Uti rajzok

Be kell valljam, én vagyok az útleírások egyik Gombóc Artúrja. Aki nem ismerné Artúrt, ő Csukás István egyik kedves mesefigurája, aki arról híres, hogy nagyon szereti a csokit, azon belül is „a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, a csomagolt csokoládét, a meztelen csokoládét, az egész csokoládét, a megkezdett csokoládét, az édes csokoládét, a keserű csokoládét, a csöves csokoládét, a mogyorós csokoládét, a tejcsokoládét, a likőrös csokoládét, a tavalyi csokoládét, az idei csokoládét és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon”. Hasonlóan érzek én is az 1945 előtti útleírások kapcsán. Mindegyiket szeretem, de vannak azért olyan művek, amelyek különösen a szívem csücskei. Az igazi gyengém, a sokak szerint talán irodalmi szempontból jelentéktelen, minimális példányszámban kiadott, sokszor szerzői magánkiadásban megjelent, szinte ismeretlen, apró munkák. Különösen izgalmassá teszi a gyűjtést e könyvek felkutatása. Egy-egy addig felfedezetlen példány sikeres beszerzése után eszmélek rá, hogy az addig általam soha nem hallott szerző, több útleírást is jegyez. Ekkor jön rá a magamfajta gyűjtő, hogy milyen hatalmas, hiánytalanul szinte nem katalogizálható a magyar utazási irodalom körébe tartozó művek sora. A múltheti főszereplőnk, Laczek Gyula és művei csakúgy, ahogy e heti választottam Kapossy Endre is kiváló példa erre. A diszeli születésű szerző nem először szerepel az ELBIDA projektben. Az élete során négy útleírást jegyző Kapossynak, a skandináv utazásáról írt beszámolóját már bemutattam és annak ellenére, hogy matematikailag csekély esély volt rá, hogy további műveiből valaha sikerül kézzelfogható példányt beszerezni, most mégis újra itt van velünk. „Uti rajzok” című könyvében, egy 1897-ben Felső-Olaszországban és Svájcban tett utazásáról mesél, az előző művében már megismert remek stílusban. Az extrém ritka mű 1897-ben jelent meg Székesfehérváron, a Csitári Kő- és Könyvnyomda nyomtatásában. A mindössze 51 oldalas műben illusztráció nem található. Kapossy Endréről ebben a bejegyzésben nem írok újra, mert az ELBIDA projektben a „Skandináviai uti emlékek” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Kapossy ritka műve

Kapossy Endre

Részlet a könyvből:

„Sokáig nem tudtam megérteni, mi élvezet lehet a magas hegyekre való felkapaszkodásában. Csak most mikor alkalmam nyilt magamnak is feljutnom egy-két hatalmasabb bérc tetejére, tudom méltányolni a hegymászok lelkesedését. Mennyire megújhodva érzi magát az ember, ha oly üde és éltető levegőt szívhat be, meIyet sem a gyárak kémény füstjei s a csatornák kigőzölgése, sem a lapályok tisztátalan kipárolgásai meg nem fertőztettek. Nagy lélekzetet kell vennünk, hogy tüdőnk megteljék; mellünk kitágul, idegeink kifeszülnek – s lelkünk kedvre derül. „Iszszuk a szellőt és megittasulunk tőle.” Milyen élvezet az, ha a hegy tetejéről áttekinthetjük a hegyek és völgyek, lapályok és tavak végtelen panorámáját egészen a ködbe vesző szemhatárig!

Verona – Piazza delle Erbe

Ha huzamosabb ideig tartózkodhatik valaki a hegyek tetején, azt az átalakító munkát is maga elött láthatja, melyet a geológiai erők évezredek folyama alatt végeztek. A természet nagyszerű tüneményeit szemlélve, önkénytelenül feltámad bennünk kicsinységünk érzete, de nem leverő hanem felemelő hatással.

Porlezza a Luganói-tó partján

Hisz lépten-nyomon látjuk, mint hatol előbbre a kis ember. Nincs előtte elháríthatatlan akadály. Keresztül fúrja a hegyóriásokat; megnyergeli vasutaival a legmeredekebb hegyoldalt; összekapcsolja a hidakkal a legirtóztatóbb hegyszakadékokat. S ha még ez sem elég, akkor óriás szegeket ver a sziklaoldalába s erre rakja hidját és ezen viszi át vasutját; végre mégis ő győzedelmeskedik. Ilyféle gondolatok foglalkodtattak, mikor Luzernt egy szép reggel elhagyva, a Pilatus-hegy tetején szívtam magamba szabad Svájc szabad levegőjét.

Lago Maggiore

Mikor először megpillantottuk a vierwaldstädti tóról a Pilátus hatalmas tömegét és csipkézett ormát, egy akarattal mondottuk, hogy ezt okvetlenül megnézzük. Dacosan emelkedik e hegy föl 2132 méter magasságra a felhők fölé. Szeszélyes alakú sziklák s óriási szakadékok szinte hihetetlenné tették előttünk, hogy a „fractus mons” tetejére még vasuton is feljuthatunk.

A Szent Gotthárd alagút bejárata

Meggyőződtünk azonban ennek lehetőségéről, mikor utrakészen előttünk prüszkölt a fogaskerekű locomotiv. Milyen vasutvonal! Hatalmas gránit-kövekből épitett falon több centiméter vastag vaslemezek pótolják a kavicsot, melyre a fogas kettős sinpár van szilárdan ráerősítve. A vonal hossza 4618 méter, legnagyobb emelkedése 49 fok.

A Vierwaldstätti-tó

Épen megtöltöttük a kocsit, mely 32 emberre ülőhelylyel van ellátva. Egy kis francia hölgyecske képezte a társaság közzéppontját; a ki bő férfi ruhában folyton ugrándozott a kocsiban s jó kedvével az egész tisztelt utazó társaságot elbájolta. Persze, épen ezért sokan elmulasztották az ut menetét figyelemmel kisérni. Különben ez, jobb is volt azokra nézve, kik könnyen szédülnek. Én az ablak mellé kerültem s igy akarva – nem akarva folyvást szemmel tarthattam az alattam és mellettem elvonuló képeket, melyek bizony néha megborzongattak. A pálya a közepén s a vége felé a legmerészebb. Amott egy hatalmas hegyszakadékon, a Wolfortschlucht-on, megyünk át, fönn pedig egymást érő tunnelek alatt kapaszkodunk fölfelé.

Luzern

Ha igaz, a mit a hegyek nagy tanulmányozói mondanak, hogy fölszinöknek redőzetei és rétegeik hajlása, az oldalaikba mélyedő kerek és hosszudad horpadások, tátongó szorosok s meredek szakadékok kölcsönöznek bájt és méltóságot a hegyeknek: akkor a Pilátust a legszebb hegyóriásnak kell tartanunk. Annyi sziklakup, a mélységek oly fokozatos sora tárul fel szemeink előtt, hogy szinte belefáradunk szemlélésébe. Emeli a szépségét még az ellentét is, melyet az alpnachi tóra és völgyre nyiló fölséges kilátás idéz elő.

Luzern

Fölértünk 5 negyed órai kapaszkodás után a Pilátuskulmra, s szürke, átláthatatlan ködesőbe jutottunk. Két lépésre sem lát tisztán az ember. Ruhánkon átérezzük a köd nedves hidegét s megborzong a hátunk tőle. Bezzeg didergett a négy fokos hidegben a férfiruhás francia madame is, ki még csak felső kabátot sem hozott magával. Csengetyüszó után indulva, botorkáltunk előre egész a hotelig, mely a ködben egy várkastély óriási arányait öltötte magára. Mindegyikünk örült a meleg szobának s a jó ebédnek. Elfelejtettük, hogy a kilátást nem élvezhetjük, mely körülbelül ugyanaz mint a Rigiről. Ebed után megkisérlettünk a járhatóbb helyek bebarangolását. S az a ritkuló ködben sikerült is valamelyest. Tájképek ugyan nem tárultak elénk, de láttuk a lábunk alatt hullámzó ködtengert, melyet a szél bizarr keveredésbe hozott. Egy-egy pillanatra kis tenyérnyi nyiláson lepillanthattunk a vidám derűben úszó tóra; azután újra sűrű, sötét köd takart el mindent. Közvetlen a hotel mellett hatalmas hótömegre bukkantunk; s julius közepén havas jégeső kergetett ujra bennünket födél alá.

Vasút a Pilátus-hegyre

Visszajövet diákokkal utaztunk, kik tanáraik felügyelete alatt ép kirándultak Luzernből a Pilátus flórájának tanulmányozására. Ha visszagondolok arra a sok diákcsoportra, amelylyel utközben találkoztam s a gyönyörre, mit egészségtől s vidámságtól ragyogó arczaikban találtam, önkénytelenül is fölmerült bennem a kérdés, mikor lesz ez minálunk is így? Szép lendületet vettek már nálunk is a diák kirándulások, de nem váltak még oly szokottakká mint Svájcban, hol már a kis elemi iskolás fiukat és leányokat kiviszik hazájuk nevezetes helyeinek megszemlélésére s igy szoktatják őt a szép hazai föld megbecsülésére s a hozzá való nagy ragaszkodásra.

Hotel Pilatus-Kulm

Mire öt óra tájban leértünk abba a prózai világba hatalmas zápor eső paskolt nagyon is prózailag bennünket az alpnachstadti állomásig. Itt összeszidtuk a szabadpodgyász eltiltásáért az egész svájci köztársaságot s szakadó esőben indultunk utnak, hogy Meiringenig meg se álljunk. A hires Brünnig – vasuton folyton hegyoldalakon járva, és semmit sem látva, végre esti 7 óra tájban Meiringent kiáltott a kalauz.”

Interlaken és a Jungfrau

Kapossy Endre útirajzát, „UTAS” álnéven, a „Székesfehérvári Hírlap” hasábjain tette közzé először részekben, azonban a „több oldalról érkező felszólításnak” engedve, végül könyv formájában is megjelentette élményeit. A műben nincs megjelölve a felső-olaszországi és svájci körút pontos időpontja, de vélhetően valamikor 1897 kora nyarán történt az utazás. Olvasóként Veronában kapcsolódhatunk be a történetbe, majd innen végig kísérhetjük egészen Zürichig a szerző útját. Minden jelentős állomás, egy külön fejezet a könyvben, amihez mindig kapcsolódnak történelmi információk, apró történetek, tényszerű leírások, élmények és impressziók. A szerző azonban nem minden esetben rejti véka alá, esetenként sarkos véleményét sem. Az utazásról például egy ponton szinte negatívan ír:

Genf

„Nagyrészt a vasutasok hibája, hogy manapság annyi az ideges ember. A körutazási jegyek rendkívül olcsók ma már; s a gyors és express vonatok nagy száma és az a hihetetlen rövid idő, mely alatt országokat láthatunk s népeket tanulmányozhatunk, sok embert arra csábítanak, még ha középsorsú is, hogy megtakarított pénzén körúti jegyet váltson s beálljon vasuton utazó turistának. Magam is igy tettem. S nem egy barátom s rokonom irigységét keltettem fel magam iránt. Mintha bizony ez valami kellemes mulatság volna. Tessék csak meggondolni, hogy az ember 3-4 héten át legalább minden harmadik nap érzi a gyorsvonat rettenetesen kellemes hintálását. Térdünk összeverődik; fejünk előre-hátra, jobbra-balra dobálódzik; ha felállunk sohse tudjuk, melyik pillanatban esünk utitársaink karjai közé; mint a becsípett emberek támolyogva s fogódzva megyünk egyik helyről a másikra. Zakatolás, fütyülés, bremzelés, szörnyű enyhitőleg hatnak fáradt idegeinkre.

Genf – Machine Bridge

Mikor meg utazásunk célpontját elértük, leszállunk piszkosan, mint a kéményseprők s rohanunk a Hotel omnibuszaihoz, mely bevisz bennünket olyan helyre, melyet pár napra otthonunknak szemeltünk ki a Baedekerből. Eszszük napról-napra a legkevésbbé sem változatos s izletes menüt, nyargalunk a városi nevezetesebb dolgok megnézésére; egyik templomból vagy múzeumból ki a másikba be, szünet nélkül, hogy el ne halaszszunk valami érdemest. Azután kirándulunk ismét vasuton vagy gyalog, végre holtra fáradtan akarjuk magunkat teljesen kipihenni; mert másnap újult erővel kell hasonló kellemes tapasztalatot gyűjtenünk. S ez így megy heteken át. Nem irigylésre, hanem inkább sajnálatraméltó a körutazó helyzete”

Basel – Wettstein híd

Persze minden nehézség és diszkomfort érzés ellenére Kapossy-t számos ponton magával ragadja az utazás és a térség szépsége is. Szerinte minden utazás során vannak olyan „oázisok”, amelyekben az utazó lelkileg felüdülhet, melyek szépségükkel kárpótolják a fáradsággal és kényelmetlenséggel szemben az éppen úton lévőket. A felsőolaszországi tavakat is ilyen oázisnak gondolja, sőt szerinte: „Ha a paradicsomot nem Ázsiába tette volna a hagyomány, azt mondanám, hogy itt ezen a tájon volt ősszüleink lakhelye.”

Zürich – Tonhalle

A szerzőt lenyűgözték a hegyek, különösen szépen ír az alpesi fény jelenségéről is. „A kora reggeli órákban künn voltunk már a kis Rugen hegyen, este felé pedig a Heimwehfluh-n és Abendbergen, s lestük a havasokat. Utitársam reggeltől estig kitartott volna a bámulásban. Magam is beléjök szerettem; nem hiába Jungfrau a koronájuknak a neve. Bámulatos szép is ez a Jungfrau mikor a reggeli órákban ködfátyolát szemérmetesen kezdi a kacérkodó Phoebus tüzes sugarai előtt arcáról föllebbenteni. Mint a szinházban a cortina felhuzása után a szinpadnak szépségei, oly hirtelen tárulnak fel ennek is fölséges bájai a köd és pára felhők eloszlása után. Órák hosszáig lestük már s egy szempillantás alatt tiszta volt minden. A jégfödte sziklasarkak csaknem átlátszóknak tetszenek; mert mig mi magunk árnyékban vagyunk, a 4000 méternyi óriások csúcsait már csudálatosán finom rózsaszínnel vonja be a kelő nap sugara. A tiszta légben minden szakadékot, minden hómezőt megkülönböztethetünk. A rózsapir mind alább terjed, megaranyozván a hómezőket, megvilágítva a háromszoros növényzeti kört és teljesen eloszlatva a ködöt. Előttünk a lombos erdő öv hazánk erdős tájaira emlékeztet; a szigorú küldejű és mégis hivogató bükkös, a sötét és félelmes fenyvesek mintegy a lavinákkal szemben csapatokba állított sorai; törpe fenyők és egyéb cserjék meglapuló girbe-görbe csoportjai után a feketéllő sziklák s ezt követő hó- és jégmezők hatása kitörülhetetlen emlékként vésődik szivünkbe, mely idők folytával mint valami álom vagy halovány emlék újul fel bennünk.”

Ezen élményeiből, tapasztalataiból, impresszióiból aztán végül összeállt a műve, amely a ma olvasójának is jól bemutatja, hogy milyen volt a századforduló előestéjén egy felső-olaszországi és svájci utazás és jól érzékelteti egy ilyen útnak a nehézségeit, örömeit, valamint a térség bámulatos szépségét is.

Zürich

Kapossy Endre könyve ismét nem okozott csalódást. Egyrészről végtelenül boldoggá tett, hogy gyűjteményem újból gyarapodott egy extrém ritka, szinte ismeretlen művel, másrészről olvasmányélményként is remek volt. Informatív, színes, hangulatos és néhol vicces a könyv, így pontosan azt adja, amit szeretek az útleírásokban, bár igazából csekély terjedelme miatt, amolyan „egy estés” könyv. Beszerezni szinte lehetetlen, ezért az ELBIDÁRIUMból elérhetővé tettem, hogy ha csupán csak egy estére is, de másnak is élményt jelentsen az “Uti rajzok” című különleges mű.  A szerző életművében még legalább két olyan könyv van, amelyre kimondottan fenem a fogam, ezért reményeim szerint Kapossy Endre valamikor még visszatér az ELBIDA projektben. Amíg azonban mindez megtörténik, addig az útleírások egyik Gombóc Artúrjaként érkezem a már könyvespolcon található további ritka és érdekes művekkel.