Szerb hadifogság

Utazásról szóló művek sokféle módon születhetnek. Vannak szerzők, akik tudományos célból indult utazásuk eredményeiről vagy éppen felfedezéseiről számolnak be, vannak, akik munkavállalás céljából utaznak egy országba és az ott átélt kalandjaikról, élményeikről mesélnek, de nem ritkán előfordul az is, hogy szenvedélye vagy hobbija által vezérelve utazik valaki a föld eldugott szegletébe, majd könyvben mesél az ott látottakról. Az útleírások jelentős köre előre tervezett utazásokról szól, de van egy szűk szegmens, amely valamely váratlan, jellemzően előre nem tervezett élethelyzetek eredményeként születik. Szöllősy Aladár festőművész, „Szerb hadifogság” című könyve egy ilyen mű. A festőművész szerző 1914. december 16-án Belgrádnál esett szerb hadifogságba, Niŝben regisztrálják, végigéli az albán halálmarsot és végül több olaszországi állomást követően, szabadul. Fogsága történetéről egy drámai erejű írásában számol be, amely amellett, hogy egy rendkívüli kordokumentum, kiváló útleírás is Albániáról, amiről nagyon kevés hasonlót találunk ebből az időszakból. A könyv 1925-ben Budapesten jelent meg a Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság gondozásában. A 135 oldalas mű olvasmányélményét tovább emeli az illusztráció, amely 42 darab a szerző saját maga által festett képének, színes és egyszínű reprodukciója.

A szerző életéről nagyon keveset tudni. Ami biztos, hogy Szöllősy Aladár festőművész, grafikus az erdélyi Retteg településen született 1879. február 6-án. Középiskoláit Kolozsváron és Besztercén végezte, majd művészeti tanulmányait először magánúton végezte, végül európai tanulmányútjain csiszolta, mélyítette el tudását. 1897-től Budapesten alkotott, elsősorban arc és csendélet képeket festett.

Az első világháborúban a 32. népfelkelő gyalogezred tisztjeként szolgált. A szerbek szerémségi betörése alkalmával Kupinovonál esett át a tűzkeresztségen. 1914. decemberében már Belgrádban van, ahol hadifogságba esik. Először Niŝbe szállítják társaival, majd 1915 őszén, Szerbián és Albánián át az olaszországi Cittaducalei hadifogolytáborba kerül. A fogság alatt is alkotott, olyannyira, hogy 1917-ben még kiállítást is rendezett a fogolytáborban. 1918 márciusában szabadult. A háború utáni időszakról gyakorlatilag csak annyi információt találtam, hogy pénzügyi főtanácsosként dolgozott és emellett a festés is az élete része maradt. További életéről nem találtam információt, sőt még halál időpontja is ismeretlen.

Részlet a könyvből:

„Október 29-én reggel 6 órakor már útra készen álltunk s egy negyed kenyeret és egy kevés savanyú rakiját (pálinka) kaptunk egész napi élelmül. Útunk Podujevo falun vezetett keresztül, melynek arnauta lakossága van s kölönösen a fiatalok között nem egy klasszikus szépségű termetet és fejet láttunk.

Gyűlölik a szerbeket s irántunk nagy rokonszenv látszik tekintetükből. Útunk a Rigómezőn vezetett keresztül. Szép, termékeny föld, de nincs kellőleg művelve s itt-ott csak egy tanya látszott a pusztaságban.

Hosszú, fárasztó út után este nyolc óra felé értünk Pristinába, hol az óriási sár s a város utcáinak rettentő rossz kövezése keservessé tette ugyan a bevonulásunkat, de Pristina esti világításban s valódi török jellegével nem volt érdektelennek mondható. Minden fogalmat meghaladó bűzös sártengeren keresztül értük el a város szélén levő török kaszárnyákat, hol egy óriási istállóban nyertünk elhelyezést, de a nehéz úttól kimerülve s átázva, a nagy, szellős helyiségben alig találtunk pihenést. Lábunkat a sok gyaloglásban a cipő és csizma feltörte s orvosaink, kik közül néhányan már itt csatlakoztak hozzánk, alig győzték sebeinket kezelni.

Másnap reggel kiadatott a rendelet, hogy a magyarok, németek, lengyelek s a horvátok egy része hagyja el az istállót s a sáros udvaron felállított sátrakba költözzék át s közülünk csak Aggházy százados, ki sebesülése következtében mankóval járt, maradhat bent az istállóban. Csak miután Aggházy százados kijelentette, hogy ily körülmények között nem kér a kedvezményből, engedték meg, ha a cseheknek és szerbeknek – akiket egy kórház céljaira szükségelt helyiségből kitettek – ott magunk között helyet adunk. A nagy istállóban tüzeket raktunk s úgy szárítottuk nedves ruháinkat. Az őrnagy megengedte, hogy bevásárlás végett néhányan a városba mehessünk. A szép fekvésű város török jellege még megmaradt. Lakossága kevert s az uccákon törökök és arnauták csoportokban tanakodnak a helyzet felett.

A város karcsú minarettjei nyúlnak az ég felé s hirdetik Allah dicsőségét. Szűk uccái a keleti élet sok jellegzetességét mutatják. A házak többnyire egyemeletesek, könnyedén, fából épültek, kis erkélyekkel és sűrű rácsos, lefüggönyözött ablakai a hárem misztériumait zárják el idegen szemek elől. Sokféle bazár, kávéház s azok előtt úgyszólván az uccán pad, melyen keresztbefont lábakkal, látszólag egykedvűen szívja pipáját a török, de mindjárt szimpatikusan pislongat felénk, midőn óvatosan odasúgjuk neki, hogy „magyar”.

A szerbek hadi helyzete folyton rosszabbodik s mind közelebb halljuk az ágyúdörejt s a „kitüzelés”-ből utóvédharcra következtetünk. Prisztinán a szerbek ismeretlen okokból arnautákat végeztettek ki s a mi parancsnokságunk is annyira óvatos, hogy egyes társainknak, kik a városban kis fehér arnauta sapkákat vásároltak, azok viselését megtiltotta.

November 1-én végre szép napos időben indultunk ismét útnak. Feltört lábaim miatt az út egy részét szekéren tehettem meg, s a mellettem haladó arnauta hajcsár, törve a szerb nyelvet, részvéttel érdeklődött sorsunk iránt. Mikor megtudta, hogy a mellettem ülő Sarkady Sándor bajtársammal együtt magyarok vagyunk, odakuporodott elénk a szekérrúdra s amit nem tudott szerbül kifejezni, azt őszinte örömtől csillogó szemeivel fejezte ki. Éreztük, hogy ez a fiatal arnauta kész lett volna megszabadulásunkat is elősegíteni, de a szerb csendőr – akiket a szerbek az albán támadástól való félelmükben kézigránáttal is elláttak – még a beszélgetésünket is megtiltotta.

Útunk a Rigómezőn (Kosovopolje) vezetett keresztül, amelyen mintegy 5 évszázaddal ezelőtt Hunyady János seregei Murad szultán csapataival harcoltak. Most mellettünk vágtat el a szerb Drina-divizió trénje. Délkelet felől heves ágyútűz tompa moraja jelzi, hogy a bolgárok dolgoznak s táplálja bennünk a reményt, hogy még kiszabadítanak. Nyugat felé, a Montenegró határán levő Avlat hegység hóval borított csúcsai látszanak. Dél felé haladva Liblján vasúti állomáshoz értünk, hol az ügyesebbek egy kis élelemhez és dohányhoz jutottak. Innét még indultak dél felé vonatok, de nem mehetnek messze, mert mint halljuk, a mi csapataink Kragujevácot, s a bolgárok Nist és Uszkübőt elfoglalták, s ez utóbbi város elfoglalásával ez a vasútvonal „holtvágány” lett. Ezen a vasútvonalon szállíthattak volna esetleg bennünket Uszkübön keresztűl Szalonikibe, de ennek lehetőségétől elestünk. Amily nagy örömet okoz kedvező harctéri helyzetünk, épp oly szenvedésnek nézünk még elébe, bármerre is visznek bennünket.

Délfelé haladva, szép vidéket zár be az előttünk levő Ljubeten hegységnek 2700 méter magas csúcsa. Délután 5 órakor érkeztünk az érdekes fekvésű Stimlje faluba, melyet a lakosság nagy része kiürített. A török minarettjei mellett ott áll a hegyen a kis szerb templom. A cseheket és szerbeket házakban helyezték el, míg mi magyarok egy török épület pelyvával teli istállójában pihentük ki fáradalmainkat.

November 2-án reggel 7-kor indultunk tovább s mai útunk nem lett volna nehéz és hosszú, de az eső, mely mint Isten csapása kísért bennünket, feláztatott mindent s Suvareka faluba érve, a patak partján felállított nedves sátrakban, egy kevés szalmán, alig tudtunk nyugalmat találni.

November 3-án szép napos időben indultunk el délnyugati irányba s útunk magas hegyeken, kiirtott tölgyfaerdők között, még a törökök által épített kitűnő utakon és hidakon vezet keresztül. Kelet felől még látszanak a Ljubeten magas csúcsai s északnyugat felé a montenegrói havasok zárják el a láthatárt, de amint a nap által aranybronzszinűre festett tölgyfairtványok felett dél felé tekintünk, magas hegyek alján ott fehérlik Prizren vára, mai útunknak célja. Délután két órakor szép napos időben vonúltunk be Prizrenbe. A festő fekvésű város a Sar-dagh hegy északi lejtőjén épült s a Drin folyónak egy mellékfolyója szeli át. A város felett vár a multak emlékét őrzi, s alatta vagy 22 karcsú minaret jelzi, hogy a város nagy részét törökök lakják.

Az eddigi piszkos, lakatlan falvak után jól esett látnunk egy ilyen szép és élénk forgalmú várost, melyet a mi érkezésünk még élénkebbé tett. Sok piros fezes és különböző színű turbános török férfi s mindkét nembeli széparcú gyermekek állottak sorfalat útunkon, de a 13-14 évesnél idősebb lányokat s nőket nem emlékszem, hogy láttam volna. A város nyugati részén levő s még a török-szerb háború alkalmávalösszelőtt óriási kaszárnyában helyeztek el bennünket. Érdekes mozgalmas élet fejlődött ki másnap reggeltől kezdve a kaszárnya előtti úton.

Forralt tejet, szalepet, vagyis gyökérből készült édeskés italt, főtt gesztenyét és főtt vackort, kukoricakenyeret, almát, diót, rakiját, ratlukat (szultánkenyér), dohány, gyapjúharisnyákat (csorapé) és keztyűt hoztak ide az élelmes törökök, többnyire gyermekek s élénk zsivajjal kínálgatták árúcikkeiket. Csevapcsicsot, vagyis apró kolbász vagy lepény alakra formált vagdalt birkahúst a vevő előtt roston süt egy török s mi kíváncsian kóstolgattuk az ismeretlen ételt. Cipészek és borbélyok is jöttek, ez utóbbiak szappanhab nélkül, csupán meleg vízzel, ügyesen borotváltak.”

1914. június 28-án Gavrilo Princip nacionalista szerb diák merényletet követett el a főhercegi pár ellen. Szarajevóban, Moritz Schiller boltja előtt a merénylő elővette fegyverét és lőtt. Az első lövés Ferenc Ferdinánd nyaki főütőerét érte, míg a második felesége Zsófia hercegné hastájékát. Mindketten életüket vesztették. A merénylet szikraként szolgált egy amúgy is feszült történelmi helyzetben, így a szarajevói terrorakció után egy hónappal az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadta a Szerb Királyságot, amely lényegében az első világháború kezdetét jelentette.

Szöllősy az 1914-es mozgósítás első napjaiban Désre utazott, majd belépett a 32. gyalogezredbe. Rövidesen a szerb hadszíntérre vezénylik a csapatot, amely Szávakölpénynél (Kupinovo) esik át a tűzkeresztségen. A hiányos felszerelésű sereg, jelentős veszteségeket szenvedett el a jól felszerelt szerbekkel szemben, de mindennek ellenére haladtak előre. 1914 novemberében Oskar Potiorek megindítja harmadik támadását a szerbek ellen, hogy a tél előtt még sikert érjen el. A jelentős erő és utánpótlási fölénynek köszönhetően, ez esetben siker koronázza az offenzívát és Radomir Putnik tábornok feladja Belgrádot. 1914. december 1-én az osztrák-magyar haderő diadalmasan vonul be a városba. Szöllősy Aladár ezrede egy nappal később foglalja el helyét a városban. A siker azonban nem tart sokáig, hiszen Putnik és a szerb sereg ellentámadásba lendül, amely eredményeként december 16-án visszafoglalja a várost. Szöllősy és számos magyar társa ekkor esik fogságba. A szerbek Szöllősyt és hadifogolytársait Belgrádból egyenesen Niŝbe szállították, ahová 1914. december 19-én éjfél körül érkezik vonatuk. Szöllősy Aladár naplója, illetve műve, időben ezen a ponton veszi kezdetét.

A niŝi hadifogolytáborban a magyar foglyok aránya nagy volt, amely annak volt az eredménye, hogy Belgrád visszafoglalásakor az utóvéd feladatokat többnyire magyar népfelkelő ezredek és hadtápzászlóaljak látták el. A szerb fogva tartók sem emberséges bánásmódjukról voltak híresek, de emellett óriási gondot jelentett a betegségek, elsősorban a tífusz és a kolera folyamatos jelenléte. Korabeli fogolynaplók részletesen számolnak be, hogy milyen jelentős mértékben terjedt a betegség a táborban, amely kezelésére sokszor nem állt rendelkezésre semmi. Barabás Béla „Magyar hadifoglyok élete orosz és olasz földön” című könyve szerint voltak táborok ahol a foglyok hatvan százaléka veszett oda betegségben. 1915. október 7-én a központi hatalmak, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és a frissen a szövetségbe csatlakozott Bulgária egy összehangolt támadást indított Szerbia ellen, ami nem csak a hadihelyzetben hozott változást, hanem a foglyok életében is. A koaliciós csapatok elől a szerbek hátrálni kezdtek, eközben pedig a Bolgárok megakadályozták, hogy a Szalonikiben partaszálló csapatok segítséget tudjanak nyújtani a szerbeknek. Niš ekkor már nagyon közel volt az eseményekhez, ezért a szerb hadvezetés úgy döntött, hogy kiürítik a hadifogolytábort. 1915. október 14-én már a fogolytáborban is sejtik, hogy el fogják rendelni a kiürítést. Október 16-án válik biztossá a dolog, amikor kifüggesztik a táborban a rendeletet a tervezett kiürítésről. Szöllősyék lázasan kezdenek el készülődni, hátizsákot varrnak, hogy a náluk lévő tárgyaik egy részét legalább magukkal tudják vinni. Október 19-én, 10 hónapnyi niš-i tartózkodás után veszi kezdetét Szöllősy és társai nagy útja.

A Nišből Valonáig tartó embertelen gyalogút két hónapig tartott, majd ezt követte a tengeri út. Valonából a „Dante Alighieri” nevű olasz óceánjáró hajóval viszik Szöllősyéket tovább, keresztül a messinai tengerszoroson egészen a Szardínia északnyugati csúcsánál lévő Asinara szigetig. Szöllősy1915. december 19-én száll partra, azonban nem marad sokáig, mert 1916. január 4-én elszállítják először a „Terranova” nevű hajó fedélzetén, majd később a „Derna” nevű hajóval Civitavecchia városába. Innen vonattal Róma és Terni érintésével érkeznek meg, az Abruzzói hegyek között fekvő Cittaducaléba. A szerző a fogságából hátralévő idejének gerincét itt tölti, majd „harmincad magával” a Nápolytól délkeletre lévő Muro-Lucanoi táborba kerülnek. Innen már a szabadulás előszeleként a Pisa melletti Calci táborába kerül orvosi kivizsgálásra, majd 1918 márciusában Como-ba, ahonnan aztán, 1918. március 29-én este indítják őket útnak vonattal Svájc felé, ahol a „kicserélés” megtörténik. Szöllősy Aladár nemsokkal később tér vissza Budapestre, így zárul „három és negyedévnyi” hadifogsága története.

Szöllősy könyvének végében még megjegyez néhány beszédes adatot a szerb-hadifogolyparancsnokás hivatalos kimutatásából. Ezek szerint a szerb hadifogságba jutott 62.000 ember közül már csak 35.000 fő indult el Albániába (nagy része a betegségek és egyéb okok miatt meghalt, illetve kb. 6000 fő kiszabadult). A tengeren 500-600 ember veszítette életét, majd 1917-re mikor Asinara-szigetéről Franciaországba szállították a hadifoglyokat már csak 17.000 ember élt. A fogság további idejében ez a szám apadt 7.000 főre, azaz lényegében minden 10. ember élte túl a szerb hadifogság e kegyetlen utazását.

Természetesen Szöllősy könyvét olvasva, bár egyértelmű belőle, hogy folyamatosa tarolt a halál, de az is kiderül, hogy a tisztekkel egészen más volt a bánásmód. Nekik sem volt könnyű, sokan haltak meg közülük is, akár a hegyeken való átkelés, akár a tengeri út vagy akár a fogolytáborban tartózkodás során, de még mindig több kedvezményük volt és ez által esélyük a túlélésre, mint egy „egyszerű” katonának. A könyvben tehát valójában egy tiszt útját kísérhetjük nyomon, de azért időről-időre egyértelműen lehet érzékelni Szöllősy leírásából a végtelen komoly emberáldozatokkal járó halálmenet drámaiságát. A mű végén olvasható egy 264 névből álló névsor, mely a szerb hadifogoly tiszteket sorolja fel, jelezve azt is, akik a fogság alatt vesztek oda. A „nagy út” kezdetének 10. évfordulója alkalmából 1925-ben egy összejövetelt szervezetek a szerb hadifogoly tiszteknek Budapesten, ahol egy bizottságot is választottak tagjaik közül azzal a céllal, hogy a volt hadifogoly tisztek közötti kapcsolatokat ápolják, és számukra összejöveteleket szervezzenek. A bizottság elnöke Aggházy Kamil nyugalmazott alezredes, míg tagja Rajner Zoltán, Mánássy Miklós és Szöllősy Aladár lett.

Szöllősy könyve, mely ugyancsak a halálmenet 10. évfordulójára jelent meg, egy egészen lebilincselő olvasmány. Egy klasszikus útinapló egy semmiképpen nem klasszikus utazásról. Izgalmas, olvasmányos és drámai. Szöllősy, művében nem vágja a szörnyűségeket naturálisan az olvasó arcába, de a sorok között, elejtett mondatokból és a lejegyzett „tábori hírekből” egyértelműen érzékelhető, hogy ez az utazás sok ezer ember életét követelte. A szerző saját maga által festett illusztrációval a könyv tehát egy egészen kivételes olvasmány, egy igazi kordokumentum az I. világháború egy drámai momentumáról. Talán mondanom se kell, de meglehetősen ritka könyv Szöllősy műve, így csekély esély van arra, hogy valaki fogja magát, leugrik a sarkon lévő antikváriumba és megveszi azt. Persze soha nem kizárható egy ilyen esett sem, de a valószínűbb az, hogy többen lesznek azok akik vágynak rá, hogy elolvassák, mint azok akik be is tudják szerezni. Szerencsére ez esetben már rendelkezésre áll az MTDA archívumában egy elektronikus példány, így aki olvasni szeretné, de nem tudja beszerezni, az itt letöltheti elektronikus formátumban a kiváló művet. Szöllősy Aladártól most búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen a témába vágó műve több nincs, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy jónéhány, hasonlóan izgalmas „kényszerű” utazás történetével fogunk még találkozni a blogban.