Közép-Ázsiai utazás

melyet a Magyar Tudományos Akademia megbizásából 1863-ban Teheránból a Turkman sivatagon át, a Kaspi tenger keleti partján Khívába, Bokharába és Szamarkandba tett és leirt Vámbéry Ármin, a Magyar Tud. Akadémia tagja

Pár bejegyzéssel ezelőtt, mikor Radó Vilmos műve kapcsán először került szóba Vámbéry Ármin, akkor ígéretet tettem, hogy hamarosan az orientalista művei is sorra kerülnek az ELBIDA projektben. Vámbéry a 19. század egyik leghíresebb magyar tudósa volt és mai napig világviszonylatban ismertek művei. A korabeli kötetek igazi kincsek, amelyre minden gyűjtő vágyik. Vámbéry termékeny író volt, számos jelentős műve jelent meg, amelyből a blog témájába passzoló kötetei közül az összessel fogunk foglalkozni. A több nyelven is megjelent „Közép-Ázsiai utazás” című könyvével kezdjük műveinek a bemutatását. 1861 őszén a Magyar Tudományos Akadémia pénzügyi támogatásával indult útnak Ázsiába, hogy a magyarok nyomai után kutasson, amely utazásáról aztán 1865-ben jelent meg első magyar nyelvű munkája. Gyűjteményemben nem az első kiadás, hanem a második javított és bővített kiadás található, amely 1873-ban jelent meg Pesten az Athenaeum kiadó gondozásában. A 488 oldalas műben összesen kilenc kép található.

Vámbéry Ármin (Wamberger Hermann) magyar orientalista, tanár 1832. március 19.-én született Szentgyörgyön.  Születési éve bizonytalan, 1831 vagy 1832, de későbbiekben maga Vámbéry az 1832-es évet jelölte meg. Szegény zsidó család gyermekeként született. Lába három éves korában megbénult, de ez nem akadályozta meg abban, hogy bejárja Közép-Ázsiát. Édesapja nem sokkal születése után kolerában meghalt, fiatal anyja szegénységben nevelte. Amikor aztán anyja újra férjhez ment, elköltöztek Dunaszerdahelyre. A helyi iskolában járt 12 éves koráig, aztán szabóinas volt, majd a kocsmáros gyermekének házitanítója lett. Felismerve rendkívüli tehetségét, tehetősebb ismerősei segítették továbbtanulását. 1845-ben iratkozott be a szentgyörgyi piarista gimnáziumba, majd 1847-ben a soproni evangélikus líceumban folytatta tanulmányait. Igazi nyelvzseni volt. Tizenhat éves korára az anyanyelvén kívül már folyékonyan beszélt latinul, franciául és németül, miközben már tanulta az angolt, néhány skandináv nyelvet, oroszt, szerbet és más szláv nyelveket. Tanulmányait Pozsonyban, majd Pesten a Piarista Gimnáziumban folytatta, eközben pedig házitanítóként kereste meg a tanuláshoz és a léthez szükséges pénzt. Már ekkor ismerkedett a török irodalommal, ami erőteljesen felkeltette érdeklődését a török kultúra iránt, ezért hamar megtanult törökül is. 1857-ben Eötvös József báró támogatásával Isztambulba utazott. Négyéves tartózkodása alatt először nyelvtanító lett Husszein Daim pasa házában, közben megismerte a keleti élet sajátosságait és szokásait. Később barátja segítségével sikerült olyannyira törökké válnia, hogy rövidesen a híres török államférfi, Fuad pasa titkára lett. Ebben az időben már több tanulmányt tesz közzé folyóiratokban a magyarok történelmi vonatkozásairól, török források alapján. 1858-ban Isztambulban jelent meg első műve, a német-török és török-német szótár. Még távollétében 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Díszes borítójú harmadik kiadás 1892

A szerző Vámbéry Ármin

Vámbéry Ármin, Kőrösi Csoma Sándorhoz és másokhoz hasonlóan Ázsiában vélte fellelhetni a magyarok eredetét így kutatásokat kívánt e témában végezni. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával végül 1861 őszén indult útnak Ázsiába, hogy a magyarok nyomai után kutasson. Rasid Effendi néven, szunnita dervisnek öltözve indult el Isztambulból. Teheránig jutott el, ahol csatlakozott egy Mekkából hazatérő zarándokcsoporthoz. Velük átutazta Közép-Ázsia sivatagjait. 1863-ban érkezett meg Khoraszanba, ahol még a kán fogadásán is sikeresen játszotta Rasid Effendi szerepét. Amikor Szamarkandba érkeztek, ott felkeltette a helyi emír gyanúját, de a több mint félórás kikérdezés alatt mégis sikerült meggyőznie igazhitű voltáról. Herátban búcsút mondott utazótársainak és visszatért Isztambulba. Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghezvitt újkori felfedezőút e térségben. Hosszú és veszélyes út után 1864 májusában érkezett vissza Pestre. Londonba utazott, hogy megszervezze útjáról írott könyvének angol nyelvű megjelentetését. A “Közép-ázsiai utazás” és annak angol nyelvű párja, a “Travels in Central Asia” 1865-ben jelent meg. Utazásainak hála nemzetközileg elismert író és híresség lett. Nemzetközi sikereit a császár a Pesti Királyi Tudományegyetemre szóló nyelvtanári kinevezéssel jutalmazta, ugyanakkor az állás elfoglalása nem volt könnyű, mivel az egyetem vezetése nem akarta Vámbéryt tanárként alkalmazni, így először csak tanítóként működött az intézményben. Vámbéry maga úgy vélte, hogy zsidó származása és a református egyházba való megtérése voltak fő okai az egyetem ellenkezésének, ugyanakkor az ellenséges fogadtatáshoz az is hozzájárult, hogy Vámbéry érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkezett és egyetemi tanulmányokat sohasem végzett.  1865-1904 között a budapesti tudományegyetemen a keleti nyelvek tanítója, majd tanára lett. Ő alapította a világ első turkológiai tanszékét itt, a Pesti Királyi Tudományegyetemen.

Vámbéry Rusztem a szerző egyetlen gyermeke

1872-ben Rechnitz-Arányi Kornéliától született meg egyetlen gyermeke, Vámbéry Rustem Loránd Vilfried közismert nevén Vámbéry Rusztem, aki később híres jogász, képviselő és Magyarország washingtoni nagykövete lett. 1872-ben Berecz Antallal, Hunfalvy Jánossal és Xántus Jánossal részt vesz a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában. Vámbéry a közeli türk-magyar népi és nyelvi kapcsolat elméletének szószólója volt, e tárgyban írott munkái gyakran durva hangvételű tudományos és közéleti vitát robbantottak ki Magyarországon, mely ugor-török háborúként híresült el. Vámbéry amellett érvelt, hogy a türk nyelvek és a magyar közti nagyszámú hasonlóság e nyelvek és népek közös észak-ázsiai eredetére mutat. A magyar nép és nyelv finnugor eredetének hirdetői és követői hangosan támadták Vámbéryt és elméletét, megkérdőjelezve Vámbéry tudományos szavahihetőségét és tisztességét. Az Ugor-török háborúról elmondható, hogy az sokkal inkább volt sokszor politikától sem mentes tudományos presztízsharc, mint tényleges tudományos eszmecsere. Az eredménytelen vitát soha nem zárták le megfelelően, az egyszerűen elhalt, mivel Vámbéry és követői hosszas küzdelem után felhagytak a kilátástalan vitával. Vámbéry az évek során többször módosított elméletén, de mindvégig kitartott a nyelvi és etnikai keveredés mellett. Vámbéryt az ellene intézett hazai támadások csalódással töltötték el. Munkássága azonban széles nemzetközi elismerésre talált, számos tudományos társaság, többek között a Royal Geographical Society is tiszteletbeli tagjául választotta. A legmagasabb körökben is megfordult, a brit királyi udvar is nagy szívélyességgel fogadta. 1876-ban aztán a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává, 1893-ban tiszteleti tagjává, 1894-ben igazgatósági tagjává választották. 1889 és 1890 között a Magyar Földrajzi Társaság elnöke volt. Vámbéry életének ritkán emlegetett oldala a Brit Birodalom külügyminisztériumának végzett ügynöki munka. Az Abdülhamid szultánnal és más magas rangú török vezetőkkel történt találkozóiról, illetve az oszmán politikai elitről szóló, és más, az oszmán politikát érintő megfigyeléseiről részletes jelentésekben tudósította a brit külügyet, akik busásan jutalmazták szolgálatait.

Vámbéry Ármin

Rasid Effendi a dervis

Utolsó éveiben Vámbéry azt is elérte, hogy tőlük rendszeres nyugdíjat kapjon.  Vámbéry munkássága nagyban hozzájárult az orientalizmus sajátosan magyar érdekű változatának, az Ázsiát, népeit, történelmét és műveltségét a magyar történelemmel és műveltséggel való összefüggésében vizsgáló turánizmusnak felvirágzásához. A 19. század egyik legismertebb magyar tudósa 1913. szeptember 15.-én hunyt el, 81 éves korában Budapesten. Élete során termékeny íróként számos műve jelent meg, melyek közül a magyar kiadás mellett több angol, német és francia nyelven is megjelent. Az ELBIDA projektben minden a blog témájába passzoló munkáját bemutatom.

Részlet a könyvből:

„Igy a házi mulatságok képe is sokkal erkölcsösebb Konstantinápolyban, semmint a perzsáknál. Az efendi-osztály, melynek tagjai, kevés kivétellel, egy-egy pohárka rakit (pálinkát) szoktak élvezni estenden, kisebb- nagyobb csoportokban néha iddogálásra is egybegyül. Soká, igen soká kell a kis pohárkáknak körben járniok, hogy a társaság a hagyományos bóntónról megfeledkezzék, s a mámorban túlboldogok még akkor is csak annyiban térnek el a józan állapottól, hogy az ülés, felkelés stb. illemszabályait kevesebb figyelemre méltatják, a halk beszéd helyett fesztelenebbül kezdenek társalogni, vagy a sarokban elvonult zenészek müvészetétől elragadva, némelyik élénken veri a taktust térdein, a másik pedig – ez azonban nagyritkaság – a dallamot is énekli. Az ilyen ivás Törökországban rendesen vacsora előtt szokott történni, s valóban alig láttam egyet is, a kit azután az asztalnál való megjelenésben az ittasság megakadályoztatott volna.

Dervisek Bokharában

A perzsa fővárosban az e fajta mulatság sokkal zajosabban szokott végbemenni s nemcsak az illem határait lépi át, hanem valóban orgiának is nevezhető; az ilyen dobzódásnál ritkán hiányzanak a táncosnők, kiknek művészete – mint alább majd elmondjuk – a legrikitóbb erkölcstelenségen alapul. S e dorbézolásban nemcsak ifjak és vének vesznek részt együtt, hanem, a mi Konstantinápolyban soha sem történik meg, itt nem egyszer még a nők is megjelennek. Ezen erkölcsi állapotok fölött annyival inkább csodálkozhatunk, mert hiszen a perzsák kora ifjuságuktól fogva az iszlam világ legelső moralistáinak olvasásával foglalkoznak s minden cselekedetük a kiváló finomság szinét akarja magán hordani.

Vásár lóháton az özbegeknél

Ha már most a társadalmi élet különbségeinek ezen néhány halvány vonása után párhuzamot akarunk vonni a két főváros épített művei között, bizonyára nem lephet meg senkit sem, ha azt állítjuk, hogy Sztambul, a byzanti császárok e régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi székhelye, méltán sértve érezheti magát, midőn mi a régi Rhágesz romjaira csak az ujabb időkben ráépített nyomorúságos Teheránnal akarjuk összehasonlítani. Rhágesznek – az ős hajdankorban, sőt még a középkorban is nevezetes régi városnak – valóban óriási volt mind terjedelme, mind pompás épületeinek száma, de mindezekből egy pár romon kívül (s pedig ezek is már csak az arab korszakhoz tartoznak) semmi sem maradt fönn, s a mije a mai Teheránnak van, az csak a Kadsarok harcias turk dinasztiájának müve, kiktől a szépmüvészetek kedvelése nagy bajjal tudott egy pár fillért kicsalogatni. A belvárosban álló királyi palota, melyen a szél kénye-kedve szerint átfütyörész falainak minden arabeszkje és aranyozása dacára, igen szomorú benyomást tesz a látogatóra, sőt még a perzsák által oly fennen magasztalt azon részek is, hová az Európából hozott müvészeti és fényüzési cikkeket helyezték el összevissza, inkább valami diszáruraktárra emlékeztetnek, semmint királyi palotára.

Lófuttatás a menyasszonynyal a tatároknál

Hogy ez nemcsak Dolma Bagcseval nem hasonlítható egybe, mely tündéri fényben emelkedik a Boszporus partján, s nemcsak Begler-Beg Szerajjal nem, mely bár fából van is csak, de belülről gyönyörűen el van látva mindennel, sem általában a szultán legkisebb palotájával sem, – sőt még azon jalikkal (nyaralók) sem versenyezhet, melyeket az előkelő török főméltóságok szoktak maguknak építettni, ezt, ugy hiszem, mondani is fölösleges. Ha a perzsa a Nizamieh, Nigarisztan vagy a Kaszri Kadsar (Kadsar kioszk) palotákat, mely utóbbi a várostól mintegy fél órányira fekvő kisded halmon áll, az ő szokott dicsekedésével leirja, az ember valóban azt hinné, hogy mindezek igazán keleti fényben uszó nyaralók, azonban korántsem! az ember vajmi nagyon csalódik, az uj perzsa épités szót sem érdemel, diszitései rikitók, feltünők ugyan, de nem szépek, a kertek vagy elhanyagoltak, vagy valamennyi a legkezdetlegesebb állapotban, a szökőkutak csak igen csekélyek és mind régi szabásuak, egy szóval a királyi palotákat Perzsiában csak azért magasztalják oly nagyon, mert épitésük reális értéküket rendkivül tulhaladó összegbe került, melynek – természetesen – fele a vállalkozók és magasabb hivatalnokok zsebébe vándorol.

Sátor Közép-Ázsiában

Egyébiránt a szunnita főváros roppant fölényét maguk a perzsák is elismerik, s ezt legjobban a következő adoma bizonyithatja: egy perzsa sah, kinek a boszporus-parti palotát nagyon magasztalták, előhivatta udvari főépitőmesterét, s megparancsolta neki, utazzék haladéktalanul Sztambulba, vegye szemügyre az ottani épületeket s azután Iránba visszatérve, emeljen ott hasonlókat. Az épitőmester elutazott. Vissza is tért azután nem sokára, megjelent a fejedelem előtt s igy szólott: Uram, trónod zsámolyára teszem le fejemet, mert lehetetlen parancsolatodat teljesítenem a konstantinápolyi palota utánzása felülmulja minden tehetségemet. S vajjon miért? dörgött haraggal a fejedelem. Uram – felelt amaz – benső szépségeit még nem volna nehéz utánozni, de falai aljához naponkint két fejedelem dörzsöli oda homlokát hódolata jeléül, – és ezt nem lehet utánozni! A perzsa müvész ugyanis a szeraj falainál zsongó fekete és márvány tengerek habjait értette. Fejedelmeknek mondja azokat, melyek a szultánlak előtt hódolatukat mutatják be, s valóban jóformán igaza is van, mert olyan tulajdonokat, minők Konstantinápoly körül egyesülnek, egyebütt a természet sehol sem tud felmutatni.”

Eszküszöm, Ön angol!

Gyűjteményem becses darabjai a Vámbéry köteteim. A szerző élete, tudományos munkássága mellett az általa írott művek is lenyűgözőek. Személyes első számú kedvencem nem ez a műve a szerzőnek, de tudományos szempontból mégis ez a legjelentősebb és emellett időben is a tárgyalt művek közül elsőként jelent meg, így mindenképpen e művel szerettem volna kezdeni Vámbéry köteteinek a bemutatását. Az 1865-ben megjelenő első kiadást követte az 1873-ban megjelent második, javított és bővített kiadás, amely személyes gyűjteményem része is. A két kiadást összehasonlítva jelentős szövegbeli eltéréseket lehet találni, amely ritkán fordul elő két azonos mű eltérő kiadása között.

Az emír bevonulása Szamarkandba

Érdekes helyzet, hogy mind az első, mind a második kiadás „Előszó, az angol kiadáshoz” részében születési helyként Duna-Szerdahely mezőváros van megjelölve, mely a „Duna egyik legnagyobb szigeteinek egyikén fekszik”. Éppen emiatt, számos életrajz tévesen, születési helyeként Dunaszerdahelyet jelöli meg. Amennyiben valaki a települések wikipédia oldalát megnézi, ott a valóságnak megfelelően szerepelnek a tények, azaz a volt Pozsony vármegyei Szentgyörgy település oldalán az olvasható, hogy Vámbéry Ármin születési helye a település, míg Dunaszerdahely oldalán azt írják, hogy Vámbéry Ármin ott töltötte gyermekéveit. Ez valóban így is van, mert Dunaszerdahelyre csak azután került, amikor anyja újra férjhez ment és a család odaköltöztek. Az 1865-ben megjelent első és 1873-ban megjelent második kiadás előszavában azonban mégis születési helyként Dunaszerdahely van megjelölve. Erre a furcsa anomáliára nem sikerült választ találnom.

Tebbad homok-vihar a sivatagban

A jelentős szövegbeli eltérés természetesen nem jeleni azt, hogy a művek alapjaiban eltérnek. A második kiadásban lényegében plusz élményeket is elmesél a mű megjelenésekor már közel tíz éve történt utazásról. Az utazás alapvető célja a magyar nyelv és ezáltal a magyarok nyomainak kutatása volt keleten. Arra kereste a választ, hogy a magyar nyelv a finn vagy a tatár ághoz tartozik-e. Az élő nyelvek gyakorlati tanulmányozásával próbált meg kapcsolatot találni például a magyar és a tatár-török nyelvek között. Az út alapvető tudományos célja ez volt, de a könyvben ezen felül élményeiről, érzéseiről, a keleti emberek életéről, szokásairól és az ott tapasztalt társadalmi és politikai viszonyokról is képet ad a szerző. Rendkívül érdekes olvasmány, ahogy minden Vámbéry műről elmondható ugyanez. A mű szerkezetét tekintve két részre osztható. Az első rész egy klasszikus, kalandos útleírás, melyben a szerző elmeséli Teherántól Szamarkandig tartó utazását, míg a második inkább tudományos, ténybeli információkat tartalmazó feljegyzések sora, amelyben Közép-Ázsiáról ad egyfajta képet a szerző.

Fél vad ember a pusztában

1865-ben megjelenésekor rendkívül hamar nemzetközi ismertséget és elismertséget hozott a szerzőnek tudományos körökben a mű, mert olyan információkat és tapasztalásokat tartalmazott, amelyet addig egyetlen Közép-Ázsiával foglalkozó mű sem. Olyan helyekre jutott el, hihetetlen ügyes álcázásának köszönhetően, ahová addig európai embernek nem sikerült. Vámbéry kiváló nyelvtudásának és dervis álcájának köszönhette sikereinek egy jelentős részét, azonban ezzel nem kevés kockázatot vállalt, hiszen lebukása esetén halál várt volna rá. Egyszer Szamarkandban a helyi emír gyanúját bár felkeltette és nagyon közel állt a lebukáshoz, de végül olyan sikeresen meggyőzte a kételkedőt, hogy végül ajándékokkal megrakodva engedték útjára Vámbéry Ármint azaz Rasid Effendit, a szunnita dervist.

Fogadtatás egy turkman főnöktől a Kaspi-tenger partján

Különösen ritka és ennek megfelelően a kimondottan drága kötetek közé tartozik a mű, amely tipikusan az a kategória, amit kevesen foghatnak a kezükbe eredeti kiadásban és ezáltal nagyon kevesen is olvashatják  el a csodás könyvet. Vámbéry esetében azonban két ok miatt is szerencséje van az érdeklődő olvasónak. Egyrészről elektronikus formában az első kiadás az Országos Széchenyi Könyvtár által működtetett, Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról ingyenesen letölthetőés elolvasható, másrészről pedig 2014-ben megjelent egy reprint kiadás, amely elérhető áron lehetővé teszi, ha valaki kézzel fogható könyv formájában szeretné olvasni Vámbéry különleges utazásának történetét. Most elbúcsúzunk a szerzőtől, de rövidesen érkezni fog egy újabb különleges műve az ELBIDA projektben, amely személyes kedvencként a legszeretettebb Vámbéry kötetem a gyűjteményemben.