Vándorlásaim és élményeim Persiában

150 éve, 1867 szeptemberében Vámbéry Ármin ült az íróasztalánál és éppen újonnan megjelenő kötetnének az előszavát írta. 1865-ben a „Közép-Ázsiai utazás” címmel megjelent művében azt ígérte olvasóinak, hogy „későbben, ha vándorbotomat valami nyugalmas hajlék szögletébe támaszthatom, majd akkor több évi kóborlásom történetét egész terjedelmében akarom elmondani”. Ennek az ígéretnek kívánt eleget tenni, a most bemutatott „Vándorlásaim és élményeim Persiában” című művével, mely egyben személyes kedvencem is a szerzőtől. A könyv 1867-ben Pesten jelent meg Heckenast Gusztáv gondozásában. A kötet 400 oldal terjedelmű és összesen 8 kép található benne, melyből 2 színes. Vámbéry Árminról ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Közép-Ázsiai utazás” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Vámbéry ajánlása támogatóinak

Részlet a könyvből:

„Az 1862-dik szept. 2-ka volt, midőn én, egy bagdadi szunnita dervis öltözékében, hosszú, egész bokán alul érő entariban (alsó ruha), piros övvel s fekete csíkos maslakkba öltözötten, fejemet pedig az ép oly csinos, mint czélszerü keffie-vel körülfonva, a Sah Abdul Azim kapun át eltá­voztam. A kis karavan gyülhelyeül, egy a városon kivül fekvő karavanszerai volt meghatározva, minthogy Teherán kapuit naplemente után be szokták zárni, s a külvilágot kicsukják onnan. Az illető útitársak itt ismerkedtek meg egymással, a málhatömbök újra felrakattak, s minekutána barmaink abrakot kaptak volna, mintegy két órával éjfél után útra kelt a kis karavan, mely körülbelől mintegy harmincz megrakott öszvérből, néhány lovasból, Mollahból, Meshedből visszatérő zarándokból, iparosokból, kereskedőkből s csekély magamból állott.

Naszr-ed-din Sah, Persia királya

Utunk eleinte a Sah Abdul Azimba vezető tágas ösvényen vitt, mely a teheraniak különös tiszteletben álló búcsújáró helye, s ezelőtt az én mindennapi sétáimnak is czélpontja. Nappal, s kivált a délutáni órákban, igen zajos élet szokott itt pezsegni. Az ember mindig egy csomó felpiperézett úrnővel találkozik, kik a lovat férfimódra ülvén meg, jönnek s mennek váltakozva, elő­ kelő Mirzákat és Khanokat, számos kisérettel, néha-néha egy-egy európai kocsit is, melyet itt csak az udvar használ, mert Sah Abdul Azim, bárha búcsújáró hely, a teheraniaknak egyszersmind caroussel-je is. S midőn e tájon az éjféli órákban haladnék át, — a mindenek fölött uralkodó csendesség annál nagyobb hatást gyakorolt reám. A hold egészen nappalias fényt hintett a balkéz felől vonuló hegységre s azon aranyos kupolára, mely alatt a szent Sah Abdul Azim pihen. S csakis miután mintegy jó órahosszat lovaglánk, kezdé a karavan egyik-másik tagja élénk hangú beszélgetés által megtörni éji vándorlásunk egyhangúságát. A karavánok mindig egy társaságot ké­peznek ugyan, de annak egyes tagjai majd többé, majd kevésbé bensőbb viszonyba szoktak lépni egymás között, mire leginkább az azelőtti ismeretség, vagy a czélnak azonossága szokott okot szolgáltatni.

Persa és Persanö

Én egy fiatal bagdadi Szeidet választék ki magamnak útitársul, ki foglalkozására nézve Rauzekhan (vallási énekes) lévén, művészi körutat akart tenni Dél-Persiában. Rauzekhanoknak tulajdonképen azok neveztetnek, kik a Persiában oly nagy hirre kapott vértanúnak, Huszeinnak halálát éneklik meg elegiákban, s e mellett, a mi igen könnyen érthető, különösen fanatikus siíták. Barátságunk annál feltűnőbbnek látszhatik tehát, de a szeid, mint bagdadi s a magas portának alattvalója, nem átallá az efendivel szorosabb ismeretségre lépni. Bemutatott aztán a karavan többi tagjainak is, s minthogy víg czimbora volt, ki gyászdali énekes minősége daczára nem egyszer a legfrivolabb énekekbe kezdett, mindjárt az első esttől fogva kedvenczévé lőn az egész társaságnak, s ismeretsége nekem nagy hasznomra vált. Hogy mind az ö, mind a többi útitársak kegyeit megnyerjem, ovakodtam minden vallásos beszédtárgytól eleinte, a mit egyébiránt igen nehéz elkerülni, minthogy a persák, nagy kedvelői lévén a vitatkozásnak, keresztyénekkel, gebrekkel, de kiváltképen a szunnitákkal csakhamar disputátióba szoktak elegyedni. Azt gondolám magamban, elég időnk lesz még erre, s felhasználva bensőm nyugodt hangulatát, inkább kalandos kirándulásom ábrándjaiba merültem.

Sirázi és Sirázinö háziöltönyben

Délpersiát, főszékhelyét az ó-persa, majdnem azt merném mondani, az ó-ázsiai műveltségnek, azt a helyet, hol az ember Hafizt és Szaadit látogathatja meg, még reményeim legvakmerőbb képeiben sem merném magam elé festeni. Egypár esztendővel ezelőtt egy-két persa verspár elegendő volt arra nézve, hogy a legnagyobb mértékben el legyek ragadtatva, s ime most mint keleti, született keletiek között utazom oda, olyan módon, minőnek eddigelé még csak igen kevés európai örvendhetett. Boldogságom érzetére nagy befolyással volt a felséges időjárás is. Hiába kisérteném meg Persia holdvilágította szeptember éjjelének szépségeit ecsetelni. A tiszta lég, a hegyek, egyes magános fák, romok, s a vékony vonalban tova vonuló karavánok fantasztikus árnyai, a csengők merengésre gerjesztő egyhangú zengése s kiváltképen a páratlanul felséges csillagos ég oly meglepő varázst gyakorolnak a nyugatról ide származottnak kedélyére, hogy az ilyennek a környék sivár természete fel sem igen tűnik. A Sah Abdul Azimtöl egész a hegylánczig vezető ut nem egy sziklaomolványon, árkon és kiszáradt patak medrén vezetett keresztül, de én figyelmemre sem méltattam az út nehézségeit, sőt teljesen rábizván magamat szamárkám biztos lépéseire, szemeimmel inkább a szeid mozdulatait kisérém, ki minden csillagról tudott egy mesés történetet. Minden csillagnak meg van a maga mythosza, jó és rósz hatása, s bizonyára igen sokat vesztettem volna előtte, ha szavainak feltétlenül hitelt nem adok.

Szultanie romjai

A gönczölszekere már a nyugati láthatárnak hajlott, midőn a karizeki magaslatra érkezőnk, melynek túloldalán Kenaregird, első állomásunk, fekvék. Még egy pillanatot vetettem a szép éji tájképre, s mikor a hegy másik oldalán alávonulnánk, a támadó hajnal már lassankint halványítani kezdé a hold világát. Mihelyest feltűnik az égen a hajnalcsillag, a karavánok ennek képében szokták az uj napot üdvözölni. Az, a ki a társaság tagjai között a legbuzgóbb, egy-egy ezanba kezd, mit most a mi szeidünk teljesített, a félhomályt mosdásra szokás fordítani s még mielőtt az első napsugár tündöklenek a hegyek ormain, a karavan rövid szünetet tart imádkozás végett. A barmok megállanak csendesen, földre hajtott fejjel, a lovagok letérdelnek sorban kelet felé, olyan töredelmes, bűnbánó helyzetben, minőt csakis mohamedánoknál lehet találni, s csak az első Allah Ekber dallamos felhangzása alkalmával szerencsélteti Phoebus az utitársaságot megjelenésével. Napkelte után aztán még egy kis ideig odább szokás haladni, a szerint a mint az esti indulás korábban vagy későbben történvén, az állomás is közelebbre vagy távolabbra esik, s igy mi is épen akkor tértünk be első nyugvó helyünkre, midőn az égető nap sugarai már-már azt éreztetek, hogy mindenekelőtt valami árnyas fedélre lesz szükségünk.

Kaszri Kadzsar, a sah egyik nyári palotája közel Teheránhoz

Tágas karavanszeraiban szálltunk meg, mely Kenaregird falu mellett fekszik. Mint már a Kenaregird név is mutatja, ez homok szélét jelentvén, e falutól keletre nyúlik a Desti-Kuvir sóspuszta. Ennek borzasztó helynek kell lennie, s bárha alig hiszem, hogy a hires Khalatánál iszonyúbb legyen, mely Bokhara és Khiva között létezik, vagy a nagy hirkani pusztaság némely részénél, mégis szerfölött csodálkozom azon, hogy összes persiai vándorlásaim alatt, egyetlenegy bennszülöttel sem találkozám, ki e pusztán illetőleg annak Kenaregird és Tebbesz kö­ zött fekvő részén valaha átutazott volna.Ha Desti Kuvinról beszél a persa, tud mindig egy egész csomó rémtörténetet, divekkel, ördögökkel s más egyéb rosz szellemekkel fűszerezettet, mikkel hallgatóját el akarja rémiteni. Leggyakrabban azon mondát szokták emlegetni, mely szerint e vidék elpusztulásának egyedül Samr, a Huszéin gyilkosa s minden siíta persának halálos ellensége volna főoka. Lelkiismereti furdalásoktól gyötrötten, ide menekült hajdan, s puszta megjelenése is elég volt, hogy a különben oly viruló táj, ily sivár sóspusztasággá változzék. A sós tavak és feneketlen mocsárok az ő verejtékcseppjeiből származtak, de mindenek fölött Kebir Kuh volna a legborzasztóbb hely, hol maga a gonosz Samr lakik. Jaj az utazónak, kit a lidérczek bolygó fénye erre a környékre vezet. Ilyenek s ezekhez hasonlók valának azon rajzolatok, miket én útitársaimtól, Persia sóspusztája felől nyertem.”

Az Iszfahanban levő Mejdani Sah nevü főtérnek egy része

Vámbéry 1862 májusában, közel ötévi törökországi tartózkodás után indult el Perzsiába. A szerző addigra már meglehetősen jól ismerte Iránt, melyet valójában felkészülési terepnek tartott, hiszen igazi célja Közép-Ázsia beutazása és a magyar őstörténet lehetséges ottani kapcsolatainak feltérképezése volt.

Cyrus állitólagos sírja

Vámbéry jelen munkájára inkább élménybeszámolóként tekintett és nem kívánt tudományos alaposságú munkát az olvasók elé tárni. Amolyan kiegészítésnek szánta a kötetet Közép-Ázsiai utazása kapcsán, melyben lényegében leírja dervissé válásának történetét is. Az álcázást, mely nélkül lehetetlen lett volna azt az utat bejárni, amit a szerző bejárt, nem az egyik napról a másikra tanulta meg. Nem pusztán egy álruha felvételét jelentette, hanem egy tanulási folyamatot, amelyben lényegében kicsit valóban dervissé is vált Vámbéry. Bokharába akkoriban nem lehetett csak úgy elutazni, „európai lobogó alatt kényelmes kabinban, jó élelem és társaság mellett” mint például Indiába vagy Kínába. A szerzőt nagyban segítette sikeres utazásában a nyelv és a szokások ismerete, melynek köszönhetően olyan utat járt be melyet európai ember előtte senki.

Persepolis romjai

A mű nem egy folyamatos utazás története, sokkal inkább szemelvények egy utazásból. A szerző bemutatja „Persia” földrajzát, történelmét, lakosságát, kormányzatát, hadseregét, iparát, művészetét és vallását, továbbá mesél a siítákról és szunnitákról valamint Naszr-ed-din Sahról és udvaráról is. Az utazás és annak leírása sem marad ki természetesen a műből. Ahogy a bejegyzés elején említettem, Vámbérytől a személyes kedvencem ez a mű, többek között sokszínűsége és olvasmányossága miatt. Nem áll rendelkezésemre biztos információ vagy tényszerű adat, de gyűjtői tapasztalataim szerint az egyik legritkább műve ez a szerzőnek. Nehezen beszerezhető és drága, így eredeti formájában kevesek számára elérhető, ugyanakkor aki „csak” olvasni szeretné a művet, annak lehetőség van egy reprint kiadást vásárolni, mely könnyen beszerezhető és ára is tolerálható. A Debreceni Egyetem elektronikus Archívumának köszönhetően ingyenesen le is lehet tölteni az eredeti 1867-es kiadás szkennelt verzióját, így teljesen ingyen bárki számára elérhető a ritka Vámbéry mű. Mondanom sem kell, hogy az erőteljesen ajánlott kötetek körét gyarapítja a szerző ezen műve, így mindenkit csak ösztönöznék, hogy válasszon a lehetőségek közül és olvassa el a könyvet. Most azonban búcsúzunk Vámbéry Ármintól, de csak rövid időre, mert hamarosan újra találkozni fogunk az ELBIDA projektben egy újabb izgalmas kötetével.