Egy harcban álló nemzet

Sven Hedin művei mindig népszerű olvasmányok voltak és a mai napig komoly olvasótábora van az írónak. Személyesen én is ebbe a csoportba tartozom, hiszen művei rendkívül olvasmányosak, földrajzi felfedezői életútja pedig páratlan. Az ázsiai kutatóútjairól szóló könyvei mellett, azonban van életművének egy szűk szegmense, ami háborús utazásokról szól. Sven Hedin az első világháború kezdetén a nyugati frontra utazott majd, az itt szerzett benyomásait és élményeit az „Egy harcban álló nemzet” címmel jelentette meg. A könyv remek, a szerzőtől megszokott minőséget képviseli, de sokat ront az olvasmányélményen, hogy erőteljes propaganda íz jelenik meg olvasás közben az ember szájában. A mű saját korában rendkívül népszerű volt és számtalan nyelven meg is jelent. Sven Hedin a teljes írói honoráriumát a német, osztrák és magyar Vöröskereszt Egyesületnek adományozta. A ma már ritkának mondható könyv, 1915-ben jelent meg Budapesten az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat kiadásában. A 176 oldalas magyar kiadásban illusztráció nem található. Az illusztrációhiány azonban csak a magyar művet jellemzi, hiszen az eredeti német kiadásban számos fotó és a szerző által rajzolt kép található. A blogbejegyzésben az eredeti német kiadás képei láthatók. Sven Hedin életéről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben az „Ázsia sivatagjain keresztül” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

Részlet a könyvből:

„Szeptember 21-ikén. Korán ébresztettek mindenkit, mert hét órakor volt a reggeli, melynél mindenki a trónörökös köré gyülekezett. A trónörökös azután megkért, hogy kísérjem el a vezérkar házához, ahol majd megállapítják számomra a haditervet. A tábornok azt tartotta a leghelyesebbnek, hogy mindenekelőtt a tüzérségi harcot nézzem meg Septsargesnál. Három tiszt megfelelő utasítást kapott. Matthias őrnagy volt a kirándulás vezetője, egy katona az automobilvezető.

Az autó készen áll és helyet foglalunk benne. Őrületes gyorsasággal száguldunk déli irányba s nem tagadom, hogy fokozott idegfeszültség hatalmasodott el rajtam. Mert nem hadgyakorlat volt ez, hanem maga a háború, a legnagyobb háború, melyet valaha viseltek a földön, mi pedig a nyugati harcvonalon voltunk, a franciákkal szemben, kiket joggal tartanak a legjobb katonáknak Németország ellenfelei közt. Percről percre közelebb jutottunk a tűzvonalhoz s mikor az autó egy-egy kanyarulatnál lassította menetét, mindig hangosabban hallottuk az ágyúdörgést, azokat a tompa, nehéz lövéseket, melyektől a föld megrázkódott.

Az út tele van élelmezésioszlopokkal, melyek délnek vonulnak, megszámlálhatatlan társzekerekkel, melyek üresen tartanak észak felé, hogy. valamelyik vasúti állomáson megrakodjanak élelemmel; és tele van az út friss csapatokkal, fiatal, erős katonákkal, kik egyenesen Németországból jönnek. De vidám és megelégedett valamennyi; víg katonadalokat énekelnek, úgy pipáznak és szivaroznak, úgy kacagnak és fecsegnek, mintha egy falusi népünnepre vinne őket útjok. Valójában pedig azért jönnek, hogy betöltsék azokat a hézagokat, melyeket a franciák tüzelése vágott bajtársaik soraiban. Pótcsapatokat alkotnak ők, de nem látok köztük egyetlen egy olyan arcot sem, mely elárulná a közeli halál sejtelmét. Az ágyúdörgést ők tisztábban hallják, mint mi, mert az automobil zúgása túlharsog minden más hangot. De ők, úgy látszik, kedvüket lelik abban a tompa zenében, pedig helyük messze a tüzérségi állások elött van kijelölve számukra!

Végigszáguldunk Dun utcáján. Nem is igen lehet több utcáról beszélni egynél ebben a kicsiny, szép fekvésű Maas-menti városban. De mily borzasztóan el van pusztítva! Fájó vigasztalás, hogy házait a franciák saját tüzérsége lőtte rommá, hogy minél kellemetlenebbé tegye a németeknek a Dunban való tartózkodást. Dun most hadtáp-állomás, hadtápparancsnoksággal, hadtáp-kórházzal, hadtáp-raktárral s nagy fegyver- és lőszerkészletekkel. Idáig ér a porosz üzemben tartott vasúti forgalom; itt rakták át a vasúti kocsikból a készleteket is és szállítják tovább katonai fedezettel.

Most már észre lehet venni, hogy közeledünk a tűzvonalhoz. Az országúton hemzseg a katonaság. Itt egy sebesültcsoport, egyik katonának a feje, másiknak keze vagy karja van bekötözve; ott egy municiósoszlop, a szekerek végtelen sora, mely telesteli van rakva nagy municióval, gránátokkal a 21 centiméteres mozsarak számára, melyek Septsargesnál és a szomszédos községeknél állanak a csata-vonalban. Minden hatlovas fogathoz meg a hozzátartozó lőszereskocsihoz hat katonát osztanak be. Hárman a baloldalt nyergelt lovakat ülik, ketten az elülső rész bakján ülnek, egy pedig hátul a szekér hátulsó felén. Az övükben balfelől Mauser-pisztoly, a lovasok kardja a nyereg baloldalához van erősítve.

Baj is az, hogy az emberek egyenruhája oly piszkos, mint a mező sara és agyagja; az egész fogat mégis a legnagyobb mértékben festői a maga erős, nehéz lószerszámával, rúdjával, szíjaival, kötélzeteivel és egész felszerelésével. Az egyik lovas énekel, a másik fütyül, a harmadik a makrancos lovát biztatja; az egyik kocsin ketten ülnek hátul és cigarettát sodornak, ami nem is oly egyszerű dolog a szekér döcögő mozgása közben. Végezetül jön a legénység tábori konyhája az élelemmel és néhány köteg fával. Es mindegyre, a fülünkbe cseng ez az örökös „tramp, tramp”, mikor elvonulnak előttünk az oszlopok, a harcosoknak, a lovaknak, az élelemnek és a municiónak ez a kiapadhatatlan áradata. Végre elértünk a nagy oszlop elejére. Ott néhány tiszt lovagol, az oszlopvezető és a közvetlenül rendelkezésére álló emberek. Köszöntenek bennünket. Alighogy elhagytuk őket, máris egy-másik municiós oszlop végét érjük utol; a szekerein három-három ember, mindegyik szekeret négy ló vonja, melyek közül csak a baloldalon levő első lovat üli egy katona.

Az út két oldalán temérdek nagy és mély gödör tűnik szembe. Itt ugyancsak erős munkát végzett az ágyútűz. Nagyon is jól látjuk ezt, mihelyt ismét alájutottunk a Maas partjaira, oda, ahol oly keserves sors érte Vilosnes falvát. De ennek a pusztulásnak kellő közepén elevenen virul a katonaélet; itt állnak meg az élelmezési oszlopok temérdek szekerükkel, itt tartanak pihenőt a pótcsapatok nagy egységei s az emberek fesztelenül heveredtek le és nyújtózkodtak végig a nyirkos földön fegyverguláik körül, zöldruhás tábori csendőrök lovagolnak s itt pótolják az elhullott hámoslovakat, mert Vilosnesben a németek tartalék-lóállomást rendeztek be.

Az ágyúk most már hatalmasan dörögnek, s már nem vagyunk messze a német ütegektől. Még nincs veszély. A körülöttünk levő sok gránátszakította földmélyedés nem a legutóbbi napokból való. Azóta, hogy itt gránátok hullottak, a németek már jó messzire előrehaladtak. De közvetlenül a tűzvonal mögött vagyunk; azért torlódik meg itt minden készlet, mely az emberek eltartásához szükséges, valamint a sok ló, ágyú és fegyver. A földek, mezők és rétek iszapjában ütnek tanyát az élelmezési oszlopok és tábori kórházak. Sehol egy tenyérnyi folt, ahol az ember száraz fekvőhelyet találna éjszakára! Az emberek gyaníthatólag a szekéren alszanak, már amennyire jut rajta számukra hely. Edzettségükben és frissességükben nem panaszkodnak, csak énekelnek.

Hedin titokban utazott a nyugati frontra, hiszen az I. világháborúban Svédország független volt és nem szeretett volna ebből, már ismert emberként nemzetközi konfliktust generálni. 1914. szeptember 11-én indult el Svédországból, másnap már Berlinben volt, ahol pár nap várakozás után, szeptember 15-én indult a kalandos utazás a frontra. Három nap alatt, Frankfurton keresztül jutott el a luxemburgi nagyhercegségben található német főhadiszállásra. Itt találkozott II. Vilmos, teljes nevén Friedrich Wilhelm Viktor Albert von Preußen német császárral is. Az út során ezt követően amúgy, több magas rangú német is fogadja vagy látja vendégül. A császári látogatást követően aztán elindult az utazás, mely során a nyugati front több helyszínét is végig járta, sokszor egészen az aktuális frontvonalig. Útja során jegyzeteket készített és rajzolt, majd könyvében ezeknek a háborús élményeknek, képeknek a sorozatát adja közre. 1914. november 4-ig tartott a háborús utazás a fronton, majd ezt követően Berlinen keresztül tért haza.

A Német Birodalom a Moltke-terv alapján 1914. augusztus 4-én támadta meg Belgiumot, ezzel nyitotta meg a nyugati frontot. Hamar komoly ellenállásba ütköztek, sokszor komoly és jelentős veszteséggel járó csatákat kellet vívniuk. Az Ardennekben eközben sikeresen eljutnak Sedanig és Verdunig. Augusztus 20-án foglalták el Brüsszelt, majd nyomultak tovább. Az egyik cél a Moltke tervben az volt, hogy hat hét alatt bevegyék Párizst, ehhez azonban nem volt elég erejük, a gyors előrenyomulás meghosszabbította az utánpótlási útvonalakat és kimerültek a katonák, így a Moltke terv elbukott. A taktikaváltás során, mely célja az lett volna, hogy az ellenség szárnyait megkerülve érnek majd el sikert, sem hozott más eredményt, mint a frontvonal kiszélesítését és az állóháború kialakulását. Október 10-én még elfoglalták Antwerpent, de ezt követően kialakult a nyugati fronton a patthelyzet. Ebben a mozgalmas időszakban járt a nyugati fronton Sven Hedin.

Hedin sohasem titkolta németbarátságát. A könyv, ahogy már említettem, erősen propaganda ízű, sokszor jelenik meg benne közvetlenül és közvetve is, a germán nép általános dicsérete. A német katonák fiatalok, vidámak, erősek és hősiesek, akik boldogan és elszántan mennek a csatába, eközben pedig pipáznak, szivaroznak, fecsegnek és kacagnak. Hedin biztosan tudta, hogy a háború alapjaiban fogja meghatározni a következő 50-100 év európai viszonyait, és úgy gondolta, hogy ha mindkét fél meggyengülten kerül ki a háborúból akkor az, csírája lehet egy újabb, talán még pusztítóbb háború későbbi kitörésének. Ugyanakkor, ha Németország nyer, akkor hatalmi teljességében nem enged új háborút kitörni, míg ha Oroszország, akkor az megpecsételi saját hazájának, Svédországnak is a sorsát. Végül is az újabb, még pusztítóbb háború kitöréséről szóló jóslata igazolódott be, amely során Hedin ugyancsak erőteljes németbarátságáról tett tanúbizonyságot. Hitlerrel először 1935-ben találkozott, majd egyre szorosabbra fűzték vele a nemzetszocialisták a kapcsolatot. Az 1936-os olimpián Hedin mondta a nyitóbeszédet, majd 1938-ban a Német Sasrend nagykeresztjét is megkapta. Hedin ezt követően is hatékony propagandát fejtett ki a nemzetiszocializmus érdekében. Bár felemelte a hangját a zsidóüldözés kapcsán és több politikai fogoly számára járt ki enyhébb büntetést, vagy segítségével menekültek meg a halálbüntetéstől, de így sem tűnt úgy, hogy Hedin megbánta volna szimpatizálását a nemzetszocialistákkal. Naivan hitt abban, hogy Németország az egyetlen szereplő, aki megvédheti hazáját a szovjet támadástól. Hitler halálakor írt nekrológja, amelyben a világtörténelem egyik legnagyobb alakjának tekintette őt, végleg elszigetelte Hedint a társadalmi és tudományos életben.

Hedin naiv és elvakult németbarátsága jól érezhető ebben a könyvben is, értékét csökkenti, de ettől függetlenül azonban egy remek olvasmány. A szerzőtől megszokott olvasmányos stílusban sok érdekeset mesél az I. világháború kezdeti szakaszában a nyugati frontról. Azt gondolom, butaság lenne, csupán németbarátsága miatt megítélni Hedin bármely könyvét, vagy éppen teljes életművét. Életműve, és könyvei fantasztikusak, olvasmányosak és izgalmasok, az útleírások topkategóriáját képviselik olvasói szempontból és ezen az értékhalmazon nem változtat németbarátsága, vagy a Hitler nekrológ.  Az gondolom földrajz tudósi, felfedezői és írói munkásságát hiba, politikai nézetei miatt el vagy megítélni. Személyes kedvenceim közé tartoznak a szerző művei, melyből jó néhányról már az ELBIDA projektben is meséltem. Hedin kifogyhatatlan, így még mindig több olyan mű pihen a polcon, ami arra vár, hogy a blogban bemutatkozhasson. Szóval Sven Anders Hedin biztosan vissza fog még térni, akár földrajzi utazásáról, akár a most bemutatott műhöz hasonló háborús utazásáról szóló művével. Az „Egy harcban álló nemzet” akkora siker volt, hogy hamarosan az orosz frontra utazott a szerző és ottani élményeiről is készült könyv, mely magyarul is megjelent. Rövidesen tehát, újra érkezik Hedin.