Egy hadifestő emlékei 1914-1918

Vannak könyvek, amelyeket amikor először sodor elém a sors, azt gondolom róluk, hogy ez nem passzol a gyűjtött témámba, így nekem ez nem kell. Az online könyvvásárlások alkalmával természetesen nincs lehetőség beleolvasni, belelapozni a könyvekbe, így ezen döntések sok esetben megérzés alapján, nem ritkán pedig, ismerethiány birtokában történnek. Gyűjtés közben tanul a gyűjtő. Zádori István könyvével is így jártam. Először amikor találkoztam vele, azt gondoltam, csupán egy ritkább I. világháborús könyv, így otthagytam és tovább léptem. Amikor Szöllősy Aladár „Szerb hadifogság” című könyvén dolgoztam, akkor került Zádori István elém. Nem kellett sokat olvasnom művéről, hogy rájöjjek, igenis kell nekem ez a könyv. Természetesen mondanom sem kell, hogy könyveim zöme, nem bármikor és bárhol megvehető kötet, így ha egyszer tévesen döntök és otthagyom, lehet hónapokat vagy éveket kell várni a következő megvásárolható példányra. Végül aztán sikerült és ma már gyűjteményem része, Zádori István „Egy hadifestő emlékei 1914-1918” című, remek és csodásan illusztrált kötete. Nem egy klasszikus útleírás, hanem sokkal inkább olyan, mint egy útinapló, amelyben a szerző utazásai során rögzíti élményeit. Zádori a háború hivatalos rajzolójaként és festőjeként bejárta a központi hatalmak minden országát, számos főhadiszálláson, harctéren és városban járt és eközben művészetével örökítette meg az I. világháború apró, de annál izgalmasabb momentumait, arcokat, tájakat és eseményeket. A könyv 1933-ban jelent meg Budapesten a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában. A könyvből 650 példány a Hazai Papíripari R.T. famentes papírján, Révész és Ehrlich nyomóducaival készült, emellett pedig sorszámozva és a szerző aláírásával jelent meg. A gyűjteményben található könyv a 452. sorszámú. A 247 oldalas könyvben, 206 kép található, melyek természetesen a szerző alkotásai.

Zádori István grafikus és festő, 1882. január 15-én született (eredetileg Weisz István néven) Nagykikindán. Apja Weisz Gyula, míg anyja Jokly Sarolta volt. A középiskolai tanulmányainak befejezését követően banktisztviselőként dolgozott, de közben már munka mellett a budapesti Mintarajztanoda tanfolyamain képezte magát. 1906-ban Párizsba költözött, ahol az École des Beaux-Arts-ban folytatta tanulmányait. 1909-1910-ben Firenzében tanul, majd hazatér Budapestre, ahol 1910 karácsonya után feleségül vette Sonnenberg Bertát, akivel élete végéig együtt is marad. Az első világháború kitörésekor bevonul, majd ezredével a szerb hadjáratban vesz rész, ahol azonban tüdőlövést kap és megbénul a fél karja. Jó pár hónap tábori hadikórház és budapesti gyógyulást követően a sajtóhadiszállásra kapott beosztást.

Ő lett a háború egyik hivatalos rajzolója és festője. Ebben a minőségében a háború alatt sokat utazott, sok helyszínen megfordult és rengeteg képet készített. A háborút követően forradalmi riportrajzokat készített, majd a kommün bukása után Weimarban és Münchenben élt. Magyarországi visszatérését követően alapító tagja lett a Szinyei Merse Pál Társaságnak. 1938-tól ismét elhagyja az országot és Hollandiában telepszik le, ahol egészen a második világháború végéig él. Ezt követően hazatér és könyvek illusztrálásával foglalkozik, de folyamatosan rajzol és fest is. 1951-ben Kossuth díjjal ismerik el művészetét. Élete hátralévő éveiben csendes és alkotó életet élt. 81 éves korában, 1963. május 24-én, Budapesten hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Budapesten töltött szabadságom alatt, a hadikórházban volt önkéntes ápolónőmnél, Semsey grófnőnél voltam látogatóba. Említette, hogy ők most egy Vöröskereszt misszióval Konstantinápolyba mennek, s meghívott, nem volna-e kedvem velük menni. Természetesen nagyon megörültem ennek a lehetőségnek. Jelentettem ezt Hoen tábornoknak, aki támogatta minden kívánságomat s küldött is egy „nyilt parancsot”, amellyel hat hétre Konstantinápolyba vezényelt. Ellenszolgáltatásul Enver pasa és a török kormány tagjainak portrérajzait kérte a Hadilevéltár részére.

A németek akkor indították az első „Balkanzug”-ot Berlinből Konstantinápolyba, Szerbián és Bulgárián keresztül. Első szakasza volt az a majdan megnyitandó Berlin-Bagdad vonalnak. A régi Orient-Expresst pótolta és háromszor hetenkint járt. Január hó 29-én éjfélkor indultunk, reggel értünk Belgrádba, délben Nisbe, innen Pirotig vadregényes sziklaszakadékok között száguldott a vonat, este ½ 10-kor Szófiában voltunk. Bolgár területen éjjel puskalövés érte a hálókocsit és éppen a 13-as ágy feletti falat lőtte keresztül. Másodnap este értünk Konstantinápoly falaihoz a Jedi Kule-kapunál (Héttorony), majd végig a Marmara-tenger partján kerültük meg Sztambult. A „Pera Palace”-ban szálltunk. Legényemnek is szobát nyittattam, hogy kipihenhesse a hosszú út fáradalmait. Reggel, amikor megkérdeztem, hogyan ízlett neki a finom fehér ágy, meg a selyempaplan, hát bevallotta, hogy nem mert belefeküdni, nem neki való az ilyen úri dolog. Leterítette a földre, az ágy elé, a köpenyét és azon aludt. Ezt ugyan olcsóbban is megszerezhette volna, mint a „Pera Palace” drága szobájában.

Az első nap jelentkezésekkel telt el: a konzulnál, az osztrák-magyar nagykövetnél, őrgróf Pallavicini Jánosnál, akit később portretíroztam, majd a Militärkommandón Pomiankovsky tábornoknál. Azután sétáltunk Perában és Galatában és megnyílt előttünk a kelet világa. Pera, az európai negyed, a követségek palotáival, a Grande rue de Pera forgalmával, de azért a nagyszerű paloták között kis piszkos faházakkal és fényes üzletek és áruházak mellett kis butikokkal. Galata a keveréke mindama képzeletnek, amit a Levante szó bennünk ébreszt. Lárma, üvöltés, piszok és az összes népfajok kaleidoszkópszerű keveréke. A nagykövet dragománt adott mellém, hogy itt tartózkodásom alatt mindenben segítségemre legyen.

Már másnap nagy eseményre virradtunk. A török trónörökös titokzatos módon öngyilkos lett. Reggel történt az öngyilkosság és orientális szokás szerint még aznap délben temették. Ezt a ritka látványt, a török birodalom utolsó trónörökösének temetését, Sztambulban néztük végig. A császári palotából hadihajó hozta a Boszporuson át. Sztambulban alakult a menet, amelyben a kormány és az összes hatóságok fejei vettek részt. A legmeglepőbb volt a mód, ahogyan a holttestet vitték. Udvari emberek, felemelt karral, magasan a fejük felett hozták s körülötte az eunuchok tömege lépkedett. Azután rengeteg feketeruhás ember, akikre azt mondták itt, hogy ezek mind testvérei. Különösen színes kép volt a papok tömege: a darócba öltözött dervisektől a fényes pátriárkákig. A temetés után a Hagia Sofiába mentünk. A mecset előtti kútban muzulmánok kezüket és lábukat mosták, mielőtt a szőnyegekkel és gyékényekkel teli hatalmas templomba léptek. Nekünk, hitetlen gyauroknak, filcpapucsot kellett cipőnkre húzni. De láttam ravasz törököket is, ezek – úgy látszik – modernebbek voltak s hogy ne kelljen fuszekliban járniok, állandóan sárcipőt hordtak s a mecset bejáratánál ezekből csak kiléptek.

Délután a császári türbét látogattuk meg, amelybe három órával előbb a trónörökös holttestét helyezték el. Rajtunk kívül senki sem volt ott.

Konstantinápoly olyan lenyűgözően szép, fekvése minden más városét annyira felülmúlja, hogy elhatároztam, háború után idejövök és legalább egy évig itt maradok. Azóta sok minden változott, de főleg a törökök. Akkor mindenki fezt viselt s ha az ember emeleti ablakból nézett az utcára, olyan volt, mintha pipacsokkal volna minden teleszórva. A nők kék ruhában, fekete fátyolban jártak, ami mögül csak a szemük látszott ki. Nagyon ravasz viselet volt, mert minél titokzatosabb, annál izgatóbb. Enver pasa népszerűségéhez sokban hozzájárult, hogy szigorúan betarttatta ezeket a vallás diktálta szabályokat. Nőnek napnyugta után nem volt szabad az utcán járni, színházba, moziba csak külön, számukra rendezett előadásokra mehettek. Sőt a villamosok is két részre voltak osztva. Az elülső, elfüggönyözött rész volt nők számára fenntartva és ebbe férfinek szigoruan tilos volt a belépés.

Gallipoliba akartam kimenni ott harcoló tüzéreinket rajzolni, de mire Konstantinápolyba értem, az angolok visszavonultak és a mi tüzérségünk már visszajött onnan. Így hát kihajózásukat rajzoltam a kikötőben. Darukon engedték le a hajó magas fedélzetéről a nehéz tarackokat és ugyanígy, a hasuk alá kötött ponyvákban lógva, a lovakat. Szegény állatok úgy meg voltak rémülve, hogy a levegőben szabadon lógó lábaikkal még kapálódzni is elfelejtettek. A tüzérség parancsnoka, egy osztrák kapitány, sajnálta, hogy nem két nappal hamarább érkeztem, török vasfélholdat tűzött volna a mellemre, annyit küldtek neki szétosztásra, hogy az utolsót már kénytelen volt tisztiszolgájának adni.

Megismerkedtem Hegyei Géza zongoraművésszel. Felesége előkelő származású görög asszony, évtizedek óta éltek Konstantinápolyban. Ő maga udvari karmester és a szultán gyermekeinek zongoratanára volt. Szalónjában zenedélutánokat rendezett, amelyeken igen exkluzív török és európai társaság gyűlt össze. Hegyeiné feleségem kedvéért, ki erre az útra elkísérhetett, külön női zsúrt rendezett, hogy alkalma legyen török hölgyekkel megismerkednie. Ezek nagyrészt Svájcban vagy Párizsban nevelkedtek, több nyelven beszéltek és a török határon túl fátyol nélkül jártak.

Hamdullah Subhy bej, a török-turáni társaság elnöke és baráti köre volt rendes esti társaságunk. Ismail Siny bej festőművész, a konstantinápolyi művészeti akadémia tanára, Beha Essad bej, egy fiatal szmirnai mérnök, aki akkor nászúton volt, s míg ő velünk töltötte estéit, felesége, ki nem jöhetett férfitársaságba, fent a hotelszobában kénytelen volt egyedül vacsorázni. Beha Essad egyébként a legszebb török férfiak egyike. Olajbarna arcából, szeme körül sötétbarna árnyalattal, hosszú fekete szempillák közül, kék szemek világítottak ki. Zürichben végezte a műegyetemet, nősülni azonban csak török szokás szerint nősülhetett. Menyasszonyát esküvője napjáig nem láthatta fátyol nélkül. A leánykérést itt az anyák végezték el, a flört ismeretlen. A többnejűség pedig tisztán gazdasági kérdés, amennyiben minden feleségnek külön háztartásra volt joga. A szultánon kívül már csak egynéhány nagybirtokosnak volt több felesége.

Török ismerőseink vezetésével természetesen sokkal érdekesebb volt a városban járni, Sztambul sikátoraiban sétálni és a mecsetek keleti misztikumában gyönyörködni. Hajókirándulásokat tettünk Szkutariba, az ázsiai partra, a Boszporuson Rumili Hisszár hatalmas tornyaihoz. Sokat rajzoltam, tájat, utcarészleteket, mecseteket.

Elmentünk a táncoló és üvöltő dervisek kolostorába is. Alacsony teremben kis négyszögletes tér, profán hasonlattal élve, nem nagyobb egy bárparkettnél. Köröskörül egyszerű deszkapadok a nézők számára. A „parketten” guggolva ültek a dervisek fehér köntösben és hosszú, hegyes süvegben. Az előimádkozó egyhangú dalba kezdett, melyet a többiek átvettek, egy-kettő kisdobon és fuvolán kísérte. Lassan-lassan és egyenkint felemelkedtek s lehúnyt szemmel és széttárt karokkal előbb lassú ütemben, majd mind gyorsabban és gyorsabban forogtak egyhelyben saját tengelyük körül. Előbb halkan, majd mind hangosabban, végül üvöltve és szédületes gyorsan forogva hirdették Allah jóságát és hatalmát, mellyel a forgó világot elárasztja. Egyik-másik már összeesett és fekve maradt. Három különféle szektába tartoztak a dervisek: táncolók, éneklők és üvöltők. Az éneklő dervisek monoton, folyton erősödő dallamra, keresztbevetett lábaikon a földön ülve, csak a felső testüket mozgatták az önkívület legvégső fokáig. Míg az üvöltő dervisek paroxizmusukban már késekkel hasogatták testüket. Por, fület hasogató lárma és izzadságuk szaga töltötte be a szűk helyiséget.

Egyik déelőtt díszszemle volt a Szeraszkeriat (hadügyminisztérium) hatalmas udvarán. Az osztrák-magyar tüzérséget, amely Gallipolinál oly sikeresen küzdött, szemlélte meg Enver pasa. Díszszemle után Pomiankovszky tábornok bemutatott neki s megkérte, ülne nekem egy portré-rajzhoz modellt. Miután megkérdezte, mennyi időre van szükségem, másnap reggel 8 órára hívott magához, amikor egy órát nekem szntelhet. Természetesen a díszszemléről is készítettem rajzot, majd megismerkedtem ott Széchenyi pasával, a török tűzoltóság főparancsnokával is. A „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István fia volt ez az alacsonytermetű, kedves öregúr.

Enver pasa kint lakott a boszporuspart villanegyedben és hosszú kocsiúton jutottam ki hozzá. Február közepe volt s bár állandóan derült kék volt az ég és sütött a nap, elég hideg volt.”

Zádori a mozgosítás első napján Budapestre utazott a szolnoki művésztelepről, hogy jelentkezzen ezredénél, a 29. honvéd gyalogezrednél. Századparancsnoki rangban végül a 29. népfelkelőezredhez került. 1914. augusztus 13-án indult el a frontra, ahol nagyon hamar már tényleges háborús helyzetben találta magát. 1914. november 23-án parancsot kapott, hogy embereivel a 6. dandár támogatására, támadja oldalba a szerbeket. A hadmozdulat során azonban megsérül. A találat a nyakán érte, a golyó pedig a jobb tüdőn keresztül a vállán hagyta el a testét. Súlyosan megsérült, karja lebénult. Hazatérését követően a Mária Terézia-téri hadikórházba került, ahol első látogatója Szinyei Merse Pál volt. 1915. március elsején főhadnaggyá leptették elő. A sérülését követően, hónapokig lábadozott és úgy tűnt lehet véget ér a „katonai karrierje”. A sors azonban úgy hozta, hogy remek művészi képességeinek köszönhetően a 4. hadsereghez, mint hadirajzolóként és hadifestőként kapott beosztást. Valójában Zádori első világháborús kalandjai ekkor kezdődtek el igazán. Küldetései során járt Lengyelországban, Törökországban, Olaszországban, Galíciában, Romániában és Oroszországban, de például megbízatást kapott arra is, hogy részt vegyen I. Ferenc József bécsi temetésén és dokumentálja azt, de jelen volt IV. Károly király koronázásánál is, ahol a koronázási ünnepség mellett a megjelenő vezetőkről is portrét kellett készítenie. A mozgalmas, sok utazással és kalanddal tarkított világháborús évek eredménye pedig számos rendkívüli rajz és festmény lett, amelyek mai szemmel, igazi művészi kordokumentumai az I. világháborúnak.

Említettem bejegyzésem elején Szöllősy Aladárt. Aki emlékszik rá, ő a 32. népfelkelő ezred tisztje volt, aki ugyancsak a szerb fronton harcolt ahol hadifogságba került. Milyen érdekes az élet. Két magyar festő, mindketten a szerb fronton egy népfelkelő ezred tisztjeként harcolnak. Egyik november 23-án megsérül, a másik december 14-én fogságba kerül. Majd ennek az eseménynek a hatására, mindkettejük élete alapjaiban megváltozik, de mindkét új élethelyzet eredménye egy-egy kiemelkedően különleges könyv. Az írásuk és művészetük összefonódása pedig együttesen rendkívüli kordokumentumokat eredményezett. A „Szerb hadifogság” és az „Egy hadifestő emlékei 1914-1918” az első világháborút feldolgozó művek két igazán különleges képviselője tehát.

Zádori István nem csak remekül rajzolt, de jól is írt. Bár könyve első mondata az, hogy „Nem vagyok író”, de ez ne tévesszen meg senkit, hiszen remekül írt. Első írásai a képeinek szöveggel való illusztrálása volt, amit csupán saját szórakozására még annak idején lábadozása alatt írt. 15 évvel a háború befejezését követően azonban naplójegyzetei, levelei és képszövegei révén, amolyan visszaemlékezés gyanánt, megírta az „Egy hadifestő emlékei 1914-1918” című könyvét. Mondhatom bátran, hogy nagyon jól tette. Remek könyv, melyet magával ragadja az olvasót és történeteinek köszönhetően a háború egy egészen más arcát ismerhetjük meg. Lebilincselő történet egy hadifestő sok utazással, és kalandokkal teli világháborús éveiről. A könyv illusztrációja pedig egészen páratlan. Bátran ajánlom mindenkinek, azzal a megjegyzéssel, hogy nem egyszerű és semmiképpen nem olcsó dolog a beszerzése a könyvnek még ha sikerül is. Zádori István az ELBIDA projekt szempontjából egykötetes szerző, így búcsúzunk tőle, de biztos vagyok benne, hogy a világháborúk eseményei még sok olyan izgalmas és utazással tarkított művet eredményeztek, amelyek a jövőben is szerepelni fognak az ELBIDA projektben.