Konstantinápoly és Görögország

Nemrég egy rövid bécsi tanulmányúton vettem részt, ahol személyesen is megtapasztalhattam az ilyen utazások gondolatébresztő erejét. Jelen lenni, látni, megfigyelni és megismerni ilyen formán valamit, egészen más impressziót jelent, mint olvasni vagy hallani róla. A külföldi tanulmányutak számos szakma esetében fontos részét képezték a tapasztalatszerzésnek. Például művészeti és építészeti körökben sokáig szinte alapértelmezett volt az olaszországi tanulmányút, csakúgy ahogy az ornitológusok körében az északi utazások és még sorolni lehetne tovább. Egyes szakterületek képviselői egész szakmai életútjuk során hasznosítani tudták a külföldön szerzett ismereteiket. Éppen ezért érthető, hogy sok egyetemi képzésnek szerves része volt, elsősorban a századforduló időszakában, de később is, hogy tanárok külföldi tanulmányutakat szervezetek a diákok számára tapasztalatszerzési céllal. Az utazásokról nem ritkán írásos feljegyzések is készültek, melyek közül több, később periodikákban vagy könyv formában meg is jelent. Az ELBIDA projekt hátterében álló gyűjteményemben ezen művek közül számos ritka és izgalmas példány megtalálható. Néhány különleges tanulmányútról már meséltem itt a blogban, de a bemutatott írások csupán töredékei a gyűjteményben található művek összmennyiségének. Minap, amikor éppen egy felvidékről szóló művet kerestem (egy konkrét mű keresése nem kis kihívás, ha a gyűjtő olyan rest, mint én és nem katalogizálja, rendszerezi gyűjteményét), akadt a kezembe egy szokatlan méretű különlenyomat egy műegyetemi kirándulásról. A „Konstantinápoly és Görögország” című műben, szerzője Kiss László mesél az 1912 tavaszán történt tanulmányút élményeiről, elsősorban az építészeti értékekre összpontosítva. A rendkívül ritka különlenyomat 1913-ban jelent meg Budapesten, a Pátria Irodalmi Vállalat és  Nyomdai  Részvénytársaság nyomtatásában. Bár mindösszesen csupán 20 oldalas a mű, de a csekély terjedelem ellenére is 54 izgalmas fotót tartalmaz.

Kiss László építész, 1887. március 11-én született Budapesten. Apja az a Kiss István építész volt, aki a Műegyetem történetében az első építészmérnöki diplomát kapta 1880-ban, míg anyja Herrich Károly vízépítő mérnök lánya, Herrich Leonia Ilka volt. 1909-ben szerzett oklevelet a budapesti Műegyetemen, majd 1910-től négy éven keresztül Pech Samu tanársegédjeként dolgozott. Már az egyetemi évei alatt kitűnt tehetsége, másodévesként megnyert egy Nagy Virgil tanár által kiírt pályázatot is. Számos tervpályázaton vett részt, de terveinek nagy része végül nem valósult meg. A Sváb Gyula-féle iskolaépítési programban tevékenyen részt vállalt, mely keretében több vidéki iskolát is ő tervezett meg. Egészen fiatalon, vérmérgezésben hunyt el, 1925. július 16-án, Budapesten. A csupán 39 éves építész halálát  követően, az „Építőipar” című folyóiratban írt megemlékezésben az ifjabb építészgárda egyik legtehetségesebb, legszimpatikusabb, legnagyobb reményekre jogosító tagjaként  említették.

Részlet a könyvből:

„A Konstantinápolyból Piraeusba és innen Alexandriába vezető hajó ez idén korán reggel érkezett a Dardanellákhoz. Tudvalevő, hogy a törökök a szorosban nagy mennyiségű robbanó aknát helyeztek el, hogy az olaszok oda be ne nyomulhassanak. Személyszállító hajó tehát csakis nappal mehetett keresztül, amikor csoportonként több hajót egy pilóta hajó vezetett ki, az aknákat kerülgetve, az Aegei-tengerbe. Az út ennélfogva Konstantinápolytól Gallipoliig, a Dardanellák kulcsáig, meglehetősen hosszadalmas volt, mert a közel 200 km-es utat 12 óráig kellett megtennie, hogy nappal érkezzünk a Hellespontusba.

Különös hatások alatt emlékezem vissza most erre a reggelre. Erős hideg volt, de tiszta derült idő; Gallipoli fehér, a parti hegyoldalra felkúszó házain reggeli napfény és mély árnyékok. A tengeren szétszórva néhány török hadihajó. A parton mindenfelé katonasátrak, bozóttal eltakart agyútelepek. Azóta Gallipoli nincs, lecsúszott, rombadőlt. A messinai tragédia ez idén itt újult meg. A hadihajók?  Régi típusú, úgynevezett már rozoga hajók. Napsütötte, gyönyörű derült nap az Aegei-tengeren, másnap reggel az athéni műegyetem ifjúsága és teljes tanári kara lelkesedéssel és lekötelező  szívességgel fogad Piraeusban; nyári meleg van; júniusban érezzük magunkat. Amikor a hajóból kiszállunk, már más hangulatban vagyunk; el vagyunk „készülve” a klassicizmus befogadására valami egyszerűt, gyönyörűen emberit várunk itt s konstantinápolyi, alig két napi emlékeink színes kaleidoszkópként hatnak, most már az egyszerűség, a fenséges után vágyunk.

Megtaláltuk. Mi hozza létre bennük ezt a vágyat, ezt az átalakulást? Talán hogy két napja mindegyikünk Görögországra irányuló emlékeit, ismereteit, képzeletével tarkítva, emlékezetébe idézte? Talán a folyton langyosodó levegő, a parti hegyek vulkanikusan szaggatott alakja? Nem tudom!

Görögországi emlékeim szebbek és fenségesebbek, mint a konstantinápolyiak, – talán mert ezek voltak az utolsók. S mégis. A háború azóta már elkezdődött s mi teljes rokonszenvünkkel mindamellett a törökök mellett vagyunk.

Mikor a hajó Piraeushoz közeledik, látod már messziről az Akropolis gyönyörű körvonalát. Bocsásson meg az olvasó, hogy itt pillanatra megállok; s ha szintén részesült ebben a látványban, szívesen emlékezik reá vissza ő is. Legalább akkor reggel ködös, kékes párából nőtt ki az egész sziklahegy szaggatott foltja; tisztán meg lehetett rajta különböztetni mindent: Parthenon, Erechtheion, Propileák; az épületeken keresztül látni, nem látod hol kezdődnek, össze vannak nőve a hegygyel. S akkor egyszerre eszedbe jut minden, amit a középiskolában akkor még gazdag képzeleteddel magadba szedtél. Egyszerre elgondolod, mily fennkölt érzéssel közeledett a görög harcos szent városához. Mikor meglátta, biztosan vékony füstoszlop emelkedett ki a templomok udvarából, csillogott a márvány, az arany, a bronz. S egyszerre úgy érzed, hogy te vagy az a görög, újjongsz, büszke vagy, hogy fővárosodhoz, a világ minden emberinek, minden művészetnek középpontjához közeledsz. Magasan fenn áll a Parthenon, s a tömegből egyszerre kiválik, reásüt a keleti oromra a nap. Kijózanodol – csak rom van már ott, s csak benned van az a félős, csodálkozó, de amellett kíváncsian kutató érzés, amely sokat hallott és elképzelt, s végre sok vágyakozás után először Iátott műremek-csoda előtt megragad.

A hajó megkerüli Akté felszigetét s lármás, modern kikötővárosba jutsz, Genuára emlékeztető fekvéssel: gyárak, elevátorok, daruk; a városból kihallatszik a villamos és a kocsik zaja; a sötétkék égre nagy füstcsomók terülnek szét … ez a modern, 80000 lakosú Piraeus.

Ruganyos ütemben haladó, 3-4 nagy Pullmann-kocsiból összeállított villamos vonat szállít be Athénbe. Mindenütt úgyszólván bevágásban halad, 70–80 km-es sebességgel. Vakító napfény, sötét olajerdők, virágos mezők, veteményes kertek, szikár pálmacsoportok; az attikai síkság. Dübörögve rohan be a vonat egy alagútba, s mikor kijön, előtted van a Theseion, felette pedig rozsdás sziklákon széttépve, kicsorbítva, karcsún az Erechtheion, a Parthenon, az egész Akropolis.

Semmiféle délolaszországi várossal Athén össze nem hasonlítható. Különös varázsú fekvése, 10 km-rel beljebb a tengerparttól, körülvéve vulkanikus körvonalú hegyekkel, a közepén kinövő Akropolissal, páratlan. Általánosítani szeretném mindazt az akkor is, de most újból elém tóduló benyomást, hogy világosan kifejezzem, amit e soraim elején célul kitűztem, a görög architekturának a természethez való simulását.

Hiába, ismét csak az érzésre kell hivatkoznom. Érezzük, hogy itt keletkezett Európa egész architekturaja. Csakis itt, ebben a napfénytől izzó levegőben jöhetett létre az a tökéletes, egyszerű s mégis túlfinomodott művészet, amelynek minden tagozata oly egyszerűen utal az erők játékára, a napfényre, az itt uralkodó növényzetre.”

Kiss László, Pech Samu tanársegédjeként vett részt, a dr. Hauszmann Alajos, Hültl Dezső és dr. Nyári Sándor tanárok által szervezett és vezetett tanulmányúton. Az utazás 1912. április 1-én vette kezdetét. A műegyetemi csapat először Bukarestbe utazott, majd Konstanzából hajóval Konstantinápolyba mentek. A város bejárása után Athénba hajóztak, ahol több napot töltöttek az építészeti emlékek felfedezésével. A helyi vendéglátok nagy szeretettel fogadták a csapatot. A Minerva Hotelben lévő szállás elfoglalása után, egyből kezdetét vette az intenzív program. Az érkezést követő öt napban az építészeti remekek megtekintése mellett, részt vett a csapat egy egyetemi kongresszuson ahol I. György görög király is beszédet tartott, a nagyszombati feltámadás ünnepségen, az új görög nemzet szabadságnapján tartott katonai szemlén és az athéni műegyetemen részükre szervezett pezsgős uzsonnán is. Athént elhagyva először vonattal, majd egy szakaszon kocsival utazva a mükénéi régészeti lelőhelyet látogatták meg, de Kiss útibeszámolója szerint, „Mykaene csak az archeologust érdekelheti mert az oroszlános kapun túl nincs más, ami építészt ott érdekelhetne”. Innen Korinthusba az akkor csupán tíz utcából álló, apró kikötő faluba utaztak, ahonnan kocsival Isthmiába, majd a csatornán keresztül Iteába értek. A kikötővárosból egy nem túl kényelmes úton, kocsikkal és öszvérekkel Kastrin át Delphibe mentek, ahol két és fél napig kóboroltak, majd visszatértek Iteába, ahonnan a viharos tengeren hajóval Patrasba utaztak. Itt szusszantak egyet, majd vonattal Olympiába, az utazásuk legdélibb célpontja felé vették az irányt. Az újabb és újabb építészeti emlékek megtekintését követően visszatértek Patrasba, ahonnan a Lloyd gőzösével elhagyták a szárazföldi Görögországot és Korfu felé vették az irányt. A szigeten ismét csupán egy rövid pihenőt tartottak, majd két nap hajóút után érkeztek meg Triesztbe. A három hetes tanulmányút után a csapat egy része, még pár napot maradt a kikötővárosban, míg a többiek Budapest felé vették az irányt.

Kiss László írása az „Építőipar” című folyóirat XXXVI. évfolyamában került az olvasók  elé, majd aztán, a most bemutatott rendkívül ritka különlenyomat is megjelent. A szerző útibeszámolója mellett azonban még két további beszámoló is született a Műegyetem 1912-es tanulmányútjáról, de ismereteim szerint különlenyomat csupán Kiss László írásából készült. Kemény Zoltán (az utazás egyik résztvevője) az „Egyetemi Lapok” című folyóirat (a Magyar Országos Diákszövetség és a Sorompó Országos Iparvédő Liga hivatalos lapja) XXV. évfolyamának 10. számában egy rövid lélegzetvételű beszámolót írt a műegyetemi csapat kirándulásáról, míg Vágvecsei Wellisch Andor, aki ugyancsak részese volt az utazásnak egy hosszabb írásban számolt be az útról, a Magyar Építőművészet X. évfolyamának 5-6. számában. Vágvecsei írása remek, talán még olvasmányosabb is, mint a most bemutatott mű. Kiss László útibeszámolója elsősorban a klasszikus kor építészeti és szobrászati műemlékeire koncentrál, sem mint az utazás részleteire. Igazi építészként, nagy lelkesedéssel mesél a tanulmányút során látott építészeti remekekről, ezért néhol száraznak és tényszerűnek hat a beszámolója, nem építész olvasóként. Az mindhárom írásból egyértelműen érződik, hogy a résztvevők számára hatalmas élmény volt a közel három hetes utazás, amely alatt valódi közösségé formálódott az utazótársaság.

A „Konstantinápoly és Görögország” című mű értékét elsősorban a rendkívüli ritkasága adja, valamint a különlenyomatban látható bőséges fotóillusztráció. Utazási élményt kereső olvasóként Vágvecsei írása sokkal inkább az, amit élvezettel olvastam, éppen ezért akit érdekel, az Vágvecsei Wellisch Andor írását elérheti az ELBIDÁRIUMból. Eredeti szerzőnknek, Kiss Lászlónak, egyetlen további írása jelent meg még életében, de az nem érinti a blog témáját, így mint író, búcsúzik az ELBIDA projekttől. A tanulmányutak különös, sokszor talán túl szakmai beszámolói, azonban még sokáig velünk maradnak, hiszen számtalan ritka útibeszámoló született ezen utazásokról. Ami pedig ritka, nyomtatott és utazásról szól, az engem mindig izgatottá tesz.  Pár nappal ezelőtt ismét sikerült beszereznem egy igazán remek és ritka beszámolót egy tanulmányútról, amelyet hamarosan be is fogok mutatni.  A friss szerzemény segítségével ezúttal a messzi észak felé fogjuk venni az irányt.