Zsigmond János igen termékeny író volt útleírások tekintetében, ennek ellenére nem egyszerű a munkáit beszerezni. Az ELBIDA projektben, „Görög földön” című munkájával már túl van a bemutatkozáson, de most egy újabb műve erejéig ismét visszakanyarodunk az utazni szerető kegyesrendi tanárhoz. Útleírásai közül, most az időrendben harmadikként megjelent, „Angliai emlékek” című műve következik. A szerző 1908 nyarán utazik az országba, vélhetően a Francia-brit Kiállítás megtekintése céljából. Hazatérését követően, mint minden utazása esetén könyv formájában számol be élményeiről és tapasztalatairól. Az „Angliai emlékek” című könyve 1909-ben jelent meg Veszprémben, az Egyházmegyei Könyvnyomda kiadásában. A 103 oldalas műben egyetlen kép sem található. Zsigmond Jánosról ebben a bejegyzésben nem írnék újra mert az ELBIDA projektben az „Görög földön” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.
Részlet a könyvből:
„Valamely társadalom vezetőségére és magára az illető társadalomra is mindig jellemző, hogy mint védekezik és milyen sikerrel bizonyos elharapózott bajok ellen. Bajnak, betegségnek tekinthető az alkoholizmus is, ami ellen épugy kell védekeznie minden társadalomnak, akár valami fertőző betegség ellen.
Londonban
Az angol kormánykörök egyetértve az angol társadalommal, máris szép eredményt mutatnak fel Mint afféle északi fekvésű, ködös, hideg éghajlatú országban a pálinkaivás nagyon elterjedt volt. Ma már azonban szó sincs róla, hogy a sok állami és társadalmi intézkedés, az okos és jóakaratú intelemnek komoly megfigyelése a kellő eredményt már eddig is meg ne hozta volna.
Oxford Street
A “Harrods”
A sokféle angol különleges gyártmány között ott van még ma is a pálinka-gyártmányok egész légiója. Ki ne hallott volna a wiskey-ről, erről a különleges angol gyártmányú pálinkáról? Ma is van még pálinkázás, az tagadhatatlan és a pálinkaivás szomorú tünetei főleg a köznépnél egyeseken meglátszanak, ámde az már maga nagy haladást jelent ezen a téren, hogy az egészséges közvélemény már leszámolt a pálinkázással.
Holborn Viaduct
Az igaz, hogy London óriási területén még ma is ötezerre tehető a bar-nak nevezett pálinkázó és általában szeszes italt mérő helyiségek száma, de már múlt nyáron olyan erős áramlat indult meg ellenük, hogy arról volt szó már, hogy egy csapásra beszüntetik valamennyit. Ez alkalommal még sikerült annak az Ötezer üzletembernek az ő összeköttetései utján, azonkívül a sajtóban megindított mozgalmuk folytán egyelőre kegyelmet kieszközölni üzleteik számára. Ámde mindenki előtt világos lehet, hogy annak az eszmének nemsokára győznie kell, amely mellett a társadalom ilyen komolyan megnyilatkozik. Azt lehet mondani, hogy az emitett üzletek ma már csak a kegyelemnek köszönhetik létüket, nem akarván egyszerre ötezer üzletet megszüntetni. Aminek a léte csak a könyörületen fordul meg, annak a napjai már megvannak számlálva.
A korabeli London madártávlatból
Annyit azonban saját, közvetlen tapasztalás után mondhatok, hogy a bar-oknak nevezett helyiségeket kivéve, semmiféle más helyiségben színét se láttam a szeszes italnak. Kivételt legfeljebb a németek által fönntartott sörházak és az olaszok bormérései képeznek.
Küzdelem a választójogért – szüfrazsettek
Piccadilly Circus
A legnagyobb étkező helyeken, ahol a földalatti helyiségektől kezdve föl, a harmadik, negyedik emeletig százával vannak a vendégek: italul nem szolgálnak mást föl, mint rum nélküli teát, hideg tejet és vizet. Ha mégis valamely idegen vendég sört vagy bort akarna fogyasztani, annak külön hozatnak zárt palackban valamely kereskedésből. Tehát szeszes italt egyáltalában nem is mérnek ezekben az étkező helyiségekben.
East End
Az egészséges közvélemény már olyan erővel lépett fel, hogy angol ember a bar-okba kénytelen menekülni szeszesital fogyasztása céljából. Ezek a helyiségek az utca felől alig árulják el, hogy minő tágas helyiségek várnak belüről azokra, akik a nagy nyilvánosság előtt nem akarván és — nem mervén Bachusnak vagy Gambrinusnak áldozni, itt fesztelenül hódolhatnak mindkettőnek. A bort itt rendesen poharanként mérik, a wiskeyhez többnyire szódavizet használnak, hogy meghigitsák és maró erejét elvegyék. Még asszonyokat is látni itt, csecsemőikkel karjaikon wiskeyt és más pálinkát fogyasztva, ami már az alkoholizmus biztos jele. Fordulnak is elő olyan csúnya jelenetek az ilyen helyeken, hogy nem csodálható, ha a közvélemény annyira ellene fordul ezeknek a helyeknek és egy parlamenti határozat a közóhajnak engedve, egy csapásra véget vet mindezeknek.
Épül a villamosvonal
Már annyira vitték még a köznép körében is, hogy vasárnap délután London kirándulóhelyein, ahol ezernyi-ezer kiránduló élvezi vasárnapi szabadságát, sehol sem mérnek, sehol sem kihalnak mást a közönségnek rum nélküli teánál Magam is kirándultam ilyen helyekre, de csak teára hívogattak bennünket, amiből aztán bőven kiveszi a részét, aki szereti. Hat-nyolc csésze teát is elszürcsölget egy-egy kiránduló és közben bőségesen fogyasztja a különféle hideg húsokat és mindenféle pácolt halakat.
Commercial Street
Az éghajlaton kivül része lehet ugyanis az angol szokatlanul nagymérvű ételfogyasztásában az alkoholtól való tartózkodásnak is. Mi talán egész nap nem veszünk annyi és oly erős táplálékot magunkhoz, mint amit az angol csak reggelire elfogyaszt.
Korabeli taxik Londonban
A londoni villamos
A közönséges polgári családoknál is reggelire a tea mellé a vajon kivül valami formában tojást, halat és sültet szolgálnak fel. Az ilyen reggelit a család minden tagja közösen fogyasztja el, elmaradni annyi volna, mint nálunk az ebédről hiányozni. Ennek is megvan a magyarázata. Dél körül ugyanis nem mindig jöhetnek össze közös étkezésre, mert kiki a házon kivül dolgaival van elfoglalva, Meg különben a lunch-nek nevezett délkörüli étkezés, már az erős reggelizés miatt is csak egy sültre és tésztára szorítkozik rendesen. Újra összejön azonban a család este, mikor a tulajdonképeni ebéd ideje van. Ebédnek ez és nem a déli étkezés mondható, mert — mint nálunk — levessel kezdődik és sült, hal, tészta, gyümölcs, sajt képezik a fogásokat. Amint látható, erősen táplálkoznak és főleg húsfélét és halat hasonlíthatatlanul többet fogyasztanak, mint más népek.”
A Francia-brit kiállítás 1908-ban
Zsigmond János angliai utazásának elsődleges célja vélhetően a Francia-brit kiállításon való részvétel volt, melyről könyvében több ponton mesél is. A Francia-brit kiállítás egy nagyszabású nyilvános vásár volt Londonban, 1908. május 14. és október 31. között. Az esemény a becslések szerint mintegy 8 millió látogatót vonzott akkoriban a városba. A kiállítást London nyugati részén, a Shepherd’s Bush közelében tartották, melyet “White City”-nek, azaz Fehér Városnak hívtak. A terület a nevét a kiállítási épületekről kapta, amelyekben a domináns szín a fehér volt. A kiállítás szervezésében komoly része volt Királfy Imre, eredeti nevén Königsbaum Imre magyar származású díszlet és látványtervezőnek, aki 1906-tól szervezte a nagyszabású rendezvényt. Királfynak régi nagy álma volt, a palotákból, kupolás épületekből, tornyokból, zöldellő parkokból, festői hidak által behálózott csatornákból álló kiállítás megvalósítása, amelyet az 1893-as chicagói kiállításon látott White City ihlette. A Fehét Város végül egy húsz palotából, hét óriás-pavilonból álló épületegyüttes lett, melyet fiával együtt tervezett orientális stílusban és többségében fehér márványból építettek meg, mintegy 570 ezer négyzetméteren és 120 000 munkás bevonásával. Zsigmond beszámolója szerint, Magyarországról elsősorban állami vállalatok és üzemek szerepeltek csak a kiállításon, hiányoztak a magánkiállítók. Az állami szereplők mellett néhány nagybirtokos szerepelt csak, de például a bortermelők csupán üres borosüvegeket raktak ki, így aki meg kívánta volna kóstolni a jó magyar bort annak csalódnia kellett. Hasonlóan történt ez a befőzött gyümölcsökkel és paradicsommal is. Csupán az üvegjük volt a kiállítás része. Zsigmond szerint számos tréfás és gúnyos megjegyzés érte emiatt a magyar kiállítókat.
A Francia-brit kiállításon
Zsigmond János a blogban már bemutatott „Görög földön” című művével összehasonlítva, merőben más érzetet kelt ez a mű. Annál a műnél jeleztem, hogy a szerző kritikáját és csípős megjegyzéseit nem rejtette véka alá a görögökkel szemben, ugyanakkor Angliával és az angolokkal szemben pedig pontosan az ellenkezőjét érezheti az olvasó. Zsigmond János többségében elismerő szavakat fogalmaz meg az országgal, a gazdaságukkal és magával az angol néppel szemben. A könyv előző tulajdonosa, olyannyira lelkesen olvasta a könyvet, hogy személyes jegyzetekkel is ellátta. Egy helyen, ahol a szerző dicsérő szavakat fogalmaz meg az “angol faj” rátermettsége kapcsán, megjegyzésként azt írta: „Kissé naivnak tűnik ezen kegyesrendi”, utalva ezzel, hogy véleménye szerint elfogult talán a szerző. Mindent egybevetve azonban az egyértelmű, hogy míg a görögök esetében a kritika volt túlsúlyban, addig az angolokkal szemben a dicséret dominált.
White City
Szerethetően ír Zsigmond János. Szeretem a könyveit, bár most sajnos kifogytam belőlük, így csak reménykedni tudok, hogy gyűjtői szerencsémnek köszönhetően ismét sikerül beszereznem további műveket tőle. Van még bőven, szóval keresem lelkesen. A szerző művei ritkák és nem is filléres dolgok. “Szerencsére” az előző fegyelmezetten jegyzetelő tulajdonos rögzítette, hogy neki mennyiért sikerült hozzájutni. Ezt írta a könyv címlapjára: ”Vásároltam az Úr 1976. esztendejének augusztusában a Múzeum krt-i antiquáriumban 10 Ft egész forintokért”. Nos, ez jól mutatja, hogy jó befektetés antik könyveket vásárolni. Remélem sikerül, még ha nem is 10 Ft-ért, de beszereznem hamarosan újabb Zsigmond műveket. A könyv szerencsére elérhető a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumában, így aki kedvet kapott hozzá az itt letöltheti és elolvashatja. Zsigmond János sokáig szereplője lesz még az ELBIDA projektnek, csak a viszontlátás időpontja a kérdés. Remélem hamarosan elérkezik az idő és visszatér a szerző a blogba.