Hazai és külföldi vadászrajzok

Vadászati irodalmunk első darabjának gróf Rákóczi László naplóját tekintik. A sajnálatosan rövid életű főispán 1653–1658 között írt feljegyzései nem csupán vadászatairól mesélnek, de a szenvedélyes vadűzés jelentős részt képvisel a 264 oldal terjedelmű, saját maga által írt vagy éppen a deákoknak tollba mondott naplójába. A fiatal Rákóczi habzsolta az életet és ezen életszakaszában nagyon sokat vadászott. Naplója a vadászati részek mellett mesél a kor egyéb eseményeiről is, így mindenképpen fontos művelődés- és kultúrtörténeti forrás. Vadászati témával is foglalkozó időszaki kiadvány elsőként 1857-ben jelent meg Bérczy Károly szerkesztésében. Az első évfolyam még „Lapok a Lovászat és a Vadászat köréből” címet viselte, majd 1858-tól nevet változtatott és „Vadász és Versenylap” címmel jelent aztán meg. Az időszaki kiadványban egyszerre kapott helyet a lósport és a vadászat, de inkább a lósport volt a domináns. Egészen 1919-ig létezett az újság, de pontosan a lósport dominanciája miatt 1880-ban kivált belőle a vadászati téma és önálló vadászújságként, „Vadász-lap” címen élt tovább a vadászat iránt érdeklődő olvasók nagy örömére. Bérczy Károly, aki 1857-1867-ig szerkesztette a „Vadász és Versenylapot”, 1863-ban a hatodik évfolyamot követően úgy döntött, hogy egy válogatást készít az elmúlt évfolyamok „jelesebb” cikkeiből. A „Hazai és külföldi vadászrajzok” című könyv számos szerző cikkét tartalmazza, mely izgalmas vadászutazásokról és vadászatokról mesélt a kor érdeklődő olvasói számára. A mű első kiadása 1863-ban jelenik meg Pesten, Emich Gusztáv gondozásában. A 453 oldal terjedelmű könyvben egy kőrajz és kilenc szövegközti fametszet található. Az első kiadást követően 1882-ben jelent meg a második és egyben utolsó kiadása a különleges vadászkönyvnek. Az ELBIDA projekt hátterét adó gyűjteményben egy remek állapotú első kiadás található.

gyarmati Bérczy Károly író, költő, újságíró, műfordító és szerkesztő 1821. március 2-án született Balassagyarmaton. Apja Bérczy János, Nógrád megye főorvosa volt, aki eredeti Stand családi nevüket 1804-ben változtatta Bérczy-re, míg anyja az előkelő pozsony-megyei családból származó vajkai Molnár Julianna volt. A katolikus családban három gyermek született. Anasztázia, Lajos ki később főügyész lett és a legkisebb gyermek volt Károly. Elemi iskoláit helyben végezte el és meglehetősen gyorsan, hiszen a feljegyzések szerin 8 éves korában már az első gimnáziumi osztály tanulója volt. A gimnáziumi tanulmányait is magánúton végezte, végül Vácon vizsgázott a váci Kegyes-tanítórendi Főgimnáziumban. 1833-tól Pesten tanult tovább, majd egyetemre is itt iratkozott be, ahol előbb filozófiát, majd azt követően jogot hallgatott. Egyetemi évei alatt kezdett az irodalommal foglalkozni. Tanult, írt és nyelvtudásának köszönhetően ekkor már műfordítással is foglalkozott. Jogi tanulmányai befejezését követően előbb a Nógrád megyei Alsó-Bodonyban, Horváth Elek szolgabíró mellett lett joggyakornok, majd Pesten Gyurcsányi Gábor mellett folytatta gyakornoki munkáját. 1842. március 11-én tette le ügyvédi vizsgáját, de végül ügyvédi munkát sohasem folytatott.

Sikeres vizsgáját követően röviddel a Magyar Királyi Helytartó Tanács fogalmazó gyakornoka lett. 1846-ban ismerkedett meg leendő nejével, Frivaldszky Annával, Frivaldszky Imre hírneves természettudós lányával. 1847-ben elhagyja a helytartó tanácsi munkáját, mert Széchenyi kinevezi az Országos Közlekedési Központi Bizottság tollvivőjének, ahol lényegében Széchenyi oldalán lát el titkári feladatokat. Széchenyi amikor a közlekedésügy és közmunka tárcáját elvállalta minisztériumához is magával vitte Bérczyt. 1848 telén Széchenyihez kellett utaznia Pozsonyba, amikor az út során megfázott. Pozsonyba hosszabb ideig betegeskedett, majd végül sikerült felgyógyulnia, de szervi szívbaja ennek a betegségnek eredményeként alakult ki és maradt meg egész életében. Egészségügyi problémái ettől kezdve rendszeressé váltak. Minisztériumi állását is nehezen látta már el, ezért bátyjához ment pihenni és gyógyulni Balassagyarmatra. Itt érte a forradalom híre, ezért azonnal visszautazott Pestre. A Pesti Hírlapban bár forradalmi hangú költeményt ír, de betegsége nem engedte, hogy aktívan részt vegyen a szabadságharcban. Pestről Vanyarczra ment sógorához, majd onnan Balassagyarmatra utazott testvéréhez, aki éppen akkor szabadult ki a börtönből egy lakásán őrzött Kossuth kép miatti büntetésből. Mindkettejük állása megszűnt, így a világosi fegyverletétel után újságírónak állt és soha többé nem tért vissza állami hivatalba. Pár hónap múltán ismét menekülnie kellett. Bátyja azt állította a testvérét keresőknek, hogy külföldre menekült, de valójában visszatért svábhegyi villájába és ott húzta meg magát. Mindeközben jegyese a saját családjával Meránban, Olaszországban igyekezett átvészelni a nehéz időszakot. Svábhegy után Putnokra ment, onnan aztán 1850 tavaszán visszakerül Pestre. Bár ajánlottak neki hivatali munkát, de azt nem fogadta el, helyette a Pesti Napló munkatársa lesz.

Anyagi helyzete javult, egészsége átmenetileg úgy tűnt rendben van, így 1851. április 30-án elvette Frivaldszky Annát. Az após, Frivaldszky Imre terve az volt, hogy az esküvő után a fiatal pár elköltözik a Szolnok mellett található, 1000 holdas Pó-pusztai birtokra. Azt gondolta, ott Bérczy egészsége helyre jön és visszanyeri a régi formáját. Bérczy bele is ment a családi béke kedvéért a költözésbe, be is rendezkedtek, átvette a gazdaság irányítását, de végül az alföldi élet kifogott rajta. Visszavágyott és vissza is tért Pestre 1851 őszén. Innentől az irodalom került élete középpontjába, írt és alkotott. 1854-ben elhagyja a Pesti Naplót és Pákh Alberttel közösen elindítják a „Politikai Újdonságok” című hetilapot, mely a Vasárnapi Újságnak volt a politikai melléklete. Először a lap főmunkatársa, majd a külföldi rovat vezetője később szerkesztője is lett. Bérczy ebben az időben már titkára volt a Nemzeti Casinónak és jegyzője a Pesti Lovaregyletnek. Itt szerzett kapcsolatai miatt 1857 elején munkássága más irányt vesz, hiszen Gróf Keglevich Béla felkérésére megalapította az első magyar sportlapot „Lapok a lovászat és vadászat köréből” címmel, ezzel megteremtve a magyar sportirodalmat. A lap első száma 1857. január 15-én jelent meg Pesten Landerer és Heckenastnál. Kezdetben havonta két számmal jelentkezett. A második évfolyam már „Vadász- és Versenylap” címen folytatódott és havonta három alkalommal jelent meg. Bérczy Károly ekkor már sportkönyvszemle rovatot indított és foglalkozott a pesti állatkert felállításának javaslatával is. A vadászlap előfizetőinek száma nagyjából 500 körüli volt.

Idővel kiterjesztette a sport fogalmát és már helyet kapott az újságban a lósport és a vadászat mellett, az íjászat, az ökölvívás, az úszás, az evezés és a kerékpársport is. 1863-ban jelenik meg a lap számaiban már megjelent cikkek legjobbjai közül egy gyűjteményes kötet, „Hazai és külföldi vadászrajzok” címmel. Bérczy sokat foglalkozott a magyar vadász és sportszaknyelv megteremtésével, ebből a célból írta a „Magyar-német és német-magyar vadászműszótár” című művét 1860-ban. 1865-ben Bérczy kiadta a „Magyar méneskönyv” című művét is, mely a Magyarországon tenyésztett angol telivér lovak jegyzékét és leszármazását foglalja össze 1827-től. A műnek azonban csak az első kötete készült el, a másodikra már nem jutott ideje. 1867. december 11-én régóta viselt betegsége végül a halálát okozta. Még aznap este Szontágh Pál és Rájner Pál látogatta meg, beszélgettek, majd miután a vendégek távoztak, este 10 óra magasságában hirtelen szíve feladta a harcot és megállt. A mindössze 46 évesen elhunyt Bérczy Károly temetése 1867. december 13-án volt. A korabeli sajtó szinte minden képviselője meleghangú nekrológban búcsúzott a magyar sport és vadász szakirodalom megteremtőjétől. Annak idején 1804-ben, amikor apja a Stand családnevet megváltoztatta, Metternich osztrák kancellár nem engedte átvinni a nemesi rangot a Bérczy névre. 1867-ben azonban báró Wenckheim Béla belügyminiszter javaslatára, munkásságának és érdemeinek elismerésül nemességet adományozott neki a király, melyben engedélyezi neki a „gyarmati” előnév használatát is. A nemességet adományozó levél 1867. július 16-án kelt Laxenburgban. Így végül halála előtt különösen értékes életútjának köszönhetően még visszaszerezte a család nemesi rangját.

Részlet a könyvből (Gróf Forgách Károly: Vázlatok saharai vadászéletemből):

Ezernyolczszázötvenhat évben egy jó barátommal elhatároztuk, hogy Algériába megyünk vadászni, minek folytán 1857. január 4-kén Afrika földére léptünk. Mint értem Algirból Phillipevillebe és Constantineba; mint haladtam át a nagy és kis Atlasz hegységen; mint küzdöttem hidegség és hó ellen, a nélkül, hogy sokat lőhettem volna, mint értem el később a Bab-el-Sachrahon (a sivatag kapuján) áthaladva a kis Saharát, hol minden Ziban-oázt meglátogattam s a vidék kiválólag kellemes égalja alatt, január, február és márczius hónapokban már kedvezőbb eredménnyel vadásztam: mindennek, mint kevésbé érdekesnek leírását egyelőre mellőzöm s arra talán néhány szóval később térendek vissza.

Rövidség okáért csak azt említem fel, hogy február 19-kén Biskrahról, a Beni-Bitam törzs kaid-jához, Sidi-Ben-Hennihez intézett ajánló levelemmel elindultam, s 21-kén a nyugoti Djebel-Aures (hegyeken) haladtam át, mellyeknek csúcsai felett fakó és barna keselyük (vultur fulvus, cinereus, cathartes percnopterus) és szakállas keselysasok (gipaetus meridionalis) kerengtek s honnan messze kilátás nyílik az Ohdonának idegenektől sohasem látogatott sivatagjaira, hol téli időben a Beni-Bitam törzs lakik s számtalan gazellafalka tanyáz, mellyek reánk ott legtöbb vonzerővel birtak.

Legyen szabad néhány szót a gazelláról elmondanom, nem hogy azt leírjam, hanem inkább hogy sajátságait magyarázzam, a mennyiben azok a vadászat kedvelőit érdeklik. A gazella, épen úgy mint nálunk síkon a túzok, csupán a Sahara lapályos vidékein él; rendkívül félénk s természete sokban a túzokéval azonos ; hol valamelly emelkedettebb helyet vagy alig észrevehető dombot talál: ott letelepedik, fülelve és hamar neszt fogva legel s a közelben és távolban kémkedik, nem közeledik-e valami? Egy egy nyáj többnyire 100 — 150—200 vagy több darabból áll és sohasem telepedik le valamennyi, hanem néhány mindig őrködik; miért is cserkésző meglopásukról szó sem lehet. Ezenkívül 300—400 lépésnyi távolból alig láthatók, minthogy szőrük ép olly rőt sárga, mint azon vidékek fövenye, mellyeken tartózkodnak. E távolból azonban még kedvező széllel is neszt fognak és eliramodnak s akkor aztán inkább látható fehér és fekete holdjuk, mint volt elébb — rőtsárga testük. Ki tehát síkjainkon a túzokot sokszor látta s tapasztalta mint viseli az magát ősszel és télen, képzelje az a gazellát még sokkal félénkebbnek s meglehetős helyes fogalma leend a gazellanyáj óvatosságáról s valamint a túzokot ősszel és télen csak hajtással lehet lövésre kapni: úgy a gazellát is, mellynek gyorsasága a hihetlennel határos.

Sokszor megkisérlettem jó szürkémen, barátommal s ennek vadászával lövésre kaphatni, de mindig hasztalanul. Itt azonban meg kell jegyeznem: hogy épen nem könnyű dolog száguldva lőni s így mi hárman sokat elhibáztunk, mellyek ha nem nyeregben ülünk, hanem a földön állunk, bizonyosan fekve maradtak volna. Aztán, ha mindössze három lovas egy nyájat háromszögbe akar szorítani: akkor igen gyorsan kell lovagolniok, hogy azt csak 60—70 lépésnyire is megközelíthessék s útját elzárhassák ; minthogy pedig az iram mérséklésére idejük nincs, a legsebesebb vágtatásban kell löniök, mi az ahoz nem szokottnak igen nehéz, sőt még a sivatag vad lakói között is keveset láttam, a ki 20 lépésnél nagyobb távolból talált volna. — Ez legyen ügyetlenségem mentsége.

Táplálékuk „Halfah” (stypa tenacissima) s egy más, az araboknál Shettr-el-chasal (gazella-fii) nevü növény, mellyek e kopár tájak egyetlen növényéletét képezik és csupán a „Samum” és „Chamsin” ellen védett helyeken tarthatják fenn nyomorú mecsevész tengésüket; mert a mi e két borzasztó (délkeleti és délnyugoti) sivatagszél egész hatalmának ki van téve, melly a Saharát az év három negyedén át lakhatlanná teszi: — annak el kell vesznie, el kell száradnia. Hol az említett növények megélnek, ott a gazella is gyakori; ezen állat vizet úgyszólván alig iszik s rendkívüli gyorsaságával ós kitürésével a Sahara szélein távoleső néhány sekély forrást könnyen s hamar eléri; minélfogva egyike azon kevés vadaknak, mellyek sem télen sem nyáron a sivatagot el nem hagyják. Február hóban ellik s a gidó csakhamar követi anyját; azonban különös az, hogy a nyáj szét nem oszlik, a bakok, ünők és borjak az elletés idejében is együtt maradnak, sőt még ha valamelly nyájra lövések történnek sem válnak el egymástól — s ha elválnak is, nem sokára ismét összevergődnek.

A gazella mozdulatai könnyűek, hajlékonyak s olly nyugodtak, hogy azokról rendkivüli gyorsaságuk nem is sejthető; farukat futásközben nem vetik úgy fel mint őzeink s nem is szöknek magasakat, hanem minden feltűnő erőlködés nélkül futnak a homokon s csak a gőzmozdonyhoz hasonlíthatók, mellynél úgy mint a gazellánál, az ember csupán azon csodálkozik, hogy olly rövid idő alatt olly nagy tért hagy hátra.Hányszor vágtattam egyes nyájak után a mint csak szürkém erejéből kitellett s ezek mégis 5—10 perez alatt eltűntek szemeim elől, holott futásközben minden 100—150 lépésre az iram minden mérséklése nélkül rögtön megállottak, neszt fogtak — mi azonban alig egy másodperczig tartott — s ép olly gyorsan ismét tovaillantak, velem tehát és lihegő lovammal csak játékot űztek ; s habár barátom és vadásza, kiknek jó lovaik voltak, őket felém szorították is: a gonosz állatok ép olly sebten menekültek ismét mint ezelőtt s minden vesződségünk daczára is kiszabadúltak a háromszögből a nélkül, hogy lövést kaptak volna; mert ritkán juthattunk lövéshez s ha lőttünk is — hibáztunk.

Az arabok efélékre átalán nem használhatók, mert ők nem vadászok ; sőt még „dragomanunk” (tolmács) Bel-Gassem is, kinek néha órákig adtam utasításokat, csak keveset segített. Térjünk vissza most az Aures hegyekre, mellyeknek csúcsairól távol kilátásunk nyílik Ohdona sivatagaira, hol a Djebel-Aures és a kis Atlasz által a pusztító szelek ellen védett pusztákon sok halfah és shettrel-chasal fü terem s így gazellákban épen nincs hiány. A nem nagyon magas hegyek lábjában minden dombos átmenet nélkül kezdődik a tág róna; a hegyek kopár fekete szirttalaján sárgaveres, növényélet nélküli homok és durva kavics vagy inkább görély hever főnyi nagyságú kövekből, mellyek között a mélyebben fekvő helyeken halfah és shettrel-chasal fűvel benőtt foltok (de mindig külön-külön, együtt e két növény sehol sem található) húzódnak el. Nem sokára megpillantánk egy csekély gazella-nyájat, de minthogy már 10 óra hosszán át mindig nyeregben ültünk, a nélkül, hogy leszállottunk vagy etettünk volna: mind magunk, mind lovaink sokkal inkább el valának fáradva, sem hogy megkísérthettük volna úgyis eredménytelen üldözésüket.

Ezenkívül siettünk is Sidi-Ben-Henni kaidnak duarját még az éj bekövetkezte előtt elérni, mert éjnek idején az arab nem szeret ezen — állítólag rémektől lakott rosz hirü vidékeken utazni; miért is teherhordó állatainak hajtói és Bel-Gassem sietésre intettek, a különféle nemű rémek és kisértetek miatt, mellyektől e babonás nép igen fél; de magunk is vigaszt találánk a gondolatban, hogy másnap a kaiddal és lovasaival a gazellákat ismét fellelendjük.

Kevéssel ezután egy hubara túzokot (otis hubara, arabul „chbar” többes számban „chbarah”) pillantánk meg. Itt már nem bírtuk magunkat visszatartani, mint hogy a hubarát könnyebb lőni a gazellánál; nem félénk, de igen gyorsan fut, gyorsabban a mi túzokunknál úgy : hogy gyalog nem lehet utóiérni; lapulva s behúzott nyakkal jár a haltah között, hol az ember ha gyalog van nem láthatja, de lóháton felülről nézve követheti s íelrepülésre is bírhatja. 30—40 lépésnyire bevár Barátom s én feléje tartottunk s ez előbbitől nem messze fel is repült, de épen lova előtt és olly alacsonyan: hogy barátomnak előbb fordúlnia s azután megállania kellett, mialatt a szárnyas már nem volt egészen közel, de még mindig lőtávolban; azonban lövést — sajnos — nem kapott.

Tizenhárom óráig tartott fárasztó út után, valahára elértük a kaid duarját, (több sátor csoportulatát) néhány, a szél által összehordott sivár homokdomb alatt. A kaid Sidi-Benn-Henni maga tartotta a leszállásnál kengyelem vasát, mi az araboknak bevett udvariassága s mellyel minden előkelő idegent kitüntetnek; ezután meghívott tág sátorába s azt egyúttal lakásunkul ajánlá fel mondván: hogy ő másik sátrában fog aludni (mellyben nyolcz felesége lakott.) Fáradtan heveredtem le a silány homokra terített s nem épen kemény fekvő helyet képező szőnyegekre s az itteni szokás szerint keveset beszélve tekinték a sivatagnak e hatalmas urára. Sidi-Ben-Henni igen régi, még most is hatalmas családból ered s a saharai törzsek kalifája és Si-Aon-Lachras-Ben-Gáhna (szóról szóra: a kegyes úr, a nagy sivatagkigyó, Gáhna fia) után a leggazdagabb s legtekintélyesebb ember a Saharának ezen részében. A mint Bel-Gassem mondá : egész birtoka 2000 tevéből, 2000 juhból és kecskéből, 8 feleségből s 200 lóból és öszvérből áll; s ezt az itt leírt sorban adá elő, mert a 8 nő többet ér ugyan a 200 lónál, de kevesebbet a 2000juhnál és kecskénél; ezenkívül az El-Gantrah és Ei-Utajah oázokbanszámtalan pálmája van — s így e vidéken, hol a fő-vagyon nyájakból áll, bátran gazdagnak nevezhető. Ő továbbá kaid-ja a népes BeniBitam törzsnek, mi körülbelül annyi mint parancsnok vagy főnök; igen szenvedélyes vadász a mit márabiskarai „casbah” parancsnokától hallottam, kitől egyszersmind arabul irt ajánló levelemet is kapám. Ez volt az egyetlen arab, kit másként mint sólyommal láttam vadászni, bár több sólyma és külön sólymára is van, ki ott a kaid udvarszemélyzetéhez tartozik.

Sidi-Ben-Henni kissé francziáúl is tud, annyira, hogy tolmács nélkül közvetlenül beszélhettem vele; a beszéd tárgyai természetesen a vadászat és a sivatag vadai valának s ő azt mondá: hogy ők a mi túzokunkat, a hubara túzokot, a rezneket, az afrikai foglyot (perdix petrosa), sőt még a kicsiny saharai nyulat is (lepus aegyptiacus) sólyommal vadásszák; ez utóbbit azonban mégis inkább nagy hosszú szőrű agaraikkal, mellyeket ők „slugi”-nak neveznek s mellyek igen gyorsak ugyan, de a gazellát még sem képesek elfogni, miért is mindig azon módon szokták ezt lőni, mellyről alább szólandok.

Ragadozó vad a sivatagban mindig igen kevés van; a széleken találkoznak ugyan hiénák, (hiaena striata és crocuta) s a sakálok (canis aureus) is gyakoriak ; de az Ohdonában ezek is igen ritkák s a sivatagorvok 3 fajára (pteroclus settarius, arenarius és mehata) az arab ép olly kevéssé szereti kilőni úgy is csak nehezen szerezhető lőporát, mint a keselyükre s más orvmadarakra.”

Bérczy Károly gyűjteményes kötete, egy rendkívüli darabja a magyar nyelvű vadászirodalomnak. Helyet kapnak benne hazai és külföldi vadászatok beszámolói, ahogyan a szerzők között is találhatunk magyar és külföldi írókat. Szerzőként megjelenik Havas Sándor, Gróf Forgách Károly, Chernel Kálmán, Grantley Berkeley, Du Chaillu Pál, Gróf Chotek Rudolf, Procopius Zsigmond, Báró Simonyi Lajos, Báró Orczy Béla, Bérczy Károly maga is és Ujfalvi Sándor is, aki a kor ismert vadászati szakírója volt és Bérczy szerkesztőtársa a „Vadász és Versenylap”-nál. Ujfalvi Sándor, mint „Erdély legöregebb vadásza” még külön részt is kap a könyvben, amely pár oldalon keresztül a híres vadász sportjellemrajzát mutatja be, emellett Ujfalvit ábrázolja a könyvben szereplő címkép is. A számos szerzőt felvonultató könyvben a vadásztörténetek, vadászleírások is a világ számos tájáról mesélnek. Olvashatunk amerikai vadászutazásról, számos történetben afrikai vadászkalandokról mesél a szerző, de megjelenik északi tengeri fókavadászat, skóciai szarvasvadászat vagy éppen zerge és keselyűvadászat a Fehér Kárpátokból. Természetesen a külföldi helyszínek mellett számos hazai és erdélyi helyszínen átélt vadászkaland is helyet kap a műben.

Bérczy Károly gyűjteményes kötete több szempontból is rendkívüli. Olvasóként nagyon szerettem a történeteket, hiszen különleges képet mutat a korabeli vadászutazásokról, amelyről ilyen részletesen más műben ritkán olvashatunk. Emellett igazán lebilincselő olvasmány is, az a kategória, amikor az ember még alkudozik magával, hogy „na még egy utolsó fejezetet olvasok aztán alszok” és végül így csúszik bele a késő éjszakába és bár élményekben gazdagon, de mégis kialvatlanul ébred másnap reggel. Gyűjtőként is magával ragadó a mű, hiszen a magyar nyelvű vadászirodalmunk egy korai, ritka és pokoli nehezen beszerezhető képviselőjéről van szó, amely igazi dísze egy magamfajta gyűjtő könyvespolcának. Összességében tehát akár olvasóként, akár gyűjtőként értékelem a könyvet, mindenképpen a csúcskategóriát képviseli a Bérczy Károly szerkesztésében megjelent „Hazai és külföldi vadászrajzok” című kötet. Néha-néha felbukkan a könyv árveréseken, de nem ritkán közelit az ára a hat számjegyhez, sőt volt, amikor bőven el is érte azt, azaz egy nem megszállott olvasó vagy gyűjtő számára szinte elérhetetlen. Ugyanakkor ez esetben most szerencsénk van, hiszen külső forrásból elérhető a mű, így aki különleges vadászkalandokat olvasna az 1850-es évek környékéről, az elérheti a könyvet az ELBIDÁRIUMból. Bérczy Károlytól búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen több, a blog szempontjából is érdekes műve nincsen. A vadászat nagy örömömre még sokáig jelen lesz a blogban, bár most egy rövid időre elbúcsúzunk a témától, hiszen a tágan értelmezett utazási irodalomunk számos izgalmas, különleges és említésre méltó kötete sorakozik bemutatásra várva a könyvespolcomon.