Könyvek

Nem vagyok egy precíz adminisztrátor. Amikor gyűjteni kezdtem, tudtam mi van a polcon, úgy éreztem nincs szükségem katalogizálásra. Pontosan nem tudom mikor, de elvesztettem a fonalat. Azt persze tudom, hogy mely könyvek vannak meg, de amikor egy konkrét kötetet keresek, abba nem egyszer beletörik a bicskám. Tudom, hogy megvan, de nem találom. Zombori Rónay Gyula könyve pontosan ilyen volt. Biztos voltam benne, hogy megvan, hiszen emlékeztem arra, milyen sokat tanakodtam rajta megvegyem-e vagy sem. Végül megvettem és emlékeim szerint egy szép fekete kötésű könyvet kellett keresnem. Akárhányszor és akárhogy böngésztem, nem találtam. Azt is tudtam, hogy a könyv gerincén nincs cím, így szűkült a kör, de nem annyira, hogy meglett volna. Többször nekifogtam, többször belebuktam. Végül egy múltkor említett nyakatekert könyvmustra során ráleltem és lelepleztem az évszázados titkot. Nem fekete, hanem fehér papírkötéses könyvet kellett volna keresnem. A könyv egyik érdekessége, hogy sokáig, hónapokig jelen volt egy internetes piactéren és senkinek nem kellett, míg sokszori visszatérést követően megvettem. Pedig pokoli ritka könyv. Azóta sem találkoztam vele. Nem mellékesen különösen jó könyv is. Zombori Rónay Gyula sokat utazott, bejárta Európát, Dél-Amerikát, Afrikát és Ázsiát, de sajnos utazásairól csupán egyetlen könyve jelent meg. A „Budapest-Buenos Ayres – Utazás a spanyol és portugálnyelvű Ó- és Ujvilágban” című könyvében közel három hónapos spanyolországi, portugáliai és Dél-Amerika több országát érintő utazásáról mesél, különösen érdekes dolgokat és meglepően remek stílusban. A könyv a hazatérés évében 1927-ben jelent meg Budapesten, az Arany János Nyomdai Műintézet Rt. gondozásában. A 94 oldalas műben 15 kép található, előszavát pedig Tábori Kornél jegyzi, akit szoros barátság fűzött a szerzőhöz.

Ritka és remek könyv

A különleges síkból kiemelkedő eleme a könyvborítónak

Zombori Rónay Gyula 1888. április 6-án született a Torontál vármegyei Nagybecskereken. Középiskolai tanulmányait a kalksburgi gimnáziumban kezdte, majd a kalocsai Jézustársasági és szegedi kegyesrendi gimnáziumban végezte. A középiskola elvégzése után a lipcsei egyetemen tanult tovább, ahol kereskedelmi tanulmányokat folytatott és kereskedelmi doktorátust is szerzett. Az egyetem befejezése után az Osztrák-Magyar Bank tisztviselője lett. 1922-ben Budapesten alapította meg az akkori Helikon mozgóképszínház helyiségében az Irodalmi Színházat, ahol elsősorban szerződés nélküli színművészek bevonásával nagy sikert ért el. Ez a színpad adta a magyar színművészetnek, többek között Gyöngyösy Erzsit, Makláry Zoltánt, Pethes Sándort és Dénes Györgyöt is.

Zombori Rónay Gyula

A sikeres színházi vállalkozás azonban a helyiség bérletének meg nem hosszabbítása miatt végül 1924-ben megszűnt. 1935-ben még Miskolcon próbálkozott az akkor lejárt bérlettel rendelkező miskolci Nemzeti Színház megpályázásával, de végül nem járt sikerrel. 1924-ben a Csanád vármegye törvényhatóságának színügyi és szépművészeti bizottsága megbízta azzal, hogy a vármegye minden színházát, köztük a makói Hollósy Kornélia Színházat is ellenőrizze és irányítsa. Megbízatása három évre szólt. Ez idő alatt beutazta Európát, járt Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában is. Utazásai közben mindenütt a színművészettel kapcsolatos dolgokat tanulmányozta, hogy ott szerzett tapasztalatait idehaza is hasznosítani tudja. Irodalmi működését 1917-ben kezdte meg az „Incognito” című három felvonásos vígjátékkal, amely később könyv formájában is megjelent. Művét 1919-ben adták elő először a kiszombori úri műkedvelők társaságában. A darabot később az Irodalmi Színházban is játszották. Második ismert darabja az „OMHÉV” című négyfelvonásos komédia volt, majd jött a „Vezető” című 3 felvonásos társadalmi színmű. A „Vezető” című művét, később átalakította és „Nemes vér” címen egy egyfelvonásos alakban a Fővárosi Operett Színházban került bemutatásra 1925-ben. További két ismert 4 felvonásos színdarabja jelent még meg, a „Mimóza” és a „Tisztitó tűz” című. A színmű írás mellett rendezéssel és könyvkiadással is foglalkozott. 1924-ben jelentette meg édesapja, Rónay Jenő összegyűjtött munkáit, majd 1925-ben egy mindösszesen 5 példányban készült könyvben öccsének Dénesnek állított emléket. Az „Egy reményteljes ifjú végzetes tragédiája” című könyvet Tábori Kornél rendezte sajtó alá. (Egyetlen ismert példánya, ma az Országos Széchenyi Könyvtárban található). 1927-ben jelent meg „Budapest-Buenos Ayres” című könyve, ahol az előszót Tábori Kornél jegyzi.

Rónay Buenos Ayresben

Egyes adatok szerint „Afrika körül” című művében az 1929-1930 telén megtett afrikai utazásának élményeit meséli el, mely könyvet ugyancsak Tábori rendezett sajtó alá, de végül valószínűleg ez a könyv soha nem jelent meg. 1921-1922-ben a megszűnő „A Nap” című napilap utolsó szerkesztője volt. Irodalmi és színházi tevékenysége mellett több politikai és társadalmi szervezetnek is tagja volt. Azt biztosan tudni, hogy a báró Perényi Zsigmond által vezetett Nemzeti Középpártnak a tagja volt, de valószínűleg korábban a Munkapártnak is a tagja lehetett. A párt elsőként csatlakozott 1922-ben a Keresztény Kisgazda, Földmíves és Polgári Párthoz (Egységes Párt). A csatlakozók között Rónay Gyula neve is megjelenik. Későbbi politikai tevékenységéről azonban nincs információ. Jótékony ember volt, szülei példáját követve számos karitatív tevékenységet végzett. 1928-ban a Magyar Vörös Kereszt Egylet örökös tagjának választották. Szenvedélye volt a tenisz. Lelkes sportemberként sokat fáradozott azon, hogy egy teniszklubbot hozzon létre, amely végül 1930-ban Makón sikerült is, ahol létrehozta a Szent Imre herceg tenisz klubbot. Szerepet vállalt a teniszsport országos vezetésében is. 1939-ben a Magyar Tenisz Szövetség elnökségi tagja volt, valamint az Alföldkerületi Tenisz Alszövetség elnöki tisztségét is betöltötte. 1943-ban a Magyar Országos Tenisz Szövetség tiszteletbeli elnökségi taggá választotta. Az 1945-ös földreform nagyon hátrányosan érintette a Rónay családot, akik földbirtokaik nagy részét elveszítették. Rónay Gyula nevén ekkor már csupán egy hold birtok volt, hiszen földbirtokai nagy részét még 1941-ben unokaöccsének ajándékozta, de haszonélvezeti joga megmaradt.

Portré a szerzőről (Némay Ferenctől)

A haszonélvezet megváltásáért 1945-ben cserébe 100 holdat kapott, azonban a döntést megfellebbezte, hiszen haszonélvezetén kívül csak egy hold földje volt és kereső tevékenységet nem végzett. Évekig harcolt, még a földművelésügyi miniszternek is írt, bár kétséges, hogy valaha eljutott e levele a címzetthez. Rónay elszegényedett, súlyos epebetegsége volt, a gyógyszerei megvásárlására sem volt lehetősége. 1949-ben végül elhagyta Kiszombort és barátaihoz Szegedre költözött. Széles nyelvismeretének köszönhetően fordításokból élt, emellett a fogadalmi templom plébániáján végzett különféle munkákat. 1956. március 3-án, 68 éves korában Szegeden hunyt el.

Részlet a könyvből:

„Reggel hat órakor keltem föl és a kabinom kis ablakából felhőkkel koszorúzott hegyeket, partot pillantottam meg. Még csak félóra és Rió de Janeiróba érkezünk. Szép hegylánc közelében haladunk. Kár, hogy az idő borult és keveset látunk. Gyorsan elkészülök és a födélzetre sietek. Ott már az utasok mindkét oldalon szemlélik a szebbnél-szebb parti képeket, melyeket most már a napnak előtörő sugarai aranyoznak be. Már nem a nyílt tengeren vagyunk, hanem nagy tengeröbölben, Rió de Janeiró és Nictovoy között. A paradicsomban vagyunk. Mindenki szótlanul mélyed el a gyönyöri képek élvezetébe. Még pár perc és a hajó megáll. Kis gőzösön jönnek felénk a város egészségügyi bizottsága és a rendőrség kiküldöttjei, hogy a kiszállók útleveleit és újraoltási bizonyítványait megtekintsék. Ezen a ceremónián is túlesünk, a hajó újra megindul és most már egyenesen a vámház előtt áll meg.

A Lutetia

Ekvátori jelmezestély a Lutetia-hajón, ahol a spanyol kalapban látható a szépségverseny győztese, akiről később kiderült, hogy férfi.

Hamar átadtam podgyászomat egy hordárnak és a vámhoz siettem. Ott azonban sem vámtiszt, sem hordár nem volt látható, csak utas, vagy várakozó rokon és barát. — Az emberek nagy tömegében, mely a hajót leste, érdekes momentum tűnik föl. Arcbőrük változatos színekben tündökölt, — a lenszőkébb fehér embertől a legsötétebb feketebőrűig minden árnyalatban. Érdekes és szokatlan ez a kép.

Humoros keresztlevél a hajóról

A humoros keresztlevél magyar szövege

Végre közeledtek a hordárok — csigatempóban — a vám felé. Mindegyik előre kialkudta, mit kap. A gyorsaság nekik nem volt fontos. Még kevésbé a vámosoknak. Csak jó-félóra mulva kezdtek szállingózni. Azután rágyújtottak és a lehető leglassúbb tempóban kezdték az egyes podgyászdarabokat megvizsgálni. Hát bizony nagyon lusta ez a nép,— talán az állandó nagy hőség miatt. Végre az én hordárom, a 73-as is megérkezett és nagy lihegve hozta bundámat. Azután tudomást sem véve rólam, letette és lihegve eltávozott. Körülbelül 10—15 perc mulva újra megjelent útitakarómmal és esőköpenyemmel. Ugyancsak letette és nagyokat lihegve engem nézett, szótlanul. Arckifejezése olyan volt, mintha már ezért a nagy dologért is esedékes volna a 20.000 p. amit előre kikötött magának. Amikor szóvá tettem a nagy koffer és a táska hiányát, a legnagyobb flegmával rágyújtott és leült a podgyász mellé. Megértett-e, vagy nem, az kétséges, de valamit makogott portugál nyelven. Hiába beszéltem. Kisvártatva újra felállt és lihegve elcammogott. Sokáig lestem, mire kettősben cipelve a kis táskám megérkezett. Ismét leült. A másik nagyon kérően tekintett reám, de most én nem méltattam figyelemre. Hiszen már a 20000 is: kétszázezer korona. Ebből nyugodtan leadhat, ha már annyira lusta, hogy kistáskámat is kettősbe cipeli. Az én hordárom, mint végre nagynehezen megértettem, a nagy kofferról mit sem akar hallani. Végre kisütötte, hogy most ebédelni megy,— még negyedkilenc óra sem volt. — Csak menjek be én is a szállóba és tizenkét órára jöjjek vissza. Ezzel azután, megint lihegve, a faképnél hagyott.

Támad a tenger (óriáshullámok Rió de Janeiro-ban)

A nagy tengeri “kitüntetés”

Mit volt tennem, 一 a számát tudtam — megvizsgáltattam a kistáskát a vámosokkal és a szállómba hajtattam. Elég messzire. A taxi a kikötőből az Avenue (avenida) Rio Branco-ba fordult be. Ez Rió főuccája. Hosszában megy végig a város jónagy részén és tengerpartot tengerparttal köt össze. Ugyanis egy jónagy földnyelv, amely pár kilométer széles, nyúlik be itt a tengeröbölbe és ezen a földnyelven épült Rió legforgalmasabb része. A Rio Branco útja nagy, világvárosi képet mutat. Óriási paloták sorakoznak rajta. Itt vannak a nagy bankok és a hajóstársaságok égbenyúló palotái. Itt vannak a nagy hotelek és a legtöbb remek kirakatú üzlet. A nagy avenida másik részén épültek a szebbnél szebb középületek, egy gyönyörű nagy színház, a Theatro Municipale és nagyon sok mozgószínház. Az avenida végén díszes épületekkel környezte tér van; rajta több impozáns emlékmű. Innen megint a tengerpartra, nagyon szép, még teljesen ki nem épített sétányig fut a kocsi, amelynek jobboldalán gyönyörű nagy park terül el. Ennek a parknak körülbelül két kilométer a hossza és az egyik oldalát igen szép épületek övezik. Másik felén nyúlik el a hosszú tengerparti sétány, amely legalább négy-öt kilométer hosszú. A tengerpart mellett három széles chaussée vonul végig két gyönyörű fasor között. — A park végén emelkedik a tízemeletes Glória-szálló,— új hajlékom — egy kis magaslaton, körülbelül 10—12 méterrel a tengerszine fölött.

A Sierra Ventana

A Sierra Ventana derék kapitánya

Ez a hotel a legkényesebb európai igényeknek megfelelően van berendezve. Az alkalmazottak, egyes hotelszolgákat és szobaleányokat kivéve, mind beszélnek valamely európai világnyelvet, leginkább a németet. Főkép az éttermi pincérek, kik Német-,Cseh- és Olaszországból rekrutálódtak. A németek óriási többségben vannak.— Gyorsan elfogyasztottam az első reggelit, cigarettát és egy szalmakalapot vásároltam. Az utóbbi nélkül nem lehet itt -a hőséget kibírni. Saját érzésem szerint legalább negyvenegynéhány fok meleg volt. Gyorsan eltelvén az idő, újra a kikötőbe siettem. Itt az én 73-as hordáromnak se híre, se hamva nem volt. A többi szerint még ebédelt. Negyedkilenc órától tizenkettőig. Ez valóban rekord. Még jó negyedórát vártam rá s közben a nagykoffert kerestem. Nem leltem sehol. A hajóra már nem lehetett külön engedély nélkül fölmenni, parancsnok és komisszárius pedig már a városban voltak. Végre a hajó egyik chasseurjétől megtudtam, hogy a bőrönd jó helyt, még mindig a kabinomban van, ahol tudniillik a hordárnak átadtam. Ennek az ügyes és portugálul is beszélő chasseurnak jóvoltából és segítségével azután hajómunkások leadták a koffert a hajóról és egy ott lézengő hordár a vámhoz húzta. Itt nagy prosopopeijával megvizsgálták és végre a taxira került. Alig, hogy indulni akarok, ott terem a 73-as, aki addig mit sem tett, csak negyedfélórahosszát ebédelt és még mindig lihegett — most a nagyobb változatosság kedvéért foghagymaszagot — és követeli a 20000-t, amit persze nem kapott meg. Most egyszerre nem volt lusta s megszűnt a lihegés, kiabált és szitkozódott, mint egy sakál. Hiába csöndesítették soffőr, chasseurök és a többi hordár, ő csak kiabált. Én nem értettem. A taxi elindult, mire a hordár egy macskaszerű ugrással pillanat alatt mellettem volt, a capotte alatt és ott tovább kiabált. A soffőr és a chasseurok, ki akarták Iökni, nem ment. Én hagytam, néztem a város szépségeit és egy szót sem szóltam. Igy haladtunk a szállóig, a 73-as hordár éktelenül szitkozódva, a soffőr öt csöndesítve, én pedig némán a nagy világváros szépségeibe elmélyedve. Ahányszor rendőr közelében hajtott el a kocsi, megnémult a 73-as és lebukott a kocsiba. A hotelbe megérkezve, kidobták. Hogy azután mi történt vele, nem tudom.”

Jelmezest a Sierra Ventana hajón

A Sierra Ventana ebédlője

Zombori Rónay Gyula naplószerű beszámolója Spanyolországban 1927. január 11-én kezdődik. San Sebastian, Madrid, Cordoba, Granada és Sevilla meglátogatása után érkezik meg Lisszabonba, majd innen január 24-én az ötemeletes „Lutetia” fedélzetén indul Buenos Aires felé. 12 nap elteltével február 4-én érkezik meg Rio de Janeiroba, Brazília második legnagyobb városába. Közel egy hétet tartózkodik itt, majd a „Desedao” fedélzetén, Santoson át Sao Paoloba utazik.  Innen két és fél nap alatt ér Montevideóba, ahonnan a Rio de la Platan, a világ legszélesebb folyótorkolatán áthajózva érkezik meg Buenos Airesbe. Pár napot tölt a szerinte világ legdrágább városába, majd Montevideóba visszatérve a „Sierra Ventana” fedélzetén, Madeira érintésével tér vissza Európába, Boulogne-sur-Merbe, 1927. március 23-án.

A Desedao a tengeren

A Desedao a dokkban

Az útinapló két nagy részre bontható. A hajón töltött időszakra és a szárazföldi élmények időszakára. Többféle hajón, több hetet utazott Zombori Rónay Gyula és a hajóutakról részletes beszámolót ad. A hajó felépítéséről, belső tereiről, az utasokról és a hajón szervezett programokról ugyanúgy beszámol, mint az utazás során látottakról. A szárazföldi szakaszok beszámolói ugyancsak színesek. Apró epizódszerű történeteken keresztül mutat be, egy-egy talán tipikusnak mondható jelenségét az adott országnak, de emellett sokszor érinti az ott élő magyarok sorsát, történeteit és persze egyéni impresszió is helyet kapnak a naplóban. Az út során, több rendezvényen is részt vett, sok ott élő kivándorolt magyarral találkozott, sőt volt olyan személy is közöttük, akit barátjaként említ, például Némay Ferenc volt huszártiszt, aki Rio de Janeiroban festőművészként élt. Némay még portrét is rajzolt a szerzőről, mely a könyvben is látható. Bármely szakaszáról mesél éppen utazásának, mindig színes, olvasmányos és magával ragadó a mű, még akkor is, ha néha-néha az általánosítás „bűnébe” is esik a szerző.

Két magyar akinek kivételesen siekrült érvényesülés (dr. Marton János és dr. Beér Dezső)

Némay Ferenc a festőművész barát

Zombori Rónay Gyula műve számomra nagyon kedves könyv lett. Megvettem, félretettem, aztán sokat kerestem, nagyon boldog voltam mikor ismét megleltem, majd öröm volt olvasni és gyűjtőként öröm birtokolni. Szóval számos pozitív érzés forrása Rónay könyve. A szerző hazatérése után azért döntött a mű megírása mellett, mert olyan sokat kérdeztek tőle az utazás nehézségeiről, az ottani hétköznapi körülményekről, időjárásról, vasútról és minden egyéb apróságról, hogy úgy gondolta egyszerűbb, ha mindezt leírja. Végül egy útinaplót írt, melyben a kor leendő utazói is sok érdekes információra lelhettek. Ilyenkor bánom igazán, hogy a szerző „Afrika körül” című elkészült műve nem jelent meg, vagy legalábbis szinte biztos, hogy nem jelent meg. A „soha” gyorsan elszáll egy gyűjtő szótárából, hiszen néha olyan dolgokra bukkanok, amiről korábban azt gondoltam „á soha”. Zombori Rónay Gyula esetében is talán van még esély, hogy akár kéziratos formában is, de előbukkanhat a meg nem jelent afrikai utazásról szóló mű. Az elérhetelen, ha némi reménnyel is társul, akkor inkább motivál. Éppen ezen az alapon ajánlom a szerző művét is. Szinte ez is fellelhetetlen, de ha valakinek mégis sikerül, akkor mindenképpen olvassa el. Nem fog csalódni. Zombori Rónay Gyulától a realitások talaján búcsúzunk, hiszen vajmi csekély esély van rá, hogy valaha még visszatér az ELBIDA projektben. A csoda megtörténte esetén, azonban úgyis jelzek. Jövő héten egy életszakasz lezárásaként egy talán szárazabb dologgal készülők, de az biztos, hogy folytatjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment