A Kaukázusban jártam

A vizsgaidőszakom sikeres teljesítése után eljött ismét a szokásos pár napos horgásztúrám ideje, ezért a hétvégi új bejegyzés egy kicsit csúszik, de mielőtt távozom a fagyos Dráva partra, egy különleges útleírást még megmutatok.

2016 év elején, amikor az ELBIDA projekt gondolati szintű előkészítése zajlott a fejemben, meghatároztam szabályokat és kereteket, gyakorlatilag saját magamnak. Az egyik ilyen szabály az volt, hogy a blogba nem kerülhet bemutatásra 1945 után megjelent útleírás. Alapvetően akkor ez nem tűnt különösebb korlátnak, hiszen a gyűjtői fókuszom amúgy is az 1945 előtti könyvekre irányul. Rendben működött is a dolog, aztán a „kezembe akadt” egy olyan útleírás, amely bemutatás után kiáltott, de a keletkezésének 1959-es időpontja mindezt nem tette lehetővé. Rakosgattam jobbra-balra, gyakran kézbe fogtam, belepillantottam, megnéztem a képeket benne és mindig a saját magam által támasztott korlátokon gondolkoztam, közben néztem a szerző képét. Végül aztán rájöttem, baromság ez a kőbe vésett, saját magamnak támasztott korlát és engedek magamnak egy kiskaput, amely arról szól, hogy alapvetően 1945 előtti, de különös esetben lehet kivétel. Nos eljött a kivétel ideje.

Ismeretlen szerzőnk

A magyar csapat

A szabályenyhítésre okot adó útleírás nem a világ legjobban megírt vagy legizgalmasabb műve, de az utazóval szembeni szimpátiám, így ismeretlenül is elegendő ok, hogy bemutassam. A mű egy soha meg nem jelent gépelt kézirat. A szerző személyét teljes homály fedi, bár fotó van róla és azt tudni, hogy 66 éves volt a kaukázusi utazás évében, de egyéb információ nincs róla. A szerző művében gondosan ügyel arra, hogy útitársainak soha ne írja le teljes nevét, így lehetetlenné téve az esetleges utazótársakon keresztüli kutatás lehetőségét. Lényegében tehát egy ismeretlen szerző, 1959-es kaukázusi útjáról mesél a géppel írt 53 oldalas kéziratban.

Irány a Kaukázus

Ideális túrázó terep

Klukhor-hágó

A történet további érdekessége, hogy itt nem csupán 53 gépelt oldalról van szó, hiszen a kézirat egy csodás, közel 100 képből álló fotóalbum szerves része volt. A szerző tehát fotódokumentálta utazásukat, majd hazatérését követően le is jegyezte élményeiket, tapasztalataikat. Az írásos beszámoló ezzel egy illusztrációs hátteret is kapott, amely nagyban növeli számomra a történet élvezeti értékét. Lássuk akkor ismeretlen szerzőnk „A Kaukázusban jártam” című művét.

Készül az ebéd

Ideiglenes tábor a hegy lábánál

Útra készen

A szerző, 18 társával együtt, 1959. június 27-én indult Kaukázusi utazására. A történetből kiderült, hogy a külföldi túrák lehetőségét a „természetjáró szakosztály” hirdette meg még 1959 februárjában. Lehetőség volt az NDK-ba, a cseh és lengyel Tátrába, Romániába, Bulgáriába és a Szovjetunióba utazni. Szerzőnk egyből a Szovjetunióba irányuló túrák közül a kaukázusi utazást választotta. 3 hónapot várt a válaszra, eközben pedig 66 éves kora miatt orvosi vizsgálaton vett részt. Az alkalmassági engedélyt megkapta, azonban a túra, jelentkezők hiányában nem indult. Maradt tehát lehetőségként a Lengyel tátrai túra, ahol már 23 évesen járt a szerző. Végül azonban valahogy mégis sikerült elrendezni a Kaukázusi utat, hogy miként az nem derül ki a történetből, így szerzőnk a tervezetthez képest egy nappal korábban, társaival elindult Budapestről.

A teberdai tábor

Szuhumi

Hajóút a Fekete-tengeren

1959. június 27.-én vonattal indultak Záhony irányába. Másnap este érkeztek meg Kijevbe, ahol éjszakai pihenőként a Leningrád szállóba kaptak szállást. Reggel tovább utaztak, ismét vonattal, egészen a Minyeralnije Vodi gyógyfürdő állomásáig, ahonnan busszal mentek tovább az igazi Kaukázus kapujába Teberdába, az utazás végállomására. Az itt töltött napok alatt gyakorlatilag folyamatosan túráztak a Kaukázusban, egy nap kivételével, amikor Dombayba látogattak el. Az utazás azonban itt még nem ért véget. Jó pár nap teberdai tartózkodás után, a csapat kalandos körülmények között továbbutazott Szuhumiba, a Fekete-tenger partján található kikötővárosba. Pár napot töltöttek a városban, eközben kirándultak, várost néztek, majd ezt követően indultak el haza, a Szocsi – Kijev – Záhony útvonalon, végül 1959. július 19.-én érkeztek vissza Budapestre. Az útinaplószerű élménybeszámoló mellett, a kézirat végén, a szerző külön részt szentelt még a Kaukázus flórájának is, így ezzel a botanikai résszel zárul a mű.

Úton a Klukhor-hágó felé

Helyi vadász

Pihenő egy fotó erejéig

Ismeretlen szerzőnk műve egy egyszerű útibeszámoló. Nem említhető egy napon például egy Sven Hedin által leírt expedíciós utazással, vagy éppen az Almásy család bármely tagjának az ELBIDA projektben bemutatott kalandjaival, de tisztelet az utazónak. Fotó dokumentálta, megírta és ezzel megőrizte az utókornak egy utazás emlékeit. Számomra az ilyen dokumentumok rendkívül izgalmasak, mert amellett, hogy valódi korddokumentumnak számítanak, egyediek is és betekintést engednek egy korabeli utazás mindennapjaiba. Ismeretlen szerzőnk, amúgy nem írt rosszul, mesél az ételekről, az akkori közlekedési viszonyokról, szálláshelyekről, természeti szépségekről és minden olyanról, amiből az olvasó képet kaphat egy 1959-ben történt kaukázusi utazásról. Az útibeszámoló megírásának nem tudom volt-e eredendően olyan célja, hogy valahol publikálja a szerző, de ha volt is, ismereteim szerint ez nem történt meg, azaz csak ez a kézirat és a fotóalbum marad fenn erről az utazásról. Most azonban az ELBIDA projektben letölthető és olvasható, ismeretlen szerzőnk „A Kaukázusban jártam” című műve, amelyet mindenkinek szeretettel ajánlok. Aki pedig a képeket böngészve valakit felismer, megköszönöm ha hírt ad róla nekem. A kivételek világától ezzel most búcsúzunk, melyből nyilván nem lesz rendszer, de különleges esetekben engedni fogom magamnak, hogy ki-kilépjek a saját magam által meghatározott keretekből. Különleges esetben, csak olyanban, amilyen ez is volt.