Gorillák és törpék között

Södermanland hercege, Carl Wilhelm Ludvig azaz Vilmos svéd királyi herceg kevéssé ismert tagja a Svéd uralkodóháznak, vélhetően azért is, mert mindig igyekezett magát távoltartani a politikától. Sokkal inkább érdekelte a természet, az írás és a fotográfia. Élete során Prins Wilhelm néven számos könyve jelent meg, melyek között több az ELBIDA projekt szempontjából is izgalmas mű is található. 1921-ben Vilmos svéd királyi herceg vezette a svéd állattani expedíciót Afrika szívébe. Az út során aprólékos naplófeljegyzéseket készített, majd később útinaplója alapján írta meg az expedíció izgalmas történetét. Az eredeti mű „Bland dvärgar och gorillor” címen jelent meg 1922-ben Norstedtben, majd idehaza „Gorillák és törpék között” címen a Nadler Herbert által szerkesztett „A természet könyvtára” sorozatban” 1933-ban, Budapesten a Budapest Székesfőváros Állat és Növénykertjének kiadásában. A 238 oldalas műben számos remek fotó található.

Carl Wilhelm Ludvig svéd és norvég herceg, 1884. június 17-én született Svédországban, Trosában a Tullgarn palotában. Apja V. Gusztaf svéd király, míg anyja Badeni Viktória volt. Korai gyermek éveiről keveset tudni. Pályafutását a haditengerészetnél kezdte. 1904-ben, a huszadik születésnapján Vilmos már hadnagy lett, majd hamarosan parancsnok, és végül ellentengernagyi ranggal szerelt le. 1908. május 3-án Carskoje Seloban feleségül vette Mária Pavlovna orosz nagyhercegnőt, aki Alekszandrovics Pál orosz nagyherceg lánya volt első feleségétől, Alexandra görög-dán hercegnőtől. A menyasszony az uralkodó orosz cár, II. Miklós unokatestvére volt. Egyetlen fiúk született, Lennart Bernadotte herceg aki Småland hercege és Wisborg grófja lett.  A házasságnak politikai célja volt, hogy két olyan államot összefogjon, amelyek régóta ellenségek voltak. A kapcsolatuk boldogtalan volt.

Egyetlen gyermekük, Lennart később önéletrajzot írt, amelyben felfedte a svéd királyi család több részletét. Az önéletrajz elmeséli, hogy semmi közös nem volt a két félben, így ez több komoly konfliktust okozott közöttük. Mária például makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a szolgák az őt császári és királyi fenség szólítsák, míg férje „csupán” királyi fenség volt csak. Vilmos a második gyermeke volt V. Gustaf királynak, így a trónra nem volt reális esélye, ami mind Máriának, mind az őt támogató és nagyban befolyásoló nagynénjének, Mária Alekszandrovna, Szász-Coburg és Gotha hercegnőjének rangon alulinak számított. Kapcsolatuk véget is ért Mária kérésére, majd 1914-ben hivatalosan is kimondták a válást és Mária visszatért Oroszországba. Vilmos nem sokat szomorkodott, hiszen ekkor már nem hivatalos kapcsolata volt Jeanne Leocadie de Tramcourttal. Bár sohasem házasodtak össze, kapcsolatuk 1952-ig Jeanne haláláig tartott. A Stenhammar palotában, boldogságban éltek. Jeanne 1952. január 2-án autóbalesetben halt meg egy hóviharban a södermanlandi Stjärnhov közelében, amikor Stenhammarba tartottak, miután meglátogatták Vilmos fiát, Lennartot. Vilmos vezetett, amikor a baleset történt. A tragédiát Vilmos soha nem tudta feldolgozni. Vilmos néhány kivételtől eltekintve távol tartotta magát a politikától. A kevés kivételek egyike volt Kaj Munk dán drámaíró és lelkész 1944-es meggyilkolása. A háttérben vélhetően a Gestapo állt. A dán De Frie Danske újságban több befolyásos személy mellett, Vilmos is élesen elítélte a gyilkosságot. A politika helyett, fotósként, íróként, költőként és dokumentumfilmesként szerzett magának elismerést. Legismertebb verseskötete a „A valóság árnyképei” címmel 1955-ben jelent meg, ismert novellagyűjteménye a „Fekete novellák” 1924-ben, emellett pedig rövidfilmeket és dokumentumfilmeket is készített. 1921-ben Vilmos vezette a svéd állattani expedíciót Afrika szívébe, amelyről filmet is forgatott és könyve is jelent meg.

A „Távol Afrikából” című könyvből tudjuk, hogy Karen Dinesen, a huszonhét éves dán úrilány és svéd unokatestvére, Bror Blixen báró házasságkötésekor Mombaszában Vilmos svéd királyi herceg volt az egyik tanú. Vilmos végül álmában halt meg szívrohamban Flenben, mindössze 12 nappal 81. születésnapja előtt, 1965. június 5.-én.

Részlet a könyvből:

„Rövid ideig tartó fontolgatás után, amit egész Kelet- és Középafrikában „sauri”-nak mondanak, ismét útnak indulunk. Tagjaink a reggeli hosszú menetelés következtében ugyan még merevek, a fegyverhordókat pedig az a keserves csalódás éri, hogy elesnek pihenésüktől. Mihelyt azonban megtudják, hogy vállalkozásunk a „mbogo”-nak, a bivalynak szól, ragyog a szemük és bennük is felébred a vadászszenvedély. Mert ha nagyvadról van szó, mindig nagy az igyekezetük.

A bivalycsordát keresve egyre jobban eltávolodunk a táborhelytől. Az eget felhőfátyol borítja, amely lassanként sűrűsödik. Tikkasztó a meleg és párás a levegő. A karavánútról a pusztába körülbelül merőleges irányban hatolunk előre. Fekete vezetőnk elől jár. Helyenként nagy sáskarajokon gázolunk keresztül, amelyek ilyenkor különös zörgő hangot okoznak. Milliószámra rajzanak körülöttünk.

Egyórás menetelés után egy szakadék túlsó oldalán megpillantjuk a bivalyokat. A messzelátóval megállapíthatjuk, hogy a nyolc állat között néhány elég erős bika van. Csakhogy ekkor ránk tör a zivatar. Hihetetlen gyorsasággal robbant ki; villámlástól és mennydörgéstől kísért hatalmas felhőszakadás indult meg. Pillanat alatt bőrig áztunk.

Ámde szigorú urak nem szoktak sokáig uralkodni. Amilyen hirtelen jött a zápor, éppolyan gyorsan múlt el és folytatjuk utunkat a bivalyok irányában, amelyek néhány sűrű fa alatt kerestek oltalmat a zápor elől. Térden és tenyéren kúszva lopakodunk a nedves fűben előre, és nemsokára jó lőtávolságra vagyunk a bivalyoktól.

A legközelebb álló bika nyugtalankodni kezd, szimatol, prüszköl és mereven figyel abban az irányban, ahol megbujtunk. Nyilván szimatot kapott. A többi követi példáját és az egész csapat megfordulni készül. Az állatok teste az esőtől olyan síma, mint a fényezett ébenfa, szájuk pedig szürkéskéken fénylik. Hatalmas szarvuk, amely az afrikai bivalynak egész homlokát a szeméig takarja, hozzájárul ahhoz, hogy a bika a korlátlan erő megtestesülése. A bivaly az afrikai puszta egyik legtekintélyesebb állata. Ha az ember magát ezzel a féktelen erővel összehasonlítja, egyszerre az az érzése támad, hogy kicsi és gyámoltalan, önkéntelen keményebben markolja meg kétcsövű golyósfegyverét, miközben szabad kezével övét tapogatja, hogy könnyen hozzáfér-e a töltényekhez.

Eldördül a lövés. A csapat villámgyorsan megfordul és elvágtat. Nemsokára a bokrok között és a magas fűben eltűnik. De a vércsapa világosan mutatja, hogy a bika megsebesült. Kezdődik tehát a nyomozás. A sebzett bivaly nem ismeri a tréfát; ebben a tekintetben magam is nagyon kellemetlen tapasztalatokra tettem szert. A bivalynak az az ellenszenves szokása van, hogy a csapájától oldalt megáll, a sűrű bokrosban várakozik és az öt nyomon követő vadászt hátulról támadja meg. Ha ereje engedi, szinte biztosra lehet venni támadását.

Ez a bika azonban nem okozott nekünk nehézséget. Rövid nyomozás után csakugyan egy bokrosban pillantottuk meg, de már képtelen volt bajt okozni. Még dühösen meredt ugyan ránk, de a homlokába küldött golyó kioltotta életét.

Most már vezetőink is megint előtűntek. A tulajdonképeni vadászat alatt nagy óvatosan kívül maradtak azon a körön, amelyen belül veszély fenyegette őket; de méltóságteljesen, öntelten, büszkélkedve léptek a dermedt állathoz, amikor az rájuk nézve már nem volt veszélyes. Örömük határtalan volt, mert szinte mérhetetlen mennyiségben kínálkozott nekik a hús, melyben most néhány napig az egész falu fog kéjelegni. A koponyát eltettük gyüjteményünkbe, a nyelvet és a farkat másnap viszontláttuk a levesben.

Már alkonyodni kezd, amikor a vadászok visszatérnek a táborba. A teherhordók hosszú sorban ülnek és éppen a kukoricából és a hajdinaszerű „matamá”-ból álló ellátásukat fogadják. Sátramban már ég a lámpa, melynek fényében jól láthatók szolgám macskaszerű mozdulatai.

Egy-kettőre ledobom magamról az átázott ruhát és nagy élvezettel meghempergek a meleg ülőfürdőben, amely ugyan zavaros, mint a leves, de mégis üdítő. Az egész napnak talán ez a legszebb órája. A trópusok alatt különösen fontos szerepe van az egészségügynek és a mindennapi fürdő ott sokkal inkább jelent egészséget, mint bárhol másutt.

Mialatt Kongóni és Asszomani kitakarítja a fegyvereket, előszedem naplómat és beírom a szükséges feljegyzéseket a vidékről, az emberekről, az állatokról stb. Ezt nem szabad elhanyagolni.

Hét órakor a vacsora az asztalon va ; az expedíció tagjai összegyülnek, megbeszélik a napi eseményeket és terveket szőnek másnap reggelre. A lámpák fehér köröket vetnek a sohasem egészen tiszta abroszra, de egyébként az egész étkező félhomályban van, amelyben  a szolgák fekete teste kísértetiesen mozog s a falakon az árnyékok versenyt táncolnak az éjjeli pillangókkal és más röpködő éjjeli rovarokkal. A tolakodásban túlszemtelenek egészen bizonyosan a konzervátor gyűjtődobozába kerülnek, amely ott áll a tányérja mellett.

Amint nyolc órakor megint kilépek a szabadba, minden oldalon tábortüzek pattognak. Középen. lángol a legnagyobb, amelyet csak hajnalban szabad eloltani. Körülötte néhány aszkari és fundi üldögél és bivalyhúst süt. Kissé távolabb ég a szolgák tüze, akik buzgón hallgatják, amint a fegyverhordók részletesen és hatásosan elmesélik a nap vadászélményeit. Mindenik a maga urát dícséri és a beszélgetés nagyon élénk. A kerítésen kívül köröskörül a teherhordók tüzei lobognak, akik kisebb csoportokban a tűzön egyszerű vacsorájukat készítik.

Az igazi néger nem eszik többször, mint naponta egyszer, még pedig rögtön napnyugta után. Ha nap- közben nem kell szomjaznia, estétől-estéig meg van táplálék nélkül és emellett fején hordja a súlyos terhet. A kezdőleges népeknek ebben a tekintetben általában csodálatosan kevés az igényük. De éppen ezért meglehetősen gyenge a testük, mellük horpadt, hasuk puffadt, tagjaik véznák. A legcsekélyebb betegségtől vagy balesettől hirtelen összecsuklanak és nyomban azzal fekszenek le, hogy meghalnak, egészen mindegy, hol éri őket a balsors. Ilyenkor csak nyers erőszakkal érhető el, hogy észretérjenek és belássák, hogy csak erejük állandó és teljes megfeszítésével szabadulhatnak a bajtól és menekülhetnek a haláltól.

Tábori széket húzok a legközelebbi tűzhöz és végig szívom pipámat. A levegő langyos, a szúnyogok zümmögnek, a magasban bársonyfeketén domborodik a trópusi ég boltozata és Dél keresztje rézsút dűl a szemhatárra. A gondolatok szabadon csaponganak. Először azokra a tájakra szállnak, ahova az expedíció a legközelebbi napokban igyekezik. Hosszú az út még odáig. Afrika nagysága óriási, az út végtelen. És nyomasztóan hat kedélyemre az a tudat, hogy kisérőtársaim életéért és egészségéért engem terhel a közvetett felelősség. Arra is kell gondolnom, hogy eredményeket érjünk el. A kilátások errenézve egyformán kedvezőek és kedvezőtlenek. De mindnyájan szívesen és lelkesen dolgozunk és reménykedünk. Ezért nem is csüggedek.

Gondolataim hirtelen új vágányra térnek. Óriási ugrással ahhoz a kékszemű fiúcskához fordulnak, aki olyan jól tud kacagni és olyan helyesen simogatja apját, mint senki más gyermeke. Szeretném tudni, vajjon mi újság otthon, halad-e a gyermek az iskolában, szorgalmasan síel-e és még olyan derűs-e a kedélye, mint amilyen azelőtt volt. Van-e most otthon hó, jég és zúzmara, csikorgás, téli idő és a folyam fölött a hideg okozta ködös pára? És mit művelnek mindnyájan, kedveseim, ott fenn, a sötét télies északon? Sok időbe, nagyon sok időbe telik, amíg megint viszontláthatom őket; némelyiküket talán soha többé. Életnek és halálnak nem vagyunk urai. Ki olvashatja ki a csillagokból, mit tartogat számára a sors? Mindnyájan egy azonos homályos cél felé haladunk és senki sem tudhatja, mit rejteget ölében a holnap.

Egyikünk hirtelen álmosan jóéjszakát kíván, amivel visszazökkent a jelenbe és a valóságba, amely ez esetben a középafrikai Uganda Liantonde nevű táborhelyének tábortüze. Elmult félkilenc, tehát legfőbb ideje, hogy nyugovóra térjünk.

Kiverem pipámból a hamut és csakhamar eltűnök a szúnyogháló mögött; nem tart soká és a világ legjobb és legüdítőbb orvosságának, az álomnak hatása alatt körülöttem lassanként minden szétfolyik.

Körülbelül ilymódon telik el egyik nap a másik után meglehetősen gyors iramban, változó vadászszerencsével és zsákmánnyal. Néha egész nap nem szólal meg a puska, máskor egyszerre annyit gyűjtünk, hogy a konzervátor és a fundik késő éjszaka is dolgoznak. A sátrakat minden reggel szétszedjük, de csak azért, hogy délután valamely más helyen megint felállítsuk, egyre közelebb Afrika szívéhez. Végül minden gépiesen történik. Mindenki tudja, mi a dolga. És igy vonulunk bizakodva napról-napra, óráról-órára tovább, mindig mélyebben a vadonba.

1921 január 22-én eljutottunk Mbararába és pontosan egy hét múlva már Kabáléban gyülekezett az expedíció.”

Az Svéd Állattani Közép-Afrikai expedíció tagjai 1920. év végén gyülekeztek Nairobiban, majd 1921. január 8-án indultak útnak. A vezető Vilmos svéd királyi herceg volt, a tudományos munkáért gróf Nils Gyldenstolpe felelt, emellett az expedíció tagja volt még Allan Ruddle konzervátor és Oskar Olsson a svéd filmipari cég mérnöke. Olssonnak volt már afrikai terepen tapasztalata, ő dokumentálta filmen az expedíciót. Nairobiból a mombaszai vasúttal a Viktória-tóhoz utaztak, majd gőzössel átkeltek a tó nyugati oldalára, ahonnan vándorkaravánuk Ugandán és Ruandán keresztül érte el a kitűzött célt, a Birunga vulkánvidéket. Itt a hegyigorillák rejtélyét akarták megoldani. A belga kormány engedélyt adott, vulkánonként két-két gorilla kilövésére, annak ellenére, hogy ezeknek az állatoknak a vadászata már akkor is tiltott volt. Az expedíció összesen 14 gorillát zsákmányolt, így teljes lett a svéd múzeum gorillagyűjteménye. A Birunga vulkánok környékének az átkutatása után a terv az volt, hogy áthatolnak a tavakon, majd a Nílus hajózható szakaszának az elérése után hajóval térnek vissza. A terv végül is megvalósult, 1921. szeptember 13-án érték el a Níluson hajózva Khartumot. Itt vonatra szálltak Wadi Halfa felé, majd ismét hajóval Asszuánig, aztán újra vonattal egészen Kairóig, ahonnan Alexandriába utaztak. A Svéd Állattani Közép-Afrikai expedíció 1921. szeptember 21-én hagyta el a fekete földrészt. A kutatóút eredményeként a svéd országos múzeum állattára 1000 emlőssel, 1700 madárral és közel 10000 rovarral gyarapodott.

Vilmos svéd királyi herceg könyve remek útleírás. Bár nem egy nagyon korai expedícióról mesél, mégis a klasszikus nagyszabású Afrika expedíciók világát idézi, ahogy bejárják a tervezett és sok ponton ismeretlen útvonalat a csapat tagjai a 25 kilogrammos ládákat cipelő fekete hordárok kíséretében. A sátrakat, a tudományos felszerelést, a tábori élet kellékeit, az élelmiszert, a ruházatot, a fegyvereket és minden egyéb szükséges felszerelést a hordárok vittek, még a filmkamerát és a hozzá tartozó 12000 méter filmet is. A könyv remekül adja vissza egy ilyen kutatóútnak a különös légkörét és a vad Afrika kihívásait. Afrika, a vadászat és az útleírások szerelmeseinek kötelező mű, de annak is ajánlott, aki egy kalandos expedíció élményeit szívesen elolvasná. A könyv alapvetően nem egy ritka darab, kis keresgéléssel és némi türelemmel biztosan beszerezhető valamelyik antikváriumban vagy internetes piactéren. Ez esetben elektronikus formátumban nem elérhető a könyv, de ki tudja, mit hoz majd a jövő, még az is lehet, hogy egyszer időmilliomos leszek és elérhetővé teszem, de jelenleg a határidők szorításában, lopott perceimben írom a blogot. A szorítás azonban remélem rövidesen enyhül és nem kizárt, hogy hamarosan még Vilmos svéd királyi herceg is visszatér az ELBIDA projektben.