1905. július 3-án, 30 férfi és 15 nő indult Budapestről egy több mint 10000 kilométeres északi tanulmányútra. Az utazás 45 fős, elsősorban tanár csapatának tagja volt Stiller János, azaz Stiller J. Bernardin főgimnáziumi tanár is, aki nem először szerepel már az ELBIDA projektben. A szerző utazásról hazatérve írja meg, szokásához híven rövid formában, az „Az éjféli nap országaiban” című művét, mely csakúgy, mint Stiller további könyvei, különösen ritka kötetnek számítanak. A mű véleményem szerintem 1906-ban (bár a könyvben évszám sehol nincs, de erről majd később) jelent meg Gyöngyösön a szerző kiadásában. A 61 oldalas könyvet Hercog Ernő Ármin nyomdájában nyomtattak és egyetlen kép sem található benne. Stiller J. Bernardinról ebben a bejegyzésben nem írnék újra mert az ELBIDA projektben az „Svájc havasai között” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható
Részlet a könyvből:
„Esti 11 órakor a nap fénye vesztett erejéből, mint nálunk alkonyatkor szokott és erősen hanyatlani kezdett; ez tartott 12 óráig, majdnem a tenger szinéig hanyatlott. Összeolvadt sz ég a tengerrel s a tenger hűen visszatükrözte az ég képét. A nap, mint izzó rubinttömeg ragyog, a víz felszinén is látunk másik napot, sőt harmadikat is. Lángba borult az ég s a tenger fodrai, mint a mélységből előtörő lángok kavarogtak. A mesék világába képzeli magát az ember. A csodás hegyalakulatok, a leírhatlan színű felhőzet a nap körül az égen – majd a nap felhők mögé bújik s ilyenkor miféle árnyékolások; közelebbi hegyeket bíbor fedi, kissé távolabb violaszínbe megy át, míg a messze távolban sötétbarna színben mutatják körvonalaikat, mintha kimetszve volnának az égre. A hajó fényözönben halad, mely ezerféle megnevezhetlen színben csillog. Ezt nem lehet elbeszélni, nem lehet elképzelni, még ha látjuk is, azt hisszük, álmodunk.
Tréfás kedélye, szeretetreméltósága miatt kedvelt K. esperes úr, mint egykor Józsue, oda szólt: Állj meg nap! A nap megállt, szinte megállt a gondolkodásunk is, csak gyönyörködtünk, éreztünk. Fél óráig állhatott a nap egyazon helyen, aztán kelet felé haladva, újból megtette körútját az égen. A hőmérő 10 C. fokot mutatott s oly világos volt, hogy könnyen lehetett olvasni.
A magyar ember, ha öröm éri, hogy öröme még teljesebb legyen, iszik egyet – nagyot. Ittunk mi is, szerényen pöncsön kezdtük. Jó kedvünk kerekedett, megeredt a tósztok árja, éltettünk mindenkit, éltettük a napot, azért, mert nekünk ezt a sóvárogva várt örömet megszerezte, majd amint kedvünk még nagyobb lett s mivel norvég kapitányunk a magyar nemzettel hasonlóan búsúlt s így volt ok a búfelejtésre, a viskire fogtuk és mulattunk, mulattunk. A kapitányt megtanítottuk a csárdás táncra, nagy örömükre azoknak, kik alattunk az éjféli nap élvezése után nyugodni óhajtottak. Nem használt semmit a figyelmeztetés, hogy a magyar ember, ha jókedvű lesz is, de a kocsisra vigyáz (féltek, hogy a kapitánynak baja lesz). Mosolyogtunk aggodalmainkon, mulattunk, nem is lett más baj – csak néhányan betegek lettünk.
Solbergfjordon keresztül Tromsöt még elértük szerencsésen. Tromsőből menet jobb kézt hagyjuk Ulfsfjordot, Lyngenfjordot, eljutunk a Kaagsundba. Ezután már hajónk erősen ki volt téve az északi tenger szeszélyinek, ugyanis bal oldalt Söröen szigetet kivéve, nem igen voltak szigetek s így a tenger hullánverését nem fogták fel. A vidék szomorú volt, a természet kihalt, lehangolt, hiányzott a hegyek szórakoztató képe s már nem annyira hegyek voltak, mint inkább óriási kőgátak mintegy oda dobva a természettől, hogy a tenger hullámainak ostromát megtörjék. Rideg, kopár, százszorosan megrepedezett sziklák. Nem sokáig alhattam a mulatság után, mikor mély álmomból egyszerre csak nagy zúgásra, beszélgetésre ébredek fel.
Hajónk eszeveszetten táncolt, fel akartam kelni, de nem birtam. A fejem zúgott, a gyomrom borzasztóan fájt, a hajó inog, majd kivet ágyamból s még ráadásúl ép az ágyam fölött levő kis gömbölyű ablak kinyílt s egy-egy rocskányi víz rám zúdul. Szerencsére társaim a tenger költögetésére fölébredtek, mint én, becsukták az ablakot s engem tengeri fürdővé változott ágyamból lesegítettek. Siettem föl a födélzetre; de azt a látványt! Amitől féltünk, bekövetkezett. Kis hajónkat csak úgy dobálta a tenger, pedig vihar nem volt, csak az egymással találkozó tengerárak dulakodtak kissé. A tenger háta hirtelen felduzzadt s hajónk orrával belezuhant az így képzödött mélységbe, majd másik hullám kapja hátára s a hajó hátulja zökken a hullámvölgybe. Ismét láthatatlan erő megragadja a hajó fenekét s húzza magával úgy, hogy majd jobbra, majd balra a hajó korlátjával egész a hullámokig dől. Nem volt már jókedv, a nóta a torkán akadt a magyarnak. Legtöbben kabinjaikba húzódtak, hogy ne is lássák a hajónak ezt az őrült táncát. Akik a fedélzeten maradtak, többnyire a korlátba fogódzva szenvedtek a delfinek, a sirályok nagy örömére. Ha beteg nem lettem volna, gyönyörködtem volna a tenger haragjában, amint dühösen intézi a vakmerő ember alkotása ellen egyik rohamot a másik után, a hajó azonban fölveszi a harcot, neki ront, összetöri a hullámokat s azok tajtékozva, összetörve kénytelenek megtűrni hátukon. De most nem volt kedvem. Részt vettem több tengeri utazásban, átéltem nagy vihart is, soha beteg nem voltam. Most azonban oly beteg lettem, hogy azt hittem, meg kell halnom. Nem mentem többé le a hajó belsejébe, mindig a fedélzeten voltam.
Igy mentünk Sörösundon, Havösundon át Hjelmsö szigetig. Ennek északi nyúlványán van a madárhegy. Már messziről nagy elevenséget vettünk észre, a hegy környékén röpködő madársereget, a hegy oldalát majdnem teljesen elfedő fehér pontok a messzelátó tanusága szerint mind madarak. Minél jobban közeledett hajónk, annál nyugtalanabbak lettek, nagyobb rajokban szálltak fel. Mikor egészen közel voltunk s a hajón lévő két kis ágyút elsütötték, olyan kavarodás lett egyszerre, mintha az egész hegy millió darabra tört volna. A fölriasztott madarak milliói mily rettenetes zsivajjal, sikongással repkedtek, nagyszerű látvány volt. – Összeolvadt lármájuk, mint a mennydörgés zúgott. Innen tovább mentünk; a táj képe sivár, s csak megrepedezett sziklákat lehet látni. Itt már nyirfák sincsenek, emberi lakóhelyek szintén teljesen hiányoznak. A tenger folytonos háborgása közt értünk Nordkapra. Megkerűltük Knivskjäloddent – így nevezik azt a kinyúló földnyelvet, mely tulajdonképen Európának legészakibb része s bementünk az öbölbe. A magas és mint óriás bástya áll; sötét, meredek sziklái csaknem függélyesen emelkednek ki a tengerből. – A megmászása nehéz volt; ki voltam merűlve, de nem tágítottam, folytonos pihenések után a kifeszített kötelek segítségével végre fölértünk a tetejére. Közben ibolyát szedtem. Itt még sokáig kellett mennünk, míg egy kerek faépülethez nem értünk, mely ebből az alkalomból magyar zászlókkal volt diszítve. ugyancsak itt van az a gránit oszlop, melyet II. Oszkár király látogatásának emlékére emeltek.
Milyen kilátás nyílt innen! Nézünk az északi sark felé, melyhez oly közel jutottunk s mégis oly távol vagyunk s nem látunk mást, mint ólomszürke tengert; köröskörűl borzasztóan vad, fekete hegyek, lábaink alatt a tajtékzó tenger, mely tehetetlen dühében rohan a szikláknak, felcsap, de aztán megtörve visszahanyatlik. A két gőzös, mint kis gyermekjáték himbál az öbölben s mi itt büszkén, diadalmas lenézéssel tekintünk alá a bősz elemre, a tengerre, mert oly nagyon megkínzott bennünket. Elfeledtünk mindent; elfeledtünk eddigi s még ránk várakozó szenvedéseinket, átengedtük magunkat e nem mindennapi élvezetnek. Hideg szél fujt, de ez nem gátolt abban, hogy gyönyörködjünk ebben a rideg, nagyszerű szépségben. II. Oszkár emléke mellett fohászkodott lelkes csapatunk az ég Urához, itt Európa legészakibb pontján elzengtük himnuszunkat. Végtelen volt büszkeséggel teljes örömünk, csak az hiányzott, hogy az éjféli napot a felhők miatt nem láthattuk.”
Stiller útitársaival egy klasszikus Németország, Svédország, Norvégia, Dánia körutazáson vett részt. A csapat vezetője, a tanulmányi út szervezője dr. Faludi Miksa kereskedelmi akadémiai igazgató volt, aki az utazást követő évben, 56 évesen hunyt el. Az utazás egyértelmű célja a könyvből nem derül ki, ha volt egyáltalán ilyen, mert az sem kizárt, hogy lényegében egy elsősorban tanároknak szervezet kirándulásról volt szó. Az utazás nagy részét vonattal és hajóval tették meg. Drezda, Berlin, Potsdam megtekintése után Stockholmba utaztak, majd Upsala és Narvik következet. Volt város ahol csak órákat és volt ahol pár napot is eltöltöttek. Narvikból a Hadsel nevű hajóval a csapat az Északi-fokra kirándult, meglehetősen viharos tengeren, majd visszatérve Európa legészakibb pontjáról (ismereteim szerint valójában nem az), Tromsøbe utaztak. A Lofoten szigetek érintésével Throndjembe, majd onnan Krisztianiába, Norvégia akkor így hívott fővárosába érkeztek. Innen Göteborgba majd Koppenhágába utaztak végül Hamburg, Lipcse és Prága érintésével tértek haza. A könyvből az utazás időbeli hossza nem derül ki, de Stiller szerint több mint 10000 kilométer volt a megtett táv.
A könyv Stiller életrajzában évszám nélküliként van jelölve és a műben sincs sehol feltüntetve a megjelenés dátuma, sem az utazás évszáma. Ilyenkor nem lehet mást tennem, mint próbálok olvasás közben olyan fogódzókat keresni, amellyel egyértelműen be tudom határolni az utazás évét. Szerintem ez az 1905-ös év és azt gondolom a megjelenés Stiller eddigi gyakorlatát figyelembe véve 1906-ban történt. Az első támpont Stiller könyvében egy apró hamburgi epizód volt, amely során a kikötőbe látogatott az utazó csapat és elámultak egy éppen frissen elkészül személyszállító hajó méretein. Ez a hajó az SS Borussia volt. A szomorúan rövid életű személyszállító hajó Stiller szerint 134 méter hosszú volt, a valóságban azonban „csupán” csak 128,4 méter, de ennél is fontosabb, hogy tudjuk, az SS Borussia 1905-ben készült el, a hajó dokumentációja szerint. Rövid életét és 1907-ben történő elsüllyedését, valamiféle konstrukciós hiba eredményezte, amely a szén tárolására használt helyiség nem megfelelő kialakítása miatt volt, ezért egy Lisszabonból történő visszaút során elárasztotta a víz a széntárolót, a hajó pedig a hullámsírba veszett. A hajó időmeghatározó szerepén túl, az is 1905-re utal, hogy dr. Faludi Miksa a csapat vezetője 1906 nyár végén halt meg, azaz bizonyos, hogy utazásunk ez időpont előtt történhetett. Ez persze még nyitva hagyná az 1906 nyarának időszakát, azonban egy 1905-ös Gyöngyösi Iskolai Értesítő végképp kizárja az 1906-os évet, hiszen mind Stiller, mind a könyv elején található ajánlásban szereplő Széky István, 1905 decemberében az iskola szabad liceumi előadásainak keretében mesélt északi utazásukról. Stiller János, „Utazásunk az éjféli nap országában” címmel tartotta előadását és hozzá Széky képeit vetítette, míg Széky István a saját képeinek felhasználásával az „Északi utazásunk természeti tanulságai” címmel mesélt az érdeklődőknek. Vélhetően Stiller János Bernardin könyve ezt követően valamikor 1906 tavaszán jelent meg. Ismerve azt, hogy voltak Széky által készített képek, csak azt bánom, hogy a könyvbe ezekből nem került, ahogy amúgy a svájci utazásáról korábban bemutatott művében találhatók voltak eredeti fotók.
Stiller könyve, olvasmányélményt és irodalmi élményt tekintve nem egy kiemelkedő, ugyanakkor semmiképpen sem rossz a mű. Egy átlagos útibeszámoló egy 1905-ös északi utazásról. Kevés új dolgot ismer meg belőle az ember, de ugyanakkor egyszeri olvasásra tökéletesen megfelelő utazási olvasmány. Stiller könyveiben soha nem az volt az igazán izgalmas, amit olvas az ember, hanem gyűjtőként sokkal inkább az, hogy a kezembe foghatom. Stiller mindegyik megjelent könyve különösen ritkának számít, vélhetően nem nagy példányszámban kiadott művekről van szó, ezért is örülök, hogy már két művét sikerült beszereznem és bemutatnom az ELBIDA projekt olvasóinak. Stiller J. Bernardin még érkezni fog a blogban, hiszen 1904-ben, ugyancsak részt vett egy dr. Faludi Miksa által szervezett utazáson, melyről első útirajzát írta. Már csak egy apró gátja van a bemutatásnak, mégpedig az, hogy még nem sikerült fellelnem a ritka művet. Sok esély van rá? Nem sok. Optimista vagyok? Igen. Gyűjtőként hiszek benne, hogy előbb, vagy utóbb de meglelem az oly erősen keresett és vágyott könyveket, mint ez. Amikor ez megtörténik, akkor Stiller J. Bernardin is visszatér az ELBIDA projektbe.