Érdekes az élet. Régen kevéssé izgattak a könyvek, keveset is olvastam gyermekként, ma pedig már-már elmekórtani eset a könyvekhez fűződő vonzalmam. Persze gyermekkoromban is volt egy-két kedvenc. A Szász Imre által szerkesztett „Fürdik a hal” című könyv volt az egyik, amit rongyosra olvastam, a másik pedig, ami mindig a kezembe akadt, az a kalandos életű Münchausen báró története volt. A lódítós báró kalandjai megfogták gyermeki fantáziámat és jókat mulattam rajtuk, kedvencem a kettévágott ló esete volt. A báró azonban csak időszakos átutazó volt az életemben, hiszen a természet, a vizek és a horgászat szeretete, inkább az ezzel foglalkozó könyvek iránt tett nyitottá. Ha ritkán olvastam, akkor valami hal, víz, természet jellegű könyv volt a kezemben. Végül meg jött Henry Morton Stanley, de ez már egy ismert történet. A múlt azonban minap megkísértett. Levettem egy könyvet a polcról, elkezdtem olvasni és nagyon hamar eszembe jutott a kettévágott ló és Münchausen báró csodálatos kalandjai. Rougemont Lajos, hivatalos nevén Louis De Rougemont „Ezerszer a halál torkában” című könyvében számos csodálatos és hihetetlen kalandot mesél el utazásáról és 30 évig tartó kényszerű életéről a kannibálok között. Egy darabig rajongtak is kalandos történeteiért, egészen addig, míg ki nem derült, hogy Rougemont nem egy fantasztikus felfedező és utazó, hanem egy újabb „Münchausen báró”. A különleges könyv 1899-ben jelent meg Budapesten a „Budapest” képes politikai napilap kiadásában. A 282 oldalas művet, az angol eredetiből Veres Sándor fordította magyarra. A magyar kiadás is illusztrált, de kevesebb és jóval gyengébb minőségű kép található benne, mint az angol nyelven megjelent „Adventures of Louis de Rougemont” című eredeti műben.
De Rougemont Henri Louis Grin azaz Louis De Rougemont svájci “felfedező”, kalandor 1847. november 12-én született Gressyben. Apja Antoine Samuel Emanuel Grin földműves, míg anyja Jeanne Perret volt. A helyi általános iskolában tanult, majd családjával Yverdonba költözött, ahol apja kocsiüzletében dolgozott. 16 éves korában Fanny Kemble színésznő lakájává vált, akivel sokat turnézott és eközben megtanult folyékonyan beszélni angolul. 1870-74-ben inas volt Londonban, majd 1875-ben inasként érkezett Ausztráliába is, ahol Nyugat-Ausztrália új kormányzójánál, Sir William Robinsonnál kap munkát. 1880 májusában megérkezett Sydney-be. Dolgozott mosogatóként, pincérként, ingatlan- és bányászati részvények eladóként, és szellemfotósként. 1882. április 3-án Henri Louis Grien néven feleségül vette Eliza Jane Ravenscroftot, akitől hét gyermeke született. 1897 elején elhagyta feleségét, és elmenekült Sydneyből. Új-Zélandon spiritisztaként bukkant fel, majd Angliába dolgozott, ahová 1898 márciusában érkezett meg. Ekkor már Louis de Rougemontként felhívta J. Henniker Heatont, aki bejuttatta a „Wide World Magazine” szerkesztőjéhez.
1898 augusztusától 1899 májusáig sorozatban jelentek meg „Louis de Rougemont kalandjai”, amelyben azon megdöbbentő élményekről mesél, amelyeket akkor szerzett, amikor állítólag harminc évet töltött az északnyugat- és közép-ausztráliai bennszülöttek körében. A cikkek könyv formában is megjelentek „Louis de Rougemont kalandjai, ahogyan maga mesélte” címmel 1899-ben. A cikkek és a történetek jól meg voltak írva, így hirtelen nagy népszerűségre tett szert Rougemont és sokan hittek is hihetetlen kalandjaiban. 1898 szeptemberében a British Association for the Advancement of Science bristoli találkozójának földrajzi és antropológiai szekcióinak tartott előadást. Ezt követően azonban Louis Becke kereskedő és író kétségbe vonta állításait, valamint David Wynford Carnegie felfedező is határozottan vitatta a történetek valóságtartalmát a London „Daily Chronicle”-ban. Rougemont alávetette magát a Royal Geographical Society vizsgálatának is, hogy bizonyítsa igazát. Azt állította, hogy nem tudja pontosan meghatározni, hol járt, mert titoktartási megállapodást írt alá egy szindikátussal, amely ki akarta aknázni a környéken talált aranyat. Nem volt hajlandó beszélni azokról az őslakos nyelvekről sem, amelyeket állítólag tanult. A Sydney Evening News és a Daily Telegraph segítségével a londoni lap megállapította, hogy a Louis De Rougemont egy csaló, sőt még feleségét is megtalálták, aki azonosította őt, mint Henri Louis Grien. Grin azzal próbált védekezni, hogy eredeti nevén írt levelet a The Daily Chronicle -nak, amelyben megdöbbenését fejezte ki amiatt, hogy bárki összetéveszti őt Louis De Rougemont-tal. A Daily Chronicle publikálta is a levelet. A Wide World Magazine eközben pedig kihasználta a botrányt és jókora olvasottságra tett szert. A Daily Chronicle és a Wide World Magazin eladott példánszáma nagymértékben megnövekedett, de maga Louis De Rougemont azonban eltűnt a szem elől.
Louis De Rougemont 1899-ben „A föld legnagyobb hazudozója” címmel egy rendezvény attrakciója volt Dél-Afrikában, majd egy hasonló ausztráliai rendezvényen már kifütyülték a színpadról 1901-ben. 1906 júliusában megjelent a londoni Hippodrome-on, és sikeresen bemutatta teknőslovaglási képességeit. Az első világháború alatt újra megjelent, mint egy haszontalan húspótló feltalálója, majd „Louis Redman” ezermesterként, szegényen, 1921. június 9-én halt meg Londonban. A Kensal Green-i Szent Mária római katolikus temetőben temették el.
Részlet a könyvből:
„Nagyon érdeklődtem a feketék gyermekei iránt s megfigyeltem érdekes szórakozásaikat. Nem mondok valami különös dolgot, hogy fiuk ugy mint lányok uszni tudnak, mihelyt csak járni kezdenek. Az anyák átalában szabadon hagyják a folyókban lubickolni kicsinyeiket s nem törődnek vele, ha záporesőben meztelenül künn szaladgálnak. A mint a fiuk háromévesek, elkezdenek dárdákat dobálni egymásra csupa kedvtelésből. E célra a lápokról hozott hosszu száraz nádvesszőket használnak, melyeket a kicsinyek különböző távolságokról dobálnak, agymásra, egyetlen megengedett paizsul apró tenyeröket hasznalván. Soha sem fáradnak bele ebbe a sportba s meglepő ügyességre tesznek szert benne.
Kilenc-tiz éves korukban aztán abba hagyják a nádat és sulyosabb dardát használnak, fanyéllel kemény fa- avagy csonthegygyel. Mindenféle érdekes versenyeket rendeznek állandóan, hogy próbára tegyék a fiuk ügyességét, a legbecsesebb dijak a szülék és a vének helyeslései lévén. Egy kis bőr- avagy kuszó növényből csinált karikát kötnek fel egy faágra s a versenyzőknek ezen kell keresztül dobni csillogó dárdáikat husz lépésnyi távolságról. A néptörzsnek öszszes főnökei és harcosai öszszegyülnek az ilyen versenyekre s alkalmilag apró dijakat is osztanak ki apró kagyló-ékszerek alakjában, melyek emberi hajra vannak füzve. A fiuk akkor lépnek be a férfiak és harcosok sorába, amint tizenhét éves korukat elérik.
Ez a felavatási ünnepély mellesleg megjegyezve valóban rendkivüli jelleggel bir. Egyes részleteit nem is lehet itt megirni. Rendszerint tavaszszal tartatik, mikor a mimóza virágzik s más törzsek is eljönnek minden oldalról gumit és diót enni. Az ünnepélyre husz-harminc ifju szokott megjelenni s a szinhely mindig távol-esik a tanyától, hol nőknek és gyermekeknek nem szabad jelen lenni. A jelöltek szigoru böjtök által készitik elő magukat s a szertartasok kezdete elött legalább is egy hétig tartózkodnak minden husételtől.
Egyes esetekben a jelölteket több napi járásnyi utra küldik s olyan feltétlen bizalmat helyeznek becsületességökbe, hogy birákat nem is küldenek velök ellenőrzésökre. Ezt a feladatot a kitüzött idő alatt végre kell hajtaniok, még pedig étlen-szomjan az egész idő alatt. Bármily nagy legyen is a kisértés útközben, szigoruan a szabályokhoz tartják magukat. A felügyelők, kik e meglepő vizsgán itélnek, általában az öreg és tapasztalt főnökök. A böjtölés után jön a tulajdonképeni istenitélet. A szerencsétlen jelöltek jelentkeznek valamelyik vizsgáló előtt, a ki ismételve a combjaiba és a karjaiba szur s ha az ifju szoborszerüen mozdulatlanul marad, átesett az istenitélet legnehezebb részén. Egy ajkrángás, egy szisszenés elront mindent. Még egy lábujjnak sem szabad megmozdunia néma kinszenvedés közepette; sőt még a szemhéj egyetlen izmának sem szabad kellemetlen és akaratlan rángast elárulni. Ha a jelölt nem állja ki a próbát, egyszerűen visszavetik, hogy jelentkezzék a következő vizsgán; ha pedig egyáltalában nem képes kiállani a kinzást, megvetően adjak tudtára, hogy menjen az asszonyok közé, a mi a legnagyobb megalázás az illetőre nézve.
S mig patakzik a vér a jelöit sebeiből, megkövetelik tőle, hogy villámgyorsan két-három mérföldnyi távolságra fusson s hozzon vissza valamely megjelölt helyről bizonyos játék-dárdát, melyet ott a földbe szurtak. Ha aztán sikeresen kiállotta a böjtölés, szurás és futás hármas próbáját étlen -szomjan, a jelölt az atyja szeme láttára végre felvétetik a bátor harcosok soraiba s megengedik neki, hogy megnősüljön. A szertartás végével elállítják a jelölt valóban komoly hussebeiből patakzó vért pókhalóval, porrátört faszénnel és száraz agyagporral. A mi a lányokat illeti, ezekre nem forditanak valami nagy figyelmet. A mi szempontunkból itélve, a nők távolról sem szépek. Nagy szemeik, széles lapos orruk, keskeny homlokuk és erősen kiálló álluk van. Vannak azonban kedves kivételek. És mégis a lakodalmi ünnepélyeken a férfiak mindig dalokban magasztaljak a menyasszony szépségét s erényét.
A lányt, ha kivételesen nagy és lapos az orra, nagy szépségnek tartják. Orról beszélve, feltünő volt előttem, hogy a feketék a nagyorru és tág orrcimpáju harcosokat nagyon kitartó erejüeknek tartjak s lélegző szerveiket kivételesen kitünőknek. Általános szabály (vannak kivételek a nagyon szép nők eseteiben), hogy ha egy nő meghal, el sem temetik; egyszerűen ott hagyják, ahol meghalt és a tábort más helyre viszik, hogy soha vissza ne térjenek a szentségtelen helyre. És legyen itt felemlitve, hogy a feketék sohasem emlitik nevökön a holtakat, mert roppantul rettegnek az elszállt szellemektől. És olyan gyermekesen babonásak, hogy néha le is vágják a holt ember lábait, nehogy szerte kóboroljanak és elrémitsék őket alkalmatlan pillanatokban. Én gyakran tréfát üztem velök e félelmök alapján, a mint besötétedett, kimentem a bozótba azzal az ürügygyel, hogy összeköttetésbe helyezem magamat a gonosz szellemekkel, melyeknek a hangját nádsipokon utánoztam.
Egy alkalommal egy ocsmány nagy álarcot csináltam magamnak kenguru-bőrből, lyukakat vágva rajta az orrom, szám, szemeim számára. Esténkint magamra öltöttem ezt a furcsa mezt s elkezdtem a tábor körül ődöngeni sajátságos hangokat hallatva,一 néha üvöltve mint a farkas, majd hangosan orditozva a saját hangomon. Ily alkalmakkor a feketék azt hitték, hogy mint szellem természetes elememben vagyok. Azt sohasem kockáztatták meg, hogy utánam jöjjenek s meggyőződjenek róla, hogy csak tréfát üzök velök. Yamba természetesen tudott a trefáról s rendszerint ő segített öltözködnöm, óvakodott azonban bárkinek is elárulni a titkomat. Nincs kétség benne, hogy ha a feketék megtudjak, hogy mindezt csak a hatásért tettem, nagyon komoly lett volna az eredménye, de hát a köztök uralkodó roppant babonaság biztosított erről az oldalról.
A nőkkel,mint fennebb már rámutattam, borzasztó kegyetlenül bánnak a mi szempontunkból véve; a valósagban azonban ezek nem is tudják, mi a kegyetlenség, mert egyáltalaban nem ismerik a szeretetet. Ők a teherhordó állatok, a kiket földre vernek bunkós bottal, mihelyt bármi hibát követnek el; és ha odább viszik a tábort, mindegyik nő maga cipeli az egész háztartást a család minden, cókmókjával egyetemben. lgy közönséges látvány, hogy a nő egész terhet visz, mely egy vagy két gyermekből és mindenféle háziszerből, mint darálókő, kőbalta, yam-gyökerek stbiből áll. Tábor-változtatások alkalmával a férfiak semmi terhet nem visznek, kivéve jól kdolgozott paizsaikat, három dárdát (soha többet) és egy kőbaltát fiahordószőrből font övük mellé dugva. A férfiak nem pipáznak, mert hirét sem ismerik a dohánynak s fő időtöltésük az örökös vadászatok közben, hadi fegyvereiknek a készitése, mi valóban fontos része napi foglalkozásuknak. Sokszor egész fát kivágnak, hogy egyetlen dárdát csináljanak belőle. A mi a paizst illeti, annak a gondos kimetszése szigorúan megfelel a tulajdonos vitézségének; s minél több babért nyer, annál cikornyásabb és gondosabb a vésés a paizson. A becsület nem engedi meg a rátartást.
De egészen, eltértünk a leánygyermekek méltánylásától. A kis leánykák fiútestvéreikkel játszanak s résztvesznek csatáikban körülbelől tíz éves korukig. Ekkor megvárják tőlük, hogy csatlakozzanak anyjukhoz naponkinti kirándulásaikon s gyökereket keressenek velök. Mikor az anya először magával-viszi kis lányát, megtanítja öt a yam-bot használatára, melylyel a gyökereket ásni szokták. A nők által használt botok átalában három-négyláb hosszuak, de a kezdő leánykák körülbelől tizenöt hüvelyknyi rövideket használnak. Mint már említettem, mindenik nő el van látva még egy gyékényből font kosárral vagy hálóval is, melyben a gyökereket tartja. De a szegény asszony alkalmilag nagyon kellemetlen, sőt komoly ismeretségbe jön a yam-bottal. Természetesen vannak családi perpatvarok is. Tegyük fel például, hogy a férj legujabban tulságos figyelemben részesitette valamelyik fiatalabb feleségét ez a körülmény természetesen nagy sértés az idősebbre nézve, a ki aztán, ha alkalma nyilik s egyedül marad a férjével, panaszos dalra gyujt, mely egészen a saját szerzeménye.
Ebbe a dalba beszövi mindazt a visszaélést, melyekről hosszu tapasztalásból tudja, hogy felforralják a férje epéjét. Az utolsó versszakok elpanaszolják, hogy elhozták a dalost otthonában, az igazi hősök hazájaból a bujdosó gyávák bandájába, kiknek a szive, mája s egyéb éltető szerve meg sem közelitheti az ő népe állaspontját. A gunyos becsmérlő szavak gondosan fokozatonkint vannak összeválogatva egész a csámpáslábuig a mi teljesen megbocsáthatlan sértés, mely rendesen arra inditja a férjet, hogy kapja fel a yambotot s egy borzasztó csapást merjen vele a dalosra, ami néha olyan erővel törtenik, hogy több napig fekszik bele a nő. A többi asszonyok legott ápolás alá veszik nővéröket, ki magára vonta ura haragját s ledörzsölik a sebeit gyógyszereikkel. Az egész megbotránkoztató fenyitést egészen közönséges dolognak tekintik, s ha a megvert asszony ujra fenjar, a legcsekélyebb haragot sem táplálja férje ellen. Elmondta a mondókájat s megkapta a béret érte. A leányok a mint felnőnek, megtanulnak főzni az ő szokásaik szerint s kemercét épiteni a földben avagy homokban; tüzet csinálni, szélfogót épiteni s általában segiteni az anyjoknak az ételek elkészítése körül. Mikor végre az étel készen van, az evés módja rendkivül különös. Mindenek elött a nők félre huzódnak. Az ur és mester oda lép és kiveszi maganak a legszebb darabot, leül egy-darab faháncsra és eszik. Gyakran azonban ő maga szaggatja darabokra a hust a kezével. Mig ő eszik, a nők és gyermekek hátul tiszteletteljes távolságra állanak és várjak, mig rájok kerül a sor.
Azután, ha a harcos eszik, egyes darabokat ugy szokott a vállán keresztül hátra dobálni, miket a mögötte várakozó nők és gyermekek mohón elkapkodnak. Néha azonban megtörtenik, hogy a kedvenc gyermek állandóan fiú, leány soha (sőt ha fölösleges gyermekek vannak, akiktől szabadulni akarnak, a szülék meg is eszik a leánygyermekeket) oda megy az apjához s ő eszi el a legjobb falatokat a nagy férfiu elől. Minden törzsnek megvan a maga tulajdon területe, amelyen tetszése szerint vándorol s melynek hatarai fák, hegyek, sziklák, patakok és források által vannak megjelölve. És e terület természetes kinézesétől kapjak a törzsek esetleg a nevöket. A törzs hatarain kívül – melyek gyakran óriás területeket ölelnek fel — a feketék soha nem mennek, kivéve valamely barátságos látogatásra a szomszéd táborba. A lopást, vadorzást halállal büntetik s még a nőket is elfogják és megfenyitik, ha idegen területen kapjak őket, amint élelmiszert keresnek. Később elmondom hogy járta meg egy alkalommal maga Yamba is.
A feketék csodásan ügyesek követni valakit a lábnyomai után s a vadorzók a szomszédos törzsekből sohasem játszhatják ki éberségüket, ha sikerül is nekik visszatérni a saját népökhöz anélkül, hogy tényleg elfogták volna őket. Olyan kitartással tanulmányozták ezek a feketék az ismerőseiknek és barátaiknak a lábnyomait, hogy legott meg tudják mondani, barát-e vagy ellenség az elmenő; és ha idegen, a fenyitő kirándulást legott szervezik a törzse ellen. Lassankint arra a gondolatra jöttem, hogy minden ember lábnyomának meg kell a maga individuálitásának, a maga sajátosságának lenni, mi ép olyan szembeötlő, mint a kézujjaknak Galton és Bertillon által tanulmányozott lenyomatai. Sőt a feketék a lábnyomokból meg tudjak mondani ismerőseiknek a nevét és más egyéb rájok vonatkozó dolgokat — hogy mi módon, azt persze meg nem tudnám mondani.
Sokszor lattam, hogy az én feketéim követik valakinek a lábnyomait kemény sziklákon is, hol egy megbolygatott falevél is kellő tájékoztatást nyújtott nekik. Határozottan meg tudják mondani, vajjon a szél vagy ember mozdította-e ki helyéből a falevelet.
De folytatom elbeszélésemet. Yamba nagyon rajta volt, hogy maradjak állandóan az ő népénél s így más nők segítségével egy méhkas alakú szilárd kunyhót épített a számomra, teljes húsz láb átmerővel és tiz láb magassággal. Komolyan előadta, hogy meg van mindenem, amit csak kívánhatok és hogy valóban nagy ember lehet belőlem az országban, csak vegyek kiváló részt a törzs ügyeiben. Elmondta, hogy már is olyan nagy a tekintélyem, hogy ha akarnám, egy egész sereg feleséget vehetek magamnak! —a feleségek sokasága egyetlen jele a nagyságnak e népeknél. Mert hát a háztartásról mégis a férfinak kell gondoskodni, és ez nagy ügyességet és erőt követel.”
Rougemont könyvében egészen hihetetlen kalandokat mesélt. Gyöngyhalász expedíciója során érte hajótörés, majd egy klasszikus Robinson történet kerekedik az eseményekből, mely során számos életveszélyes kalandba keveredik, lovagolt teknősbékán, látott repülő vombatot és ugató krokodilt is. A törzs, akivel élt elmondása szerint istenként tisztelte őt, a törzs életéről is részletesen mesélt, de térképen nem kívánta megjelölni a helyszínt. Elmondása szerint 1874-ben találkozott a Gibson-expedícióval, amely során Alfred Gibson eltűnt és soha többé nem került elő. (1874. április 22-én szakadt el társaitól, majd soha többé nem látták a Nyugat-Ausztrália sivatagján átkelni kívánó felfedezőt. Társai később róla nevezték el a Gibson sivatagot). Rougemont csodás kalandjai első körben rendkívül népszerűek voltak és többek között még a „Magyarország” című újság (az első este megjelenő politikai napilap) is úgy számolt be róla, hogy a szerző élményei feltétlenül hitelesek. Fantasztikus kalandjai végig söpörtek a világon, azelőtt még hogy kiderültek volna állításainak a valótlanságai. A gyors siker és a nagy ismertség, azonban elő is készítette a nagy bukást. A Daily Chronicle leleplezése után a bukás és a hazugság is hasonló gyorsasággal terjedt a világban, így Rougemont híres és ünnepelt felfedezőből rövid úton „a föld legnagyobb hazudozója” cím birtokosa lett, mely erkölcsi és anyagi bukását is jelentette egyben.
A könyv nagyon hasonló olvasmányélményt ad, mint Münchausen báró remek történeteinek olvasása. Alapvetően stílusa nem rossz, sok elem aprólékosan kidolgozott, de nyilván így 2022-ben olvasva, inkább mosolyt csalt az arcomra, mint sem ámulatot. Könyvgyűjtőként azonban megborzongok attól, hogy a magyar nyelvű kiadás milyen ritkán fordul elő. Rougemont Lajos könyve egy igazi kuriózum, könyvészetileg gyakorlatilag ismeretlen kiadvány, egyszer fordult elő aukción, ahol is ugyanez a most bemutatott példány került kalapács alá, szóval azt kell mondjam, ez az egyetlen általam ismert példánya a könyvnek. A nyár egy bizonyos pontja után, reményeim szerint időm már engedni fogja a könyvekkel való hosszabb foglalkozást, akkor bizonyosan könyvszkenner alá kerül Rougemont Lajos könyve, hogy mindenki megismerhesse a kannibálok szigetére tett különleges utazásának meséjét. Rougemonttól, mint szerzőtől elbúcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen egyszer próbálkozott csupán írói sikereket elérni, aminek csúfos vége lett, így további műve soha nem jelent meg. Ugyanakkor a blogban nem az utolsó olyan történet volt az ővé, amely maximum csak nyomokban tartalmazott igazságot. Valamikor a nyáron egy Stanley és Emin pasa történetét feldolgozó kötetről is fogok mesélni, amely Louis De Rougemont könyvéhez mérhető világméretű hírverést bár nem kapott, de a valósághoz neki sem sok köze van. Már csak egy lépés van vissza egyetemi tanulmányaimból, ami bár egyre inkább nyomaszt, de most már vége lesz hamarosan, azaz rövidesen visszaáll a normál működésre az ELBIDA projekt. Alig várom.