Könyvek

A 1920. március 15-én este hét órakkor Dell’Adami Géza vezérkari százados és dr. Kovács Imre őrnagy-orvos vonata kigurult a pályaudvarról Budapesten. Az elkövetkező hetekben, hónapokban a két katona a magyar Vöröskereszt Missziójának keretében Amerikán át eljut Yokohamába, majd onnan 1920. június 18-án Vladivosztokba. Itt kezdődik meg az a 15 hónapig tartó munka, mely eredményeként, számos nehézség leküzdése után, 1921. szeptember 9-én, 22 órakkor elhagyja az utolsó hadifoglyokat hazaszállító hajó Vladivosztok kikötőjét, majd 61 nap hajóút után érkeznek meg végül Európába. Dell’Adami Géza a magyar küldöttség vezetője és munkatársai a kint töltött idő alatt mintegy 13.000 fő magyar hadifogoly hazatérését, hazaszállítását segítették elő. Erről a hihetetlen mentőakcióról és a világot keresztülszelő utazásról szól Tarczali Dell’Adami Géza „Megváltás Szibériából” című műve. Már önmagában az utazás is számos nehézséget tartogatott, de a hadifoglyok hazaszállításának megszervezése, a szükséges forrás és hajók előteremtése, pedig egészen komoly munkát igényelt. A sikeresen véghezvitt küldetésből 1921. november 19-én tért vissza Budapestre a szerző, de csak 1925-ben jelenik meg a mű, amikor Dell’Adami az általa leírtakat átadja, legközelebbi munkatársának Vámosi Saáry Jenő századosnak, aki a végleges formába önti a történetet és könyvet formál belőle. A mű tehát 1925-ben jelenik meg Budapesten, a Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság gondozásában. A mű előszavát gróf Apponyi Albert írta, a címlaképet pedig Vámosi Saáry Jenő rokona, Vámosi Saáry Gyula festőművész festette. A mindösszesen 264 oldalas műben 70 kép és 2 vázlat található.

A ritka könyv

Gróf Apponyi Albert

Tarczali Dell’Adami Géza életéről vajmi keveset tudni, inkább csak epizódok fedezhetők fel belőle, ha az ember kutakodni kezd utána. Azt biztosan tudni, hogy az azonos nevű apja, az 1847-ben Budapesten született Dell’Adami Géza, a nemességet és a tarczali előnevet 1909-ben kapta meg. Apja császári és királyi ellentengernagy rangig jutott a seregben. Felesége és egyben szerzőnk édesanyja pojai gróf Albert Irma volt. A pár 1884-ben házasodott meg Triesztben, majd kapcsolatukból három gyermek született. Reneé 1886-ban, akinek később mederndorfi báró Rechbach Vilmos lesz a férje, majd 1888. október 24-én születik Géza nevű gyermekük (szerzőnk), míg majdnem napra pontosan egy évvel ezt követően 1889. október 20-án harmadik gyermekük, Vanda.

tarczali Dell’Adami Géza

Szerzőnk gyermekkoráról és iskoláiról nem találtam adatot, de az biztos, hogy az első világháborúban már katonaként harcol az orosz fronton, majd fogságba esik és a krasznojarszki hadifogolytáborba kerül. A könyvben többször előkerül saját szökéseinek története, amely során számos kalandot élt át. Három évig volt orosz hadifogságban, és végül csak a hatodik szökési kísérlettel sikerült onnan megszöknie 1918-ban. A vöröskeresztes misszió vezetésével 1920-ban bízzák meg, amely végül közel másfél évig tart és eközben mintegy 13.000 fő magyar hadifogoly hazaszállítását rendezik el. A könyv melyben a misszió történetét meséli el, 1925-ben jelenik meg, ekkor tarczali Dell’Adami Géza már nyugalmazott vezérkari őrnagy rangban van. Később Triesztbe költözik, ahol a 30-as években a Trieszti Magyar Egyesület elnökeként tűnik fel a neve. 1940-ben még a Triesztben élő magyarok listáján szerepel, majd a 40-es évek közepén elvesztettem a nyomát, így halálának pontos dátumát nem tudom megmondani. Neve utoljára az 1944-es Magyarország tiszti cím- és névtárában szerepel, ahol katonai rangja ekkor már nyugalmazott címzetes vezérkari szolgálatot teljesítő alezredes.

Részlet a könyvből:

„A «crook» fölfogadására Sanghájba utaztam. Vasuti kocsim ablakából csak elvétve tekintgettem az unalomig egyhangú tájra, melynek változatlan sivársága belső Szibéria hatalmas pusztáira emlékeztet. Hosszan elnyúló és igen távoleső falvak maradoznak mögöttünk. Csupán közvetlen környéküket míveli meg a lakosság. A közbeeső terep parlagon heverő puszta, vagy erdőrengeteg.

Szabadság a hó alatt

Táborőr

Az orosz közigazgatás alatt álló nikolszki gyűjtőtábor

Az egyedülálló tanyákat és a községek fontosabb lőrésekkel ellátott magas kőfalak védik a csungúz rablóbandák gyakori támadása ellen. Lassú menetben kígyózó tevekaravánok bonyolítják le a teherforgalmat. Mandzsúria határán hullámzó dombláncolat köszöntött. Utána ismét a kietlen, keserű emlékeket fakasztó síkság messze peremét kutatta szemünk. Harminchat órai vonatrázás után, a hatalmas Sungari-hídon átrobogva, Charbin forgalmas pályaudvarára futottunk be.

Nikolszki kosárfonók

Nikolszki cigányzenekar

Cári orosz gyalogság

A város szibériai orosz-jellegű. Erre vallanak a legföljebb háromemeletes házak, soktornyú, cifra ó-görög templomok és a deszkázott járdák. Mandzsúriának ezt a fontos gócpontját hosszú és nehéz munka árán nagyrészt oroszok építették föl — a kínaiak örömére. A városon beteljesült egyik kínai külügyminiszter jóslata, aki a mandzsúriai orosz megszállás alatt kijelentette: így építenek részünkre városokat! Oroszország erőveszteségének következményei egyébként is megállapíthatók.

Vörös golyószóró-raj

Ünnepelt elvtársnő

Régi orosz mondás szerint: «Nincs a kínaiban lélek, csak pára». Ma pedig a kínai rendőrség vesszőztetéssel torolja meg az oroszok kihágásait. — Nem telik sok időbe és az idézett orosz mondás végkép feledésbe vész.

Mozgalom a Szvjetlanszkáján

Dr. Gerő, charbini kiküldöttemmel búcsúlátogatást tettünk Csang-Co-Lin kormányzó és Ao tábornoknál.

A vladivosztoki rév

Köszönő szavamra utóbbi barátságosan megjegyezte: „Képességeinkhez mérten mindent megtettünk, amit megtehettünk. Meggyőződésem, hogy Önök is hasonlóan cselekedtek volna, ha a mi embereinket éri a keserű csapás Önöknél”. Ez mindenesetre udvariasság volt, de vajjon nem takart-e valamely távoli gondolatot a szavak síma egyszerűsége?

Amuri vörös-járőr

Szemjonov Grigorij, a transzbajkáli kozákok atamánja

Másnap Délmandzsúrián keresztül vitt az utam Mukden felé. Gondosan megmívelt tarka földsávok édes fájó képeket varázsolnak elém: távoli hazám arany kalászos rónáit látom az egykori boldog béke napsütésében.

A Scharnhorst

Csan-csunban japán megszállott területre érünk. Egyórás veszteglésünket arra használtam föl, hogy benézzek az International-szállóba. Sohasem hittem volna, hogy a világot körülhajózva, még egyszer visszatérjek e helyre. — Keserves éjtszaka emléke fűzött hozzá. Hét évvel ezelőtt, szökés közben itt tartóztatott le a japán határrendőrség. Az akkori szerződések alapján kiszolgáltattak az oroszoknak. Legszomorúbb emlékeim közé tartozik első menekülésem gyászos kudarca. Első ízben tört meg itt az akaratom.

Behajózás

Búcsú a pjervája-rjecskai tábortól

A Mainam

Ragyogóan tiszta japáni vonat röpített az éjben Mukden, az orosz-japán háború utolsó nagy csatájának színhelye felé. Hatalmas méretű oszlopok őrzik kegyelettel mindkét nemzet elesett hőseinek emlékét. A japánok a helyszinen talált töltények átolvasztott vasanyagából óriási tüzérségi lövedéket öntöttek, amely díszített talapzatról mered a magasba.

A hajólépcsőn

Vörös tisztek feleségeikkel

Útban Vladivosztok felé – Japánok, oroszok, kínaiak és hadifoglyok békés együttese

Mukden virágzó központja ma a fejlődő japán iparnak. Öszvérvonta sínkocsi döcög velünk az új városból a nehány kilométerre eső ó-kinai negyedbe. Magas falakkal és sáncokkal körülzárt váröv zárja magába a mandzsúk híres, régi császári palotáját. Alig tudtam utat törni magamnak a keskeny utcák lármás sokaságán át. Végre, a palota számtalan csukott ajtója között nyitott oldalbejáratra bukkantam. Elcsodálkoztam a XVI. század emez építészeti remekművén. Csupa szines, finom csigabigák tolongása mindenütt. A lépcsőzetesen tornyosuló, szépen ívelt ormok, tátogató sárkányaikkal és a meredek pikkelyes tetőzet, mintha valami mesebeli varázskastélyt bűvöltek volna elibém. A három, egymás mögött sorakozó palota középső épületét magasba nyúló régi kínai őrtorony ékesíti. Az oldalszárnyakban valamikor a mandzsúk udvarnokai laktak. A tágas csarnokok mennyezete gazdag faragású faoszlopokon nyugszik. A belső termek üresek, csupán a középső palotában látható még a díszes császári trónszék.

A Steigerwald és a Frankfurt

A Frankfurt magyar szállítmánya kivonul a nikolszki gyűjtőtáborból

Berakodás a nikolszki pályaudvaron

Vezetőnk — murdering King’s English —minden tárgy előtt eldarálja betanult mondókáját. Figyelmesen hallgatom mégis. Idegen világ lezajlott nagy történelméről tanúskodnak e falak.

Vörös géppuskások harc közben

Nemzetközi bizottság Nikolszkban – Első sor balról jobbra: Egli, Fritsch, Lively, Dell’Adami, Saáry, Gosch

Egy óra múlva ismét a zötyögő járómű vontat az állomás felé. Utközben lomha szél támad, mely egyre erősödve, hamarosan orkánszerű homokviharrá növekszik és állandó feldöntéssel fenyegeti ócska fogatunkat. Arcomat, erős lökemekben szántja végig a fölkavart homok és úgy eldugaszolja orromat, számat, hogy alig birok lélekzeni. Félelmetes látvány a sok, magasba csavarodó hatalmas homoktölcsér. Mindent átláthatatlan szürkeségbe von.

Három misszióvezető ( Dr. Fritsch, Gerber, Dell’Adami)

A Crook a hongkongi kikötőben

A vonat tovább visz Peking felé. A kő- vagy földfallal körülzárt városok, falvak és udvarok körül jól megművelt földek dicsérik a kínai kertésztehetséget. Az állomásokon szegényesen öltözött piszkos kínaiak rohannak elibénk. Élelmicikkeket kinálgatnak. Gyanúsan furcsa, különös színekben csillogó nyalánkságok, vörösre pirított tyúkok, rizs és halpástétom képezik az elemózsia zömét. Banánon kívül alig mertem egyéb után is nyúlni.

A Magyar Vöröskereszt Misszió – Déry, Dell’Adami, Varga, Smoliga, Kovács, Krantz, Saáry, Dvorzsák, Szombathy

Piros-fehér-zöld a távol keleten – Missziónk irodája

Vonatom Tiencsin korszerű pályaudvarát elhagyva, hosszan elnyúló hatalmas fal mentén fut be az „ég fiainak” fővárosába.”

Saáry Jenő mint nikolszki táborvezető

Japán orvosok társaságában

Az induláskor Dell’Adami Géza vezérkari százados és dr. Kovács Imre őrnagy-orvos egyből nem Amerika felé veszi az irányt, hanem elsőként Bernbe utaznak, ahol a misszió pénzügyi teendőit intézték. Csak 1920. április 11-én indulnak el Cherbourgba, ahol három nappal később szállnak fel az elsüllyesztett Lusitania testvérhajójának, a Mauretania fedélzetére, mellyel pár nappal később érkeznek meg New-Yorkba. Amerikában az elsődleges feladata a missziós csapatnak az volt, hogy előteremtsék az anyagi fedezetét a fogolymentő akciónak. Dell’Adami Géza induláskor 70.000 dollárt vitt magával különböző valutákban, amely elmondása szerint a budapesti osztrák-magyar bank utolsó külföldi pénzkészlete volt. Ez az összeg azonban természetesen töredéke volt csak annak, amely a sikerhez minimálisan is szükséges volt. Amerikában az ott élő magyarság segítségével próbálták a hazahozatalhoz szükséges pénzt előteremteni. Végül csaknem 1 millió dollárt sikerül összegyűjteni. Az Amerikai Vöröskereszt 500.000 dollárral, az Amerikai Magyar Segélyegyletek kb. 153.000 dollárral és az Izraelita Segélyegyesület 250.000 dollárral járul hozzá a misszió sikeréhez, emellett pedig a Keresztény Ifjak Egyesülete (YMCA) a fogolytáborok segélyezésének ügyét rendezték.

Szibériai hazatérők

Stettiben – Szállító-gőzös érkezése hazatérőkkel

A sikeres „adománygyűjtést” követően 1920 júniusában Yokohamán keresztül érkeznek meg Vladivosztokba, ahol kezdetét veszi a több mint egy évig tartó szervező és fogolymentő akció. A Magyar Vöröskereszt utasítására a Vladivosztokban felállított Hazaszállító Iroda már Dell’Adami Géza megérkezése előtt elkezdte kidolgozni a hazaszállítás alapelveit, valamint elkezdték szervezni a foglyok tengerpartra koncentrálását és regisztrálását. Dell’Adami érkezését követően pár nappal már 8000 hadifogoly jelen volt, amiből 5000 fő indulásra kész volt, ugyanakkor a Londonból a hadifoglyok segélyezésére átutalt 42.000 dollár nem érkezett meg, így egyből komoly pénzügyi nehézséggel kellett szembenézni. A pénzt az összegyűjtött és várakozó hadifoglyok ellátására akarták fordítani, de ennek hiányában ez nem sikerült. Az Amerikai Vöröskereszt azonban kisegítette a magyar missziót és 46.000 dollárt adott a hadifoglyok ellátására, melynek köszönhetően az első jelentős akadály elhárult.

Tevekaraván

Keletszibéria kiürítési területe (Vladivosztok – Irkuck)

A nagy kínai fal

A kelet-szibériai politikai viszonyok nem könnyítették meg a misszió munkáját, de Dell’Adami Géza komoly diplomáciai munkájának köszönhetően, mely során felvette a kapcsolatot a helyi hatóságok, a kormány képviselőivel és más nemzetek hazatérést szervező delegációival, jól tudta szervezni a hadifoglyok szállítását. A hajók jövetele azonban csúszott így ismét pénzügyi gondot okozott a hadifoglyok ellátása. Dell’Adami látva a helyzetet úgy döntött, hogy nincs más lehetőség, mint önállóan hajókat bérelni, mivel a várt hajók nem jöttek. Pénz kért tehát a magyar kormánytól, akik nem tudtak forrást biztosítani, de jelezték, hogy a népszövetség útján Nansen (Fridtjof Nansen) 200.000 font hitelt kapott a magyar hadifoglyok hazahozatalára. Dell’Adami nem nagyon bízott a Nansen-féle hitelben. A félelme ez esetben is beigazolodott, pénz nem érkezett, így azt gondolta Japánba utazik hitelt kérni, majd azon hajókat bérelve megindulhat a foglyok hazaszállítása. Végül itt is akadályok gördültek elé. 1920 szeptemberében azonban mégis elindultak a tárgyalások a hajók bérléséről, amikor belátta az Amerikai Hazatelepítő Bizottság, hogy az általa megkívánt 100 dolláros szállítási díj egy irreálisan alacsony összeg. Dell’Adami Sanghajba utazott, ahol végül 138 dolláros áron kibérelte az első hajót a Scharnhorst-ot. A 2200 fős hajó, 1920. október 4-én futott be Vladivosztok kikötőjébe. A történet ezt követően sem volt gördülékeny, de végül Dell’Adami és csapat a rendkívüli szervező munkának, a kitartásnak és a szerencsének köszönhetően minden akadályt leküzdött és 1920. júniusa és 1921 szeptembere között, mintegy 13.000 fő magyar, Kelet-Szibériából való hazatérését segítette elő.

A kormányzó szivélyesen elbeszélget a hazatért vitézekkel

Vladivosztok – Trieszt = 11.000 mérföld

Dell’Adami Géza könyve egy nagyon sokrétű és izgalmas mű. Nem klasszikus útleírás, bár utazását mindvégig jól dokumentálja. Az oda és visszaút is érdemi részt tesz ki a műből, és az ott tartózkodás időszakában, a hadifoglyok hazautaztatásával kapcsolatos szervezés során tett utazásai is megjelennek a műben, azaz utazásról bőven van szó, de nem csak arról. A könyvből jól érzékelhető az csapat által végzett sokrétű munka, a sok-sok váratlan nehézség, a nemzetközi politikai csatározások, a helyi politikai kihívások és a háttérben zajló hatalmas szervezőmunka mely eredményeként végül sikeresnek nevezhető a misszió. Bátran ajánlom tehát mindenkinek, mert alapvetően egy jól megírt mű és valóban lebilincselő a magyar hadifogolymentő misszió története. Könyv formájában ritkának mondható a mű, nem  extrém ritka, mert időről-időre felbukkan azért aukciókon vagy internetes piactereken, de nem az a könyv amit bármely antikváriumban megvásárolhat az érdeklődő, emellett pedig az ára sem a párszázas kategóriát képviseli. Szerencsére azonban van lehetőség elektronikus formátumban itt letölteni a könyvet, így bárki számára hozzáférhető az izgalmas és olvasmányos mű. Szibériai fogolytárborból való egyéni szökések történetével többször találkozhattunk már itt az ELBIDA projektben (Bokor Ervin, Stoffa Pál), most megismerhettük a szervezett hazaszállítás nem kevésbé kalandos történetét is. Tarczali Dell’Adami Gézától azonban búcsúzunk az ELBIDA projektben, hiszen ismereteim szerint több műve nem jelent meg, de biztos vagyok benne, hogy Szibéria és a magyar foglyok szökésének, utazásának története ezt követően is több esetben jelen lesz a blogban.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment