Napkeleti tájak

Vannak szerzők, akik valamilyen oknál fogva, kerülnek engem. Csudáky Bertalan is közéjük tartozott sokáig. Bármikor összefutottunk, valahogy sohasem teljesedett be a kapcsolatunk. Valaki mindig jött, aki jobb volt, gyorsabb volt, többet ígért érte és végül övé lett a vágyott kötet. Messze földön híres vagyok azonban kitartásomról, amit persze a jó öreg Csudáky nem tudott. Így végül mégiscsak az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben kötött ki, a legnagyobb örömömre. A szerző többször járt Oroszországban, utazásairól számos népszerű előadást tartott és egy könyvben is beszámolt útiélményeiről. A „Napkeleti tájak” című könyv, egy klasszikus útleírás, de nem a földrajz a domináns benne. Történelem, néprajz, kulturális értékek, városok és persze a táj. Különös stílusú, érdekes és ritka munka. A könyv 1907-ben jelent meg Budapesten, Benkő Gyula Császári és Királyi Udvari Könyvkereskedésének gondozásában. A 175 oldalas műben 66 kép található.

Csudáky Bertalan 1870. július 24-én született az Ung vármegye Szobránci járásához tartozó Kiszalacskán. Életéről nagyon keveset tudunk és a számomra elérhető forrásokból is csupán csekély információt tudtam fellelni. Ami biztos, hogy iskoláit Máramarosszigeten és Budapesten végezte, majd ezt követően az 1896-97 tanévben, a Középiskolai Tanárképző Intézet gyakorló gimnáziumában kezdi meg tanári pályáját. A következő tanévben már a budapesti Magyar Királyi Ferencz József Intézet tanára volt, ahol 1897-től egészen 1933-ig tanított. 1903-ban a kormány megbízásából a Krím-félszigeten, a Volga mellékén és a Kaszpi-tenger környékén járt néprajzi gyűjtőúton, majd 1907-ben ismét nagyobb utazást tett Oroszországban. Csudáky tanári hivatása mellett, ismert néprajzi és földrajzi gyűjtő is volt. Az utazásai során tett megfigyeléseiről, szerzett élményeiről és a gyűjtési eredményeiről jelentős számú cikket írt és számos előadást tartott. Az Uránia Tudományos Egyesületben tartott előadássorozata nagy népszerűségnek örvendett. Ismert és népszerű személy volt az ismeretterjesztő előadásainak köszönhetően, azonban élete utolsó szakasza teljes homályba vész. Az biztos, hogy Magyar Királyi Ferencz József Intézet 1934-es tanévi értesítőjében megjelenik a neve, mint a tanév kezdetével végleges nyugalomba vonuló tanár. Ezt követően több ismeretterjesztő előadása is volt és 1935-1940-ig még többször fellelhető említés szinten a neve. Utoljára a sárospataki Református Főiskola, Teológiai Akadémia és Gimnázium 1941-42. iskolai tanévről szóló értesítőjében említik, az előző évben a könyvtárba érkezett ismertebb emberek között Csudáky Bertalant. Ezt követően nem találtam több említést róla. Halálának helye, ideje és körülményei ismeretlenek.

Részlet a könyvből:

„Verőfényes nyári reggel. A jáltai öböl Náberezsnája útján nagy a sürgés-forgás. A partra épített hotelek előtt fürge tatár hordárok lázas sietséggel rendezik a podgyászokat azokra a kézi árbákra, melyekkel itt csak a hajóállomásokhoz szokás kivonulni. A tengerre telepített czölöpös kis kávéházak verandáin már ott zsibong a szellős ruhájú fürdőző közönség. Ez a vakító fehér nyáriruhás tömeg hirtelenében olyan, mint a Jajla-Dagh-nak egy hóval borított szakadéka. Czipő, ruha, nyakkendő, kalap és ernyő vakítóan fehér színfoltot rajzolnak a kávéházak tarka ponyvafalaira. A hófehér gyapjúkalapok alól, melyek nélkül Jaltát el sem lehet képzelni, már kora reggel ezer és ezer kíváncsi szem vizsgálta azt a kényelmes berendezésű orosz gőzöst, amely a vadregényes Kaukázus első állomása — Novorossijszk felé volt indulóban.

Ez a krimi nyaralók kiránduló hajója, ezt mindenki megnézi, akár van rajta ismerőse, akár nincsen, egyre megy; ez már így illik, ez a jaltai nyári szezon sikkjéhez tartozik. A gőzös fedélzetéről még egyszer végigtekintek a gazdag fürdőtelepeken, melyekről az orosz költők úgy beszélnek, mint valami paradicsomról. Aki itt jár, az igazat ad nekik. Egy szemernyi túlzás nem sok, de annyi sincs azokban a tüzes szonettekben, melyek az enyhe krimi partok természeti szépségeiről, oly sokszor megcsendülnek. Nehéz szívvel távozunk innen. Lelki tusakodás, erős, férfias elhatározás kell ahhoz, hogy összecsomagoljunk s hajóra vagy vasútra üljünk. Aki csak egyszer is látta Livádiát, Jaltát, Alupkát vagy Gurzufot, annak szíve-lelke visszavágyakozik; mert kedves sok emlékkel, sok édes reflexióval lettünk gazdagabbak, hogy itt jártunk. Az orosz emberre olyanok ezek a csodaszép helyek, mint az Allah híveire Medina, Mekka vagy Bagdad. Akkor — amikor, az életben legalább egyszer illik, s lelki szükséglet is megnézni a templomok városát Moszkvát és a krimi partok felséges üdülőtelepeit.

Miután a hajó délczeg termetű parancsnoka felhörpintette az utolsó pohárka massandmit, jelt adott az indulásra. Nagyot bömböl a gőzös kürtje, bezúgja a sziklás partok szakadékait s néhány percz múlva már a nyilt tenger kövér hullámain ringatózunk. Erről a hajóról éppen úgy nem hiányzik a mulattató dzurna, vagy balalajka, mint az olasz kiránduló gőzösökről a csörgős gong, vagy a czipegő mandolin. Rövid ideig még látjuk a partok festői szikláihoz tapadó villacsoportokat, — de aztán lassan elmosódik minden kép s a Fekete-tengeren uralkodó szürkés-lilás ködbe vész a krimi partok kedves panorámája.

Minden élet, minden szórakozás a fedélzet picziny könyvesboltja körül zajlik. Megindul a képeslapok, újságok, fényképek és könyvek vására. A mi kőnyvespiaczunkon talán heteken át nem fogy el az irodalomnak annyi újdonsága, mint amennyi az orosz hajók fedélzetén egy nap alatt. Hajón, vasutikocsiban az orosz ember csak négyféleképpen szórakozik: Könyvet olvas, czigarettázik, teázik és újra teázik. . . Tíz csésze tea, az európai ideggyógyászok fogalma szerint megdöbbentő katasztrófát jelent már, az orosz embernél ez még teljesen normális dolog. Az orosz hajókon csak az életuntak ásítanak s unatkoznak. Étel-ital kifogástalan, a hangulat pedig távolról sem olyan nyomott, mint amilyennek egyes utazók festik. Aki egyszer Jaltáig, vagy Gurzufig eljutott, az ne siessen haza, mert oly közelben van már innen az érdekes Kaukázushoz, hogy szinte észrevétlenül juthat oda.

A nagy arányokban fejlődő Novorossijszk kikötővárosban lépünk először erre az ingerlően érdekes földre. Lelkünkbe lopózik Lermontov «Démona», s visz, ragad, száguld, majd partra száll velünk s hamarosan ott termünk a kontinens legérdekesebb darab földjén, az erőteljes, a férfias szépségű Kaukázusban, A régi Kaukázust, a száműzött orosz poéták műveiből ismerjük. Harcz, küzdelem nagy csaták nyomai már elmosódtak ugyan, de a Kelet bélyege még ma is rajta van Kaukázus minden típusán. Vadregényes vidékeit, a hegyek buzogó ásványvizeit, bányáit kifürkészték és elfoglalták az oroszok, de az európai kultúra még ma is csak mostoha gyermek ebben a hegyvölgyes birodalomban. Rettenetes csaták, dúló, vérengző háborúk folytak itt a harczias és függetlenségre vágyó hegyi néppel s emberfölötti küzdelmébe került Oroszországnak, míg le tudta őket igázni. Ezen a vérrel áztatott helyen, mint egy orosz geográfus írja, a beteg és egészséges a tanult és profán, turista és kereskedő, szóval minden kasztbeli ember megtalálja a vonzót, az érdekeset, a pihenőt, a szórakoztatót és a munkát. Mindennek ellenére Kaukázust még ma is kevés európai keresi föl, pedig ez a darab föld etnográfiai szempontból a legérdekesebbek közül való az egész kontinensen.

Kaukázusról — már annyi mindent írtak össze a turisták, újságírók és tudósok, hogy — báró Uszlár szavai szerint — a sok írással akár a hatalmas kiterjedésű darjáli hegyszorost is be lehetne tömni. Lermontov és Puskin örökbecsű műveiben sok jellemző históriát olvashatunk Kaukázusról. A kilencz és fél millióból álló lakosság zöme a kaukázusi, kisebb része pedig a mongol fajhoz tartozik. Ezek összesen negyvennél több nyelven s vagy százféle dialektusban dicsérik Krisztust, Allahot, Zoroásztert, fát, barlangot; sőt még a bukott angyaloknak is akadnak tisztelői.

Novorossijszk kevés látni valót nyújt. Aki elhagyja a hajót, az mind a vasúti állomás felé siet, hogy mihamarább Kaukázus fürdőhelyeihez érjen. Kellemes változatos vidékeken haladunk, de a vad, a félelmetesen szép Kaukázustól még messze vagyunk. A Minerálynijá vodi állomásnál leszállunk s bepillantunk a közeli fürdőtelepek költői szépségű völgyeibe. Nincs hely, hol a természet oly pazar forrásokból ontaná a különböző hatású ásványvizeket, mint a Bestáu és a Masuka hegyek aljában elterülő gyógyhelyeken. Pjátigorszk, Kiszlovodszk, Zselyiznovodszk és Eszentuki Kaukázus elsőrangú fürdőhelyei közé tartoznak. A pjátigorszki forrás csodálatos gyógyerejét már Nagy Péter czár is ismerte s azt tartják felőle, hogy alig van betegség melyet meg nem gyógyítana. Itt üdült egykor a tépelődő Lermontov is, az oroszok halhatatlan poétája. Minden hely, minden zug — az ő emlékének van szentelve. A nagy poéta lelki tragédiáiból legtöbb titkot rejteget a Masuka hegy barlangja, hol a forró nyári napokon — kerülve a verőfényt és az életnek örülő, kaczagó embertömeget, a legszívesebben tartózkodott. Innen gyönyörködött a vadvirágos völgy hangulatában, itt leste a lenyugvó nap gazdag színjátékát; merengett, írt, filozofált, töprengett a gyarló emberek egoizmusán, majd istentagadó lett s végre rájött, hogy ő sem különb a többi halandónál. Lermontov merész szárnyalású művei érdekesebbek, mint az egész orosz nemzet története. Kezdetben ő is boldog volt, ő is hitt és szeretett, mint sokan a milliók közöl, de aztán meghasonlott; — gyötörte az élet, a czéltalanság s mondják, hogy az öröm feltűnő mosolya játszott az arczán, amikor Martinov-val meggondolatlan és végzetes kimenetelű párbajba keveredett. Pompás szobra ott emelkedik a pjátigorszki boulevard közelében. Mély gondolatokba merülve kezére támaszkodik, sötét szemei hidegen tekintenek a gyógyhely sétányaira, melyekbe egykor az ő érdekes alakja és fényes szelleme öntött életet. Szerette a mámoros kikeletet, a dalos madarak csevegését s a hegyi patak zúgását; de kétszeresen szerette a lombtalan fák bánatos sóhaját s a hideg téli tájak hangulatát. Sokszor mondta, hogy szebb, felségesebb Pjátigorszk boulevárdja a csikorgó téli napokon, mint a virágfakasztó május melegében.

A regényes fekvésű kaukázusi fürdők közül, a fényűzés és forgalom tekintetében elsőhelyen áll Kiszlovodszk. Ez a fürdő a gazdag tatárok és cserkeszek Montecarlója. Pjátigorszk a betegeké, Kiszlovodszk a dőzsölőké. Világvárosi zaj, pezsgő, gondtalan élet, keleti pompa s a botor költekezés nyári tanyája ez a fürdőtelep. Lakosságát már Lermontov is két csoportba osztotta: nyuzókra és megnyuzottakra. A pazar berendezésű fürdőtelep legvonzóbb pontja a hatalmas nyárfa alléé. A gyönyörű, szabályos fasort Voronczof herczeg, Kaukázus egykori helytartója ültette. A kellemes sétány végpontján emelkedő Nárzán képtár is az ő művészi törekvéseinek a gyümölcse. A képtár és a színház közelében pedig ott forr, buzog, háborog a szénszavas Nárzán forrás. Kellemes üdítő vize bőségesen ellátja egész Oroszországot, sőt még a messze fekvő Keletnek is jut belőle. Huszonnégy óra alatt átlag 210 ezer hatalmas veder vizet szolgáltat. A forráshoz épített nagy díszcsarnokban sokszor kivirradtig dőzsölnek, tánczolnak. Kaukázus tatár, lyezgin és cserkesz elegáncziája itt ismerkedik s a Kelet aranyifjúsága is többnyire itt szokta megoldani a házasság nem könnyű problémáját. Nagy híre van ezért ennek a fürdőnek Kaukázusban s egész Oroszországban. Aki jól akar mulatni, költekezni, megnősülni vagy férjhez menni az menjen Kiszlovodszkba mondják az oroszok.

Kaukázus fürdőinek, — az enyhe, állandó éghajlat, a fekvése, de különösen a különböző nemzetiségek tarkabarka színvegyüléke sajátos, megkapó festőiséget kölcsönöz s a nyugateurópai ember lelkére a látványosság ingerével hat. Oroszok, kabardok, gruziaiak, cserkeszek, perzsák, örmények és még a hány tipusa van ennek az újkori Babilonnak, az a nyár idején, mind ide sereglik.

Aki ezeket a festői — sőt harczias színezetű jelmezbe öltözött népfajokat közvetlen-közelről látni akarja, az a kora reggeli órákban siessen a Nárzán forrás ivócsarnokába. Itt halad előttem egy pöffeszkedő, délczeg termetű mingrél. Az ember azt hinné, hogy valamely magasabb rangú kozáktiszt adjutánsa. Tetőtől talpig fegyverben és akkora turbánban, vagy báránybőr-sipkában, hogy egy népes gólyacsalád kényelmesen elférne rajta. Ez a merész tekintetű mingrél nem a kozáknak segít harczolni, hanem a kozák ellen küzd; különben többszörös birkanyájtulajdonos, messze — igen messze, valahol a felhőkarczoló kaukázusi havasok lejtőin. Amit a szent berkek tiszteletére szánt áldozatoknál megtakarított, azt ide hozta Kiszlovodszkba, hogy az orosz kultúra oltárán ragyogtassa ősi fegyverét és fitogtassa vad elegáncziáját. Itt vannak a festői öltözetű garjeczek is. Felér egy moliéri játékkal, amint a tüneményes szépségű gruziai dámák körül sürögnek-forognak. Ezek a gurjeczek azt állítják magukról, hogy előkelő nemzetségük már a népvándorlás előtt is szörnyen nevezetes volt. Igaz — ma sem az utolsók ezek a kaukázusi lovagok. Legjobb és legrikítóbb nadrágban ők járnak s a kétélű kindzsált kéjes élvezettel markolatig tudják döfni az ellenfél szívébe. A kaukázusi fürdők gazdag népkeveréke már erősen sejteti velünk, hogy az ázsiai törzsek érdekes országában járunk.”

Csudáky művében, a napkeleti tájak kapujában, Odessszában csatlakozhatunk a szerzőhöz. A kis Párizsként emlegetett városból indulva járta be a Krím-félszigetet, a Szevasztopol, Bahcsiszeráj és Jalta útvonalon. A krími szakasz utolsó blokkjában, a Krím déli részén húzódó Krími-hegység vonulata és a tengerpart közötti szűk 5–8 km-es sávban elhelyezkedő, „a rubel-királyok” és az utazók által leginkább keresett nyaralótelepet járta végig, Livádia, Alupka, Oreanda és Gurzuf érintésével. A Krím után jött a Kaukázus. Csudáky szerint a „Kaukázus telve van egészséges, hatalmas költészettel, letűnt nemzetek történelmi emlékeivel, Krim ezzel ellentétben szelíd, lágy és családiasan megnyugtató. A Kaukázus természeti szépségei férfiasak, erőteljesek, Krímben nőies, gyöngéd és bájos minden.” Jaltából hajóval utazik Novorosszijszk városába, amely a Fekete-tenger orosz részének egyik legnagyobb kikötővárosa volt már akkor is. Innen indulva járja be a Kaukázus egyes területeit. A már akkor is rendkívül népszerű nyaralóhelyekkel kezdte, majd következett a hegységen keresztül történő átkelés. Vlagyikavkazból a Terek folyó partjáról, a grúziai hadiúton át indult tovább Grúzia irányába. A grúziai hadiút hossza kétszáz verszt volt (kb. 210 km). Csudáky ezen a különleges szerpentin úton kelt át a Kaukázuson, melyhez régebben nem kevés idő és nem kis bátorság kellett, de akkor már mindössze csupán két nap alatt megtette az utat, egy 4 kabard ló által húzott delizsáncz-zal (Lófogatú postakocsi). Grúzián és Dagesztánon át eljut a Kaszpi-tenger partjára Bakuba, majd innen visszatér a Kaukázus akkor legnagyobb és legszebb városába Tifliszbe, azaz Tbiliszibe. Az utazás itt, a „napsugaras szép Grúziában” ér véget.

Csudáky Bertalan könyve érdekes. Nem állítom, hogy a kedvencem lesz olvasóként, ugyanakkor meg a térség, amit bejárt a szerző és mindaz, amit mesélt róla, különleges. Vélhetően Csudáky stílusával volt problémám (totál szubjektív), mégpedig, a számomra már-már zavaróan költői leírásokkal. Néha kicsit már émelyítő volt az adott tájról, és annak szépségéről való áradozás. De ez természetesen csupán egy eleme a könyvnek, amely nem akkora negatívum, hogy ne lehessen élvezettel olvasni. Ezzel szemben például, a történelmi, néprajzi, költészeti és legendavilágbéli hivatkozásai és elemei, pedig különösen érdekesek voltak. Szóval összességében különleges és mindenképpen ajánlott olvasmány, ezért az ELBIDÁRIUMBAN szabadon el is érhető, de tény, hogy ha vegytisztán élvezeti szempontok mentén kéne könyvet ajánlanom, olyat, ami reményeim szerint magával ragad és megtart valakit az útleírások műfajánál, akkor nem Csudáky Bertalan műve lenne az első, ami eszembe jut. Gyűjtőként azonban rendkívül boldog voltam, hogy végre becserkésztem a jó öreg Csudáky-t, hiszen ritka és különleges műve, az a kategória, amit minden gyűjtő szívesen lát a könyvespolcán. Csudáky Bertalantól azonban most búcsúzunk, hiszen több a témába illő könyve már nem jelent meg. A „Napkeleti tájak” című könyv felkerül tehát az ELBIDA projekt hátterében álló gyűjteményt tároló könyvespolcok egyikére, a hasonlóan ritka és értékes társai mellé. Az egyetemi teendőim közül vannak, amiket sikeresen teljesítettem már, de vannak olyanok is, amelyek eddig csak a szőnyeg alatt végezték. A szőnyeg alatti púp pedig vészesen nő, ezért muszáj a vészhelyzeti protokollomnak megfelelően kicsit rákapcsolnom, hogy a pánik ne uralkodjon el a hétköznapjaimon. Ez csupán annyit jelent, hogy a jövő hétvégi bejegyzésemre még nem lehet mérget venni, de azért igyekezni fogok lopott perceimben mesélni majd, egy újabb különleges kötetről, mely talán éppen Csudáky könyvével azonos polcon található.