nem versenyezhetnek; a Kárpátok csak előiskolát képezhetnek, de az egyetem külföldön van és ezért úgy kell tennünk evvel a sporttal, mint a középkorban tettünk a tudománynyal, mikor nem volt főiskolánk és eljártak ifjaink a Sorbonne-ra is, Bolognába is”. Kritikusai bár nyilvánvalóan elismerték, hogy az Alpok kiterjedése nagyobb a Kárpátokénál, ugyanakkor a magasságot és az „alpin” problémákat relatívnak tartották, azaz azt állították, hogy nem csupán a magasság az, ami valódi kihívást jelent a hegymászásban. Példaként a Magas Tátrát, a Retyezátot és a Fogarasi havasokat említik, amely a maguk 2500-2600 méteres magasságával is tartogatnak komoly hegymászó kihívásokat. A könyv további fejezetei, azonban egyértelmű elismerést kaptak, mind stílusát tekintve, mind tartalmilag. Jankovics az első fejezetet követően hat túrát ír le a Dolomitokból, amelyet vagy maga tett meg elsőként, vagy a nehézsége miatt elsőrangúnak ítélt meg.

Rolanda és Ilona mászás közben vezetőikkel

Jankovics Marcell első hegymászással foglalkozó műve, nem csupán azoknak lehet érdekes, akik vonzalmat éreznek a hegyek iránt. Jankovics szépirodalmi vénája jól érződik, így a könyv remek stílusú és olvasmányos, de emellett erősen áthatja a szerző hegyek iránti szenvedélye is a művet, mely miatt még inkább kedvelhetővé válik az. A hegymászás és az Alpok szerelmeseinek kötelező alapmű, de minden utazás iránt érdeklődő olvasónak is erőteljesen ajánlott könyv. Beszerezni fizikai valójában nem egyszerű, de szerencsére az ELBIDÁRIUMból bárki számára elérhető, szóval ritkasága nem lesz gát az érdeklődő olvasók előtt. Jankovics Marcell immáron másodjára szerepelt az ELBIDA projektben, de még mindig nem búcsúzunk tőle, hiszen pontosan az „Uttalan utakon” sikere miatt, további alpesi utazásról, hegymászásról szóló könyvei jelentek meg. A „Sasfészkek – Bolyongások a legmagasabb hegyeken” és az „Az Alpesek” című könyvei a magyar hegymászó irodalom két további alapműve, melyek közül az utóbbi annyira keresett kötet volt már saját korában is (1911), hogy gyorsan elfogyott az egész kiadás és egy-egy példányért valóságos hajtóvadászatot folytattak a hegymászás iránt érdeklődő olvasók. Szóval Jankovics rövidesen visszatér az ELBIDA projektbe, hiszen minden műve már a könyvespolcon várja türelmetlenül, hogy bemutatkozhasson az olvasók számára.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment