A puszták börtönében

Az ELBIDA projektben többször írtam már olyan művekről, amelyek szerzői nem szabad elhatározásból, hanem valami kényszerhelyzet eredményeként utaztak. Ezen könyvek egy jelentős részében a kényszerhelyzetet a hadifogság jelentette, az utazást pedig a fogságból történő kalandos szabadulás és hazatérés. Az első világháború során, bár biztos számot a mai napig nem tudunk, de körülbelül 1.800.000 – 2.100.000 fő közé tehető a fogságba eset katonák száma a Monarchia hadseregéből. A teljes sokaságból, nagyjából 500.000 fő lehetett a magát magyar nemzetiségűnek valló katonák száma. 1915 tavaszán Przemyslben és 1916-ban a Kárpátoknál zajló csatát követően estek a legtöbben a magyar seregből hadifogságba. A ma bemutatott mű szerzője, Dr. Prónai Lajos a 38-as zászlóalj katonájaként a Przemysl mellett található Stuposiany fölött magasodó hegyhát védelme során került több társával fogságba. 1915. március 22-én, majdnem fél évig tartó ostromot követően végül elfoglalta az orosz sereg Przemysl erődjét is. A hadifoglyokat Lembergbe vonatra rakták majd egy részüket Szibériába, másik részüket pedig Turkesztánba szállították. Prónai Lajos a Szir-Darja folyó melletti kazalinszki hadifogolytáborba került, ahol megkezdődött közel 8 éves hadifogsága. Az ott töltött évek sokszínű és kalandos történéseiről mesél „A puszták börtönében” című művében. A könyv 1929-ben jelent meg Budapesten a Szent István Társulat gondozásában. A meglepően vastag papírra nyomtatott kötet mindösszesen 80 oldal, melyben 28 eredeti fénykép található.

Dr. Prónai Lajos magyar és latin szakos tanár életéről csekély információ áll rendelkezésre. Többek között például születési helye és ideje számomra hosszas keresés után is ismeretlen maradt. Neve először 1901-ben tűnik fel a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem bölcsész szakos hallgatójaként. 1905-ben már az V. kerületi Magyar Királyi Állami Berzsenyi Főgimnáziumban osztályfőnök, majd rövidesen a selmecbányai Királyi Katholikus Főgimnázium tanárként említik. 1910-ben áthelyezték a X. kerületi Szent László gimnáziumba ahol magyar-latin szakos tanárként tanított. 1912-ben ismét iskolát váltott, ekkor a VI. kerületi Magyar Királyi Állami Mária Terézia Leánygimnázium tanára lett, ahol egészen 1943-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított. 1914-ben a világháború kitörésekor besorozták, majd a 38-as zászlóalj katonájaként 1915. március 21-én fogságba esett. 8 év után sikerült neki hazatérnie, így 1923-ban áll ismét munkában. 1916. május 1-én felesége Dr. Prónay Lajosné Humayer Mária 24 éves korában elhunyt. Gyászjelentésében említik, hogy férje hadifogságban van. 1937-től a tanári tevékenysége mellett a Katolikus Középiskolai Tanáregyesület folyóiratának a Magyar Középiskolának szerkesztőjeként is tevékenykedett. Irodalmi munkássága is jelentős volt. Több tankönyv, pedagógiai cikk, irodalmi tanulmány, bírálat, ismertetés és könyv szerzője is volt. Számos tisztsége volt élete során. Az Irodalomtörténeti Társaság választmányi tagja, a Nyelvtudományi Társaság rendes tagja, a „Szent Gellért Kollégium” igazgatója, az Országos Középiskolai Tanáregyesület rendes tagja, a Katholikus Középiskolai Tanáregyesület igazgatósági tagja és az MTA magyar szótár szerkesztőbizottsági tagja is volt. Az 1960. december 16-ai Népszava című napilapban jelent meg gyászjelentése, mely szerint 1960. december 14-én, hosszú szenvedés után, Balatonfüreden hunyt el Dr. Prónay Lajos. Életkora ebben a kis apró hírben sem jelent meg, így azt továbbra is homály fedi, azonban vélhetően a fiatalon elhunyt első felesége után újra nősült és gyermekei is lettek.

Részlet a könyvből:

„Néha különben magunk is kimehettünk körülnézni egy kicsit a városban. Először fegyveres őrökkel, négyes csoportokban jártunk. Később, amikor a práporcsik beleunt a sok kísértetésbe, egyedül is, az irodában kapott igazoló-jeggyel. Úgy látszik, csakugyan nem féltek attól, hogy onnét valaki még meg is szökhetik. Különben is az oroszoknál semmi szigorú rendszabály vagy komoly dolog nem tartott tovább három napnál.

Igy hát kedvünkre járhattuk be az érdekes várost. Hozzá hasonlót azelőtt sohasem láttunk. Bennünket különösen Kazalinszknak az a része érdekelt, ahol a bazár volt. A város, mint a kínai-orenburgi karaván-útnak egyik főállomása, híres volt bazárjáról. A bazár keleten nem bolt, ahogy mi azt otthon képzeltük, hanem piac vagy jobban mondva kereskedő-negyed. A sok száz és száz, egymás mellé zsúfolt sok bolt, raktár, a keresztül-kasul vezető szűk utcasorok egész labirintussá teszik. A kelet minden áruja össze van ott zsúfolva. Az a sürgés-forgás, rajzás, zsibongás, kiabálás, tevék ordítása (a teve hangja olyan félelmetes, akárcsak egy oroszláné), koldusok jajgatása, dervisek óbégatása, mindenféle furcsa hangszer, síp, trombita, dob éles, zagyva hangjai, az alkudozók veszekedése, a különféle műhelyekből kihangzó zaj semmihez sem hasonlítható. Itt-ott egy-egy szélesebb közön karaván-szerájok  a karavánok pihenőhelyei, csárdái -, csajchanák, teaházak, a kelet csapszékei láthatók.

A csajchanákban, ezekben a tipikus, alacsony, náddal födött épületekben nagy sárgaréz szamovárokban állandóan duruzsol a forró víz. A fészeralakú csajchana elöl nyitott. A szőnyeggel bevont alacsony faemelvényen ott ülnek a turbános vagy kalpagos vendégek s nagy élvezettel szürcsölik a kerek, fületlen kínai csészékből, «pialák»-ból a zöldes szint teát. Ezt cukor nélkül isszák. Legföljebb mazsolát majszolnak hozzá A csajchana elött, karagácsok árnyékában ott állnak vagy hevernek kérődzve az elmaradhatatlan tevék, idomtalan púpjaikon az óriási málhával. Két oldalt a két kosár lóg, amelyből néha- egy-egy kirgiz gyerek feje kandikál élő. A tevének a szeme csodálatosan szép, okosságot és valami különös melancholiát kifejező. És olyan gyönyörű nagy, mint egy óriási sötétszínű smaragd.

A cövekhez kötve ott láthatók a kirgizek apró, fürge lovacskái, szamarai és öszvéréi. A kirgiz nem szeret gyalog járni. Még az asszonyok is lovagolnak. A lovon ül kirgiz asszony érdekes, festői látvány. Ott láthatók a különös arbák is, az óriás kerekű kasnélküli szekerek. Ezeket a homokos utakon könnyen elhúzza egy ló is.

Amott oldalt egy sasliksütő kínálja nagy hangon ízes pecsenyéjét. A saslik tatár eledel. Nem egyéb, mint nyárson sült ürühús. Szaga állandóan ott érzik a bazár levegőjében. De kapott az ember «plovot»,rizses, mazsolás birkahúst, kavardakot, (gulyásféle eledelt) és «tüsztüköt», pörköltet. Ezek kecske-vagy juh-húsból készülnek. De eszik a teve húsát is. Ez egészen a marhahúshoz hasonló, sőt a ló- és szamárhúst is megeszik. Ezekből ízletes kolbászokat készítenek. A lókolbász a kirgizek legkedvesebb eledele. Odébb nagy üstökben főzik a kását meg a különféle leveseket, másutt palacsintát sütnek és kemencében sült jóízű húsos gombócokat árulnak.

A kumiszt és a kvaszt (ez a méz-sörnek a neve) külön boltokban árulják. Ott van a pék is, aki rettentő garmadákban árulja a frissen sült, mindenféle nagyságú lepényeket. A kenyér helyett, bár ez is van, inkább ezt eszik. Mazsola, tea, lepény és kész a lakoma. A mazsola (kismis) Turkesztánnak egyik legfontosabb terménye. Zsákszámra árulják egy külön utcában s egy-egy kopekért annyit kap az ember ebből a csemegéből, hogy kétszer is jóllakhatik belőle.

Az itukcsik», a csizmadiák is külön utcában árulják rövidszárú szattyánbőr csizmáikat és szandáljaikat. Feltűnt nekünk ez a rengeteg szandál. Ez olyan, mint a papucs. A csizmára szokták húzni. Ez voltaképen Allah kijátszására való, mert amikor az igazhívők a mecsetbe lépnek, ahol a korán parancsa szerint a lábbelit le kell vetni, csak ezeket a papucsokat húzzák le a csizmáról. Minden mecset bejárata elött láthatók ezek a levetett papucssorok.

Megbámultuk a keleti kelméktől tarkálló bazárt is. Különösen a kínai és bucharai ezerszínű selymeket, szőnyegeket. Ezekből potom pénzért lehet ott vásárolni. Kazalinszkban azonban a legfontosabb árucikkek a kócsagtollak és szőrmék. Ezek a Szirdárja, Amudárja, Csircsik mocsarainak és dsungeleinek meg a steppének gazdag állatvilágából kerülnek ki. A nemes kócsagnak ez a vidék az igazi hazája. A szőrmék közül különösen kedvelt ott a nálunk asztrachán néven ismert karakaul, báránybőr-prém. Ez a steppék óriási juhnyájainak gyapjából való. Ez az ázsiai juh, amelynek a húsa sokkal ízletesebb a mienknél (nem olyan faggyúszagú), egészen eredeti fajta. Arról lehet fölismerni, hogy a farka tövén óriási zsírtömlőt hord. A birkafaggyú csakugyan olyan finom is, mint a zsír. A kirgizek, tatárok, sőt az oroszok is a gyapotolajon kívül ezt használják a főzéshez.

A kazalinszki bazárnak külön érdekessége: a sólyomárusok, amint a bazárban le s föl sétálnak s fönntartott mutató ujjukon ott ül a szép, okos szemű, idomított sólyom, az «itölge». Itt a sólyomvadászatnak ősi szokása még mindig divik. Nyúlra, fogolyra, de olykor farkasra, sakálra is vadásznak vele. A sólyom a nagyobb vadnak a szemét vájja ki s akkor a vadász könnyen leteríti. Az ilyen idomított sólymok azonban igen drágák. Sokszor többe kerülnek egy-egy szép paripánál.

Hosszú dolog volna elmesélni, mi minden van egy ilyen ázsiai bazárban. Nekünk, szegény hadifoglyoknak nem is volt hozzá pénzünk, hogy dúskálkodhattunk volna a sok áruban. Havi ötven rubelünket eddig még egyszer sem kaptuk meg s nem vehettünk selymet és kócsagtollat, legföljebb egy-egy friss lepényt vagy mazsolát, no meg egy-egy cifra, fületlen csészét s más hasonló apróságot.

Pedig ruhatárunk is kiegészítésre szorult volna. Még mindig a kárpáti szöges bakancsokban s nyűtt egyenruháinkban jártunk. A meleg pedig már a 35° C-t is elérte. A priccstanyákon, bár még csak május első felében voltunk, kibírhatatlan volt a hőség.

Turkesztán klímája igen végletes. A tél a steppéken rövid, alig tart: egy hónapig, a hideg azonban olyan nagy, hogy a Szirdárja rendszerint befagy. De már február elején tavaszodik, márciusban már bujazöld a steppe s csak úgy piroslik a vadon növő tulipántól. A kirgizek megkezdik óriási juhnyájaik, tevecsordáik, méneseik terelését. Június végén már 40° C a meleg. Ez mindent leperzsel. A steppék prairiszerű legelői kiasznak s csak a folyók mentén zöldelnek a mezők. A kisebb folyók, patakok kiszáradnak. Esni pedig sokszor félévig sem esik. A tisztakék égen sokszor hónapokon át szemernyi felhő sem látható. Ott, ahol gazdálkodás folyik (különösen a vizek mentén), csatornákkal pótolják az esőt. A meleg azonban még sem elviselhetetlen, mert száraz. Különben is naphosszatt fürödhettünk a Szirdárja vizében. Igy hit hamarosan dióbarnára sültünk a perzselő turkesztáni napon s kárpáti harcosokból lassan átvedlettünk kirgizekké.

A priccstanya ellen pedig mozgalmat indítottunk. Amikor egyszer a helyőrség parancsnoka, egy orosz ezredes, akit mi egyszerűen csak «harcsabajuszúnak» neveztünk, egy trojkán berobogott a táborba, hogy povjerkát tartson, egyik élelmes társunk ötletére azzal a kéréssel álltunk elő, engedje meg, hogy a barakkokból kiköltözhessünk s a Szirdárja partján – jurtákban lakhassunk. A kirgiz-jurta nyári lakásul szolgál. Öt-hat ember kényelmesen elfér benne.

Az ezredes, akit kérésünk váratlanul ért, először hallani sem akart erről az előírás-ellenes tervről. Amikor aztán tolmácsunk egészségi okokkal állt elő, beleegyezett, mert nem akarta, úgy látszik, hogy ázsiai barbárnak tartsuk. Hozzátette azonban, hogy jurtákról magunknak kell gondoskodnunk. Igy hát kivonultunk a priccstanyárol s egészen kirgiz életet adtuk magunkat.”

Prónai Lajost és társait (Berényi Imre, Bittó József, Furkó Béla) miután Lembergben marhakocsikba rakták, elindultak Oroszország felé. A hetekig tartó utazás egyik nagy kérdése az volt, hogy Szibériába vagy Turkesztánba kerülnek. Szibériában a rendkívüli hideg okozta szenvedés volt félelmet keltő, míg a Turkesztáni területen pedig a rendszeres járványok jelentettek nagy kockázatot. A két térség fogolytáborai között azonban annyiban nem volt különbség, hogy szökni bármelyikből is kimondottan nagy kockázatott jelentett, hiszen bár a fogolytáborból történő kijutás, még ha megoldható is lett volna, utána a végtelen pusztaság várt a szökevényekre, amely lényegében szinte áthidalhatatlan akadályt jelentett. Prónaiék miután megérkeztek a kazalinszki fogolytáborba, rájöttek, hogy van lehetőség enyhíteni a fogság mindennapjainak egyhangúságát. Időről-időre ki lehetett menni a városba körülnézni, eleinte négyes csapatokban, amit egy fegyveres őr kísért, később azonban már önállóan is kiengedték őket. Az elhelyezési feltételek sem voltak túl fényesek a barakkokban, ezért amikor egy parancsnoki látogatás történt a táborban, az egyik fogoly bátor volt és kérvényezte, hogy a barakkokból kiköltözhessenek pár fős csoportokban jurtákba, a Szir-Darja partjára. A meghökkentő kérés végül jóváhagyást kapott, így a lakhatásul szolgáló „priccstanyát” felváltotta a kényelmesebb kirgiz jurta. Bár a honvágy erősen kínozta Prónait és társait, de fogságuk ebben az időszakban elviselhetőbb volt. Rövidesen azonban tífuszjárvány tört ki a táborban, így jurtáikat elhagyva, Szent Asret szultán városába szállították őket. A skorpióktól és denevérektől hemzsegő szállás bár kevésbé volt megfelelő, mint az addig megszokott kirgiz jurta, de a minimális szabadságuk megmaradt, így ott is mozoghattak városon belül. Egészen II. Miklós cár lemondásáig változatlan volt a hadifoglyok helyzete, azonban azt követően kezdett szétszéledni az őrség, majd lényegében őket is szabadon bocsájtották. Klasszikus értelembe vett fogságuk ezen a ponton ért véget a szerzőnek és társainak.

Prónaiék vonattal Taskendbe utaztak, majd onnan Namangánon át Osig jutottak. Os vidéke tele volt baszmácsi bandákkal, így elindultak Kuldsa felé, ahonnan végül a kínai határ lett volna a cél. Az úton azonban lecsapott rájuk egy banda, aki ismét foglyul ejtette őket. A rendkívül kiélezett helyzetben a foglyok összefogtak és kitörtek a baszmácsi banda szorításából, így Prónai és Berényi is sikeresen elszökött. Berényi az összecsapás közben azonban megsérült, így Prónai vitte tovább a hátán Kuldsa irányába. Bár elérték a várost, de Berényi az úton végül meghalt. A reményteljes Kína felé történő hazatérés hamar összeomlott, hiszen az Oroszországból Kína felé utazókat a határon visszafordította a kínai hatóság, így sikertelen lett Prónai menekülési terve. Évekre Kuldsába ragadt, majd 1922 derekán a fogolycserék révén, a Vöröskereszt segítségével hosszú hónapokig tartó utazás után tért haza.

Prónai Lajos könyve igazán lebilincselő. A hadifoglyok nehéz helyzetén túl, jó stílusban mutatja be a kirgizek életét, a turkesztáni városokat és az utazásai során tapasztaltakat és látottakat. Éppen ez az eleme a könyvnek az, ami miatt bár nem egy klasszikus útleírás, mégis a bemutatása mellett döntöttem. Egy hosszú, kalandos és sok szenvedéssel tarkított utazás történetét meséli el a szerző, akinek remek stílusa miatt, különösen élvezetes olvasmány a mű. Nem számít nagyon ritkának a könyv, gyakorlatilag kis keresgéléssel szinte bármikor beszerezhető, de jelentős eltérés tapasztalható az árakban, így ha valaki a beszerzés mellett dönt, az több ajánlatott is nézzen meg, mielőtt megrendeli Prónai Lajos művét. A szerzőtől most búcsúzunk, de biztos vagyok benne, hogy idővel újra találkozni fogunk kényszer szülte utazások kalandos történeteivel itt az ELBIDA projektben.