Tanulmányúton

Az ELBIDA projektben többször találkoztunk már olyan kötettel, melyben a szerző egy világkiállítás vagy egyéb jelentős kiállítás megtekintése miatt (is) utazott egy adott országba. Legutóbb talán Zsigmond János könyve kapcsán volt szó az 1908-as Francia-brit kiállításról, de nem olyan rég utaztunk Kecskeméthy Auréllal az 1876-os philadelphiai világkiállításra is. Egy-egy ilyen világméretű esemény előszeretettel vonzotta az utazókat, bár nem ritkán nem önként, hanem egyfajta kiküldöttként vettek részt valamely kamara vagy éppen a miniszter megbízásából. Most következő kötetünk szerzője, Lengyel Károly is a Magyar Királyi Kereskedelemügyi Miniszter és a Kolozsvári Iparkamara megbízásából utazott társaival az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállításra. Utazásáról és a Párizsban szerzett tapasztalatairól aztán 1901-ben készít jelentést, mely az Iparosok Közlönyében jelenik meg, majd különlenyomat is készül belőle. Az apró könyv formátumú különlenyomat 1901-ben jelenik meg Kolozsvárott, Gombos Ferencz Könyvnyomdájában. Az apró, mindössze 40 oldalas műben illusztráció nem található.

Lengyel Károly esetében sok időt vett igénybe az életének a kutatása, de annál rövidebb időt vesz igénybe annak leírása. Hiszen nem találtam klasszikus életrajzi adatokat. Egy biztos, hogy kolozsvári cipészmester volt, aki nagyon aktív volt a korabeli vállalkozó közéletben, kamarai munkában. A „Magyar Czipész-Ujság”-ban a századforduló táján gyakran volt jelen a neve. Volt, hogy a Hegedűs Sándor kereskedelemügyi miniszter támogatásával rendezett szabászati tanfolyam előadójaként szerepelt az újságban, de volt, hogy mesterségbeli társaival folytatott éles vitái kapcsán. Az egymásnak való üzengetés elsősorban az újság hasábjain történt. Ugyanakkor, hogy Lengyel Károly mikor született, hol járt iskolába vagy hol tanulta a „czipészmesterséget”, arról egy apró leírást sem találtam. Így Lengyel Géza esetében meg kell azzal elégednünk, hogy ő az első kolozsvári czipészmester, aki aprócska útleírásával megjelenik az ELBIDA projektben.

Részlet a könyvből:

„Nagyot dobbant a szivem, a midőn több kolozsvári iparos polgártársaimmal elhelyezkedtem a magyar állam azon kényelmes vonatán, melynek messze-messze, Francziaország fővárosába – Európa müveltsége góczpontjáta – kellett bennünket szállitnia.

A tudási szomj, a vágyaim elérése, az izgalmas kiváncsiság, látni az öt világrész összehalmazta mükincseket, az államok egymással versenyző hasoniparosainak kiállitott legtökéletesebb productumait, kissé elfogultá, kissé idegessé tettek.

De a minő sebességgel tüntek tova a bérczek s pillanatnyi gyönyörü panorámaként tárult előm a magyar Alföld rónái, ugy tünt el az elfogultság, az idegesség.

Felülkerekedett bennem a nemzeti büszkeség s a fajom önhiusága, hogy hát hiszen mi sem volnánk talán éppen a legutolsók!

Ötvenhárom év, egy félszázad alatt tette meg a magyar iparos a haladás széditő gyors szárnyain azt a hatalmas nagy utat, hová más államok háromszáz, sőt négyszáz év alatt jutottak csak el.

S míg a többi kultur-államok népe, a fajszeretet, a nemzeti büszkeség rajongó hevével igyekezett utat egyengetni iparának és alkotásainak, termékeinek, nemcsak nemzeti, de világpiaczot teremteni, addig – valjuk meg az igazat – mi magyar iparosok teljesen magunkra hagyatva, önerőnkből, saját lelkesedésünkből emeltük versenyképessé a magyar ipart. Tehát kétszeresen a miénk az elsőbbség, tehát kétszeresen kell, hogy elismerést nyerjünk ott, hol nemcsak a „juri” tagjai, de a világ egyetem lakói minden faja van hivatva  biráskodni.

Ez a tudat nem csak engem, de a velemmel együt utazó iparos társaimat is jó kedve deritett s vigan hangzott a dal mind addig, míg kényelmes vonatunk az osztrák határig nem ért.

Itt a mi édes sógoraink, a rokoni szeretet ezer jelével elhalmozva, olyan ketreczekbe bujtatott bennünket, melynek ülésein még munkaruhával se lett volna tanácsos helyet foglalni.

Piszkos, ronda, zökögős jármüvök van ő kelméknek s már bocsánat, hogy elcsépelt adomával képletesen beszélek, de a mi lassan bandukáló viczinálisaink, valósággal Illés próféta tüzes szekerei hozzájuk képest.

Némán, sóhajtozva, jókedvünkben szárnyszegeten voltunk kénytelenek az „osztrák adóprés”-ben tantalusi kinjainkat szenvedni, mig a barátságos sörös kancsók földjére – a derék bajorok fővárosába München-be nem érkeztünk.

Kitüntető, szives vendéglátásban volt itt részünk és az előzékeny vasút társaság nemcsak hogy kényelmes, de külön vonatot is bocsátott rendelkezésünkre. A mely magyaros barátságot egy hatalmas „éljennel” honoráltuk az elindulás pillanatában, a mi ugy látszott, a kitünő condicioban lévő bajoroknak éppen jól esett, mintha egy friss csapolásu habzó snittet nyujtottunk volna nekiek elismerésül.

Elhagyván Münchent, jókedvünk visszatértével csak ugy röpült az idő, ugy hogy csupán akkor vettük észre, hogy franczia földön vagyunk, a mikor a vasúti kalauz udvarias per „Monsieur” megszólitással kérte jegyeinket.

Augusztus hó 5-ike volt, hogy vonatra szálltunk Budapesten és már augusztus hó 7-én reggel szerencsésen meg is érkeztünk Párisba. Tehát két rövid nap alatt tettük meg ezt az óriási utat.

A vonatnál Miklós Ödön helyettes magyar kormánybiztos fogadott bennünket, s a kölcsönös üdvözlés után kosikra ülve a már előre elkészített szállásunkra a Hotel du Trokadero-hoz hajttattunk.

A reggeli elköltése és átöltözködésem ideje alatt méla csodálattal eltelve bámultam azt a fenséges, azt a bátran mondhatni tündéries panorámát, melyet Páris látképe tárt előm.”

A világkiállítások akkoriban valahol a kiállítás és a vásár mai fogalmai között voltak félúton. Mindenképpen rangos eseménynek számítottak, ahová sokan utaztak el. Az 1900-as párizsi világkiállítás, Párizs történetének 5. világkiállítása volt. A megnyitó ünnepség 1900. április 14-én volt és a kiállítás egészen 1900. november 12-ig tartott. Több mint 83 ezer kiállító vett részt a rendezvényen és mintegy 50 millió látogatója volt. A hatalmas főbejáratot a Concorde téren építették fel René Binet tervei alapján. A világkiállítás egyik nagy szenzációja a majd 3,5 kilométer hosszú, két egymás mellett haladó elektromos mozgójárda, amely neve „a jövő utcája” volt. Az egyiken négy kilométeres sebességgel lehetett haladni, míg a másikon már nyolc kilométeres tempóval. A világkiállításhoz időzítették Párizs első metróvonalának a felavatását is, melyre 1900. július 19-én került végül sor. Az akkor a Porte Maillot-ont és Porte de Vincennes-est összekötő szakasz menetideje körülbelül 27 perc volt. Az átadás napján rengetegen gyűltek össze, hogy kipróbálják Párizs új metróját. A világkiállításon számos izgalmas újdonságot lehetett megtekinteni és a szervezők törekedtek is arra, hogy a XX. század küszöbén egy olyan kiállítást szervezzenek, amely sokáig emlékezetes lesz. Végül a törekvésük sikerült és emellett anyagilag is érzékelhető profittal zárult az amúgy közel 120 millió frank összköltségvetésű világkiállítás.

Lengyel Károly és iparostársai is nagy várakozással néztek a világkiállítás elé. A szerző leírásából ki is derül, hogy végül lenyűgözte őket a kiállítás mérete, szépsége és különlegessége. Persze, mint cipészmester nagyon hamar rátér művében a különböző országok cipésziparainak és a cipészkiállítók bemutatására. A franciák cipészipara lenyűgözi, elmondása szerint szinte művészi szintre emelték a franciák a cipőkészítést. Az amerikaiak és angolok, akik elsősorban már gyári körülmények között előállított cipőket hoztak, már kevéssé nyűgözték le Lengyelt, hiszen szerinte, bár szükség van a gépekre, de a gyári cipőkből hiányzik a csin, a jóság és a tartósság. A magyar kiállítók között összesen három cipészkiállító volt, Lőrincz István, Márton Lipót és Gerő Adolf. Az első kettő kiállítóról jó véleményt fogalmazott meg a szerző, azonban Gerő Adolf esetében nehezményezte, hogy kiállító és zsűritag is volt egyszerre, majd lényegében magának megszavazva a díjat, elnyerte a legnagyobb kitüntetést. A párizsi világkiállítás amúgy nem szűkölködött díjakban, hiszen a 2235 zsűritag összesen 45. 905 díjat osztott ki, amiből 3156 volt nagydíj. Lengyel szerint, ha a magyar cipész szakma nagyobb delegátussal képviselhette volna a szakmát a vásáron, akkor Magyarország a nagy díjat azaz a „Grand Prix”-et is elhozhatta volna.

Lengyel Károly műve nem az útleírások csúcsát képviseli és olvasmányélmény tekintetében sem jelentős, sokkal inkább érdekes könyvészeti szempontból, hiszen egy igen ritka apró kiadványról van szó, másrészről pedig egy érdekes és üde színfolt az utazási irodalomban, néhol megmosolyogtató részekkel egy kolozsvári „czipészmester” tollából. Lengyel Károly bár a „Magyar Czipész-Ujság”-ban hazatérését követően is rendszeresen publikált, azonban további a blog tematikájába passzoló írása nem volt, így búcsúzunk tőle az ELBIDA projektben. Jövő héten azonban, a következő bejegyzésben egy egészen különleges kötet, egy igazi kuriózum érkezik egy 3900 mérföldes keleti utazásról. Hamarosan tehát irány ismét a Kelet.