A XXVIII. Eucharisztikus Nemzetközi Nagygyülésen Amerikában

Minap jutott eszembe, hogy hamarosan kezdődik Budapesten a 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amely esemény egyik nem titkolt részcélja, hogy felmutassák a katolikusok számára, hogy milyen sokan vannak és milyen erősek. Ez nem volt máshogy a régmúltban sem, ezért mindig jelentős számú résztvevővel, köztük jelentős számú külföldi résztvevővel számoltak a szervezők. Nagy esemény ez, mely sok embert vonz a világ minden részéről. Ehhez természetesen utazni is kell, kinek többet, kinek kevesebbet. Amikor pedig sokan utaznak, mindig van arra esély, hogy valaki az utazók közül le is írja ezen élményeit. Ahogy az elmúlt bejegyzésben említett zarándoklatoknak is külön szegmense van az utazási irodalmon belül, úgy bátran mondhatom, hogy az Eucharisztikus Kongresszusokra történő utazások is több izgalmas könyvvel bővítették az utazási irodalomunk amúgy is jelentős méretét. A most következő „A XXVIII. Eucharisztikus Nemzetközi Nagygyülésen Amerikában” című Varga Mihály mű egy igazán különleges kivitelű darabja ennek a témakörnek. Csak viszonyítási alapként említem, hogy csupán az 1926-os chicagói eucharisztikus kongresszusról a saját ismereteim szerint három önálló könyv született, emellett pedig öt további terjedelmesebb útibeszámoló jelent meg különböző szerzők tollából, időszaki kiadványokban. Természetesen ez csak egy kongresszus a sok közül, de ez is jól mutatja, hogy a tipikusan papi küldöttség több tagjai is indokoltnak tartotta élményeit egyéni munkákban megosztani az érdeklődő olvasóközönséggel. Varga Mihály említett műve tartalmában is izgalmas, de a kivitele pedig egészen különleges. A könyv 1927-ben jelent meg Budapesten a Stephaneum Nyomda kiadásában. A 140 oldalas haránt fűzésű könyvben számos remek illusztráció található.

A szerző Varga Mihály élete, nem kis kihívást jelentett. Sokáig azzal a problémával kerültem szembe, hogy akármerre is kutattam, mindig csak olyan Varga Mihály plébánost találtam, aki 1906-ban meghalt és nyilván így nehézkesen vett volna részt az 1926-os chicagói eucharisztikus konferencián. Nem ritka ez a nehézség az életrajzok kutatása esetében, jellemzően akkor szokott ez előfordulni, amikor névazonosság van két személy között és az egyik életútja jelentősebb, mint a másik azonos nevű egyénné. Az életrajzkutatás nem minden esetben, de sokszor kellő kitartással sikerre vihető. Végül is ez esetben is ez bizonyosodott be, amikor már a sokadik elektronikus archívumban végre az Új Ember egy 1951-es számában találtam egy Ijjas Antal írást, amely már az általam keresett Varga Mihályról szólt. Ebből a cikkből kiderült, hogy Varga Mihály 1861-ben született a Nógrád megyei Pencen, „egyszerű” parasztszülők gyermekeként. Váci Piaristák gimnáziumában tanult, ahonnan a Váci Szemináriumba került. Itt fiatal káplánként lefordítja a német jezsuita Walser Iso könyvét, amely óriási siker lett és Varga Mihály nevét országosan ismerté tette. A nálunk Walter Izsó „Örökimádás a legméltóságosabb oltáriszentség imakönyve” címmel megjelent mű bőven tíz feletti kiadást élt meg. 1896-ban megalapítja a „Reménységünk” című folyóiratot, mely az oltáriszentség-imádás és Máriatisztelet havi folyóirataként egészen 1910-ig jelenik meg, mindvégig Varga szerkesztésében. 1901-ben Csányteleken lett plébános, majd 1906-ban Kiskunmajsára kerül, ahol végül 31 éven át látja el egyházi feladatait. Kiskunmajsai tevékenysége egyházi körökben sokszor példaként jelent meg, hiszen lénye, személye, a belőle áradó erős hit magával ragadó volt, ezáltal aktív egyházi közösséget épített ki a településen. Ijjas cikke szerint a kiskunmajsai templom volt Magyarország egyetlen olyan vidéki temploma, ahol reggeltől estig szólt az eucharisztikus zsolozsma. 1937-ben, 76 éves korában, az aranymiséje előtti napon halt meg váratlanul. Másnap a hívek, a vendégek már hiába várták szeretett egyházi vezetőjüket. Kiemelkedő egyházi munkája mellett, rendszeresen írt az általa szerkesztett folyóiratban is, de jelentek meg önálló művei is. Az 1926-os chicagói eucharisztikus nagygyűlésről írt könyve, az egyik legizgalmasabb kötet az eucharisztikus kongresszusokról született művek sorában.

Részlet a könyvből:

 „John Bonzano pápai legátus és az őt kisérő nyolc bíbornok különvonata szerda délelőtt 11 órakor útnak indult Chicago felé. A tizenegy kocsiból álló, fényesen berendezett, bíborvörösre és ezüstszínűre festett különvonat délelőtt 10 óráig szabad megtekintés tárgya volt. Sok ezer ember gyülekezett megnézésre. A bíbornokok közül elsőnek Faulhaber müncheni érsek érkezett. A vastag vörös szőnyegen, amely a vonathoz vezetett, méltóságteljes lassúsággal sétált előre és beszállt kocsijába. Később egyszerre hat más bíboros érkezett. Közöttük Csernoch János hercegprímás és kiséretében Túri Béla kanonok s Meszlényi Zoltán prímási titkár. Sokan letérdeltek, amint elhaladtak, mások hozzájuk siettek s megcsókolták a kardinálisok gyűrűjét. Utoljára érkezett Bonzano kardinális Hayes érsek kiséretében. A pápai legátus láttára több ezer ember térdre borult. Bonzano kint maradt a vonat platformján és búcsút intve lefotografáltatta magát. Később Dubois francia bíboros jelent meg a platformon. Húsz sinmunkás leejtette szerszámját s kinyujtott karokkal feléje rohant. Dubois prímás mindegyiküknek egy kis ezüstérmet adott.

A bíborosi vonat elindulása előtt sinfelügyelők vizsgálták át a sineket hosszú darabon. Ugyanez történik az egész útvonal mentén. Rendkívüli elővigyázatossági intézkedéseket foganatosítottak a bíborosok kényelmére. Az élelmiszert közvetlenül indulás előtt hozták a hűtőházból. Detektívek és szakácsok vizsgálták át az ételeket. Minden kocsiban egy külön detektív teljesít szolgálatot. Minden vonalszakasz felügyelője felszáll a vonatra, amint az az ő területére érkezik.

A vonat személyzete csupa régi és megbízható emberekből áll. Javítómunkások is utaznak a vonaton. Azonfelül minden elágazásnál tartalékmozdony áll, hogy baj esetén felváltsa a különvonat mozdonyát. A különvonat csütörtökön délelőtt 11 órakor érkezett Chicagóba.

Amerre éjjel haladt a bíborszínben ragyogó vonat, ott végig villannyal világították meg a pályatestet.

Szombat délután 5 óra. A magyar zarándokokat vivő vonat eléri Chicago külvárosát. Az utasok izgatottan csomagolnak, készülődnek. Aki már megfordult ebben az óriási metropolisban, az is bizonyos izgatottsággal lép be falai közé, hát még aki először jön ide!

Befutunk az állomásra. Rögtön látjuk, hogy mire készülődik egész Chicago. A jelek szerint valami rendkívüli lehet. Hogy az eucharisztikus Krisztus-király városa lesz e napokban az Egyesült-Államok második városa.

A hatalmas Union Station lobogódíszben. Amerikai s pápai színek mindenütt. Bármerre néz az ember, mindenütt az eucharisztikus kongresszusra való lázas készülődést látja.

Az amerikai kitünő szervezettség gondoskodott arról, hogy minden rendű s nemzetiségű utas útbaigazítást találjon. Minden teremben Information Bureauk, tudakozók állnak a közönség szolgálatára, melynek tagjai fáradságot nem ismerve, reggeltől estig dolgoznak.

Fizetésért? Nem. A Krisztus iránti szeretet sarkalja őket, hogy az Ő diadalünnepe minél nagyobb rendben menjen, minél magasztosabb, Hozzá mentől méltóbb legyen.

Kilépünk az utcára. Mint az állomás, épúgy az utcák is amerikai s sárga-fehér színektől pompáznak. Ha rendes körülmények között jön is az idegen Chicagóba, akkor is tömegesen lepik el a benyomások, Chicago túl nagy méreteivel, rengeteg forgalmával, lenyügöz minden idegent, aki falai közé lép. Hát még most!

Az óránként ezrével jövő zarándokok, a szokatlan lobogódísz szinte elkábítja az érkezőt. Mindenütt idegen arcokat látunk, nemcsak amerikai, de a világ minden részéből jött zarándokokat.

Öröm tölti el szíveinket. A katolikus öntudat túláradó öröme. Hogy itt, a világ legnagyobb protestáns államában is katolikus hitünk így tud készülődni legdrágább kincsének, az eucharisztikus Jézus diadalünnepére.”

Varga Mihály 1926 kora nyarán indul több zarándoktársával az amerikai nagygyűlésre. Cherbourgig vonattal utaznak, majd hajóra szállnak és New York felé vették az irányt. A magyar zarándokok több csoportban mentek, több hajóval. Vargáék a White Star Line társaság „Olympic” nevű, közel 47.000 tonnás hajójával utaztak. A hajó különlegessége, hogy ez a négykéményes óriás, a Titanic testvérhajója volt. Csakúgy, mint a balesetéről elhíresült tengerjáró, az „Olympic” is 882,6 láb (269 méter) hosszú és 92,6 láb (28 méter) széles volt. A hajó állandó személyzete 1300 fő volt, míg utasainak száma 4000 fő. A 12 emeletes óceánjáró, a 2000 kilóméternél nagyobb tengeri utat 5-6 nap alatt tette meg. A zarándokcsoport az előre tervezethez képest a hatalmas köd miatt, csak egy nappal később, június 16-án érkezett New Yorkba. Itt is már ünnepi fogadtatás várta őket, majd a többi zarándokcsapat megérkezését követően vonattal utaztak Chicagoba. Az eucharisztikus kongresszus 1926. június 20-24-ig tartott, majd a zárónapon következett a mundeleini körmenet. A kongresszus méreteit jól mutatja, hogy tizenkét bíboros, ötven érsek, négyszáz püspök, nyolcezer pap és tízezer apáca jött az ünnepségre és csak a nyitónapon kétezer mise volt Chicago 367 katolikus templomában. Az eseményt követően a magyar zarándokcsapat, útban New York felé, még meglátogatta a Niagara vízesést, „Amerikában lenni és a Niagarát nem látni, annyi, mint Rómában járni és a pápát nem látni” felkiáltással. New Yorkba visszatérve végül a „Paris” nevű hajóval hagyta el Varga Mihály Amerikát és pár nappal később Le Havre kikötőjében lépett újra európai földre.

Varga Mihály könyve két dolog miatt izgalmas igazán. Egyrészről a kivitele, rendkívül egyedi. Ritka az ilyen haránt fekvésű könyv és emellett számos remek illusztráció található benne, ami az amúgy jó stílusban író Varga művét még magasabb szintre emeli. Másrészről érdekes módon van szerkesztve. Nem egy folyamatos történet az egész, hanem sokkal inkább az utazás és az ott töltött napok történéseiből írott epizódok sokasága, adja ki teljes művet. Jut figyelem az utazásra, a résztvevőkre, Amerikára, az eucharisztikus konferenciára, az esemény legfőbb állomásaira, az ország fejlődésének néhány sarkalatos pontjára és persze mindemellett személyes benyomásokra is. Így együtt egy olvasmányos és nagyon informatív könyvet kapunk, amely amellett, hogy az 1926-os Chicagoi Eucharisztikus Konferenciáról képet ad, jól bemutatja a zarándokutak sajátságos légkörét és a kor Amerikájáról is sokat mesél a sorok között. Varga Mihály könyve egy remek példája annak, hogy lehet izgalmas útleírást írni olyan utazásokról is, amelyek során az utazás nem tartogat embert próbáló kihívásokat és nincsenek leküzdhetetlen természeti akadályok sem.

A szerző nyolc hónapig volt távol otthonától, mert a hazaút előtt még Chicagóban azt a felkérést kapta, hogy legyen a lelki vezetőjük az óhazába látogató amerikai magyar katolikusoknak egy lourdesi zarándokúton. Ez az utazás már külön történet, bár ebben a könyvben is pár gondolat erejéig mesél a szerző róla. A könyv bár kimondottan érdekes mű, sajnos elektronikus formátumban nem elérhető és megvásárolni sem egyszerű, hiszen meglehetősen ritkán bukkan fel internetes piactereken vagy aukciókon, így bár az erőteljesen ajánlott kategóriát képviseli a témában, ajánlásom csupán elméleti marad. Az eucharisztikus konferenciákra történő utazások a jövőben is részei lesznek az ELBIDA projektnek, hiszen ahogy már említettem, csak erről az 1926-os chicagoi eseményről számos könyv és írás született. Faust Antal, Tóth Tihamér, Horváth Detre, dr. Wéber Pál, dr. Scheffler János, Kerner István és Meszlényi Zoltán is mesél saját írásában amerikai élményeiről. A chicagoi nagygyűlés pedig csak egy, a eucharisztikus konferenciák közül, így tehát elképzelhető, hogy csupán az ilyen alkalmakra történő utazásoknak milyen komoly irodalma van.

Varga Mihálytól sem búcsúzunk még, mert ismereteim szerint (bár nem 100 %) létezik a lourdesi zarándokútról is írása, amely időszaki kiadványban jelent meg, így ha a gyűjtő szerencse mellém szegődik és könyvespolcomon köszönthetem majd azt az írást is, akkor biztosan visszatér Varga Mihály kiskunmajsai plébános az ELBIDA projektbe. Most azonban búcsúzunk tőle és a zarándokutak világától is, hiszen jövő héten az útleírások világának egy másik szegmensébe pillantunk be. Jártunk már ott, de az utóbbi időben méltatlanul elfeledtem a témát, pedig igazán vonzó számomra. Kalandozunk tehát egy kicsit a vadászutazások világában.