Utazás a háborús Finnországban

Technikai nehézségek, tornyosuló egyetemi feladatok és a mindig húzós december némileg hátráltat a blog írásában, de igyekszem lopott időmben folytatni a megkezdett munkát. A most következő kötet szerzője Rolla Margit, aki 1942 nyarán, a Suomalaisuuden Liitto, a Finn Nemzeti Szövetség sajtóösztöndíjasaként utazott Finnországba. A Magyar Nemzet munkatársaként dolgozó szerző két hónapos utazásáról hazatérve írja meg „Utazás a háborús Finnországba” című könyvét, melyben a rendkívül zavaros időszakban tett északi utazás élményeit meséli el. A könyv nem a legjobb északi útleírás, amit valaha olvastam, de az biztos, hogy az időszak amelyben a szerző az országban járt igazán izgalmassá teszi a művet. A könyvet az Ideiglenes Nemzeti Kormány 5306/1945. M.E. számú rendelete betiltotta. A rendelet célja az volt, hogy a fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékeket betiltsa és megsemmisítését rendelje el. A listán szereplő könyvek általában (van kivétel is) nehezen beszerezhetőnek, ritkának számítanak, ahogy Rolla Margit műve is a ritka könyvek kategóriába tartozik. Külön öröm számomra, hogy egy a szerzőnő által az 1943. évi könyvnapon dedikált kötetet sikerült beszereznem, így egy különösen egyedi példánnyal bővült a gyűjteményem. A mű 1943-ban jelent meg Budapesten a Magyar-Finn Társaság kiadásában. A 154 oldalas könyvben egyetlen kép vagy illusztráció sem található. A blogbejegyzésben látható képek a „Das ist Suomi” című 1943-as német nyelvű könyvből származnak.

Rolla Margit iró, költő, újságíró és irodalomtörténész 1908. július 24.-én született Nagyváradon. Budapesten és Kolozsváron végezte tanulmányait, majd költőnek állt. Első verseskötetéről (Szép mindenkitől messze lenni) Áprily Lajos és Illés Endre is írt kritikát. Költeményeit angol, finn, francia, olasz folyóiratok és antológiák is közölték. Ezüstharang című verseskötetéről még Radnóti Miklós is írt. Írásai 1945-ig több folyóiratban is megjelentek. (Élet, napkelet, Úriasszonyok lapja, Új idők).

1945 után az Országos Talajtani Intézet tisztségviselője lett, majd rövid ideig sajtóelőadó volt, aztán üzemi lapoknál segédszerkesztőként dolgozott. Fordításai finn és francia nyelvből jelentek meg. Irodalmi munkássága során az MTA Könyvtárának Közleményei sorozatban, két dokumentumkötetet tett közzé Kaffka Margitról. 1990. február 16-án, 81 évesen Budapesten hunyt el. Sírja a Farkasréti temetőben található.

Részlet a könyvből:

„Útlevelem mellett az egész ország területére szóló vasúti szabadjegyet, útibőröndömban pedig, – az étkező kocsi pótlására, amit ezen az úton nélkülözni kell -, barna kenyeret, kenhető sajtot és kaviárt (amit még Stockholmban vettem s 1 svéd koronába sem került egészen) viszek magammal.

Este indulunk, Kettunen professzor is elkísér s reggel fogunk megérkezni abba a városba – „valahol Finnországban” -, ahol most Mannerheim tábornagy főhadiszállása van.

Nehezen kaptam hálókocsijegyet, mert vezérkari tisztek számára foglalták le a kocsikat. A svéd hadseregfőparancsnok megy Mannerheim tábornagyhoz s őt kísérik. A hadseregfőparancsnok ugyanebben a kocsiban utazik, s ahogy elmegy előttem két kísérőjével, utána nézek magas alakjának s elgondolkozom azon, milyen egyszerűen és ceremónia nélkül történik mindez!

Finn tiszteknek köszönhetem, hogy a fenntartott kocsiban átengednek egy fülkét a magyar utasnak. Igen, a finnek minden alkalommal bizonyságot tesznek arról, hogy milyen komolyan átérzik a finn-magyar testvériséget. Nem üres szó ez náluk, hanem a legmélyebben értékelt igazság s ha a legkisebb mód van rá rögtön hitet tesznek mellette.

A pályaudvaron emberek tömege, sok katonát visz magával a vonat. A gyógyuló vagy könnyebben sebesülteket vidéki otthonok fogadják be s látják el, míg felépül. De aki csak egy kis erőt érez magában, az már visszaindul a frontra.

Féllábú katona búcsúzik egy kislánytól. A lány zokogva hajtja fejét a fiú vállára s úgy szorítja magához, mintha sohasem akarná elengedni. A féllábú fiú pedig sugárzó szemmel, friss, vidám nevetéssel öleli magához a lányt, símogatja a szép szőke fejet, apró kis szavakat súg neki, el nem komorul egy pillanatra sem, csak nevet derűsen és sugárzón… Senki nem tudja meghatódás nélkül nézni.

Kocsink előtt Kerttu Mustonen „filkand” áll. Mióta itt várt rám megérkezésemkor ezen a pályaudvaron, azóta mindenben a finn nő kedves és készséges figyelmével segít, ahol szükségét látja. egyébként kitűnű műfordító is észt nyelvről fordít finnre. (A „Testvérnép”-Heimokansa c. lapban ő vezeti az észt nyelvtanfolyamot is.) Most készült el August Gailit: „Toomas Nippernaati” c. könyvével, mely az utolsó évek legnagyobb sikerű – több nyelvre lefordított – észt regénye. Kedves mosollyal integet utánam, ahogy a vonat kigördül velem a pályaudvarról.

Egy századossal és egy főhadnaggyal beszélgetek a kocsi folyosóján. Magyarországról, ahová minden finn ember szeretne eljutni, kérdezősködnek, a jó magyar borokat emlegetik, én pedig elmondom, hogy még a télen, otthon Magyarországon, levelet kaptam két ismeretlen finn katonától. Az orosz frontról, „valahol Oroszországban” írták – ahol az egyik finn folyóiratban fényképemet és versemet látták. A meleghangú, kedves két levélben a magyarokról, s magyar katonabajtársaikról a rokoni szeretet és megbecsülés melegével emlékeztek meg. „Mindig közel álltak hozzánk magyar testvéreink s a közös küzdelem által egyre közelebb kerülnek” – írták.

Nem tudom, eljutott e hozzájuk versben írt válaszom, de feljegyzem ide nevüket, ahogy nekik „Mika Piiparinen” és „Paavola” nevére „Kpk. 7. 1353. Finnország” tábori címre írtam.

Megy a vonat velünk s egyre távolodunk Helsinkitől és a tengerparttól. Reggel érkezünk meg a városba, – „valahol Finnországban” – és tíz óra körül egyik modern ravintola-ban – étterem – löncsöt kapunk. Hozzák a „voileipäpöytä”: „vajaskenyér-asztal”-t (a svéd tálnak felel meg), amelyet a magyar vendég tiszteletére gazdagon és különös gonddal tálalva tesznek elénk. A piros lazactól és rénszarvashústól kezdve minden jó finn specialitás megtalálható benne, még a nyers uborkaszeletek is. Sohasem hiányzik róla a kis ezüst finn hal, a „silakka” és a „mujku”.

A város legmagasabb pontján épült kilátóhoz megyünk fel, onnan nézzük meg a vidéket. A torony tetején lották teljesítenek légvédelmi szolgálatot. Éppen őrségváltás van. A vidám pirosbogyós fákkal szegélyezett úton fiatal lotta biciklizik felfelé. Lejelentkezik s pár perc mulva másik lotta indul le a hegyről. Szőke haja lebeg a szürke lottasapka alatt, arcáról egészség és derű: a jól teljesített munka nyugalma és biztonsága sugárzik. A főhadiszállás egyik ablakából is egy fiatal lotta komoly arca néz felénk. Ott is helyükön vannak.

A városi parkban katonazene szól. A padokon lábadozó sebesült katonák sütkéreznek. Kinek a lába, kinek a karja, kinek a feje bekötve. Isszák az alkoholmentes édes gyümölcsszörpöket, amit Finnországban mindenütt víz helyett árusítanak, s arcukat a nap felé fordítva, hallgatják a zenét.”

Rolla Margit 1942 júliusában indul Finnországba. Bécs, Berlin, Koppenhága és Stockholm érintésével nagyjából egy hét elteltével érkezik meg Helsinkibe, ahol egy újabb hetet tölt. A fővárosban átélt több  „viharos bombatámadást”, és ellátogatott az olimpia stadionba is egy mérközésre.  Helsinkit elhagyva elindul és bejárja a vidéki Finnországot, részt vesz egy hajóúton a finn szigetek között, közben Outokumpuban ellátogat egy rézbányába és Warkausban egy papírgyárba is, majd ezt követően egészen a Lappföldig utazik. Finnországi kalandozásai során találkozik Otto Manninennel a híres finn műfordítóval és íróval, Yrjö Liipola szobrászművésszel és a szerző szerint legnagyobb élő finn költővel, Veikko Antero Koskenniemivel is. A könyve végén novellisztikus formában még Alexis Kivi-nek, a finnek nagy nemzeti költőjének életét is megírja.

A háborús időkről nem csak a bombatámadások átélése, vagy a sebesült katonák folyamatos élménye tanúskodik, hanem a könyvben is tapasztalható „titkolózás” is. A fővárosból kísérőjével, Kettunen professzorral utazik tovább egy ismeretlen városba. Azért nem lehetett megírni a város nevét, mert ott volt Mannerheim tábornagy főhadiszállása is. Carl Gustaf Emil von Mannerheim neve szorosan összefonódott az időszak Finnországával. 1931-1939-ben a haditanács elnökeként kiépítette a róla elnevezett Mannerheim vonalat, majd 1939-1940-ben ő vezette a finn hadsereget a téli háborúba. A kicsinynek számító 175.000 fős finn sereggel jelentős veszteségeket okozott a közel egymillió főt számláló szovjet csapatoknak, ami annak volt köszönhető, hogy jól használta a hírszerzés eszközeit, valamint ötvözte a hagyományos hadviselést a partizán taktikával. 1941 augusztusában Finnország csatlakozott a Szovjetúnió elleni háborúhoz Hitler oldalán. Mannerheim azonban bátor volt és több ponton mert nemet mondani Hitlernek is, aki felszólította, hogy csapataival vegyen részt Leningrád ostromában. Mannerheim csak az ország elveszett területeit szerette volna visszaszerezni. 1944-ben aztán Finnország átállt a szövetségesekhez, így Mannerheim csapataival a németek ellen fordult és le is győzte őket a lappföldi háborúban. 1944-1946 között Finnország államfője lett, majd 1951-ben halt meg Lausanne-ban.

Rolla Margit művének az egyik igazán nagy értéke szerintem, hogy egy rendkívül speciális időszakba utazott az északi országba, így művében az olvasó megismerheti a háborús Finnország hétköznapjait, a sérült katonákkal teli utcák és légitámadások árnyékában. A könyvből sugárzik a szerzőnő Finnekkel szemben táplált, már-már néha túlzó rokoni szeretete, ami azonban nem csoda, hiszen Rolla Margit a finnek nagy barátja és a Magyar-Finn Társaság női szakosztályának a titkára is volt. A mű előszavát  a Finn Nemzeti Szövetség elnöke, Veikko Aleksanteri Heiskanen egyetemi tanár írta. A könyv nehezen szerezhető be, köszönhető ez annak, hogy a betiltott könyvek listájára került 1945-ben, így az amúgy sem óriási példányszámban megjelent művet, ahol tudták még meg is semmisítették. A fennmaradt csekély számú példányok pedig nem gyakran kerülnek az antikváriumok, vagy internetes piacterek „polcaira”. Nem extrém ritka, de ritka mű, így bár érdekessége miatt szívesen ajánlanám olvasásra, valószínűleg a beszerzése nem lenne egy egyszerű feladat. Elektronikus formátumban sem fellelhető, így csupán az elmondás marad. Rolla Margit, aki alapvetően egy termékeny költő és író volt, búcsúzik az ELBIDA projekttől, hiszen ismereteim szerint útleírása csak ez az egy mű van. A december a már említett nehézségek miatt, csupán kevés időt enged a blogra, de igyekszem hamarosan visszatérni és ismét bemutatni egy újabb különleges könyvet a gyűjteményemből.