Időről-időre odaállok a könyvespolc elé, körülbelül 78 fokkal elfordítom a fejemet és elkezdem böngészni a könyvcímeket. Amikor egy vonzó köteten megakad a szemem, azt leveszem a polcról, majd folytatom tovább a nyakatekert könyvmustrát. Körülbelül hat-hét könyv után kezdem érezni, hogy vagy a fejem aránytalanul nehéz és azért, vagy megöregedtem, de elkezd fájni a nyakam. Abbahagyom hát ezt a nemes műveletet és átlépek a következő fázisba. A könyvekbe mélyedek, lapozgatom, olvasgatom őket egészen addig, míg csupán négy kötetre csökken a számuk. A sikeres válogatást követően, elégedetten távozom a helyszínről, megtervezem az ELBIDA projekt következő egy hónapját. Ceremóniaszerűen így zajlik ez havonta, annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmi értelme, mert az élet mindig és mindig új helyzetet teremt.
Extrém ritka kötet
Nem olyan rég az egyik pénteken, baráti meghívásnak tettem eleget egy könyvaukción. Vásárolni bár nem akartam, de élő aukción soha nem voltam még, így örömmel fogadtam el az invitálást. A parkolási bizonytalanság miatt Kelenföldön hagytam az autót és inkább Metróra váltottam. Éppen az állomás közeli pláza mellett sétáltam, amikor rápillantottam a telefonomra, ahol megláttam egy e-mailes értesítőt, amely megállásra kényszerített. Természetesen könyvről volt szó, egy igazi ritkaságról, melyet egy internetes piactéren kínáltak. Megtanultam, hogy ilyenkor nincs idő túl sokat gondolkodni. Ritka, drága, dedikált, soha nem is láttam még, lehet, soha nem is fogom, de vajon most kell-e ez nekem, naná, hogy kell nekem, bánni fogom, ha nem veszem meg, van otthon elég könyvem és így tovább, cikáznak a gondolatok. Ilyenkor a másodperc törtrésze alapján elemzem a döntési szituációt és persze mindig megveszem. Ez egy lelkiismeretnyugtató játék, ami előtt tudatalatt szinte biztosan tudom, hogy megveszem, de azért lefutom ezt a kört is. A mostani történet főhősét már csak azért sem engedhettem el, mert a Duna az egyik főszereplő benne. A Duna pedig örök szerelem. A vételi szándékom villámgyors rögzítése, igazi gyűjtői örömöt okozott, érezhető összeggel csökkentette a bankszámlám tartalmát és egy pillanat alatt tette értelmetlenné a nyakatekert könyvmustrámat. De már megszoktam, gyakran van ez így.
Belgrád
Zimony
A Duna gyermek és fiatalkorom meghatározó szereplője volt. Talán a legtöbb olyan emléket adta az életemben, amelyre mindig emlékezni fogok. Pedig nem voltam a partján sokat. Évente csupán egy hetet. De az egy olyan hét volt. Apámmal sok-sok éven át, minden évben egy hetet a Dunán horgásztunk. Az év legnagyobb horgászeseménye volt. Egy Afrikát átszelő expedíciót is megszégyenítő mennyiségű horgász és egyéb holmival, kitelepültünk az előtte külön alkalommal felfedezett „tuti” horgászhelyre, majd elindult a maratoni horgászkaland. Fárasztó és komoly munka volt a szervezés és a logisztika. Minden szóba jöhető rizikótényezőt ki akartunk szűrni, minden helyzetre fel akartunk készülni, ennek pedig kilogrammokban mérhető ára volt és nekünk nem voltak bennszülött teherhordóink, mint Vilmos Svéd királyi hercegnek a múlt heti történetben. A tökéletes dunai horgászhét azonban minden áldozatot megért. Pakolást, cipekedést, izzadságot, ezer és ezer csalán és szúnyogcsípést, karcolt, zúzott és egyéb nyolc napon belül gyógyuló sebeket és az utazást megelőzően heteken át tartó aprólékos beszerzések nyomán elköltött forintokat. A megérkezés napja volt a legmelósabb, de végül, amikor minden bent volt a parton, állt a sátor, kész volt a táborhely, a botok bevetésre készen voltak, szólt a Kossuth Rádió és apámmal leültünk először a horgászszékre, akkor igazán boldog voltam. A Duna parton csak úgy röpültek a napok. A halállományban ritkán tettünk kárt, volt, hogy valódi fogás nélkül hoztuk le a hetet, de valójában ez senkit nem érdekelt. Soha nem a hal volt az elsődleges cél. Persze a fogás öröme, a fárasztás az még inkább fokozta az amúgy is remek hangulatot, de hal nélkül is minden jó volt. Általában augusztus végén, szeptember elején mentünk így volt, hogy szétsültünk a kánikulában és volt, hogy esténként jól esett a tábortűz melege. Bármi is történt, ha volt kapás, ha nem, ha hideg volt, ha meleg, mindig szólt a rádió és beszélgettünk. Ez volt a dunai horgászhét igazi erőssége, a beszélgetéseink. Mindenről beszélgettünk, lényegesről és lényegtelenről is, és közben pedig figyeltük a Dunát. Egy bármilyen állóvízzel szemben, ahol pedig sokkal könnyebb horgászni és vélhetően sikert elérni, két komoly előnye volt a Dunának. Az elméleti lehetősége annak, hogy szinte a teljes magyar halfauna bármelyike zsákmányolható (ez izgatott engem), a másik pedig a nemzetközi hajóforgalom (ez izgatta apámat). Imádtam, ha egy olyan halfajt ejtettem zsákmányul, még ha csupán 10 centis is volt, amit odahaza egy tóból esélytelen lettem volna kifogni, míg apám pedig gyermeki kíváncsisággal fürkészte távcsővével a folyón haladó uszályok nevét és zászlóját. Szerettem én is hajókat. Különös és elválaszthatatlan kellékei voltak egy ilyen dunai horgásztúrának. A vajon honnan jön és hová tart, milyen hosszan megy, mit szállít kérdések boncolgatása rendszeres beszédtémát adtak. Az éjszakánként messziről hallható és egyre erősödő dohogással érkező folyami óriások, gyakran használták szupererős reflektoraikat, és mint egy lézerkard hasították ketté a folyón pihenő szeptemberi párafelhőt. Millió ilyen apró kép él bennem, ami mind része volt az ottani boldog napoknak, és amelyek egységbe állva kitörölhetetlen emlékké tették közös horgásztúráinkat és végül örök szerelmet alakítottak ki a Duna iránt.
Kis Kazán-szoros
Ott a pláza mellett, amikor megvásároltam Gecser Béla „A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától a Herkulesfürdőig” című különösen ritka művét, egy pillanatra ismét felvillantak bennem a régmúlt dunai beszélgetéseinek emlékei. Az alaphelyzetben is kuriózumnak számító mű további érdekessége, hogy a szerző ajándékozási bejegyzése és aláírása is megtalálható benne: ”Miska komájának szeretettel – Béla” szöveggel. A könyv a szerző egyetlen jelentősebb művének számít, amelyet lényegében egy Al-Dunát népszerűsítő és azt bemutató útikalauznak szánt. A könyv melyet Wittigschlager Károly nyomdájában nyomtattak, 1893-ban jelent meg Pancsován. A 225 oldalas műben illusztráció nem található.
Nagy Kazán-szoros
Gecser Béla életéről nagyon keveset tudni. Száraz tényadatként ismerjük, hogy 1860-ban született és 1921-ben halt meg, eközben pedig élete során tanárként dolgozott, előbb a nagyszőllősi iskolában, majd később a pancsovai fiúiskolában, ahol később igazgatója is lett az intézménynek. Tanári munkája mellett a pancsovai „Határőr” című politikai, társadalmi és közgazdasági hetilap szerkesztésében is részt vállalt, ahol több írása is megjelent. Pancsova a trianoni békediktátumig Torontál vármegyéhez tartozott, majd azt követően Szerbia része lett. Ekkor Gecser Béla Budapestre ment, ahol egy félév erejéig a kispesti Munkástelepi Polgári Fiúiskola tanára lett. 38 év tanári pályafutása itt ért végett, 1921. január 1-én halt meg Budapesten. Sírja a budapesti Kerepesi úti temetőben található. Gecser Béla élete után kutakodva egy érdekes sajtócikkre bukkantam vele kapcsolatban. 1885-ben a nagyszőllősi polgári iskola tanítójaként fegyelmi vizsgálat indult ellene „régi pénzek elsikkasztása” ügyében. Az ügy a Pesti Hírlap egyik cikke után robbant ki, miszerint valaki bejelentést tett az újságnál az esetről. A történet szerint a közösségből többen régi pénzeket adtak megőrzésre Gecser Bélának, azonban mikor megtekintették volna a gyűjteményt, már csak az értéktelen rézpénzek voltak meg, de közel a 300 darab arany és ezüstpénznek lába kelt. Az iskola akkori igazgatója Erdélyi József védelmébe vette tanárát, mivel elmondása szerint amint észlelte Gecser Béla a régi pénzek eltűnését, azonnal jelentést tett neki. Azt is cáfolta, hogy bármiféle aranypénz egyáltalán lett volna a gyűjteménybe és azt is, hogy a közösség tagjainak ehhez bármi köze lett volna, hiszen szerinte Gecser és a tantestület volt az, aki összeadta ezt a „régi pénzgyűjteményt”. A vizsgálatot így meg is szüntették Gecser Bélával szemben. A Pesti Hírlapot kérték hozza nyilvánosságra a bejelentő nevét, de ők ezt csak sajtóper során lettek volna hajlandók megtenni. Az újság azonban megjegyezte, hogy nem névtelen bejelentés volt, sőt a bejelentő szavahihető emberként ismert, míg Gecser Béláról pedig olyan információik voltak, hogy egy „izgága, képzelődő fiatalember, aki báli és utcai botrányokat szokott elkövetni”. Az ügy végül sehová nem vezetett, Gecser Bélát lényegében nem találták felelősnek a „régi pénzek elsikkasztása” ügyében, de a pénz sem került elő soha.
Részlet a könyvből:
„Az impozáns pályaháztól a szerb vagy sváb kocsis négy pengesért (hatos) elszállítja az embert a városba vagy a hajóállomáshoz, mely utóbbi olyan elhagyatott, szomorú képet nyújt, ha csak az állomás területét vizsgáljuk. A pénztáros egy kis czellában árúlja jegyeit; egy másik czellát pedig, mely ezzel szemben van, s melyet inkább valami rab szobájának lehetne gondolni, váróteremnek csúfolnak. A DK-re fekvő szegényes korcsmával a hajóállomásról mindent elmondtunk. A képet nehány kofa, egy pár lézengő fináncz s baksis-szomjas, züllöttképű hordárok egészítik ki. Ezek a hajónál megtámadják az ember podgyászát s annyira szemtelenek, mintha csak Konstántinápolyban vagy Kairóban tanulták volna mesterségöket.
Az Elisabeth dunai gőzhajó
Ez a kép azonban azonnal megváltozik, ha a fölséges Dunára irányúl tekintetünk. Lelkünk megtisztúl a közönségestől, elvész a szegényes hajóállomás fnánczaival, kofáival, hordáraival egyetemben, nem látunk mást, csak a Dunát, azt a 6—700 méternyi széles vizet; ez fogva tartja lelkünket s fölséges gyönyörben ringatja. E tündéri élvezetet Nándorfehérvár panorámája még emeli. Belemerűl a tájkép szepségébe szemünk s úgy elnézi a habok játékát, néma utazását, a jövő-menő hajókat; addig-addig hallgatjuk azt a lágy zsongást, mely nyelven az utazó habok beszélnek, hogy alig vesszük észre a hatalmas Hattyúnak vagy Elisabethnek a megérkezését, mely minket fog tovább ringatni, le a Dunán.
Kis Kazán szoros a Traianaus híd maradványainál
Kis Kazán-szoros felé
Az az éles, kellemetlen fütty végre elhangzik. A kerekek előbb nehézkes mozgással, mintha még pihenni szeretnének, indúlnak meg; de később, mint a rest ember, ki már megbarátkozott a reá váró munkával, mint kikerűlhetetlenűl szükségessel, s hozzá fog nagy serényen, hogy minél hamarább az édes pihenés élvezetének engedhesse át magát: úgy a kerekek is vigan forognak odább, mindenütt a Nagy-Hadi sziget déli partja mentén. Ez a sziget Bown Eduárd angol útazó állitása szerint, ki 1669-1670-ben járt erre, a XVII. század közepén keletkezett. Legnagyobb hossza 2500 és legnagyobb szélessége 1700 méter.
A Kazán szoros bejárata
A zaj nem hallik, a mozgást nem érezzük, mintha csak napsugáron utaznánk! A gyönyörben olvad fel lényünk. Reggeli üde szellő enyeleg velünk; körülcsókolja arczunkat, mintha kedvesünk reggeli, édes üdvözlete volna. A napsugár még alig kelt föl bársonyos nyoszolyájáról, első sugara ott csillog, ott ragyog Belgrád és Zimony tornyain, oda szállott először, mert az az Isten háza; nincs annál méltóbb helye neki se. A hegyek csúcsait, a fák sudarait könnyeden, alig üdvözli, mint ifjú elhagyott kedvesét, kit csak játékszernek tekintett. De az Isten házán valami szent áhitatot ölt aranyos arczára, egész pompáját ott önti szét, hogy halandó alig mer oda tekinteni. Ott ragyog aztán egész nap, utolsó sugarai is onnan sziporkáznak szét.
Nagy Kazán szoros
Ada Kaleh látképe
Valami fölséges, megragadó a Duna a tavaszi reggel pompájában, midőn abból a félárnyékból az első napsugár- világossága kiemeli. Bárhova nézünk, mindenütt csak egy széles, arany vonalat látunk, az kísér mindenütt, mig távolabbra, Oláh ország felé, a nap golyója reggeli violaszínű pongyolájában siet fölebb-fölebb emelkedni, miközben magára ölti világossárga, aranyból szövött ruháját. Másik oldalról még az az álmos homályosság borítja a Hadi szigetet, azt a keskeny félszigetet, mely tovább Horvát-Szlavonországgá nő, s melynek végső pontja a Duna és Száva összefolyásánál van, a honnan lomha gólyák, bibiczik vadlúdak darvak gémek, sirályok s más vízi madarak emelkednek föl a hajó közeledtére, ízletes reggelit víve családjaiknak. Szárnysuhogásuk elhangzik a távolságban s a reggel ünnepi csöndjét nem zavarja aztán semmi.
Galambóc
Oly csöndes boldogság lopózik szívünkbe, mintha nem e földön volnánk. Csak lelkünk nem piben! Visszakalandozik 1—2 évezreddel a múltak emlékei közé s fájóan szemléli a népirtó, kegyetlen harczokat, a leigázott népek nyomorúságát, kétségbecsett küzdelmeit s a hatalmas győző hiù gőgjét és embertelen kegyetlenkedéseit. Mintha ott látnók az Avala hogy csúcsán Trajanus győztes legioit (hadcsapat, hadosztály; az első legiok 300, a császárság alattiak 4—5—6000 emberből állottak), midőn vágyakozva, harczra készen tekintenek át a Dunán: mintha látnók hajóikban őket és utánuk még sokat négyszáz éven keresztül, a mint jőnek — mennek Pannoniába, Dácziába, onnan tovább és vissza; és — mintha látnók az utolsó, a megvert, megfutott, a gyáva legiokat nyakra — főre visszaszaladni a Dunán s a négyszáz évig birt tartományokat zsákmányúl engedni a népvándorlás vad hullámainak. És igy jőnek tovább ezek a képek a lélekben, mint a habok egymás után a Duna arczulatján.
Ada Kaleh
Ott vannak a húnok harczias csapatai, ott Árpádnak hadai; ott magaslik a nemes Szent László alakja; ott áll Gejza, mint egy védő angyal, ki a bűnös Nikétászt és görögjeit nagylelkűen pártfogásába veszi. Ott áll a ravasz, telhetetlen Vid, ki gyönge királyának a kígyó mérges szavait sugdossa fülébe; és ott a bátor magyar lány, ki segít a győzedelemben. Mintha hallanók a felhőknek vészszelterhes, tompa mormogását, a vihar rémes zúgásat és látnók a fogoly magyar leányt, a mint a fáklyát kezéke ragadja s meggyújtja a vár házait. Ott tűnnek föl a kereszt hősei, Brankovics, a dicső Hunyadi, Kapisztrán és a többiek: Hunyadi László, V. László, Czilley; a törökök, osztrák-magyar hadak; a szerb harczosok.
Orsova látképe
Ott bömbölnek az ágyúk s várfokon s viaskodnak szárazon és vizen az emberek csak nem rég is. Azok a kétségbeesett csaták folynak, milyeneket csak a szabadságra törekvő nemzetek képesek folytatni elnyomó zsarnokuk ellen. Szabadság, vagy halál! E kettő az, miért csattog a kard, zúg az ágyú s megújúl a gyilkos, ádáz harcz. Győzedelmi kiáltás, ordítás, jajgatás zűrzavaros kháosza hallatszik mindenünnen. A jajt elnyomja a győzedelem riadása, a sípok és kürtök zenéje: a szabadság napja mosolyog sok kínos század után!
Orsova
De, egyszerre megszűnik minden! A hajó füttye elriasztja a lélekben megújúló történelem egymást követő képeit; a múlt pihenni vonúl vissza és heIyére a jelen perczei lépnek: hajónk Belgrád előtt áll.”
Herkulesfürdő madártávlatból
Herkulesfürdő
Gecser Béla könyve egy sokszínű, történelmi, néprajzi és földrajzi elemekkel tarkított útikalauz. Érdekes és bőséges leírása az 1800-as évek végi Al-Dunának és Herculesfürdőnek. Gecser Béla művében sok érdekes legenda is helyet kap. A híres Dunából kiálló Babakáj (Babagáj) szikla történetét sok legenda övezi. A klasszikus népmonda arról szól, hogy a török vár kapitányának a lánya, szerelmes lett a magyar vár kapitányába. A két vár a Duna két partján nézett farkasszemet egymással. A szerelmesek a két vár között, mindig ennél a sziklánál találkoztak titokban. Amikor a lány apja ezt megtudta, egy viharban ehhez a sziklához kötöztette lányát, hogy senki ne tudja megmenteni. A lány pedig „babagáj – babagáj” kiáltással hívta mindhiába kegyetlen török apját. Gecser Béla a szikla kapcsán két másik történetet említ. Az első szerint egy szerb vojvodának egy gyönyörű felesége volt, akit nagyon féltett mindentől. Féltékenysége azonban olyan méreteket öltött, hogy az ártatlan nőt a sziklához „vasaltatta”, hogy senki ne férjen hozzá. A szép feleség végül a sziklához kötözve veszett oda. A második népmonda egy török nő és egy magyar dalia tiltott szerelméről szól. A magyar ifjú megszöktette szerelmét, de a komor szirtnél utolérték őket és mindketten borzasztó halállal lakoltak szerelmükért. A Babakáj szikla legendája mellett, egyéb érdekes történetek is olvashatók Gecser művében, amivel igazán élvezetessé és színessé teszi Al-Dunai kalauzát.
A Babakáj szikla
Gecser Béla műve igazi kuriózum, extrém ritkaság, ami miatt gyűjtőként különösen örülök, hogy könyvespolcomon köszönthetem. Gyűjtői szempontjaim mellett, olvasóként is sok szép percet okozott, hiszen olvasmányélménynek is izgalmas volt, bár vélhetően számomra növelte az élvezeti értékét a Duna iránt érzett szeretetem is. Ismereteim szerint talán háromszor bukkant fel a kötet összesen aukción, szóval ennek függvényében ajánlani teljesen felesleges lenne, hiszen beszerezhetetlen műről van szó, de ha véletlenül valaki rálel egy példányra, akkor ha teheti szerezze meg, vagy legalább olvassa el. Gecser Béla egykötetes szerzőként búcsúzik az ELBIDA projekttől, de szerelmem a Duna, biztosan sokszor szereplője lesz még a blognak. Jelentem, tanulmányaim befejeztem, mázsás szikláktól megszabadulva ezáltal, így a nyár az alapműködés mellett talán még újításokat is fog hozni a blog életében. Szóval hamarosan folytatom!