Bolyongások az olasz ég alatt

Minap esti lefekvés előtti szokásos internetes bolyongásom során, egy talán még 2017-ben készült Nádas Péter interjút olvastam, melynek aktualitását, az akkor megjelent „Világló részletek” című könyve adta. Az interjú egyik részében feltűnik Mezei Mór neve is, aki Nádas apai dédapja volt. Ennek kapcsán mesél maga az interjúalany Mezei Mór testvérének Mezei Ernőnek Kossuthnál történt látogatásáról és a történetben egy könyvcím is felbukkan. Olvasva ezt villant belém, hogy az említett könyv, a „Bolyongások az olasz ég alatt” című, az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteménynek is a része. Az elalvás során még emlékemben keresgéltem és vizuálisan fel is tudtam idézni a könyv látványát, majd elaludtam. Legnagyobb meglepetésemre, reggel ébredés után azonnal eszembe jutott az esti felfedezés, annak ellenére, hogy ekkor szellemi képességeim a normál működésem 10%-át sem érik el, azaz finoman fogalmazva sem vagyok egy szépen ébredő figura. Pár korty forró kávé azonban adott ahhoz kellő lendületet, hogy könyvtárszobámban még a munkába indulás előtt felleljem a rég elfelejtett könyvet. Az esti olvasmány ezzel meg is lett. Mezei Ernő könyve nem egy klasszikus útleírás, de mindenképpen sok érdekes dolgot mesél Olaszországról. A szerző régi álma teljesült 1876 őszén, amikor személyesen látogathatta meg Kossuth Lajost Baracconéban. Hazatérése után a találkozásról és az olasz út egyéb impresszióiról is, a már említett „Bolyongások az olasz ég alatt” című könyvében mesélt. A ma már különösen ritka könyv 1877-ben jelent meg Budapesten, Kunosy Vilmos gondozásában. A 171 oldalas műben illusztráció nem található. Könyvét a szerző, gyermekkori támogatójának, Szemere Miklós költőnek ajánlja, aki nem mellesleg 1874 nyarán maga is meglátogatta Kossuth Lajost Baracconéban.

Mezei Ernő (1875-ig Grünfeld Ernő) hírlapíró, országgyűlési képviselő 1850. május 1.-én született Sátoraljaújhelyen. (Egyes források 1851-et említenek a születés éveként.) Apja Grünfeld Ignác hivatalnok, míg bátyja Nádas Péter Kossuth-díjas író dédapja Mezei Mór volt. Iskoláit Kassán kezdte meg, de beteges gyermek lévén szabadidejét nem iskolatársaival, hanem olvasással töltötte. Középiskolája befejezése után a budapesti egyetemen jogot hallgatot. Már fiatalon írt a Sátoraljaújhelyen megjelenő lapban költeményeket, szatírákat. Írásai felkeltették Szemere Miklós költőnek a figyelmét, aki bátorította és megismerkedésük után beajánlotta az „Ellenőr” című akkori balközép napilaphoz. 1871-ben mint politikai vezércikkíró vállalt munkát az Ellenőr szerkesztőségében. 1873-ban Csávolszky Lajos akkori főszerkesztő kilépett az Ellenőr szerkesztőségéből és 1874. január 1-jén megindította a Baloldal című napilapot, majd 1874. április 1-jén ennek folytatását, az Egyetértést. Ekkor Mezei Ernő is e lap főmunkatársa lett és hosszú időn át meg is maradt a lap vezércikkírójának.

1878-ban mint a Függetlenségi Párt jelöltje lépett fel a gyomai kerületben, ahova maga Kossuth Lajos ajánlotta. Kossuth ajánlásában így írt Mezeiről: „Én Mezei Ernőt ugy elv és jellem, mint tudomány és képesség, mint hazafiság tekintetében kiválóan ama férfiak közé sorozom, kikre árva hazánknak annál nagyobb szüksége, van mentől bizonyosabb, hogy amaz álláspont, melyet a jövő országgyűlés a kormány desastrozus politikájával szemben elfoglaland jóformán a hazajövője fölött fog határozni. Én meg vagyok győződve, hogy Mezei Ernőben a tántorithatlan elvszilárdság az idők sulya által nagyon megkövetelt polgári bátorsággal és hű odaadással egyesül. A választó kerület nagy szolgálatot teend a hazának, ha Mezei Ernőt választja képviselőül.” Kossuth ajánlása fölért akkoriban egy szinte biztos mandátummal, így 1881-ben a miskolci déli kerület országgyűlési képviselőjévé választotta Mezeit. A képviselőházban az önálló hadsereg és az általános népoktatás mellett tartott beszédeivel, később pedig a tiszaeszlári perrel kapcsolatban az antiszemita izgatások elleni felszólalásaival tűnt ki. 1884-ig volt tagja az országgyűlésnek. A politikai cikkek és röpiratok mellett számos kritikai dolgozatot, útleírást, irodalmi és társadalmi értekezést tett közzé, a szépirodalmi lapokban pedig költeményei is jelentek meg. Olaszországi utazásáról önálló kötetként is megjelent 1877-ben a „Bolyongások az olasz ég alatt” című könyve. Az Egyetértés megszűnése után, 1910-ben a Pesti Hírlap szerkesztőségébe lépett át. Itt „Menenius Agrippa” álnéven több verses politikai szatírája is megjelent.

A Pesti Hírlapban közzétett egyik cikke miatt, melyet Lukács László miniszterelnök felmentése alkalmával írt, 1913-ban „királysértésért” perbe fogták s fogházra ítélték. 1914-ben, azonban amikor kitört az I. világháború egy királyi pertörlés következtében az ítéletét nem kellett letöltenie. Hatvannégy éven át írt. Utolsó korszakában a Pesti Hírlapnál még két nappal halála előtt is jelentkezett, hogy Gaál Gaszton magyar nagybirtokost, politikust halála esetén ő akarja elbúcsúztatni. Egy nappal Gaál Gaszton halála előtt azonban 1932. október 25-én, lefeküdt és végleg elaludt. Mezei Ernő a magyar hírlapírás aranykorának utolsó mohikánja 82 évet élt.

Részlet a könyvből:

„A Loretto névnek, hallatára a legtöbb olvasó bizonyosan azt a nevezetes dalmatiai helyet képzeli el, hová a keresztény, legendák legcsodásabbja szerint az angyalok egy egészen kész házat repítettek át országok és tengerek felett Palestina szent földéről. De be kell vallanom, hogy még sohasem tettem semmi zarándok utat hires bucsujáró helyekhez, és a szent dolognak tiszteletét csak abból a távolságból ápolom, melyről azt hittem mindig, hogy a szentségnek legszükségesebb feltétele. S kivált egy a magasból lepotyogó ház az égi áldásoknak oly gyakorlati értékkel biró neme, hogy a csodának legbuzgóbb hívőit is aligha nem bántja a gondolat, miért nem hullanak le ma is a magasból teljesen felszerelt házak, korunk divatához képest három- és négyemeletesek, Stein Náthán ur tornyaival, a melyeknek azután ők lehetnének tulajdonosai. Természetesen fölteszem, hogy a mi civilisált világunk el volna látva a kellő esernyőkkel is, melyekkel az ily kolossalis mannahullás ellenében megvédelmezze magát.

Mária-Lorettóm nem fekszik Dalmátiában, hanem Karinthiában, félórányi távolságra Klagenfurt városától. Kedves ismerősöknek látogatása, kik nyári tartózkodásul a „lorettói kastélyt” választották, volt az ok, mely a késő septemberi napok egyikén is ily hegyi kirándulásra vezetett. Legalább ez a tényeknek természetes, vagy inkább prózai magyarázata. De én hajlandó vagyok hinni, hogy a jó szellemeknek beavatkozása, a kedvező sorsnak munkája teszi azt, ha a természetnek választott szentélyeibe tudunk jutni. Mintha valóban láttam volna a Klagenfurtból Lorettóba vezető utón az erdőkből mindenünnen előlebegni a tarka, ékes tündérek seregét, virágkoszoruzott főkkel és érinthetlen foszló szárnyakkal, hogy örvendve üdvözöljenek birodalmukban , és diadalmi szárnyalással kisérjenek regényes székhelyökre. Ki is nem látta volna őket ottan!

Rendszerint nem szeretem a végleges ítéleteket a természeti tájképek jellegéről és nincs előttem gyűlöletesebb, sem nevetségesebb a Baedeckerek modoránál, a kik rövid epithetonokkal döntenek egy-egy vidék kelleméről. Azt hiszem, a természeti tájképek hatása attól függ, hogy mennyire vannak összhangzásban kedélyállapotunkkal. A mit az emberek szomorú képnek neveznek, meglehet a legmélyebb benyomást fogja gyakorolni kedélyünkre, épen mert szomorúságánál fogva leginkább egyezik meg lelkünk hajlamaival, és bántva, unottan fordulhatunk el oly helyektől, hol vigabb hangulatban önkénytelenül is a madarakkal versenyt fütyörésznénk. Kit a komor fenyvesrengetegek, kit mosolygó rózsabokrok fognak kielégíteni. De azt gondolom, a stájer és karinthiai vidékek minden hangulatnak meg tudnak felelni. Ők alkalmazkodnak saját kedélyállapotunkhoz, osztakozva szomorúságunkban és örömünkben, a mint másrészt hangulatunk fölött is uralmat bírnak nyerni és bóditva győzik le az ellenségesen lázongó indulatokat. Olyan vidékek ezek, hol a természetnek ős fensége csodásán vegyült az embernek alakitó hatalmával. Megmaradt az egésznek eredeti regényessége, a mikor a földnek gazdag művelése, az ekének és ásónak munkája azt a részletek bő változatosságával is ellátta. A hegyek nem oly vadak és kopárok, mint tovább Tirol égbegyuló bérczei, de nem is oly békések és szabályozottak, mint Ausztriának és Csehországnak halmos mezői. Olyan képet nyújtanak, mint a díszesen felöltözött, de csintalan vérü gyermekek, mikor eleven játékot űznek. Maga a folyton kavargó borulat, a hol a közökből és szakadékokból egyik felhő tolja a másikat, egészen úgy tűnik fel, mintha az unokák pajzán tréfára vetemedtek volna az ő bércznagyapjuk hálósapkájával.

A hegylánczolat mindkét oldalon felülmulhatlan összhangzatban húzódik. Hegy gyorsan követi a hegyet, mig távolabb előttünk a sorok teljesen összefogódzkodnak és egy balról jobbra, jobbról balra rohanó és tánczoló körré látszanak alakulni. Azt hihetnők, hogy a vig gyermekraj most bennünket készül bezárni. A széles völgynek közepén kocsinknak útja folyton egy csatorna mellett halad, melyet Klagenfurttól Lorettóig a wörthi nagy tóhoz vezettek s a fel-feltűnő ezüstös csillám, az előbuvó kék szalag, melyek a tónak vizét jelzik, nyugtalan vágyat ébresztenek bennünk, és egy közelgő paradicsomnak ígéretével töltik be lelkünket. A csatornának mindkét partján a hegyek oldaláig házak és villák fekszenek, a völgynek egész alsó része szorgosan meg van művelve és mindenfelől a munkásságnak, rendnek és jólétnek jelei tűnnek szembe. Félórai ut után a kocsi megállapodik. Egy omló várfal és egy elaggott tömör épület előtt állunk, olyan külsővel, milyen általában a régi német úri lakoknak sajátja. Ez a lorettói kastély és az egész Loretto is!

Tisztelt olvasó, ki utamnak leírását követted, most be kellene vezetnem a kastély bensejébe. De meg kell gondolnod, hogy czélunk nem teljesen ugyanaz, és én nem egy touristának szándékával jöttem a kastélyt megnézni. Ismerőseim vannak itt, kik az őszi napokra itt tartózkodásukat immár befejezni készülnek. Felsietek a lépcsőn és egy óriási csarnokba lépek, hol talán tánczoltak, dorbézoltak vagy a bajvivás nemes mesterségét gyakorolták az ősök. Mit tudom? Az elmúlt idők szele járja keresztül a termet, de nem látok senkit a jelenben élők közül, kit üdvözölnöm lehetne. Áthaladok a szemközti ajtón és a kastélynak erkélyén találom magamat. Óh feledhetlen látvány, mely onnét föltárult előttem! Földi paradicsom, egyesülése a legkedvesebb és legfönségesebb természeti szépségeknek. Csodás kép, oly életteljes és mégis oly befejezett, hogy művészetnek gondolhatnók, mely csak bámulatos hűséggel utánozza a természetet.

A kastély alatt leirhatlan pompában terül el a wörthi tónak tiszta kék vize, mely onnét mért földekkel nyúlik tovább egész a veldeni fürdőig, s a kastélyt majdnem teljes szigetté teszi. De főkép az a szép, hogy e kilátás nem terjed el beláthatlanul a vizek fölött, mi rendesen inkább nyomasztó benyomást gyakorol a kedélyre. Itt a partok a csatorna torkolatánál a kastélyról szelid hajlásban vonulnak a hegyekhez vissza, pompás szélességet engedve a tó medrének, s távolabb újra összeszorulnak, mig szemben a kastélylyal egy szélesen kiváló hegy teljesen bezárja a háttért. A viz úgy fekszik a hegyek keretében, mint egy gyűrűnek középső drágaköve, s a bérezek rajta elnyúló árnyától, a habjaiban tükröződő parti épületektől, a csinos uszodáktól a színnek és fénynek bűvös elevenségét látszik nyerni. A tekintet sehol sem vész el a határozatlan távolba, viz és hegység sehol sem válnak elmosódott körvonalokká. A messzebb fekvő havasoknak gyöngéden előtűnő árnyalása úgy illeszkedik az előtért elfoglaló kedves zöld hegyekhez, mintha köpönyeggel védenék a viruló tenyészetet. És a magasból, le a tónak áttetsző ágyáig, valamennyi nagy őselem, az ég, a levegő, a viz és a föld csodásán sugárzó összhangzattal vegyülnek a tiszta panorámába.

Talán kár volt a leírásba fognom, mert hasonló kísérletek élénken sajnálnom engedik azt, hogy nem vagyok megáldva nagy költői képességekkel. Elég, hogy őszintén és igazán bámultam volt az erkélyről, és csodálkoznom kellene, hogy a bámulásnak vége is szakadhatott. Egy comme il faut tárczairó aligha nem azt mondaná, hogy emberi léptek zaja, ilyen-amolyan hangok zavarták meg magasztos lelkesültségében. De megvallom, a tárczák irályfordulatainak nem tudok hitelt adni. Minden szép vidék olyan természetes diadalérzettel szokott eltölteni, mintha egy teljesen uj felfedezést sikerült volna tennünk. Mégis nyugtalanság ragad meg. Oly sejtelmünk van, hogy a bűvölő tájék közepeit még egy uralkodó léleknek, egy jó geniusnak, egy tündéri hatalomnak kell megjelennie, mely hozzánk emberi hangon szóljon és érzel­meinket nyilatkozni hallja. És már csak hidd el olvasóm, hogy a mi megzavarta fellelkesült bámulásomat, az a sejtelemnek teljesülése volt. Magyar fürdőlevelezők obligát feladatul ismerik megírni azt, hogy abban és abban a hires fürdőben amott a hegyek mögött — van ott három viskó, tiz fürdővendég és a nemzet bárójának valami lokális utánzata — melyik nagysámnak méltóztatik a kénköves víznek használatával egész hóditó szeretetreméltóságát kifejtenie. Te benned, tisztelt olvasóm, talán volna is valami kandi kiváncsiság; de mikor a természet legédesebb igézete kiragad a fogalmak és érzelmek közönséges régióiból, valjon egyébről lehet-e kérdést tenned, csak láttam e a tündérek királynéját, ki sugár koronával övezi fejét, s könnyű csónakban lebeg a vizek fölött? És ha megjelennek a csodás kék szemek, valjon illethetnek-e még oly kérdések, hogy ki ő vagy honnét való, mintha közönséges fürdővendéget kellene tudakolnod? Nézd a magasban az égnek kékjét, mely annyira át van szőve fénynyel és világossággal; nézd alatta a távoli hegyek kékjét, melyen az árnyak méla borúja ül, és nézd a tónak kékjét, mely elsötétül előtted, mintha egy boldog titkot akarna örökre magába zárni, nézd hogyan olvadnak össze illatos könnyű árnyalatokban s ugyanakkor a világosnak és setétebbnek különbsége hogyan tükröződik az éggel a tóban — s nem kell-e azt hinned, hogy a mesék országába jutottál örök szépséggel, örök boldogsággal és örök élettel? És ha a kék igézet közepeit megjelennek a kék szemek, tele az élettel, a szépséggel és boldogsággal, nem fogod-e ottan visszatükrözve látni a világot, az eget, a földet az ő hegyeivel, a tónak vizeit és tovább a megnyílt ég fölött a paradicsomot és a megnyílt tó alatt a poklok mélyét? Mit kérdezhetsz többet?

Ám miről is beszélek ? Érzem, hogy az olvasónak érdekét csak akkor szabad igénybe vennem, ha azt a napnak történetével igazolni tudom. De van-e az ilyen napoknak, melyek a lelkesedés és bámulat leggazdagabb forrásait fakasztják kebelünkben, valóban történetük ? Ha szándékom volt elbeszélni, mit tettem Lorettóban az életnek egy kiváltságolt napján és a szives olvasó el is kisért megérkezésemig: miként folytassam azt? A nap folytonosan előhaladt, délre és estére vált és a nap minden részének meg volt tartalma érzelmekben és gondolatokban, de a napnak haladását észre nem vehetjük s az érzelmek úgy látszanak, örökké egyformán léteznek. A gazdag részletek, az arányos változatosság, melyek minden körültekintésnél uj és uj szépségeket engednek felfedezni, megóvják a figyelmet az elfáradástól. Minduntalan fölébredt a teljes és közvetlen kielégitettség érzete, melyet a művészet semmiféle alakban, egyedül csak a természet képes nyújtani. És mintha az ég teljesíteni akart volna minden kívánságot, ott tartózkodásom napján minden fényváltozatnak és minden színárnyalatnak engedett helyet. Megérkeztemkor a láthatár borult volt, csak itt-ott látszott ki a felhők küzül a derült tiszta ég. Majd mintha a fénynek és a sötétségnek harcza szabályzott csatarendben igyekezett volna létesülni, az egyik oldalon megindult az eső, mig a másik szélen a napnak sugarai aranyos nyílvesszőkként haladták meg a kéklő boltozatot. Ismét teljesen sötét lett, a felhők vastag rétegekben tornyosultak egymás fölé, villámot és mennydörgést hordva méhökben. Azután rá, mintha megijedt gyermekek lettünk volna, kiket vigasztalni kellene a gerjesztett félelemért, a viharos felhők ragyogó párázattá és bíboros foszlányokká oszoltak szét, megtöltve a képzeletet az esti alkonynak legvarázslóbb titkaival. A tónak tükre egy csodás kaleidoskop szinpompáját mutatá; egymásután halványszürke, kék és zöld, sárga, piros, fekete széles sávok szelték keresztül a vizet és azt gondolhattuk, hogy a víznek tündérei, a nymphák és nereidák emelnek ünnepi állványokat, állitanak porphir és gránit oszlopokat és tűznek ki tarka diadallobogókat. Mennyi eltemetett kincs néz fel onnét a viz mélyeiből! Arany és ezüstbányák, kristályaknák és csillogó gyémántmezők terülnek el egymásután a legnagyobb változatossággal a szemek előtt.”

A rövid idézetből is látszik, hogy Mezei Ernő olaszországi utazásának a leírása, nem hagyományos útleírás stílusban íródott, hanem szinte költői képek sorozatával mutatja be az utazása során átélt élményeit. Pontosan emiatt volt rendkívül elismerő a művel szemben a korabeli újságokban több helyen is megjelent kritika és emiatt volt oly népszerű az olvasók körében is, különösen a női körökben. Semmiképpen nem egy hagyományos turistabeszámoló az biztos. Mezei útja során bejárta az országot, de művében az utazás, számára kedves epizódjairól és élményeiről írt. Így mesél az olasz nőről, Velencéről, a pisai Campo Santoról, a Kossuthnál tett látogatásáról, a Wörthi-tónál található Mária Lorettoról és megannyi apró olasz élményről és benyomásról. Olvasás közben elsőre furcsa a stílusa, de ha az olvasó „elkapja a fonalat”, akkor különleges olvasmányélményben lehet része és eközben a kor Olaszországáról is számos érdekes információt ismerhet meg. A könyv egyik valóban különleges fejezete a Kossuth Lajosnál tett látogatás leírása.

Az ELBIDA projektben nem ez az első Kossuth látogatásról (is) szóló könyv. Nagy kedvencem Vértesi Károly olaszországi utazása során ugyancsak meglátogatta Kossuthot és írt is róla „Úti képek Olaszországból” című művében. Emellett talán az egyik leghíresebb Kossuth látogatás kapcsán megjelent könyvről, a „A czeglédi százas küldöttség Kossuth Lajosnál Baracconeban, Olaszországban” címűről is meséltem már itt a blogban, amikor is a távollétében képviselőnek választott Kossuthnak a képviselői megbízását (melyet már előtte jelzett, hogy nem fogad el) egy ceglédiekből álló küldöttség, a tiszteletük jeléül személyesen vitt ki Baracconéba. Mindkét Kossuth látogatás leírása érdekes, de Mezei Ernő beszámolója egészen más. Mezei és Kossuth bátran mondható, hogy barátok voltak. Kossuth bár meglehetősen arisztokrata volt az emberekkel való érintkezésben és ritkán volt leereszkedő velük, Mezeit igen nagyra becsülte. Kortársai és munkatársai közül alig tegeződött néhánnyal, de Mezeit barátjaként kezelte és így is szólította. Éppen ez a szoros összhang és kölcsönös nagyrabecsülés az, ami jól érzékelhető a látogatás leírásából és ezért más az eddigi Kossuth látogatások bemutatásához képest.

Sokáig csak rakosgattam a polcon Mezei művét, de most a Nádas Péterrel készült interjú hatására belevágtam és nem bántam meg. Nem lett kedvenc, de mindenképpen olvasmányélmény volt. Egy különleges szerző, különleges könyve, mely ma már különösen ritka, bátran mondhatom, hogy igazi kuriózum. Az utóbbi hetekben sok-sok határidős hivatali teendőm miatt, örülök annak is, ha vállalt heti egy bejegyzésemet sikeresen teljesítem az ELBIDA projektben, így most ezt a művet nem volt időm elektronikus formátumúvá alakítani, de biztos, hogy amint egy kicsit lassul a mókuskerék, akkor közkincsé teszem Mezei Ernő munkáját az ELBIDÁRIUMban. Reményeim szerint jövő héten érkezik az új bejegyzés, és nem mellesleg közeledik az ELBIDA projekt hatodik születésnapja is, így gőzerővel készülök egy igazán különleges mű bemutatására az évforduló kapcsán, amelyet sok-sok év keresgélés után, nemrég sikerült megszereznem.

FRISSITÉS: MÁR ELÉRHETŐ AZ ELBIDÁRIUMBÓL A MŰ