1858. február 11-én Bernadette Soubirous a Gave de Pau folyó közelében, egy sugárzó fehérbe öltözött női alakot látott, aki semmi mást nem tett, mint szótlanul rámosolygott. Bernadett ezt követően még 17 alkalommal látta a női alakot, aki a harmadik alkalommal meg is szólította és azt kérte a lánytól, hogy keresse meg a falu papját és mondja meg neki, hogy a forrás mellé építtessen templomot és tegye zarándokhellyé. A lány engedelmeskedett, de eleinte komoly kétségekkel fogadták történetét. A hír azonban elterjedt és egyre többen kezdtek el járni a forráshoz, ahol több csodás gyógyulás is történt. Bernadett minden hivatalos kihallgatása során tartotta magát az eredeti történetéhez, így végül a gyógyulások és lány kitartásának hatására az egyház hivatalosan is elismerte a Mária-jelenéseket. A csoda helyén 1860 és 1878 között egy szép bazilikát építettek, emellett pedig a város környékén több zárda, hotel, és 1884-ben pedig egy másik templom is elkészült. Így vált Lourdes zarándokhellyé, ahová napjainkban 5 millió ember zarándokol évente, sőt a jelenések 150. évfordulóján közel 9 millió zarándok érkezett. A 15. századig a zarándokutaknak zömében a Szentföld volt a célja, és ahogy az ELBIDA projektben is olvasható számos szentföldi zarándoklatról szóló könyvbemutatóból is látszik, Krisztus szülőföldjének az elsődlegessége mindvégig megmaradt, de a lourdesi jelenések és az azt követő események hatására, az 1860-as évektől a leglátogatottabb zarándokhelyek közé lépett Lourdes is. 1895. szeptember 2-án egy magyar zarándokcsapat indult a budai déli vasúti indóházból a lourdesi szűz Máriához. A zarándokok között volt Dr. Purt Iván a központi papnevelő tanulmányi felügyelője is, aki az utazás szervezésében is aktívan részt vállalt, majd hazatérését követően megírta visszaemlékezéseit a lourdesi magyar zarándoklatról. A „Lourdes” címmel megjelent könyv azonban több mint egy útirajz, hiszen a szerző, a településnek és az ott történt csodáknak is jelentős részt szentel művében. A különösen ritka kötet 1897-ben (egyes források szerint 1896-ban) jelent meg Budapesten a szerző gondozásában. Az elefántcsont utánzatú celluloid kötésű mindösszesen 227 oldalas műben, 12 kép található.
Dr. Purt Iván különleges könyve
A szerző bejegyzésével ellátott példány
A szerző életéről csekély információ áll rendelkezésre. Bár egyházi íróként több műve is megjelent, aktív egyházi életet élt, halála után mégsem készült róla megemlékezés, ahogy egyetlen fotót sem találtam személyéről.
Dr. Purt Iván egyházi író, katolikus áldozópap 1864. február 10-én született Pesten. Szüleiről nem tudni semmit, de az biztos, hogy két testvére volt, Purt Béla, aki később ügyvédként tevékenykedett Amerikában, valamint Purt Ernő. Gimnáziumi tanulmányait Pesten és Esztergomban végezte, majd Bécsben tanult teológiát. 1886. december 31.-én szentelték pappá, majd a fővárosban hitoktató lett és káplán. 1892-ben a budapesti szentszéknél házasságvédőként tevékenykedett, majd 1893-tól a központi papnevelő tanoda felügyelőjeként és helyettes egyetemi tanárként dolgozott. 1902-ben a Magyar Szaleziánum alakuló ülésén rögzített jegyzőkönyvből kiderül, hogy Dr. Purt Iván, mint alelnök vett részt az eseményen, ahol ő olvasta fel és mutatta be a Magyar Szaléziánumnak a hercegprímás által jóváhagyott és a belügyminiszter által 39551—1902. szám alatt záradékkal ellátott és megerősített alapszabályát. A Magyar Szaleziánum igazgatóbizottságának Purt mellett, többek között tagja volt Viszolajszky Károly is. Több önálló írása jelent meg, emellett pedig munkatársa volt a Hittudományi Folyóiratnak és a Pallas Nagy Lexikonnak is. Haláláról egy-két korabeli napilapban aprócska gyászjelentésben számolnak be, miszerint 1931. július 27-én, Dr. Purt Iván, nyugalmazott plébános és pápai kamarás, csendesen elhunyt, 67 éves korában Budapesten.
Részlet a könyvből:
„Ott hagytuk el a leirás fonalát, hogy szeptember 7-én szombaton reggel 4 órakor Lourdesba szerencsésen megérkeztünk. Már meglehetősen világos volt, midőn vasuti kocsijainkból kiszállottunk, és az utunkban sehol sem tapasztalt hüvös levegő éreztette velünk, hogy a pyrenei hegyek között vagyunk. Gyorsan átmentünk az indóházon, mely a mi kisebb állomásainktól semmiben sem különbözik, és az indóház előtti nagy négyszögletes téren kerestük a misszionárius atyát, ki III. osztályu zarándokainkat a városba vezesse, és a többi zarándokok számára kirendelt omnibusz kocsikat. De mivel egy órával előbb érkeztünk meg, mint kellett volna, ugy az állomás, mint környéke egészen kihalt volt. Mit tehettünk mást, mint hogy holmijainkat letettük a földre és vártunk türelemmel.
A milánói dóm
A “Notre Dame De La Garde” egyház Marseilleban
Nem sokára feltünt a látóhatáron egy üres nagy társzekér, és nagy örömünkre szolgált, hogy ennek a gazdáját sikerült megnyernünk, hogy a III. osztályu zarándokok holmiját beszállitja a zarándokok menedékhazába (abri des pélérins), mely a lourdesi bazilika mellett van, honnan azután a III. osztályu zarándokok elhelyezése már könnyen megtörténhetik. A felpakkolás ideje alatt megérkeztek az omnibusz kocsik is, és igy a Lourdesba való bevonulás nehézsége is el volt háritva. A jól megrakott társzekér megindult, a III. osztályu zarándokok hatos sorokban kalapot levéve szép rendben utána mentek, és a zarándoklat vezetőjével élén örömtől repeső szivvel hangzott fel a zarándokok ajkairól a lourdesi ének:
„Üdvözlégy szüz Anyánk,
Kegyelmek Anyja,
Kiért az ég Ura
Csodáit adja.
Ave, Ave, Ave Mária!”
Az első fordulónál már elénk siettek a lourdesi asszonyok, és kinálták lakásaikat, gyertyáikat; az ablakok is feltárultak, és az álmos lourdes-iak kiváncsian fürkészték az ujonnan érkező és ének szóval bevonuló zarándoksereget, és maguk között találgatták, hogy honnan jöhetünk. Áthaladva a régi Lourdes városának hegyes-völgyes utczáin, a Gave folyamon átvezető uj kőhidnál megpillantottuk a hatalmas bazilikát, melynek karcsu tornyát a felkelő nap első sugarai bearanyozták. Fönséges egy látvány volt ez; mindnyájan önkénytelenül földre borultunk, és fennszóval rebegtük el hála imánkat, az Üdvözlégy Máriát, hogy a bold. Szüz szerencsésen elvezérelt bennünket azon áldott földre, melyet szüz lábai érintettek és megszenteltek.
A lourdesi vár
A lourdesi bazilika látképe
A zarándokok menedékházában ideiglenesen elhelyezvén a sok holmit, siettem a hétfájdalmú Szüzről nevezett apáczák kolostorába illetőleg kórházába, hol megtudtam az örvendetes hirt, hogy ott a III. osztályu zarándokok mind együtt elhelyezhetők, és hogy számukra a hely fenn is van tartva. Mikorra a menedékházba visszaérkeztem, hogy zarándokaimat az emlitett zárdába vezessem, a menedékház üres volt, mindenki már elsietett a grottához, hogy a bold. Szüzet köszöntse. Csak a délelőtt folyamán történhetett meg a végleges elhelyezkedés. Betegjeinket a beteg ápolás és szállitásra önkényt vállalkozó előkelő franczia urak rögtön átvették, és oly gonddal, odaadással és gyengédséggel ápolták és szolgálták ki őket a négy napon át, a milyent még a legközelebb álló vérrokontól sem lehet kivánni. De ez csak Lourdesban lehetséges, a hol az igazi vallásosság a felebaráti szeretetnek és ebből kifolyólag az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában oly megkapóan megnyilatkozik.
A Rózsafüzér templom és bazilika a lourdesi várból tekintve
A lourdesi templom a hozzá vezető útról tekintve
A zarándokok elhelyezésére minden intézkedés megtörténvén, siettem a grottához, a csodabarlanghoz. Soha életemben oly megindulás nem vett rajtam erőt, mint e perczben. Megláthatom tehát valahára e szent helyet, melyhez zarándokolni szivem egyetlen vágya volt azóta, hogy róla az Istenben boldogult Zádori bácsi az esztergomi szemináriumban 1881-ben zarándokutjáról hazatérve nekünk klerikusoknak oly elragadtatással mintegy átszellemülve beszélt! A grottát megtalálni nagyon könnyü dolog volt, mert a különféle nemzetiségü zarándokok sürü csapatokban iparkodtak oda. Utközben a lourdesi asszonyok georginákból izlésesen kötött csokrokat és gyertyákat árultak, de kinálgatásuk sohasem vált tolakodóvá. Egyáltalában oly szép rendet tart itt mindenki, hogy a világ első rendőrsége sem volna képes ily népáradatban azt megcselekedni Kedves és idylli benyomást tett az éppen akkor utunkba jövő kecskenyáj, melynek pásztora pánsipján fütyörészve szólitotta magához az eltévelyedni készülödő kecskéket.
A templom előtti ültetmények a missió kereszttel és Szent Mihály szobrával
A lourdesi Szűz Mária szobra a csodabarlangban
A bazilikához vezető oszlopos feljárónak jobb oldalán áthaladva egyszerre csak ott voltunk a grotta elött. Térdre estem. Első perczben annyira erőt vett rajtam a meghatottság, hogy számot sem tudok róla adni, mit imádkoztam, mire gondoltam. Azután megindult könyeimnek árja, megkönnyebültem, és az előttem levő kép lassankint a maga pompájában kezdett előttem kibontakozni. Körülöttem az ájtatoskodók nagy tömege, kik kezeiket szétterjesztve, tekintetüket a bold. Szüz szobrára szegezve oly áhitattal imádkoznak, amint azt még soha életemben nem tapasztaltam. Zarándoktársaimat is e buzgó ahitat lepte meg leginkább, és midőn az első előttük történő csodálatos gyógyulásról beszélgettek, nem egynek ajkairól hallottam, hogy ezek a francziák és belgák azért gyógyulnak meg, mert tudnak imádkozni. Bárcsak mi magyarok is ugy tudnánk imádkozni, nem érné hazánkat egymásután oly sok csapás!”
A Rózsafüzér templom
A csodabarlan (Grotta)
1893-ban XIII. Leo pápa püspökségének 50 éves jubileumát ünnepelte. A világ számos országából, így Magyarországról is érkeztek zarándokcsapatok Rómába az ünnepi eseményre. Az év elején mutattam be Váradi Károly „Szegedtől Rómáig” című könyvét, mely pontosan egy ilyen zarándoklat emlékeiről mesél. A pápa a jubileumi ünnepség befejezéseként, felszólította a világ katolikusait, hogy zarándokoljanak Lourdesba és ott kilencnapos ájtatosságot végezzenek. Erre a felhívásra kezdtek el a magyar hívők is szervezkedni. Az eszme megszületett, de közel egy év kellett ahhoz, hogy Purt Iván közreműködésével is, leszervezzék a külföldi vasúti társaságokkal a zarándokcsapatnak a különvonatokat és összeállítsák a zarándoklat programját. 1895. június 1-én Magyarország hercegprímása jóváhagyta a zarándoklat tervezetét, így meg is jelent a felhívás a lourdesi zarándoklatra. A felhívásban benne volt az általános útiprogram, a zarándoklaton való részvétel ára és egyéb feltételek is. Az indulás időpontja 1895. szeptember 2-ára volt kitűzve. Összesen végül 240 fő jelentkezett és a tervezett időpontban el is indult a zarándokcsapat. Bár Cselka Nándor püspök, a papnevelde kormányzója betegsége miatt nem tudott naponta 4-5 óránál többet utazni, mégis a zarándoklat mellett döntött, csupán ő Párizs felé külön útvonalon utazott, Szakács Viktor titkárának kíséretében. A zarándokok Budapestről Milánóba utaztak, majd Marseillesen át érkeztek meg Lourdesba. Szeptember 7-én érték el úticéljukat, ahol négy napot töltöttek, majd Nizzán és Velencén át tértek vissza Budapestre. A zarándokcsapat 1895. szeptember 15-én vasárnap hajnalban érkezett haza, majd a plébánia templomba vonultak, ahol lezárult az 1895. évi lourdesi zarándoklat.
Az angolok sétánya Nizzában
Szent Márk temploma Velenczében
Purt Iván könyvében, amellett, hogy klasszikus útirajzként beszámol az 1895-ben megvalósult zarándoklatról, egy fejezetet szentel Lourdesnak, a zarándokhely kialakulását megelőző történéseknek és az ott történt csodák bemutatásának is. A könyv ezen szakasza különösen izgalmas. Öt csodás gyógyulás történetét dolgozza fel részletesen, külföldi forrás alapján, emellett pedig magyar esetek is bemutat. A fejezetben arra vonatkozó indokokról is olvashatunk, hogy miért kizárt a szuggesztió, mint a csodás gyógyulások háttereként megfogalmazott kritikai indok. Purt ezen a ponton sokat idéz Prosper Gustave Boissarie francia orvos könyvéből, aki 1891 és 1914 között a lourdesi csodás gyógyulásokat vizsgáló orvosi iroda vezetője volt. Boissarie szerint kizárt a szuggesztió, hiszen a gyógyulás előtti állapotok, mindenki által látott, orvosok által diagnosztizált betegségek voltak, sokszor halálos kimenetelű betegségekből is meggyógyultak a betegek és gyakran nem azonnal, hanem később a hazautazást követően történtek a csodás gyógyulások. Az orvosi iroda működésétől kezdve napjainkig körülbelül 7000 csodálatos gyógyulást jelentettek be, amelyből nagyjából 70-et ismert el az egyház csodaként.
Cselka Nándor püspök
A lourdesi csodák valóságát tovább erősítette, a Bernadette Soubirous halálát követő esete is. A lány, aki 18-szor volt tanúja a jelenéseknek, az eset után apácának állt, de 1879. április 16-án, mindössze 35 évesen csonttuberkulózisban meghalt, majd a neversi kolostor temetőjében helyezték végső nyugalomra. 30 év telt el, amikor boldoggá avatásának folyamatában az egyházi hatóságok két orvos jelenlétében felnyitották Bernadette sírját. A jelenlévők legnagyobb meglepetésére a lány úgy feküdt a koporsóban mintha semmi nem történt volna. Az oszlásnak nem volt nyoma, úgy látszott mintha csupán aludt volna. A hivatalos vizsgálat befejezése után új ruhába öltöztették, és a vizsgálati jegyzőkönyvvel együtt egy cinkkoporsóba zárták. Többen csalással vádolták a püspököt és azt állították, hogy halála után be lett balzsamozva a lány, hogy ezzel is csodát kreáljon az egyház, tovább igazolva Lourdes csodatévő valóságát. A boldoggá avatás folyamata tovább zajlott, még többször felnyitották a koporsót és a bőrszín változásán kívül továbbra sem tapasztaltak bomlást. 1925-ben végül boldoggá avatták és testét ünnepélyes keretek között egy üvegkoporsóban helyezték el Saint-Gilgard kolostor templomában. Boldoggá avatását követően nyolc évvel XI. Piusz pápa szentté avatta, így ma Soubirous Szent Bernadett vagy Lourdes-i Szent Bernadett néven ismert a lány, akinek 1858-as látomásai nyomán Lourdes, Európa egyik leglátogatottabb zarándokhelyévé vált.
Bernadett holtteste 1925-ben
Kedvelem a zarándokutakról szóló könyveket, többet már be is mutattam az ELBIDA projektben, de ez különösen kedves volt számomra. A könyv bátran nevezhető extrém ritkának, így gyűjtőként rendkívüli örömöt okozott a megszerzése, emellett pedig olvasóként is értékes olvasmány, különösen izgalmas volt a csodákat részletező fejezet. A zarándokutak beszámolójában általában érzékelhetően jelen van a résztvevők rendkívüli vallásos lelkesedése, amely jelen esetben is plasztikusan átjön olvasás közben, így Purt Iván műve is hozza a számomra mindig vonzó zarándokút olvasmányélményt. Bátran ajánlanám, de gyakorlatilag beszerezhetetlen a mű és elektronikus formátumban sem fellelhető, így némi türelmet kérek és igyekszem elérhetővé tenni az ELBIDÁRIUMban, hogy mindenki részese lehessen egy kicsit az 1895. évi lourdesi zarándoklatnak. A szerzőnek bár volt egyéb önálló műve, de utazással kapcsolatos több nem, így most búcsúzunk tőle az ELBIDA projektben, ugyanakkor a Szentföldre, Lourdesba, Mariazellbe, Rómába és további helyszínekre szervezett korabeli zarándoklatok beszámolói, továbbra is jelen lesznek a blogban.