Utazás a Napsugáron

Minap egy ismerősömmel beszélgettem, amikor mondja nekem, hogy az ELBIDA projekt hatására megvette, Przseválszkij Mikhájlovics Nikolaj „Zajzánból Khámin át Tibetbe és a Sárga folyó forrásvidékére” című könyvét.  Ahogy ezt kimondta, akkor ugrott be nekem, hogy az „Utazások Könyvtára” sorozat bemutatását elkezdtem, azonban befejezni elfelejtettem. Ezt az elmaradást pótolni kell, hiszen az öt művet rejtő „minisorozat” egészen fantasztikus útleírásokat tartalmaz. Nordenskiöld, Asbóth János és a már említett Przseválszkij könyvét már bemutattam, most érkezzen a sorozat egyetlen hölgy szerzőjének, Lady Brassey-nek a műve. Az „Utazás a Napsugáron” című könyvben a szerzőnő egy különleges kalandjának a történetét meséli el, amikor is 1876 és 1877 folyamán Ő és családja, közel 40 fős személyzettel, körbe utazzák a földet, a „Sunbeam” azaz a „Napsugár” nevű luxus vitorláshajójukkal. A kötetet 1878-ban adják ki elsőként Londonban és olyan népszerű volt, hogy még ugyanabban az évben 6 kiadást ér meg, azt követően pedig további 19-et. A Lady Brassey-nek világhirnevet jelentő művet, aztán rövidesen más országokban is kiadják, többek között Magyarországon is. Idehaza a könyv 1885-ben jelent meg Budapesten, a Franklin-Társulat gondozásában. A mindösszesen 310 oldalas művet, Dr. Öreg János tanár fordította le és számos illusztrációt tartalmaz. Az „Utazások Könyvtára” sorozatban időben utolsó kötetként megjelent műve, valószínűleg az eredeti kiadás valamelyest rövidített verziója, hiszen az 1878-ban kiadott eredeti művek 559 oldalasok voltak és több képet is tartalmaztak. A blogbejegyzésben az eredeti képek közül is látható lesz néhány.

Lady Brassey azaz Anna „Annie” Brassey azaz Anna Allnutt angol utazó és író, 1839. október 7.-én született Londonban. Apja John Allnutt brit borkereskedő és műgyűjtő volt. Anna már gyermekkorában súlyos betegséggel küzdött (vélhetően egyfajta krónikus bronchitis), majd fiatal nőként komoly sérüléseket szerzett egy tűzesetben. Túl közel állt a kandallóhoz, ruhája kigyulladt, de mire sikerült eloltani a tűzet és a ruhát levenni róla, addigra olyan súlyos égési sérüléseket szerzett, hogy 6 hónapig ápolásra szorult. 1860-ban veszi feleségül Thomas Brassey angol parlamenti képviselő, akivel közösen öt gyermekük született. Férjét 1881-ben ütik lovaggá, majd 1886-ban grófi címet kap. A pár egyik gyermeke Constance Alberta Brassey, 4 éves korában skarlátban meghalt.

A világ körüli utazásukhoz használt „Sunbeam” nevű hajó, a gyermekről kapta a nevét, akit rendszeresen napsugárnak becézgettek. A hajó orrában látható aranyszínű baba, pedig ugyancsak a gyermeket ábrázolja. Férjével számos komoly hajóutat tett meg, azonban közöttük a legjelentősebb a földkerülő utazás volt a Napsugár fedélzetén, hiszen ez volt az első magántulajdonú jacht-tal történő földkerülő utazás a történelemben.

Dátum	Úticél	Hajó neve
1869	Egyiptom, Szentföld, Szíria, Málta	Meteor
1872. szept. – nov.	Kanada és Egyesült Államok	Eothen
1874. júl. – aug.	Norvégia és az Északi Sarkkör	Sunbeam
1874. szept. – 1875. jan.	Földközi tenger, Törökország	Sunbeam
1876. júl. – 1877. máj.	Világkörüli utazás	Sunbeam
1878	Földközi tenger, Törökország	Sunbeam
1883	Egyiptom	Sunbeam
1883. szept. – dec.	Nyugat-India, Bermuda, Jamaica, Azori-szigetek	Sunbeam

Lady Brassey lelkes fotós volt, aki útja során számos fényképet készített, melyeket a hajón kialakított sötét szobában hívott elő. 1886-tól tagja a Királyi Fotográfiai Társaságnak. Útiélményeiről számos könyvben számol meg, összesen 6 műve jelent meg.

A hatodik könyve, a „The last voyage, to India and Australia, in the Sunbeam” című, már csak halálát követően tud megjelenni, hiszen az akkori utazásuk során 1887 szeptemberében, Lady Brassey úton Mauritius felé, maláriás lesz és belehal a betegségbe. 1887. szeptember 14-én, 47 évesen temették a tengerbe.

Részlet a könyvből:

„Január harmadikán indultunk el Honoluluból s huszonhat napi hajózás után érkeztünk a yeddói kikötőbe.

Míg Honoluluban voltunk, náthalázban szenvedtek a városban úgy az emberek, mint a barmok. Ilyesmi gyakran megszokott náluk történni, ha a szél délről fú, s épen ez uralkodott akkor is, a mikor mi ott időztünk. Már örvendettünk, hogy mi közülünk senki sem kapta meg e nyavalyát, s ime alig indultunk el, már is mindenkit megtámadott a hajón ez a ragályos betegség, sőt egy némelyik ugyancsak szenvedett ám annak következtében.

Útunkat nem mondhatni valami kellemesnek, mivel többnyire esővel váltakozó heves szél uralkodik, mely folyton erősen himbálja a hajót; sőt e himbálódzás gyakran még akkor is tart, mikor már a szél elcsendesedett.

Január 11-ike mi ránk nézve nem létezett, mivel egy napot veszítettünk akkor, mikor a 180-ik délkörön áthaladtunk. Mikor mi január 12-én szerda reggelre virradtunk, ugyanakkor érték meg Angliában a szerda estét, és így mi Anglia lakói mögött 12 órával maradtunk el. Ma megfordult a dolog, s otthoni barátainknál mi vagyunk tizenkét órával előbbre. Miután a földteke egyik félgömbjét magunk mögött hagytuk s a másik félgömbre mentünk át, most már valósággal úgy érezzük magunkat, mint a ki „haza felé” közeledik.

A sok széllel és szélcsenddel való vesződségünk közben háromszor is az a bosszúság ért bennünket, hogy kazánunk egyik csöve megrepedt. Gépészeink két izben csakhamar kijavították a hibát, s folytathattuk a tüzelést, de mikor harmadszor megpattant a cső, nem siettek a munkával, mivel a nap folyton kedvező szelünk fúván, azt hitték, hogy ismét a Passat szelek vidékére értünk. Azonban a szél egyszer csak elakadt, s Tamás a fűttetést el akarta kezdetni, s ime nagy bosszúságára azt kellett hallania, hogy még hozzá sem fogtak a munkához. Egész éjjel dolgoztak azután a szegény gépészek, de mire készen lettek, ismét oly vihar dühöngött, hogy a hullámok végig söpörtek a fedélzeten. Minden nyílást be kellett tehát zárnunk, habár a hőmérő 90° -on állott.

A mint egy reggel hajnal tájban fölkeltem, a Déli-keresztet, Nagy-medvét s az északi Sarkcsillagot oly gyönyörű fényben láttam ragyogni, hogy a többi csillagok egészen elhalványodtak mellettök.

A roppant szélvészekből az a hasznunk, hogy habár hajónk borzasztó mód hánykolódik is, de legalább sebesen haladunk. Néha tíz, tizenöt csomót hagyunk hátra óránként, néha pedig akkora sebességgel rohanunk, hogy lélekzeni is alig bírunk. A mai huszonnégy óra alatt 302 csomót, vagyis 347 szárazi, tehát közel 350 tengeri mérföldet futottunk meg, pedig alig volt egy-két vitorlánknál több kibontva. Mikor a szél egy kissé csillapodni kezdett s a tenger sem hullámzott annyira, lassanként bontogatni kezdtük egymásután a vitorlákat. Néhány albatroszt s hosszúfarkú forróövi madarat is láttunk, a mi sziget közeledtére mutatott.

Január 18-án azon a tájon hajóztunk, a hol a térkép szerint a Tarquin szigetnek s egy névtelen zátonynak kellene lenni, azonban jóllehet úgy a főárboczról, mint a hajó orráról erősen vigyáztattuk, egyiket sem fedezhették föl embereink semerre sem. Az idő pompás, úgy hogy az utóbbi néhány nap alatt 1221 tengeri mérföldet hagytunk mögöttünk.

Az Assuncion szigetet láttuk, de csak elhaladtunk mellette. Tűzhányó eredetére vall 2600 láb magas tökéletes czukorsüveg alakú csúcsa, a mely épen olyan, mint a minőnek a Teneriffa csúcsot képzeltem. Azt mondják, hogy ős lakosai oly maradványokat hagytak magok után, mint a minők az aztekek vagy mások szerint az ezeknél később korú peruiak után maradtak. Abban azonban minden szakértő megegyezik, hogy a Polynesia délkeleti véghatárán levő Húsvét szigetbeliekkel egyeznek, holott ez már az északnyugoti határon van.

Két nap oly erős szelünk volt, hogy minden vitorlát be kelle vonnunk. A második nap egyik kazánunk repedt szét, ugy hogy most már csak a hajó orrában levőre támaszkodhatunk. Az éj folyamában az Euphrosyne szikla mellett haladtunk el, mely teljesen fölvitorlázott hajóhoz hasonlít, s halban, teknősbékában és tengeri elefántokban bővölködik.

Alig léptünk át a Fordító körön, már is jelentékenyen meghidegedett a levegő. Sőt egy kis eső s zivatar is járulván hozzá, annyira fokozódott a hideg, hogy előle a hajófenékben kelle összehúzni magunkat.

Egy éjszaka oly mély hullámvölgyekbe kelle hajónknak rohannia, hogy ormánysudara, e gyönyörű árbocz, majdnem egészen az alsó végénél ketté törött, s ugyanakkor előderék-árboczunk és előderék-vitorlarúdunk is borzasztó robajjal kitepertetett. Bele került nyolcz órába, mire a romokat eltisztíthattuk, habár mindenki egész éjszaka dolgozott, s a hajó fedélzete szánalmas képet mutatott reggel, a fölhalmozott tört árboczokkal, kötelekkel stb. Az ormánysudár egészen a hajó elejére esett, s most úgy néz ki, mintha hetekig valamely tompa eszközzel vagdalták volna.”

Az utazás 1876. július 1-én vette kezdetét, ekkor hagyták el hajójukkal Brassey-ék Angliát. A „Sunbeam” egy 532 tonnás, háromárbocos szkúner volt, több mint 9000 négyzetméternyi vitorlával és egy 70 lóerős gőzmotorral felszerelve. A Brassey családon kívül csak a hajó személyzete utazott velük, így összesen 43 fő volt a hajón, valamint pár kutya, három madár és egy kis macska. Madeira, Tenerife és a Zöldfoki-szigetek felé hajóztak, majd tovább egyenesen Rio de Janeiro-ig. Dél-Amerikát megkerülve a Magellán szoroson keresztülhaladva folytatták útjukat Tahiti és Hawaii irányába. Honoluluból 1877. január 3-án indultak Japán irányába. Ez volt az út egyik legkockázatosabb szakasza, mely a tervezettek szerint körülbelül 26 napot vett igénybe. Sikeresen elérték Jokohamát, majd Japánt elhagyva Makaón át Szingapúrba mentek. Ceylon szigetét érintve Ádenen és Szuezi csatornán keresztül tértek aztán ismét vissza Angliába, 1877. május 26.-án. A közel egy éves utazás során számos kalandot éltek át. Volt, hogy kalózok akarták elfoglalni a hajót, előfordult olyan is, hogy egy vulkánkitörés által okozott porviharban kerültek veszélybe, de nem egyszer romlott el a Napsugár némely alkatrésze, vagy éppen dőlt ki valamelyik árboca. Az utazást azonban végül sikeresen megvalósult, ezzel először a történelemben egy magánjachton kerülték meg a Földet.

Lady Brassey könyve csodálatos, kalandos és lebilincselő. Az a fajta utazás, amelyről oly sokan gyermekként álmodnak, így én is. Egy kalandokkal teli, romantikus világkörüli út, ahol minden kötöttség nélkül hajóznak a világ óceánjain és tengerein. Már maga a gondolat is magával ragadó, olvasva pedig mindez az érzés még inkább átélhető. Brassey-ék nagyon gazdagok voltak. Férje Thomas Brassey egy gazdag családból származott. Apja ugyancsak Thomas Brassey, egy angol építőipari vállalkozó, vasútépítő volt, akinek 1870-es halálakor a vagyona nagyjából 5 millió font volt. Ez az összeg a mai árfolyamon körülbelül 600 millió fontnak felel meg. Emellett Lady Brassey is alapvetően jómódú családból származott, így gyakorlatilag a számtalan utazásnak a világ különböző szegleteibe nem volt anyagi korlátja. Nem a „Napsugár” volt az első hajójuk. A föld körüli utazást megelőzően a „Meteor” nevű hajójukkal egy Szentföldi útjuk volt, míg az „Eothen” nevű hajójukkal Kanadába és az Egyesült Államokba hajóztak. A „Napsugár” csak ezt követően lett Thomas Brassey tulajdona, amellyel már a nagy út előtt is, több jelentős utazásuk volt.

Lady Brassey megszállott gyűjtő volt, így útjai során komoly és izgalmas gyűjteményt halmozott fel, melynek egy része ma is megtekinthető Sussex múzeumaiban. Folyamatosan naplót írt, melyből kiderül, hogy bármerre jártak tudatosan kereste a számára kedves tárgyakat, látogatta a világ minden pontján a zálogházakat. Hawaiiról különleges madártollas köpenyt vitt haza, Délkelet-Ázsiából egy szent madarat formázó buddhista áldozati tálat, vagy éppen egy ritka sisakmaszkot Új-Guineáról. Naplóírása adta a későbbi útleírásai alapját és mivel igazán alapos volt, ezért mindent részletesen lejegyzett. Naplójegyzeteiben írt az ételekről, az adott ország látványosságairól, különleges embereiről és persze a vicces vagy éppen veszélyes helyzetekről is. Hazatérését követően aztán ezeket a naplójegyzeteket feldolgozva, kiegészítve jelentette meg lebilincselő műveit.

Lady Brassey könyvét olvasni furcsa érzés volt. Amellett, hogy élveztem a jól megírt kalandokkal teli történetet, ahogy a vége felé közeledtem egyre inkább az az érzés is magával ragadt, hogy de kár, hogy nem jelent meg magyarul az utazónő további műveiből néhány. 5+1 csodás útleírás Lady Brassey tollából, melyből csak ez az egy olvasható magyarul. Személyesen látnék fantáziát a további művek fordításában is, de nyilván én egy full elvakult útleírás rajongó vagyok, ami torzítja a realitásérzékemet. Ettől függetlenül is mindenkinek bátran ajánlom, azaz ajánlanám a művet, de ez is kimondottan ritkának számító kötet, melyből reprint kiadás és elektronikus változat ismeretim szerint nem létezik, így sajnos ismét csak kevesek kiváltsága lehet beletekinteni egy 1870-es évek végén, vitorláshajóval megtett, világkörüli utazás kalandjaiba. Lady Brasseytől most tehát búcsúzunk, de az „Utazások Könyvtára” sorozat még nem ért véget az ELBIDA projektben. Serpa Pinto kalandos utazása, hamarosan érkezik a blogba.