Képek Ázsia Keletéről

Ázsia mindig is vonzotta az utazókat, de ha egy kicsit mélyebbre tekintünk, akkor láthatjuk, hogy motivációjuk sokféle volt. Egy részüket az ismeretlen területek felfedezésének a vágya hajtott, de voltak olyanok is, akiket éppen vadászszenvedélyük, tudományos kíváncsiságuk, munkájuk vagy éppen egy kínálkozó munkalehetőség vitte messzire hazájuktól. Persze előfordult olyan is, aki minden magasztosabb cél nélkül, csupán az utazás öröme, a kaland miatt indult Ázsia valamely eldugott szegletébe és voltak olyanok is, akiket valami kényszer sodort a különös földrészre. Nem ritkán azonban, konkrétan a tanulás, a tapasztalás vágyával vágtak bele szakemberek hosszú utazásokba, és elsődlegesen más kultúrák, más népek, más országok valamely szakmai szempontú megismerése volt az előre megfogalmazott cél. Most következő szerzőnk Kertész Károly Róbert is, tanulni indult a Távol-Keletre, szerette volna szemtől-szemben megismerni az ott élő népek építész művészetét. Tanulmányútja során gyakorlatilag megkerülte a földet, de az érdeklődése középpontjában a keleti népek örökbecsű és halhatatlan építészeti alkotásai álltak. 1905 karácsonyán indult feleségével a hosszú útra, majd a következő hónapokban bejárják Ceylon szigetét, Indiát, Burmát, Jáva szigetét, Sziámot, Kínát és Japánt majd Amerikán keresztül tértek haza. Utazásukról hazatérve írja meg, „Képek Ázsia Keletéről – Pillanatfelvételek egy világkörüli sétáról” című művét. A könyv 1906-ban jelenik meg Budapesten, a Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság gondozásában. A parádés kivitelű, mindösszesen 208 oldalas műben, a 2 színes és 2 fekete melléklet mellett, további 170 szövegközti képet talál az olvasó.

Kertész Károly Róbert építész, államtitkár, utazó, tanár és szakíró, 1876. június 9-én született Budapesten. Középiskolái elvégzése után, 1898-ban a budapesti műegyetemen építészi oklevelet szerzett. 1900 és 1908 között a műegyetemen az ókori építészet tanszékének asszisztense és tanársegédje volt. 1903 és 1906 között több nagy utazást is tett, mely során bejárta a Távol-Keletet, Amerikát és Európát. 1908-ban a vallás- és közoktatásügyi minisztériumba került, ahol előbb műszaki főtanácsosként az építésügyi osztály vezetője lett, majd 1912-ben osztálytanácsosnak, 1918-ban pedig miniszteri tanácsosnak nevezték ki.

1918-ban a műegyetemen Kelet Ázsiai Építőművészet tárgykörben magántanári képesítést szerzett. 1916-ban IV. Károly király koronázásának művészi és műszaki munkálatait vezette. A világháború kitörésekor önként jelentkezett frontszolgálatra, majd a szerb hadszíntérre került. Többször kitüntették, megkapta a III. oszt. Vaskorona-rendet, a II. oszt. polgári érdemkeresztet, a II. oszt. Lipót belga királyi rend parancsnoki keresztjét a csillaggal, az olasz királyi korona-rendet, a svéd királyi csillag-rend parancsnoki keresztjét a csillaggal, az osztrák nagy érdemkeresztet és a német becsület-rend lovagja címet is. 1922-ben a kultuszminisztérium művészeti osztályának vezetője, majd 1923-ban helyettes államtitkára, később államtitkára lett.

Építészeti tevékenységében is kiemelkedőt alkotott. Sváb Gyulával közösen tervezte a gödöllői premontrei gimnáziumot. Számos tervpályázatot nyert. Weichinger Károllyal együtt készítették el a budapesti Városközpont terveit, majd később az új Városháza tervpályázatán is ketten nyertek, de aztán a tervek nem valósultak meg soha. Weichingerrel közösen alkották meg a lőrinci erőmű lakótelep terveit is. Kertész Károly Róbert tervezte a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepen a Napraforgó u. 9. szám alatti házat. Építészként is számos díjat kapott, később a Magyar Mérnök és Építész Egylet építésügyi szakosztályának elnöke is lett. Az 1930-ban tartott építész világkongresszus elnöke volt.  Szerteágazó építészeti munkái mellett, sokoldalú irodalmi tevékenységet is végzett. A most bemutatott „Képek Ázsia Keletéről” című műve mellett, Japán művészetéről és Ceylon építészetéről is jelentek meg írásai, de emellett 1916-ban megjelent a „Nemzeti építőművészet” című könyve is. Házasságából pontosan nem tudni hány gyermeke született, de egy biztosan mégpedig Kertész Róbert újságíró, aki az ELBIDA projektben is bemutatott „Feltámad a félhold” és „Hajók és hősök” című könyvek szerzője volt. Kertész Károly Róbert 1951. augusztus 28-án, 75 évesen, Budapesten hunyt el.

Részlet a könyvből:

„A legjellegzetesebb városok egyike Madura. Míg Tuticorinból odarobog velünk a vonat, egy csalódáson is túl kell esnünk.

A nyugati ember fantáziájában India mint a természeti szépségek szakadatlan láncolata él. Hát ez alapos tévedés. A vasút mellett sivár, kopár földek terülnek el. A homok izzik, a világos napfényben agave- és kaktuszbozótok merednek élettelenül a forró, tikkasztó levegőbe, hellyel-közzel silány rizsföldek terpeszkednek. Majd dombos vidék következik, bozótokkal benőve, – a földmívelés minden jele nélkül. Óriási sziklatömbök hevernek szanaszét, mintha valami óriás szórta volna el ezeket, hogy az unalmas egyhangúságot némileg megszakítsa.

Madura környéke már termékenyebb. Rizs- és szántóföldek váltakoznak. Szállodáról persze szó sincsen. A vasúti állomás közelében fekvő Dak-Bungalowban találunk szállásra. A főbb utcák, utak szélesek, a többi zeg-zug. Akkora élet mindenütt, hogy vásárnak beillik. A férfiak magas szikár növésűek, csaknem egészen fekete testszínnel. Az arcok zordonak, sötétek. Az assszonynép szintén karcsú. Korán öregszenek. A harmincéves nő már vén asszony számba megy és határozottan visszataszító.

De még a fiatalabbját is elcsúfítja az orr bal cimpáján áthúzott arany vagy réz orrkarika. Az öltözékük ellenben festői. Sötétpiros lenge szövet, melynek végeibe fekete vagy aranysávok vannak beleszőve. A férfiak turbánja többnyire fehér, – a lelógó végek szintén aranynyal átszőve. Ez a sok vörös szín, melyet még a sárga, lila és zöld tarkít, életet hoz a sötét tömegbe.

A nyüzsgő élet a nagy pagoda kerületében éri el a tetőpontját. A pagoda szó az indus Bhagawati (istenháza) szóból ered és az egész épületcsoportra vonatkozik. A madurai pagoda hatalmas falak által bekerített négyszögletű elrendezés. Ennek oldalhosszai 254 és 219 méter. A falakon kilenc gopura emelkedik. Kilenc bejárati kaputorony, melyek legmagasabbja 77m. magas. Ezek a kaputornyok a délindiai építészet egyik legsajátságosabb alkotásai. Magas alépítményről emelkednek, – lépcsőzetesen visszaugorva, emeletsorokat alkotva. Az összbenyomás talán leginkább a meredek piramiséval hasonlítható össze.

A szerkezeti, alátámasztó tagok azonban elveszni látszanak a túlságba menő plasztikai dísz alatt. A falsíkokat teljesen elborítják az istenalakok, félistenek, szentek, mithoszi hősok teljesen kidomborított szobrai. A szem elveszti a mérlegelőképességet, kusza kaosz áll előttünk, melyben kiigazodni is alig bírunk. Vibrál előttünk az egész alkotmány, – nem bírunk megkülönböztetni. A nyugodt harmóniát, a tagok arányosítását, a tagozatok díszítésében az ellentétek hatását, a szerkezeti részek érvényesülését és indokolt díszitését, az architektura aesthetikájának eme alapkellékeit hiába keressük. Európai szemre az indiai gopura soha sem fog kedvező hatást gyakorolni.

Az indusnak azonban más a lelki világa, más a szépérzéke e tekintetben is. Neki szükséglet a halmozás, a formák túltengése, – még a szigorúan vett értelem rovására is. Ebben találja a nagyszerűséget, azt, ami az ő isteneihez méltó. A görög templomot egyszerű oszlopaival, nemes párkányzatával, csekély szobrászati díszítésével alighanem lenézné, szegélyesnek találná.

Amint közelebb lépünk a bejárati gopurához, látjuk, hogy az alépítmény anyaga tömör faragott kő, a fölötte emelkedő emeletsorok égetett agyag. Ebből készültek az összes plasztikai dekorációk is. A vakító napvilágításban sárgásan izzik az egész épület, a cikornyás ábrázolások éles, bizarr árnyékot vetnek. Közelről a kép még nyugtalanabb.

A bejárati kapun áthaladva háromhajós oszlopcsarnokba lépünk. A kőoszlopok magasak, karcsúak, tisztára falformákat mutatnak. Sajnos fehérre vannak meszelve. Ezt a barbarizmust nincs jogunk a hinduk szemére vetni. Hiszen hány európai műemléknél tapasztaljuk sajnálattal, hogy a kevésbé műértő utókor, – néha vallási türelmetlenség következtében is, a legértékesebb, legbecsesebb freskókat, domborműveket egyszerűen bevakolta, bemeszelte.

A hármas oszlopcsarnokban tolong a népség. A kőpadlón kétoldalt vásáros bódék. Árulják a szentelt virágokat, csokrokat, fűzéreket, olajat áldozati ajándékképen. Árulnak szöveteket, olcsó vásári ékszereket, sárgaréz és üvegből, bádogból préselt tarka szentképeket, gyümölcsöt, – rizst a templom elefántjai részére. Két hatalmas elefántot épp most mosdatnak a templom őrzői az oszlopcsarnok végében. Amint ezen áthaladtunk, meg is szűnik a tájékozóképességünk. Keskeny, sötét folyosókon, udvarokon megyünk át, kisebb-nagyobb szentélyek előtt, mindenféle szörnyalakú istenségek szobrai, tarka képei mellett. Egyszerre csak kiérünk egy szabadabb helyre.

Négyoldalt árkádsor, középen négyszögletes vízmedence. Ez „az arany liliomok tava”. Az árkádsor falain szentképek és India leghíresebb pagodáinak látképei. A vízmedencéhez levezető lépcsőkön a hívők imádkoznak és végzik szent mosakodásaikat. Belépnek a vízbe, megérintik két tenyerükkel a víz felületét, aztán jobb kezükkel szemüket, orrukat, fülüket és szórják hátukra a vizet. Az oszlopcsarnok egyik részében egy szent férfiú tanítja a népet. Vagy harmincan állnak, de leginkább guggolnak körülötte. A keleti ember nem szeret állni, – inkább leguggol. Ha két ember találkozik az utcán és hosszabb beszélni valójuk van, mind a kettő leguggol és úgy csevegnek.

A szent ember a rendesnél is soványabb, száraz alak, az aszkéták lázban égő, villogó szemeivel. Élénken, vadul gesztikulál, hangja rikácsol, megcsuklik. Rémes dolgokat mesélhet. Hallgatói kidülledt szemekkel, mély csendben, mozdulatlanul lesik szavait.”

Kertész Károly Róbert könyve remek olvasmány, de saját korában azért kapott kritikát is. Cholnoky Jenő a korabeli kritika szerzője két dolgot emelt ki. Egyrészről azt, hogy tele van általános, sokszor már leírt, semmi újat nem hozó résszel, például a hajóútról, az odaút állomásairól, Hong Kongról és Pekingről, a riksa kulikról, a halottégetésről, a tengeri betegségről és számos egyéb epizódról. Számomra ezek a részek sem voltak unalmasak, de az tény, hogy sok útleírást olvasva, azonos vidékek bemutatása során vissza-visszaköszönnek már ismert elemek. Ez Kertész Károly Róbert könyve esetében sem volt másképp. Cholnoky azonban másrészről azt is megemlíti, hogy az indiai rész, illetve a Japánról szóló fejezet számos újdonságot, érdekes és értékes ismeretet is rejt magában. Kertész építészként, a Távol-Kelet építészetének tanulmányozása céljából érkezett a vidékre, éppen ezért számos olyan rész van a könyvben, ahol egy építész szemüvegén keresztül ismerhetjük meg a térséget és annak híres vagy kevéssé híres épületeit. Japánban már nem csak építészeti, hanem egyéb művészeti területekről is részletesen ír, de az utcai élet, a japánkert, a lakóházak belső berendezése és a japán emberek bemutatása is helyet kap a műben. Sokoldalú és szerintem kimondottan olvasmányos könyv, annak ellenére, hogy néha elkalandozik Kertész az építészeti elemzés olyan mélységeibe, amely egy átlagos olvasó számára már sok lehet. Összességében amúgy Cholnoky Jenő kritikája sem negatív kicsengésű, sokkal inkább a kettősséget emeli ki, azaz a középszerű és átlagos valamint a kedves modorú, eleven és újszerű kettősségét. Nem szakértő olvasóként azonban véleményem szerint érdekes és élvezetes a mű, a képmellékletek és illusztrációk pedig, kimondottan élményszerűvé teszik a könyv olvasását.

Furcsa a mű tagolása is. Az indulástól kezdve nagyon hamar Ceylonba érünk, majd a rövid ceyloni tartózkodás után azonnal Indiában találjuk magunkat. Indiáról, az ott tartózkodásról és az ott látottakról ír a legbővebben Kertész. Ezt követően pár oldal alatt letudja Jávát, Sziámot és Kínát, majd ismét egy hosszabb blokk következik Japánról. Japán után Amerikába utazik a házaspár, de a hatalmas országról, ahogy a szerző is fogalmaz, már csak egy útilevelet kap az olvasó. 7-8 oldalban letudja Amerikát és a hazaút kezdetét Kertész. Szóval valóban igaz a könyv alcíme, tényleg csak pillanatfelvételeket kapunk egy világkörüli sétáról. Van ország, amiről egy hosszabb és van ország, amiről csupán egy rövid pillanat erejéig ad betekintést az olvasónak Kertész.

Mindezzel együtt egy kimondottan izgalmas és olvasmányos könyv, Kertész Károly Róbert „Képek Ázsia Keletéről” című műve. Sajnos azonban az érdeklődő olvasók vagy hosszas böngészés után rábukkannak egy példányra és sokszor meglehetően borsos áron megveszik és elolvassák, vagy kihagyják ezt a könyvet, hiszen elektronikus formátumban még nem sikerült fellelnem sehol, így csak kevesek számára fog valódi olvasmányélményt nyújtani Kertész különleges műve. Reményeim szerint idővel ez az akadály is meg fog szűnni, de addig ezzel a helyzettel kell beérni. Kertész Károly Róberttől búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen utazással kapcsolatos műve ez az egyetlen volt, ugyanakkor Ázsia és a Távol-Kelet még sokáig velünk marad. A vidék sokakat csábított és szerencsére sokak írásban is rögzítették élményeiket, így bőséges irodalma van ezen utazásoknak, és ahogy már eddig is, ezt követően is időről-időre az ELBIDA projektben is bemutatok egyet. Hamarosan tehát biztosan visszatérünk a legnagyobb és legnépesebb földrész valamely különleges országába.