Sirályok a Bengal tengeren

A magyar utazási irodalomnak vannak olyan, irodalmi szempontból talán jelentéktelen művei, amelyek igazán izgalmas gyűjtői területet jelentenek. Számomra ezek a szinte ismeretlen (vagy ténylegesen ismeretlen) apró művek a legcsábítóbbak. Ezek jellemzően olyan könyvek, amelyek rendkívül alacsony példányszámban jelentek meg, nem ritkán magánkiadásban és szerzőik sem ismert utazók vagy útleírók, sőt néha komoly kutatómunka szükséges ahhoz, hogy megismerjük személyüket. Az ilyen könyvek jellemzően saját korukban is csekély számú olvasóhoz jutottak el és a korabeli sajtóban sem találni róluk szinte semmilyen információt. Éppen ezért jelent rendkívüli örömöt, fellelni ezen könyvekből egy kézzelfogható példányt. A most következő kötet is ebbe a körbe tartozik és már nagyon régóta kerestem. „A sirályok a Bengal tengeren” című mű egy keleti utazás történetét meséli el, mely során a szerző Elek István, feleségével és cousinjával utazza be Indiát, Ceylont és Burmát. A rendkívül ritka mű 1929-ben jelent meg Budapesten, az Általános Nyomda, Könyv és Lapkiadó Részvénytársaság gondozásában. A mindösszesen 103 oldalas könyvben a szerző saját fotói láthatók.

Dr. Elek István a szerző, akinek a személye az egyik legizgalmasabb dolog a könyv esetében. Ki is valójában dr. Elek István? A kötet kétszer szerepelt aukción eddig, ahol a leírásánál a szerzőt, mint szolnoki tiszti főorvos jelölik meg. Valóban volt Dr. Elek István nevű szolnoki tiszti főorvos, de komoly kétségeim vannak arról, hogy valóban ő lenne a ritka könyv szerzője. A szolnoki orvos egyik fellelhető életrajzában sem jelenik meg indiai utazás, sem „A sirályok a Bengal tengeren” című könyv, de az életrajzaiból általam elképzelt személy sem passzol valahogy a képbe. Persze személyes érzetem, vagy az életrajz hiányosságai még nem jelentenek semmi biztosat, de az archívumokban tovább kutakodva sem leltem semmi egyértelmű bizonyítékot arra, hogy valójában ő lenne az utazó, aki a könyvet írta. Így elméleti szinten elvetettem a szolnoki tiszti főorvos személyét és más megoldás után néztem. Elkezdtem keresgélni Elek Istvánok után. Kutatásaim során azonban hamar kiderült, hogy nem annyira ritka a név, hogy az megkönnyítené a dolgomat, hiszen kereséseim során több az adott korban élő Elek Istvánt is találtam. Indiai utazásról, vagy magáról a műről azonban első körben semelyik Elek Istvánnál nem találtam biztos nyomokat, ugyanakkor lett egy „gyanúsítottam”, mégpedig Dr. Elek István földbirtokos.

Amit olvastam róla, az alapján úgy gondoltam, egy vagyonos ember volt, aki megengedhetett magának egy ilyen utazást.  Elkezdtem tehát keresgélni a korabeli újságokban a földbirtokos után. Az első szinte elsöprő bizonyíték egy rövid hír volt, amely 1932. június 29-én a Pesti Hírlapban jelent meg. A hír így szólt:

„Egy Indiai diplomata látogatása egy fejérmegyei földbirtokon. Székesfehérvárról írják: India egyik kiváló diplomatája, Girga Baipal, aki annak idején részt vett a londoni kerekasztal konferencián és néhány napot Budapesten töltött, meglátogatta a fejérmegyei Zichyujfalun dr. Elek István földbirtokost. Elek István két évvel ezelőtt Indiában volt tanulmányuton és akkor szövödött köztük a barátság. Girga Baipal és felesége, aki nemzeti ruhát viselt, megtekintette Elek István mintauradalmát, tehenészetét és szeszgyárait és gépkocsival tért vissza Budapestre.”

Az idézet apró újságcikk erős bizonyítéknak tűnt, azonban mint jól tudjuk a tudományos haladás egyik legfontosabb ismérve a kritikákra való nyitottság és a szinte biztosnak tűnő dolgok megkérdőjelezése, ezért tovább kutattam, hogy a lehető legjobban kizárjam a tévedés lehetőségét.

Az újságcikkek böngészése során előkerült Elek Ferenc földbirtokos is, aki a vélelmezett szerző testvére volt. Az OMGE oszlopos tagja egy 1929 áprilisában megjelent Köztelek cikkben tűnt fel, ahol egy hosszú beszámolót írtak az Országos Magyar Gazdasági Egyesület által szervezet országos mezőgazdasági kiállításról és vásárról, mely 1929. március 21-én vette kezdetét. A sertések bírálatánál várakozó újságíró, egyszer csak megpillantotta Elek Ferencet, akinek éppen a nagy tolongásban leszakadt a raglángombja és letiporták az elegáns sárga félcipőjét. A beszélgetés során az újságírónak a következőt mondja el Elek: „Indiában kéjutazó öccsétől, Elek István dr.-tól rádió üzenetet kapott, hogy ezen túl ő vegyen részt a tőzsdei ügyletekben.” Nos, azt gondolom, hogy ebből a nyilatkozatfoszlányból és a másik újságcikkben olvasottakból már bátran megfogalmazható, hogy a „Sirályok a Bengal tengeren” című ritka kötet szerzője, a földbirtokos Dr. Elek István, hiszen mind az utazás időpontja, a helyszíne és az utazó neve is stimmel.

Persze lehet, hogy valaki még ezek után is szkeptikus. Az ő megnyugtatásukra azonban van még egy bizonyíték a szerző személyét illetően. Dombóváron jelent meg 1929-ben a Dombóvári Nyomda és Papírkereskedés Részvénytársaság Műintézetének gondozásában a „Fejérmegyei fejek – Fejérvármegye tíz évvel Trianon után” című emlékalbum, melyet Hirn László hírlapíró szerkesztett. A sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi Viktor főispánnak ajánlott kötetben megjelenik Dr. Elek István rövid életrajza is. Az 1929. év elején írt kötetben Elek életrajzánál azt írja, hogy „jelenleg Indiában tartózkodik”. Az időpont tehát ez esetben is tökéletesen passzol, így véleményem szerint minden kétséget kizáróan állítható, hogy a mű szerzője nem a szolnoki tiszti főorvos, hanem a fejér megyei földbirtokos.

Dr. Elek István földbirtokos 1889-ben született Székesfehérváron. Szülővárosában járt középiskolába, majd Párizsban a Sorbonne-on végezte egyetemi tanulmányait. Ügyvédi vizsgát a budapesti tudományegyetemen tett, ahol a „Társadalomtudományi gazdaságtan” című műve ösztöndíjjal lett kitüntetve. Az első világháború alatt a 7-es Vilmos huszároknál teljesített katonai szolgálatot. Életrajza szerint híres Afrikautazó volt, aki jól ismerte a Szaharát, ezenkívül beutazta az egész európai kontinenst. A „Sirályok a Bengal tengeren” című műből nem derül ki, de életrajza szerint Indiából tovább utazott Kínába is. A német vámtárgyalásoknál a minisztérium kiküldöttjeként vett részt. Tagja volt az Országos Magyar Mezőgazdasági Kamarának és Fejér vármegye törvényhatósági bizottságának is. Számos tudományos cikke jelent meg napilapokban és szaklapokban, emellett utazásairól is több cikket írt. Élete hátralévő szakaszát jelentős homály fedi. 1947-ben „Csalni sem rest a munkásnyuzó ügyvéd-földbirtokos” címmel jelent meg egy cikk a Fehérvári Hírek című lapban, ami bizonyosan róla szólt, de ezt követően már szinte semmi érdemleges információt nem találtam Dr. Elek István földbirtokosról. Halálának a pontos dátuma is ismeretlen maradt számomra.

Részlet a könyvből:

„A Ganges folyó 5 km. hosszban foIyik Benaresen keresztül. Csak a bal-part a szent hely, és itt épültek a paloták, templomok, a zarándokok befogadására az indiai szállók. Végig a parton a házakból 20-30 széles lépcső vezet le egyenesen a folyóig. Ezeket a széles lépcsőket, fürdőhelyeket „Ghat”-oknak nevezik. Ezek a ghatok a különféle vidékek és szekták szerint fel vannak osztva. A központ az ugynevezett „Dasasamedh gath”, közvetlenül mellette a bőrbajosok fürdőhelye, a bőrbajosok Istenének, Sitalának templomával. Kissé lejjebb a hullák elégetési heIye. Ez épp oly lépcsőzetes ghat, mint a többi, a lépcsők között egy nagyobb nyugvóhellyel. A női hullákat piros, a férfi hullákat fehér lepelbe kötik, s nyílt máglyán égetik el. A hamvakat a Ganges-be szórják.

A ghat-okon reggel, de különösen este napnyugtakor élénkül meg a szent élet. Ilyenkor nemcsak a vidéki zarándokok, de a benares-i lakók is idejönnek. Megfürdenek, mosakodnak, isszák a folyó szent vizét. Utána „elmélkednek.” Szent táncokat néznek, és hallgatják a „Wedák”-ból tartott felolvasásokat és elbeszéléseket. Az istentisztelet dobpergése és csengői, a szent ének, a nyüzsgő tarka csoportok, a Budha s ülő helyzetében szoborszerüen ülő, elmélkedő „jogik”, a lassu széles viz partjai és a porban pirosan nyugvó nap utolsó sugarai a sok ezer éves brahmanizmus érzéseit keltik. Ez az az érzés, amely a csengő hangjánál ujra és ujra feléled hosszu idő utan is, váratlanul és érthetetlenül s amelyet a brahmanok igy magyaráznak: „megérintette Shiva lehelete”

Benaresban, ahol minden hivő, aki csak teheti, kisebb-nagyobb templomot épit, 1500 templom van. A leghiresebb az „Arany-templom”, amelybe 3000 ember fér el, s amelynek kupolája arany lemezekkel van fedve. Idegeneknek a templomba belépni tilos. A maharadzsa egyik rokonának, Mokerjee ur-nak közbenjárása folytán a templomhoz épitett főpapi lak terasszáról sikerült végignézni az istentiszteletet, illetve a szentélybe elhelyezett „Shiva” jelkép imádatát.

Az istentisztelet alkonyatkor, este hatkor kezdődik. A templomban több Shiva jelvény van elhelyezve, amely előtt 1-1 meditáló pap ül. A hivők többnyire leborulnak, s pénzadományokat adnak. Ezek az adományok a főpapot illetik, akinek olykor 3-400 rupiára rug a napi jövedelme. Közben az elkülönitett négyszögalaku szentélyben 8 pap előkésziti a Shiva jelképet, egy körülbelül 40 cm. magas fekete márvány lingát. Először tejjel, azután rózsavizzel lemossák. Utána santál olajból készült pépszerü keverékkel bekenik, erre a keverékre az ujakkal különféle jelvényeket rajzolnak, s végül virágkoszorukkal és füzérekkel – ez a másik nemnek jelképe – feldiszitik. Amikor elkészült, gyertyákat és mécseket heIyeznek el, a papok körben állnak, hangosan imádkozni kezdenek, közben a dob ütemben pereg, és a csengők csengenek. Az ima jambikus hangu, felfelé törő; mindinkább szenvedélyessé válik. A dobok gyorsabban peregnek, a csengők egyre szólnak, s érezni, ahogy az immár hangossá vált ima és a hangchaosz extázisig fokozza a most már ütemben tapsoló és kiabáló tömeget.

Sötét este volt, amikor a zeg-zugos átjáróból pártfogónk és embereinek segítségével végül az utcára jutottunk. Benares utcái kövezetlenek. Villanyvilágitása is csak egy féléve van. A por este fullasztó; az élet jellegzetesen hindu. Ennek a hindu életnek vallási megnyilvánulása után, „a szórakozó hindut” kivántuk látni, miután Benares táncáról és énekéről is hires.

Európai értelemben vett éjjeli élet Indiában nincs. Majdnem két hónapja járjuk Indiát, s még egyetlen egy indiai táncosnőt sem láttunk. A táncosnők ünnepi vacsorák után meghivásra, csak magánlakásokba táncolnak. Egy ilyen előkelő magánlakásban vacsora után néztük végig Benares állitólag legjobb táncosnőjének előadását. Egy téglányalaku, nagy terembe vezettek, melynek padlói szőnyegekkel vannak letakarva, oldalán meg drapériák lógnak. Kékselyem aranybrokátos sarijában a terem közepén áll a táncosnő, egy 23 éves karcsu hindu leány. Homlokán kasszus jel: lábain sok ezüst és arany lábperec. Orcimpáján egy 20 koronás nagyságu arany gomb, karjain könyökig karperecek. Mögötte 4 zenész. A zene játszik, a táncosnő áll, és betelt rág. Közben olykor lábával az ütemet üti. Ez az előkészület. Ugy mondják, hogy olykor ez egy-két óráig is eltart. A mi „estélyünkön” ez az előkészület szerencsére csak egy negyed óráig tartott. Ezután kezdődik a tánc. Lassu mozgás, a test alig észrevehető ringásával, míg a lábak emelkedő mozdulatokkal körforgást végeznek. Rövid idő után a tánc megszünik, s ujból előkészület. Ezután a táncosnő leül, sariját gondosan eligazitja, s énekelni kezd vékony, rekedt hangon, tiz-huszszor ismételve ugyanazt a mondatot. Állitólag a szöveg igen költői: a szerelemről, s valami madárról szól. Sem a táncban, sem az énekben, mi ritmust nem találtunk, megérteni nem tudtuk. Annál jobban élvezte az előadást a meghivott 8-10 benaresi ur, akik feszült figyelemmel nézték és hallgatták Benares legszebb táncosnőjét, akit a város egész fiatalsága ünnepel.”

Elek István, felesége és unokatestvére Ilona, 1928 decemberében indultak hosszú utazásukra. Az olvasó Genovában kapcsolódhat be a történetbe, amikor is kifutnak a tengerre a 12.000 tonnás, „Aquileja” nevű luxusgőzös fedélzetén. A néhány év múlva már kórházhajóként működő tengerjáró, abban az évben a hatodik Indiai útjára indult és már 210 napot töltött a tengeren. Bombay Budapesttől 9500 kilométer távolságban volt azon az útvonalon, ahogy a szerző utazott. Budapesttől Genováig szárazföldön, majd hajóval keresztül a Földközi-tengeren Port Saidig, onnan a Szuezi csatornán át, a Vörös-tengeren Ádenig, majd tovább Bombay-ig (Mumbai). Elek és útitársai, 17 napi hajóutat követően érkeztek meg Indiába, ahol ekkor még nem sokat időztek, hanem egyből továbbutaztak szárazföldön Ceylon irányába. A ma már Sri Lankaként ismert szigetet autóval járták be, Elek szerint kiválóak voltak akkoriban az utak, az 1000 km autózást így defektmentesen sikerült megvalósítaniuk. A ceyloni kalandozásaik egyik érdekes momentuma volt, bár Elek csupán megemlíti művében, hogy a szigeten találkoztak Baktay Ervinnel, aki ekkor már 3 éve járta Indiát és környékét.

A ceyloni napok után az S.S. Egra fedélzetén a Bengál öblön keresztül, Rangoonba (Yangon), Burma (Mianmar) akkori fővárosába utaztak. Innen ismét India felé vették az irányt és bár a könyvből egyértelműen nem derül ki, de bejárták Benarest, Agrát, Delhit, Jaipurt és Udaipurt, valamint Darjeelingbe is eljutottak. Elek művében lényegében csak Benaresről ír részletesen, a többi helyszínt csak érinti, de a fotók egyértelműen mutatják, hogy alaposan beutazta India északi részét. A „Sirályok a Bengal tengeren” című könyv ezen a ponton, valamikor 1929 áprilisában ér véget, azt pedig életrajzából tudjuk csupán, hogy innen Kína felé folytatták utazásukat.

Elek István könyve egy kicsit kétarcú útleírás. Egyrészről egy klasszikus útleírás, ami egy hosszú utazás egy szakaszának történetét meséli el jó stílusban, másrészről azonban egy nagyon vázlatosan megírt mű, az utazás nagyságához viszonyítva. Elek Istvánnak, ha szándékában állt volna, akkor utazásáról egy jóval jelentősebb terjedelmű, részletesebb és alaposabb könyvet írhatott volna még a kínai rész nélkül is, de azzal együtt pedig végképp. Ezért is fogalmazom meg kétarcúként a „Sirályok a Bengal tengeren” című művet. Kiváló könyv, de sokkal több is lehetett volna benne, hiszen az utazás hossza, a bejárt területek különlegessége és a szerző alapvetően jó stílusa, lehetőséget adott volna arra, hogy ne csupán a felszínt nyalogassuk. Természetesen ez nem a könyv érdemi kritikája, hiszen ettől függetlenül az remek, csupán erősen érezhető olvasóként a benne rejlő elveszett lehetőség, ami így hiányként jelenik meg. A szerző élete során sokat utazott, de jelenlegi ismereteim szerint további útleírása nem jelent meg, így lényegében egykötetes szerzőként búcsúzunk is tőle. A szinte ismeretlen szerzők, ritka kötetei azonban továbbra is szereplői lesznek az ELBIDA projektnek, hiszen a gyűjteményben további különleges könyvek várják sorukat a bemutatásra.