Az utóbbi hónapok egyik igazán izgalmas és szerencsés beszerzése Váradi Károly „Szegedtől Rómáig” című könyve volt. Bár bibliográfiai adatbázisokban volt nyoma a könyvnek, de így fizikai valójában még sohasem találkoztam vele, soha nem szerepelt még aukción és egyetlen képet sem találtam róla a világhálón. Szóval az extrém ritka kategória, amely mindig izgalomba hoz. Arról nem is beszélve, hogy a fellelt példány dedikált, amely így tovább növeli különlegességét, az alapból is izgalmas műnek. Váradi Károly még gimnáziumi tanárként vett részt a Csanád egyházmegyei hívek 1893-as római zarándoklatán, amelyről hazatérését követően írja meg a „Szegedtől Rómáig – Úti benyomások a Csanád-egyházmegye híveinek zarándoklata alkalmából” című művét, mely ismét egy klasszikus útleírás a zarándokutak világából. A könyv 1893-ban jelent meg Szegeden, vélhetően a szerző saját kiadásában és Endrényi Imre könyvnyomdájának nyomtatásában. A mindössze 41 oldalas könyvben illusztráció nem található. A dedikációban szereplő Tóth Ilonka kisasszony aki „a legaranyosabb szegedi kisleány” volt, nem vett részt a zarándoklaton, azaz a könyvben szereplő utazáshoz nem volt köze, így a szerző rokonszenve vélhetően az élet más területéről eredt.
Extrém ritka könyv
Váradi (Vohradnik) Károly piarista áldozópap, tankerületi főigazgató és a székesfehérvári püspöki szentszék ülnöke 1861. október 6-án született Budapesten. Az elemi iskola elvégzése után a gimnáziumi tanulmányait is helyben végezte. 1877-ben édesanyja halálát követően lépett be a piarista rendbe Vácon. 1878-80-ban Kecskeméten fejezte be tanulmányait, majd Nyitrán két évig teológiát tanult, utána a budapesti egyetemen két évig bölcsészetet hallgatott és megszerezte a középiskolai tanári oklevelet.
Az egyetlen kép a szerzőről (a bélyegzőlenyomat pont rossz helyen volt)
Az 1884—85. tanév kezdetén már Szegeden a kegyesrendiek főgimnáziumában tanít, ahol összesen 15 évet tölt. Irodalmi munkásságának a kezdete ugyancsak tanársága idejére esik. Írt bölcsészeti és tanügyi értekezéseket, ismeretterjesztő cikkeket, útirajzokat és költeményeket. Tagja volt a Szent István Társulat tudományos és irodalmi osztályának, a szegedi Dugonics Társaságnak, az Országos Pázmány Egyesületnek és az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek is. 1893-ban Trefort Ágost néhány fiatal középiskolai tanárt tanulmányútra küldött Görögországba.
A görögországi tanulmányútról készült emlékkönyv melyben Váradi is írt
A piarista-rend Váradit küldte ki, majd hazatérését követően, abban az albumban, melyet a kiránduló tanárok útjukról kiadtak, ő is beszámolt élményeiről. 1890-1897 között a Budapesti Hírlapban számos cikke jelenik meg. A Szegeden töltött másfél évtized sokoldalú és sikeres munkálkodásban meghozta számára a népszerűséget és kezdték a jövő emberének tekinteni őt. A kegyes tanítórend kormánya hamar felismerte kiváló tulajdonságait ezért 1899-ben kinevezték a debreceni házfőnöknek és gimnáziumi igazgatónak. 1904-től a székesfehérvári tankerület főigazgatója lett a Budapestre kerülő Spitkó Lajos helyett. 1907 nyarán egy fiumei kiránduláson napszúrás érte, melyből bár a Tátra jótékony levegőjén kigyógyult ugyan, de következményeit teljesen nem tudta kiheverni. Emlékező és ítélő képessége meggyöngült, egy időre munkaképtelenné vált. A Graz melletti Maria-Grünben gyógyíttatja magát, azután pedig a pozsony-szentgyörgyi rendházba vonult vissza. Itt valamennyire még helyrejött, de a szíve kezdte feladni a harcot. Korabeli visszaemlékezések szerint példaértékűen viselte a betegségét, és dolgozott is, egészen 1911. május 18-án éjjel bekövetkezett haláláig.
Részlet a könyvből:
„Reggel hat óra körül értünk Szt.-Péterbe. Itt másfél órai megállás lévén, mindenki kiszállott s ismét érdekes látványt nyujtott a társaság. Az álmos, meggyürt ruháju alakok, amint a hideg reggeli levegőn ide-oda siettek, hogy helyet találjanak, hol megmosakodhatnak és magukat rendbe szedhetik, igazán festő ecsetjére méltó modellek voltak. De azért mindenkinek arczán öröm sugárzott, hogy már nappal van s hogy közelebb vagyunk czélunkhoz. A hidegben jól esett a meleg reggeli s fölfrissülve robogtunk tovább az olasz határ felé.
Piazza di Minerva
Alig vártam, hogy a Karszt-hegységböl kiérjünk. Egy régibb utamból már ismertem a Karszt kietlen vidékeit. Sziklás, kopár hegyek közt robog folyton a vonat; mindenütt heverő kőtuskók, tördelt szikladarabok, tátongó barlanglyukak. Szinte fél az ember, midőn a vonat ily kivágott sziklafalak közt halad. Háznagyságu szirtek mintha csak azon gondolkoznának, hogy melyik vonatot temessék el. Ha a régi görögök őserejü fantáziájával rendelkeztünk volna, kik minden forrást, bokrot alakokkal népesitettek be, kiknek a forrongó Aetna adta a nyögő titánok mondáját, ugy borzalmas regék születnek meg lelkünkben. S a Karszt ezen vidékének kietlenségét még azon borzalmas nagyszerüség sem ellensulyozza, mely a Károlyváros-Fiume közt levő vonalon az embert megragadja. Mig itt a kietlenség borzasztó fönsége az ember semmiségét hirdeti s a természet óriási hatalma kietlenségével imponál: addig mostani utunkon csak a szegénység és sivárság nyomasztó érzése keltett lelkünkben diszharmoniát. A püspök figyelmeztette is a velünk utazó bánáti németeket e kopár vidékekre. Tanulják meg szeretni a mi magyar hazánkat ,mely oly dusan termő földeket juttatott nekik. Milyen más volt minden, midőn kiértünk a termékeny velenczei sikságra. Barátságos napsugár, enyhe tavaszi szellő, termékeny és kitünően müvelt földek jelezték egy szerencsésebb vidék közel voltát.
Róma látképe
Tiz órakor értünk az első olasz állomásra, Udinébe, hol a vámvizsgálat volt. Egy kis pörlekedés után az olasz finánczok belegyeztek, hogy a vonaton vizsgálják meg a málhát. Én azonban, minél hamarabb szándékozván átesni a vámvizsgálaton, hogy nyugodtan elkölthessem ebédemet, rögtön az állomási terembe vitettem holmimat. Az olasz fináncz csak dohány és szivar után kutatott. Volt is értelme. Mert nem hiszem, hogy a világon még rosszabb és drágább szivarok lehessenek, mint az olasz szivarok. Két percz mulva málhámat megvizsgálták és nyugodtan mehettem az étterembe, melynek tulajdonosa magyar ember. Még az ötvenes évek végén származott ide Győrből s nem felejtette el a magyar nyelvet. Hanem hogy már igazi olaszszal van dolgunk, azt ebédjénél tapasztaltuk. Drága és rossz volt.
Piazza del Popolo
Déltájban folytattuk utunkat Felső-Itália termékeny sikjain. A folytonos ülésben kifáradva, elhatároztam, hogy a nappal nagyobb részét közeli ismerőseimnél töltöm, kik oly szerencsések voltak hálókocsiban utazhatni. Ott legalább járhattam kelhettem tetszésem szerint. A társalgás is változatosabb volt. Hol egyik, hol másik előkelő utas jött látogatóba s az ember nem volt ugy elzárva a világtól, mint a többi kocsiban. Maga a menet anyagi vezetője, Schwimmer ur is többször megfordult itt, hol pogácsával, hol Kugler-bonbonokkal kedveskedve. Neki csak arra volt gondja, hogy a legelőkelőbbek elégedettek legyenek; a „misera plebs contribuens“-sel (a szegény, nyomorult adófizető nép) nem törődött. Nem uj politika, de nem is a legrosszabb.
XIII. Leo pápa
Hanem annyi való, hogy társaim közt, az együttesen átszenvedett kellemetlenségek talaján, bujábban fakadt a humor. A csendes, szelid lelkületü esperes, a vig plebános és még vigabb káplánok a humor arany szineivel világitották be az utazás apró-cseprő bajait. Nevető izmainkat kaczagásra fakasztó inczidensek egymást érték. Naplót irnék, ha mindenről beszámolnék. Csak egy esetet emlitek fel a sok közül. Egyik társunknak kifeslett kabátja ujja. Mint alapos utazó, előszedi a tűt és czérnát és hozzáfog a baj orvoslásához. De alig tesz néhány öltést, alaguton robogunk át s a sötétségben természetesen megakadt a munkája. Ujra hozzáfog, ismét egy alagut. S ez igy megy négy-ötször.
„Megállj német!“ — mint jó magyar az olaszt is németnek szidta –„nem fogsz ki rajtam.“ Evvel előveszi éjjeli lámpását, meggyujtja a gyertyát, fölakasztja az ablakra s ujra munkához fog. Már-már készen van, aggodalmasan néz ki az ablakon s egyre lassabban csinálja öltéseit, társait pedig a nevetés geniusza már hatalmába keritette.
„Egy országot egy alagutért!“ kiált fel kétségbeesetten, de az alagutakból már kifogytunk s ő a szép, olasz napsugár mellett gyertyalángnál varrta meg kabátját. Mégis a német fogott ki rajta!…”
Piazza di Spagna
1892-ben Dessewffy Sándor püspök, a csanádi egyházmegye főpásztora, zarándoklatot tervezett Rómába, a pápa jubileumára. A zarándokutat úgy tervezte, hogy egy időpontban történjen a Budapestiek tervezett zarándokútjával, elsősorban azért, hogy ha a csanádi egyházmegyéből nem jön össze elegendő résztvevő, akkor a budapesti zarándokokhoz csatlakozva tudnak Rómába utazni. Végül nem volt szükség erre a „vészforgatókönyvre” hiszen az egyházmegyéből összesen 213 fő jelentkezett (más források szerint 230 fő) és indult is el XIII. Leó pápa 50 éves püspökségének jubileumi ünnepségére. A zarándokcsapat Budapestről a „keleti pályaházból” egy különvonattal indult el 1893. április 5-én délután 4 órakkor. Az útvonal Kanizsa, Pragerhof, Cormons, Bologna, Firenze és Róma volt.
Piazza Venezia
A tervek szerint visszafelé két különböző úti irányt választhattak a zarándokok. Ezt a lehetőséget azért adta a rendezőség, hogy a zarándokok minél több várost meglátogathassanak. A két verzió között csekély volt az árkülönbség. Az első verzió Róma, Firenze, Velence, Cormons, Trieszt, Fiume és Budapest volt, míg a másik verzió az Róma, Firenze, Bologna, Milánó, Velence, Cormons, Trieszt, Fiume és úgy Budapest. Részvételi árak az 1. úti irányban I. osztályon 140 forint, II. osztály 110 forint és III. osztályon 75 forint volt, míg a 2. úti irányban I. osztályon 150 forint, II. osztályon 118 forint és III. osztály 81 forint volt. Mindkét esetben, Rómában 5 napi (ápr. 7, 8, 9, 10, 11.) teljes ellátást, azaz szállást, élelmezést, és a vezetők díjait is tartalmazta az ár. Váradi Károlynak mivel kevés szabadsága volt, ezért társaitól különvált a visszaúton és egyedül az éjszakai gyorsvonattal elindult haza, így teremtett lehetőséget magának arra, hogy legalább Velencét a lagúnák városát meg tudja nézni az ideje szűkössége ellenére.
A Farnese palota
A szerző könyvében szokásos módon mesél az utazás viszontagságairól, az út során szerzett élményeiről és az utazással érintett városokról is, különös figyelmet szentelve természetesen Rómának. Ami azonban igazán izgalmas Váradi Károly könyvében, az magával a pápával való találkozás leírása. Ebben az esetben nem csupán messziről, egy hatalmas ünnepség során láthatták XIII. Leó pápát a zarándokok, hanem lényegében egy audiencia keretében személyesen is találkoztak vele. A Kelemen teremben a zarándokok és a hozzájuk csatlakozó Rómában élő magyarok, összesen mintegy 300 fő várta a pápa érkezését. XIII. Leó fehér talárjában, piros palliumban hordszékén hamarosan meg is érkezett. Dessewfy Sándor megcsókolta kezét, majd felolvasta a zarándoklat beszédét latinul, melyre őszentsége latinul válaszolt. Ezután bemutatták a díszmagyarba öltözött báró Radossevich Lajost, Bajzáth István kamarást, Wittman János országgyűlési képviselőt és Kelemen Béla főszolgabírót, majd az „inteligens nők” következtek és a Lonovics nővérek egy hímzett stólát adtak át a pápának. XIII. Leó ekkor mindenki meglepetésére, azt mondta, hogy megáld mindenkit és valóban egyenként mindenkihez odavitték és mindenkit külön megáldott. Mindenkihez volt egy két mondata, kérdése. Váradi Károlytól a szegedi gimnázium igénybevételéről, diák létszámáról érdeklődött. A nagyjából másfél óráig tartó személyes találkozót követően távozott a magyar zarándok csapat.
A szervezet zarándokutak az 1890-es években már igen nagy népszerűségnek örvendtek, és az ezt követően évtizedekben sem csökkent az érdeklődés irányukban. A Dessewfy püspök által szervezett 1893-as utazás után kutakodtam az elektronikus archívumban, amikor egy érdekes hírbe botlottam, amely bár szorosan nem kapcsolódik az 1893-as úthoz, de azt jól mutatja, hogy ami valamilyen szempontból sokaknál népszerű lesz, ott megjelenik a bűnözés is. A kor nagy felháborodását okozó és komoly sajtónyilvánosságot kapó ügye volt Beszedics Iván esete. Beszedics aki magát utazásszervező ügynökként hirdette, ugyancsak zarándokutat szervezett Rómába. Schimpl Ödön nevű kereskedősegéddel együtt fölhívást küldött ki az ország keresztény katolikus közönségének a zarándokútról. A fölhívásban az is benne volt, hogy a zarándokút során a pápa december 8-án fogadni fogja a zarándokmenetet személyesen. Ez az elem természetesen rendkívüli mértékben fokozta a zarándoklatra jelentkezők számát, akik, hogy le ne maradjanak erről a kiváló lehetőségről, előleget fizettek Beszedicsnek az útra. Az előlegeket azonban Beszedics barátaival együtt elmulatta, majd külföldre távozott. Mire kiderült a turpisság, addigra Beszedics már rég Londonban járt, Budapesten pedig számtalan áldozata a rendőrségtől várta a megoldást. 20000 fő számára küldött ki felhívást Beszedics, de nem tudni mennyi kárvallottja lett végül ténylegesen a bűncselekménynek. A feljelentők kihallgatása után végül egy sikkasztás büntette és 13 sikkasztás vétsége miatt körözték Beszedicset, akit végül elfogtak és bíróság elé állítottak. Beszedics vélhetően a zarándokok pénzéből azonban ügyes ügyvédet fogadott, dr. Vaisz Sándort, aki érvelésével elérte, hogy egy esetben ítéljék csak el védencét, aki így féléves börtönt kapott, amiből az addigi 3 hónapnyi fogva tartását még le is számolták, így 3 hónap múltán szabadult és természetesen a kárvallottakat nem kárpótolta. Két évre rá 1898-ban egy „Zarándokok a faképnél” című cikkben hasonló esetről olvashat az ember. Szerintetek kinek a neve jelenik meg ismét? Hát persze hogy Beszedics Iván …
A pápa és kísérői
Váradi Károly különleges műve nem az egyetlen volt, ami erről a zarándokútról megjelent. Dr. Szentkláray Jenő török-becsei plébános ugyancsak a zarándokok tagja volt, majd hazatérését követően ő is megírja saját útibeszámolóját „Csanád-egyházmegyei zarándoklat Rómába” címmel. Az ugyancsak 1893-ban, de Temesváron kiadott mű, nagyobb terjedelmű és illusztrált, ezért nagyon remélem, hogy valaha sikerül a gyűjteményem részévé tennem. Váradi extrém ritka könyvéről még kép sem létezett, Szentkláray művéről legalább az fellelhető, így talán van esély beszerezni valaha. Váradi Károlytól még nem búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen a már említett „Görög földön” című emlékkönyv kapcsán biztosan elő fog kerülni még a neve, de remélem a görög útjáról született „Három hét görög földön” című művét is egyszer be tudom majd mutatni. A „Szegedtől Rómáig” című könyve egy igazi különlegesség, amely vélhetően alacsony példányszámban jelent meg, így nem valószínű, hogy túl sok létezik még, amely fellelhető. Éppen ritkasága miatt döntöttem úgy, hogy elérhetővé teszem az ELBIDÁRIUMban, így akinek kedve támad, hogy beleolvashasson, az onnan letöltheti. Egy kis időre elbúcsúzunk Rómától és a zarándokutak világától, de a témában még sok különleges csemege várja bemutatását, azaz rövidesen ismét érkezik egy újabb különleges zarándokutazás története.