Svájczi képek

Merza Gyula a magyar turistaság történetének egy kiemelkedő alakja, aki bár sokat publikált, könyvei valódi ritkaságnak számítanak. Több mint háromszáz turistasággal kapcsolatos cikke jelent meg, gyakorlatilag az erdélyi turisztika első krónikása volt. Aki Merza Gyula útleírásra vágyik, az kösse fel a bugyogóját és ne riadjon vissza a kudarctól. Hihetetlen ritka, nem kizárt az sem, hogy egy életen át keresi valaki, de nem fogja meglelni azt. Éppen ezért is voltam rendkívül boldog, amikor lehetőségem volt a „Svájczi képek” című könyvét az ELBIDA projekt hátterében álló gyűjtemény részévé tennem. Talán mondanom sem kell, aukción soha nem szerepelt, az interneten nyomát sem lehet fellelni a fizikai könyvnek. Merza, aki szenvedélyes túrázó volt, 1895-ben Saltzkammergutban barangolt, majd a következő évben régen vágyott úticélját, Svájcot is sikerült bebarangolnia. Hazatérését követően írta meg az utazása során átélt élményeit, „Svájczi képek” című művében. A könyv 1897-ben jelent meg Kolozsvárott, Gombos Ferencz Könyvnyomdájában.  A mindösszesen 91 oldalas műben illusztráció nem található.

Merza Gyula néprajzkutató, turisztikai szakíró 1861. február 25.-én született Kolozsvárott. Apja az örmény származású kereskedő Merza Joachim, míg anyja Simai Jozefina volt. A kolozsvári piarista gimnázium elvégzése után, szülővárosában kezdte meg egyetemi tanulmányait is, majd a bécsi egyetemre ment, ahol orvosi tanulmányokat folytatott. Egyre erősödő szembetegsége miatt azonban egyetemi tanulmányait meg kellett szakítania, így gazdasági pályára lépett és Szabó József szászfenesi uradalmában lett gyakornok. Itt kezdett szabadidejében rendszeresen túrázni, itt ragadta meg a természet, amely életre szóló szenvedélyévé vált. Két terület vonzotta nagyon élete során. Örmény származása miatt, a családja, ősei iránti tisztelettől vezérelve elszántan kutatta az örménység kultúráját, emellett pedig a turistaság és az utazás volt élete másik fókuszpontja. Még a szervezés során jelentkezett az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) tagjának és az alakuló közgyűlésen is jelen volt. 1892-ben az egyesület helyi osztályának jegyzőjévé választották, majd 1894-ben főpénztárosa lett a szervezetnek.

Édesapja 1893-as halálát követően, mint annak örököse a biharmegyei földbirtokosok sorába lépett, mely biztosította neki anyagi biztonságát. 1897-ben Kolozsvárott a városi törvényhatósági bizottság tagjává választották, de élete során volt a Magántisztviselők Nyugdíjintézetének erdélyrészi elnöke, az erdélyi Kárpátmúzeum őre, a kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank választmányának tagja és az Országos Múzeum és Könyvtárbizottság tagja is. Időközben megtanulta a francia és német nyelvet, majd tanulmányútjai során beutazta Európát, ahol az EKE külügyi megbízottjaként az európai testvéregyesületekkel számos összeköttetést létesített. 1914-re kapcsolatépítő munkájának köszönhetően az Erdélyi Kárpát Egyesületnek, 32 külföldi egyesülettel volt állandó kapcsolata. Armenológusként az 1895-ben megjelent „A hazai örmények ethnográfiai hanyatlásának okairól és azok orvoslásáról” című tanulmányában feldolgozta a magyarörmények sorskérdéseit, az 1902-ben megjelent „Örmény kereszt” című munkájáért XIII. Leó pápa apostoli áldással tüntette ki, emellett pedig összeállította az erdélyi örménység bibliográfiáját és munkatársa volt a bukaresti „Ararat” című örmény szaklapnak is. Ő kezdeményezte a szamosújvári Verzereskul-szobor felállítását 1893-ban. Az erdélyi örmények kutatása mellett, néprajzi és a turistasággal kapcsolatos cikkei jelentek meg, a Borsszem Jankó, a Fővárosi lapok, a Bolond Istók, az Üstökös, a Budapest, az Armenia, a  Keleti Újság, a Magyar Nép, a Pásztortűz, az Ellenzék, a Véndiákok Lapja, a Nagyvárad, a Független Újság és az Erdély hasábjain. 1903-1908 között az „Erdély” című honismereti lap szerkesztőjeként is dolgozott. Írásai közlésekor számos álnevet használt: Araráti, Ekefalvi, Figyelő, Sinapis, Vándor, Veridicus és Za-la. Élete során csak turisztikai témában több mint 300 cikke jelent meg.

1902-ben aktív szerepet vállalt az EKE Néprajzi Múzeumának létrehozásában, amelynek aztán egyik vezetője is lett. Alapító tagja volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek és részt vett a szamosújvári Örmény Múzeum létrehozásában is. 1933-ban a Kolozsvár közeli Bükk erdőben ünnepelte ezredik itteni kirándulását. 1943-ban az EKE tiszteletbeli elnökévé választották, majd nem sokkal később 1943. december 15-én, 83 éves korában, Kolozsvárott hunyt el. A kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezték végső nyugalomra.

Több Kolozsvár környéki kirándulóhely is nevét viseli, mint például a Merza-kilátó és a Merza-menedékház, de ő volt a névadója az Árpád-csúcsnak és Mailáth-kútnak is.

Részlet a könyvből:

„Ki ne ismerné legalább hiréből a berni felföldet, az ugynevezett „Oberland”-ot, mely méltán képezheti turistaági szempontból az utasok eldorádóját. Alig hagyjuk el Bernt és már nemsokára délfelé a Iegmegragadóbb havasi kép kezd kidomborodni, hogy Münsingennél aztán a maga teljes pompájában elénk táruljon jobb felöl a Stockhorn hegyláncz és a Niesen hegyóriás,- előfutárai a Magas-Alpeseknek, – balfelől pedig a nap fényében csillogó Mönch, Jungfrau, Blümlisalp s a később hozzájuk csatlakozó Eiger hóboritotta s itt ott felhökből kiemelkedő felséges panoramája.

Egy órai gőzparipázás alatt Thunba érkeztem, az Oberland diadalkapujához, mely ősrégi városkának a Humboldt által leirt Nápoly és Konstantinápoly páratlan fekvésével szépségben vetekedő dicséretét csak egyoldalulag méltathattam, miután utóbbi két olasz illetve török empórium bájait természet után megpillantani még eddig szerencsés nem leheték.

Annyi azonban tény, hogy a tóból kilépő Aar partján épült várostól alig egy negyedórányira fekszik a hasonnevü tó, melynek a tükre felett délkeletröl felénk meredő hatalmas hófedte csucsok, a Blümlisalp és a Buldenborn vakitó fehér kolosszusai feledhetetlen szép és maradandó benyomást gyakorolnak reánk; sőt hajóval téve meg az utat, mint a hogy én is tettem, Thun és Interlaken között a változatos partvidék, a 18 és fél km. hosszu és 3 km széles viztükröt övező erdős hegyek s a messzeségből kismelkedő havasi hegyláncz még zavartalanabbul és teljesebb szépségökben élvezhetők.

Ez a másfél órai hajózás mint egy pillanat agy elröpült a szórakoztató szép kilátás folytonosan mozgó változatos körképe mellett; jobb és balfelől a világhirü svájczi tehenészet pompás legelőiről hires Kander- és Simmenthal szájánál emelkedik a 2193 m. magas pöröly alaku Stoekhorn csucsa és  2366 m. Niesen pyrámis alakja, mely utóbbi Spiez hajoállomástól 4,7 km.-nyire fekvő Wimmis falutól 4 óra alatt megmászható.

Merligennél balra a Beatenberg, melyre a gőzsikló 16 percz alatt felvisz, egyike a legszebb kilátást nyujtó magaslatoknak; ez és a vele szemben kimagasló Niesen-hegy közti tért az Eiger, Monch, Jungfrau, Blümlisalp, Wildstrubel és a Schreckhorn havasok egymás mellett sorakozó csucsai festői távlatban töltik be. A hanyatló nap rózsaszinben vetitette a havasok jégmezőin megtört fényét a remegő hullámok zöld felületére, balzsamos alpesi levegő áramlott felénk s egy-egy a tó felé nyiló völgy nyilásából.

Távoli legelőkről bugó tülöknek a hangja vegyült a tompa harangszóba majd csolnakosok dala csendült meg, melynek egyre gyöngül akkordjai a parton játszadozó gyermekhad élénk zsivajába merült el: a midőn este 6 órakor hajónk egyszerre csak Interlakenben kötött ki. Interlaken! Örömtől remegő tollal irom le ezt a szót, melynél turistasági szempontból érdekesebb és megragadóbb pontot keveset láttam életemben. Magyarul értelmezve annyit jelent, hogy <tóköz>, (inter lacus); hisz tényleg ez a három kis helységből össze épült, s ma már első rangu klimatikus üdülő helylyé emelkedett idegenforgalmi központ a thuni és brienezi tavakat egybekötő Aar folyó partján fekszik s enyhe egyenletes éghajlata miatt igen nagy közkedveltségnek örvend.

Árnyas diófa sétányairól már messziről feltünik az idegenektől ellepett Hőheweg, melynek mentén a legnagyobb fénynyel berendezett hatalmas szállók épületeinek egész sora (mintegy 40) képezi Interlaken legélénkebb részét. Egy pompás parknak a közepén áll a Kursaal, ennek tornáczáról gyönyörködtem a Sulegg, a kis és nagy Rugen és a Schynige Platte setét erdei között megnyiló lauterbrunneni völgy rémesen szép fehérasszonyában, a Jungfrauban (4167 m.) melyre legkönynyebben a déli oldalon juthatni fel mintegy 12 órai mászás után.

A lemenő nap bibor vörös sugarainak glóriajában ugy nézett ki ez az óriás czukorsüveg alaku, vakitóan csillogó hegykúp, mint egy mennyasszonyi ruhába öltözött fiatal leány, kinek a mint vőlegényére vár, szüzies ártatlanságában szemérempir önti el bájos arczát. Nem lehet csodálni, ha e költői hangulatot kelt vidéken teremté meg Lord Byron is az ő „Manfréd”-ját, az ugynevezett angol Fausztot, melyben a borzalmasan szép Jungfrauról sem mulasztje el megemlékezni. A napfény mindinkább bágyadt sugarai jelezték, hogy uruk nyugalomra tért; kigyultak a villanyos lámpák és a nagyvárosias jellegű üzletek szemkápráztató kirakatai, mint egy ragyogó sáv, ugy tüntek fel szemeim előtt.

Velőt rázó fütty szavára nemsokára egy szokatlan kép válik ki az utczai élet zajából; vagy 30-40 omnibusz szakadatlan egymásutanban szállítja az érkező utasokat, akárcsak mint egy lakodalmi menet alkalmával; a kép találó is előbbi hasonlatomhoz, mert ime a hegyek felett megjelenik a telihold – a Jungfrau völegénye – s ezüstös fénnyel öleli magához hideg aráját. A holdsugárban fürdő gyönyörű jéghegy talán még elragadóbb amint a leszállott estalkonyában mosolyogva megjelenő szerelmesét légyottra várja.

A Kursaal-ból zenekari hangverseny hallatszik ki, melynek ütemei összevegyülnek a Hotel Jungfrau külön parkjában tartott zenei előadással; a csobogó szökőkúttal s a sétáló közönség élénk csevegése és a tovarobogó kocsik zaja egy világ fürdő benyomásával birnak. Az interlakeni Jungfrau-szálló pazar berendezésü olvasótermében egy müncheni lapból olvastam egykori professzorom, dr. Kánitz Ágost váratlan elhunytát; és itt e csodaszép vidéken a természet és a növényvilág lelkes barátjának halálhire még egyszer oly fájóan érintette résztvevő lelkemet.

Késő éjfélig sem tudtam a gyönyörü holdas éj nyujtotta élvezettel betelni, s másnap korán kelve, lauterbrunneni palotájában a Jungfraunál látogatást tettem; igaz, hogy csal – par distance – társaloghattam ő nagyságával. Mindazonáltal a 300 m. magasságból alázuhanó Staubbach-vizesés moraja sem zavarta meg párbeszédünket; a vizesés mintegy fátyol ugy suhan alá a mélységbe s alig ha nem ez az a mennyasszonyi fátyol, melyet havasi Najádok szőnek a Jungfrau számára.”

Merza Gyula utazása során két hölgyet kísért Kneipp-kúrára, Woerishofenbe (ma Bad Wörishofen). Sebastian Kneipp német katolikus pap, a természetgyógyászati ​​mozgalom egyik ősatyja volt. Leggyakrabban a hidroterápiája a „Kneipp-kúra” kapcsán említik nevét, mely során a vizet különféle módszerekkel, hőmérsékleten és nyomással alkalmazták terápiás jelleggel és értek el gyógyító hatást. A módszer alkalmazására több kórházat is építettek Bad Wörishofenben. Merza Gyula ottjártakor 4000 vendég volt a fürdővárosban, a világ minden részéről, akik csak Kneipp jótékony kezelése miatt érkeztek a városba. Pater Kneipp reggeltől délig és délután 14-16 óráig rendelt. A betegeknek három márkáért egy kis könyvecskét kellett venni, amelybe aztán beleírták az előírt kezelést, melyet a város bármelyik gyógyintézetében felvehettek. A három márka bevételen, egyenlő arányban osztozott a település és két helyi egyesület. Kneipp egy hosszú asztal végén ült, orvosai társaságában. A beteg belépett, majd az orvosok által megállapított betegségre, ott helyben írta elő Kneipp a szükséges kezelést, melyet rögzített a kis könyvecskében. Kneipp megközelítése abból az elméletéből eredt, hogy minden betegség a keringési rendszerből ered, ezért a hideg víz gyógyító erejében hit és ezzel kapcsolatos módszerét alkalmazta kizárólag betegein. Merza bár úgy véli könyvében, hogy a Kneipp féle kúra valóban jótékony hatású, de mégis azt gondolta, hogy a gyógyulásokban jelentős szerepe volt a nagyfokú bizalomnak és a vallásos rajongásnak is.

Merza Gyula könyve egy remek útleírás. Jól érzékelhető, hogy a szerző gyakorlott író, jól ragadja meg az érdekes momentumokat, kiváló stílusban ír és emellett pedig jó arányérzékkel adagolja  a tényszerű információkat és a személyes impressziókat. A teljes műből sugárzik a turistasággal szembeni szenvedélyes szeretete, amely az olvasót is könnyen magával tudja ragadni. Merza szerint: „A szellem turisztikája a költészet, az utazás költészete pedig a turistaság”. A bevezetőmben említettem, hogy Merza Gyula könyvei a szinte beszerezhetetlen kategóriát képviselik, így csekély az esély, hogy valakinek személyes olvasmányélményt okozzon egy kézzel fogható Merza könyv. A szerző magyar turistaságban betöltött szerepe és a mű színvonala miatt, azonban azt gondolom, vétek lenne, ha csupán a Merza könyvet birtoklók privilégiuma lenne műveinek olvasása, éppen ezért, a szerző „Svájczi képek” című művét elérhetővé tettem az ELBIDÁRIUMban, így aki kedvet kapott hozzá, az ott ingyen elérheti. A szerzőnek számos cikke mellett, ismereteim szerint még legalább két olyan könyve van, amely tökéletesen elférne a gyűjteményemben, így nincs más dolgom, mint fellelni őket. Az persze nagy kérdés, hogy a Marsra szállás vagy egy újabb Merza kötet fellelése fog előbb megtörténni, de ígérem, amint ismét kedvez a gyűjtői szerencse és sikerül beszerezni bármelyik művét, akkor azonnal visszatér Merza Gyula itt az ELBIDA projektben.