Milkó Izidor könyve sokáig elkerült engem. Volt, hogy aukción maradtam alul ajánlatommal, de volt olyan eset is, amikor már megvásárolt kötet szállítását még sem tudta teljesíteni az azt hirdető antikvárium. A gyűjtői lét során nem ritka az ilyen eset, ugyanakkor az idő és türelem általánosságban végül eredménnyel jár. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért szerettem volna Milkó Izidor könyvét annyira megszerezni, de folyamatosan kutattam és kerestem. A siker nem is maradt el. A szerző érdekes ember volt, a könyve pedig egészen különleges. Az ELBIDA projekt szempontjából nézve, fő műve a „Római mozaik – Emlékek és jegyzetek az örök városból” című könyv, mely bár a szerző elmondása szerint nem klasszikus útleírás, mégis azt gondolom a blogba kívánkozik. Milkó izgalmas stílusban mesél két olaszországi utazásának élményeiről, elsősorban Rómában szerzett impresszióiról, de helyet kap a műben Firenze is. A könyv 1895-ben jelent meg Budapesten, a Révai testvérek kiadásában. A 281 oldalas műben kép vagy illusztráció nem található.
Dr. Milkó Izidor író, hírlapíró és ügyvéd, 1855. február 1.-én született Szabadkán. Szülővárosának későbbi népszerű Dori bácsija egy jómódú kórházi főorvos gyermekeként jött a világra, így alapvetően egy anyagi gondoktól mentes gyermekkor után helyben végezte a gimnáziumot, majd 1872-től a Budapesti Tudományegyetemen jogot hallgatott, közben irodalmi tanulmányokkal foglalkozott. 1884-ben a jogtudományok doktorává avatták, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott. Öt évig árvaszéki ülnök volt, de végül erről az állásáról is lemondott, hogy írhasson. Több helyen életrajzában az jelenik meg, hogy földbirtokos is volt Milkó, azonban ő ezt a Bácsmegyei Napló almanachjában viccesen cáfolja. Anyagi gondjai valóban nem voltak, de ez elsősorban családi örökségének volt köszönhető. 1875-től publikálta tárcáit, novellisztikus írásait, útirajzait és életképeit. Állandó munkatársa volt a Fővárosi Lapok című napilapnak, de eközben számos más lapban is jelentek meg írásai. A Bácskai Közlönyt rövid ideig Milkó szerkesztette. Volt időszak, amikor megromlott egészsége miatt sokat tartózkodott külföldön, elsősorban híres fürdőhelyeken. Ekkor kevesebbet írt, de híres fürdőtudósításai ebből az időszakból származnak. Jelentős szerepet játszott Szabadka társadalmi és politikai életében. A város tiszteletbeli főjegyzője volt, aki 1886-ban széles körű mozgalmat indított, a könyvterjesztés és a népkönyvtárak szervezése érdekében. Az 1900-as évek elején több előadást is tartott a szabadkai szabadlíceumon, emellett Godzsu Elek meghívására Zomborban is többször adott elő.
Milkó Izidor
1905-től 1917-ig elnöke volt a Szabad Líceum Egyesületnek. Híres volt fantasztikus könyvtára, ahol majdnem 12.000 kötettel rendelkezett. Kosztolányi diákkorában vendége volt otthonában Milkónak, s így írt róla: „Öt nagy szobában mennyezetig érő polcok álltak, rajtuk könyvek, ritka kiadások, legalább 10.000 darab. Nem is volt tehát olyan száműzetésben, mint elképzeltem. Tízezer barátja volt…”. Könyvtára végül a városhoz került. Levéltári forrásokból lehet tudni, hogy a közel 12.000 kötetből, 58 kötet 1513 és 1592 között megjelent munkát tartalmazott, az 1600-as évekből közel 100 kötet volt, míg az 1700-as évekből kicsivel több, mint 200 kötet. Életében 14 kötete jelent meg, emellett pedig számos egyéb írása. Gyakran írt álnéven. Legismertebb írói álneve a „Baedeker”, de volt idő amikor „Fecske” vagy „Flaneur” néven publikált. Élete utolsó szakaszában a Bácsmegyei Napló és a Napló című újságokban írt. 1932. április 21.-én hunyt el, 77 éves korában, Szabadkán.
Részlet a könyvből:
„Mentül idősebb az ember, annál több ismerőse van a temetőben s annál több nekrológ és emlékbeszéd az agyvelejében. Évről-évre többen vannak az emberek közül odakint és kevesebben idebent. A város meg mentül öregebb, annál jobban telik meg sírokkal, úgy hogy végre halottak lakóhelyei fölé kénytelen építkezni az élni és lakni akaró nemzedék. Ha aztán ez a város: Róma, a melynek valaha a cézárság fénykorában amerikai számú lakossága volt, másfélmilliónyi, akkor ennek a városnak- nem lehet kicsiny a temetője. Maga Róma ebből a szempontból nem is egyéb, mint egy nagy kriptája a világhistóriának; campo santo-i, sírkápolnái, bazilikái, katakombái, az ó-város romjai mind csupa temetőóriások. Minden életre ezer halál esik itten.
Colosseum
De nemcsak emberek sírkertje Róma, hanem dicsőségé és koronáké is. A mikor még itten csinálódott a világ története, nem egy dicsőségnek, nem egy koronának itt ástak temetkező gödröt. Igaz, hogy mindegyiknek jutott egy jelzőoszlop, érc- vagy márványemlék, de ma már ezek az emlékek is ott porladnak, a hol a csontok: a föld alatt; odalent mállanak széjjel, hol a feledéscsöndje borul mindenre, a mi odakerül.
Piazza del Popolo
A sok apró és nagy ember között, a kik Rómában haltak meg s temetkeztek el, van egy egész sereg koronázott fő is: császár, pápa, király és. sok más cimü fejedelem. S jókora temető volna, ez a «királyok temetője», ha mindannyit együvé: hantolták volna. A híres parterre des rois mellett léteznék akkor egy cimitero dei regi S föltámadás esetén micsoda nagyszerű fejedelmi kongresszust fognak tarthatni ezek, ha ugyan elférnek — a kolosszeumban!
Traianus fóruma
Oh, mert ez a szépséges nagymultú községe a világnak nemcsak szült és teremtett nagy eszméket és kiváló embereket, — el is temette azokat. Az eszméket az index Ubrorum prohibitorum közzétételé utján, a Girolamo Savonarola és Giordano Bruno fölmáglyázása, a Galileo Galilei agyonkínzása és más ily szeretetreméltó eszközök által; az embereket pedig katakombák útvesztőibe, templomok boltozatos kriptáiba és campo santo-k megszentelt földjébe, melyre árnyat bocsájt a ciprus szomorú koronája és derűt a márvány fehér fényessége. De az előbbiek föltámadnak,— Giordano Bruno szobra ott emelkedik a Campo de Fiorin s a Galileo szelleme ott kísért modera tudományunk minden lapjain, míg az emberek…
Palatinus
Nos, azok el vannak temetve. Ők nincsenek többé, csak még némi kis történetük van. Az idő’ nem tudta teljesen agyonütni őket; tovább kell figurálniok abban az érdekes mesében, a mit históriának neveznek, s azért jegyeztek föl, hogy okuljanak belőle az utódok. (Ezek azonban nem okúinak belőle.) Kettős mártiromság. Nekünk apró embereknek csak egy komédiában kell szerepelnünk: az életben; nekik szegény nagyoknak, kiváló erényűeknek vagy kiválóan gonoszaknak, ama másikban is, hol alakjukat elferdítve, karrikirozva, csúfítva vagy megszépítve, elnagyolva vagy kisebbítve állítja elébünk az a gazdag képzeletű férfiú, a ki a múlt idők eseményeivel foglalkozik s a történetíró díszes nevét viseli.
Piazza Venezia
A halál különben csak közelről olyan rémületes. Szörnyűség elgondolni, hogy egy ismerősünk, a kivel tegnap tarokkoztunk veszekedve: vagy szidtuk a kormányt közös megegyezéssel, már ma halott legyen s hűlt helyét mással kelljen, pótolni a játékban meg a politikai vitatkozásban, míg az, hogy Július Caesar a «Brutus, Cassius, és Társaik» összeesküvő cég merényletének áldozatul esett, éppen oly hidegen hagyja a felsőbbleányokat, mint a kevésbbé érzékeny gimnazistákat. Friss sírok között szótlanul, mélabúsan járnak-kelnek az emberek, — régi temetőkben úgy sétálnak, mint más rendeltetésű promenadeokon, vidáman csevegve s a hölgyüknek udvarolva.
Piazza di Spagna
Ez az egész Róma, mely pedig pezseg az élettől, nem egyéb egy óriás temetkezőhelynél. Van benne néhány száz temető. Háromszáz és hatvanöt templomának mindegyikében nyugosznak emberek, a kik egykoron éppen úgy örültek az életnek, mint a mai Róma lakosai. Sehol annyi misztérium a világon, mint Róma klasszikus földje alatt. Sose tudhatod ott, nem-e jársz egy nálad sokkal különb ember csontjai fölött. Kétségbevonhatlanúl uralkodik itt a hatalmas Mors Imperátor s magához szoktat mindenkit, a leghalálfélőbbet is. S talán azért, mert itt olyan sokan vannak elföldelve, talán azért félnek itten oly kevéssé a haláltól. S talán azért van itt kevesebb becse az emberi életnek, mint egyebütt? A halál diadala hozzászoktatta az embereket, hogy viszont ők is diadalmaskodjanak a megsemmisülés gondolata fölött. A temetések itt nem oly szomorúak, mint észak honában s a temetők nem oly mélabúsak, mint magasabb szélességi fokok alatt, hol több a szomorúfűz és kevesebb a derűs márvány. Az olasz temetők tán az egész világ legfehérebb sírkertjei. A sok hideg és fehér márvány valóságos muzeumokká teszi ezeket a campo santo-kat, a pizait, genuait, milánóit, bolognait, firenzeit,, nápolyit és rómait, mert nemcsak halandó emberek vannak bennük örökre elszállásolva, de kitűnő szobrászok halhatatlan müvei állanak őrt a tetemeik fölött s biztosítják számukra egy nemét a halhatatlanságnak, egy nemét az életnek a halál után; — Piza világhírű temetőjét meg épen nagyszabású freskók is díszítik, köztük az Orcagna híres Trionfo della Morte-ja, a temetőket benépesítő halál e legfényesebb illusztrációja. Az ilyenhelyeken az ember keveset gondol a halottakra, sokkal többet a halhatatlanokra, kik ez emlékoszlopokat, szobrokat, építészi monumentumokat, szarkofágokat, domborműveket és statuetteket megalkották. Nyugodtan, szinte élvezettel gázoljuk a halált, mert ime! e művészek győzedelmeskedtek annak eszméjén, s mink, a kik szemléljük és bámuljuk e köveket, mi velük együtt szintén, győzteseknek érezzük magunkat.
Piazza del Popolo
De vajjon mi jobb (ha ugyan egyáltalában van: a síron tűi valami jó és valami jobb): az-e, hogy gyászbaborúlt alakok, kesergő özvegyünk, bánatos fiaink és szomorkodó leányaink hajoljanak egyszerű sírkeresztünk vagy oszlopunk fölé s évtizedekig ápolják a csontjaink felett emelkedődomb zöld fácskák és színes virágait, — avagy az, hogy a könyező és virágos kegyelet helyett büszke és művészi márványemlék hirdesse évszázakig az utókornak, hogy itt egy valaha derék úriember vagy egy annak idejében szeretetreméltó asszonyság aluszsza örök álmait? Mert, a mint mondám, kevés becse van itt a máshol oly drága életnek, a magunkénak, meg a másokénak is. S a római özvegy és a római árva nem veszi a halált s az elhunytak veszteségét oly komolyan, mint mi északibb emberek, a kiknek hűvösebb a napunk, de melegebb a szívünk, — nekik a drága halottól való megválás s a temetés nem oly szomorú foglalatosság, mint hidegebb klimájú országok meghittebb, családiasabb embereinek, — nekik a gyászos idő kurtább, mint minekünk, virágot pedig nem ültet halottja emlékének a római matróna, a római özvegy és a római árva. A halott úgyszólván maga megy ki utolsó nyugvóhelyére; csak a halottas kápolnáig kisérik el a hozzátartozói, kik résztvesznek a beszentelésnél s a gyászos misénél, aztán elmennek haza — megvigasztalódni, a mi hihetetlenül rövid idő alatt sikerülni is szokott nekik. A «drága» halott pedig megyen szintén haza, abba az otthonába, amelyében tovább fog maradni, mint a földön (a hol otthont vélt találni s csak vendégeskedésre jutott ideje) s vár ott — a feltámadásra. Csupa idegednek mennek vele: a beccamorio (sírásó), a temető-pap meg a confralernita tagjai, ez utóbbiak egészen beöltözve egy szabás nélküli zsákba, egyszerűbb a legegyszerűbb barátcsuhánál, melyből csak a szemeik villognak ki rémesen.”
Szent Pál kapuja
Milkó Izidor két utazása emlékeit osztja meg az olvasóval „Római mozaik” című művében. Először 1888-ban utazott Olaszországba, majd azt követően 1893-ban. A két út között Milkó szerint annyi volt a különbség, hogy másodjára már úgy érezte magát „mintha hazamenne”. Könyve nem más, mint római benyomásainak gyűjteménye. Nem klasszikus útleírás, hiszen a konkrét utazásról vajmi kevés szó esik benne, sokkal inkább egy nagyon egyedi stílusban megírt római útikalauz. Könyvéből jól érzékelhető, hogy utazása előtt párját ritkító könyvtárában alaposan felkészült, komoly háttértanulmányokat folytatott, az általa annyira szeretett Rómáról. Az ország és a város iránti vonzalma volt az egyik ok, hogy könyvét megírta, másrészről, ahogy arról a mű előszavában maga a szerző is ír, akkoriban magyar nyelven „közönséges útleíráson kívül vajmi kevés könyv látott napvilágot, mely minden művelt ember második hazájával: Itáliával foglalkoznék.” Milkó Izidor végül megírta könyvét, mely az egyik legkülönlegesebb Olaszországról és azon belül is elsősorban Rómáról szóló mű lett. Stílusa különleges, nagyon egyéni és művében is hangsúlyozza, hogy csupán hangulatokat és benyomásokat akar visszaadni az olvasónak. E tekintetben a mű szerintem kiválóan sikerül.
Colosseum
Milkó Izidor könyve ritkaságnak számít. Időről-időre felbukkan az antikváriumok vagy internetes piacterek kínálatában, de semmiképpen nem mondható gyakorinak. A korabeli kritikák szerint, aki nem járt Rómában az nehezen tudja értelmezni a művet, hiszen a tárcacikkszerű fejezetek között nincsen igazán átkötés. Véleményem szerint, aki nem jár még Rómában annak is át fog jönni a város hangulata. Milkó könyve ebben nagyon erős. Háttértudása átsüt a sorok között, de Róma és általánosságban Olaszország iránt táplált vonzalma is. Számomra szerethető volt a könyv, így mindenkinek bátran tudom ajánlani. Természetesen a fizikai birtokbavétele a könyvnek nehézkes, de szerencsére elektronikus formátumban fellelhető a mű, a Debreceni Egyetem elektronikus Archívumában, ahonnan bárki letöltheti. Azt gondolom, mindenképpen megéri azt a pár kattintást, legalább azért, hogy egy picit betekintést nyerjen a szerző különleges stílusába. Milkó Izidortól most búcsúzunk az ELBIDA projektben, de munkássága mélyebb áttekintését követően nem kizárt, hogy valamikor ismét találkozni fogunk Dori bácsival itt a blogban.