Időszaki kiadványok

Zsadányi és törökszentmiklósi Almásy György visszatérő vendég az ELBIDA projektben. Legnagyobb művét, mely 1903-ban jelent meg „Vándor-utam Ázsia szivébe” címmel, már bemutattam a blogban, de annak idején is jeleztem, hogy az időszaki kiadványokban megjelenő útleírások feldolgozása során vissza fog térni a szerző. Almásy György szoros kapcsolatban állt a Chernel családdal, amelynek vélhetően köszönhető, hogy érdeklődése az állattan, azon belül is elsősorban az ornitológia felé irányult. Első jelentősebb tudományos utazását 1897-ben szervezte meg Dobrudzsába és a Duna-deltájába, melynek célja elsődlegesen a madártani megfigyelés volt. Az utazásról értékes állattani gyűjteménnyel tért haza, míg az expedíció eredményeiről 1898-ban, a Herman Ottó által szerkesztett, Aquila című folyóiratban számolt be „Madártani betekintés a román Dobrudsába” címmel. A több mint 200 oldalas leírásban tudományos alapossággal mutatja be tapasztalatait, leírását 14 képpel és egy térképpel színesítette. A teljes munka az ornitológusoknak vagy a madártan iránt érdeklődőknek izgalmas olvasmány. A bejegyzésben azonban mégsem az Aquila című folyóiratban megjelent teljes munkával foglalkozunk, hanem a szorosan vett ornitológiai résztől megfosztott, de az utazás leírását tartalmazó „Betekintés a román Dobrudsába” című beszámolóval, mely a Természettudományi Közlöny, 1898. áprilisi számában jelent meg. Ebben a cikkben nem találhatók meg az eredeti képek, de blogban az illusztrációt az Aquila című folyóiratban megjelent hosszabb cikk eredeti képei és térképe adja. Almásy Györgyről ebben a bejegyzésben nem írnék újra mert az ELBIDA projektben az „Vándor-utam Ázsia szivébe” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.

A Természettudományi Közlöny

Az Aquila folyóirat

A Természettudományi Közlöny Európa egyik legrégibb tudományos ismeretterjesztő folyóirata, mely 1869 januárjában jelent meg elsőként. A Magyar Tudós Társaság 1830-ban kezdte meg tényleges működését, majd 1840-ben átnevezték Magyar Tudományos Akadémiának. Ebben az időben gombamód szaporodtak a tudományos társaságok, egyesületek és a tudományos folyóiratok, de többen szükségesnek tartották, hogy legyen egy magas színvonalú ismeretterjesztő folyóirat is. A Természettudományi Társulat vezetői reagálva erre az igényre belekezdtek egy ismeretterjesztő folyóirat megjelenítésének az előkészítésébe. 1869-ben id. Szily Kálmán a társulat akkori első titkárának szerkesztésében jelent meg az első szám. A folyóirat a századfordulóig számos eredeti tudományos cikket közölt, aztán elsődleges feladata a természettudományos kutatások eredményeinek a közlése lett. A folyóirat sikeres volt és megvalósította eredeti célkitűzését, azaz hogy magyar nyelven, mindenki számára közérthetővé tegye a természettudományok legújabb eredményeit. Egészen 1967-ig működött Természettudományi Közlönyként, majd azt követően még napjainkban is Természet Világa címmel folytatja az 1869-ben megfogalmazott célok megvalósítását. Az időszaki kiadványokban megjelenő útleírások kapcsán többször fogunk ezzel a fantasztikus folyóirattal találkozni.

Részlet a műből:

„Végre minden akadály el volt hárítva: a karika csapásra állott. Sorban, rendben állottak a teli ládák, kofferek, csomagok és fegyverszekrények a Dunagőzhajózási Társaság Temes-Kubin állomásának kikötő kompján, én pedig türelmetlenül járkáltam mellettök föl s alá, és sóvárogva tekintgettem fel a folyamon, várakozva a »Tegetthoff«-ra, melyen dobrudsai utamra akartam kelni.

A román Dobrudsa

Dobrudsai kirándulásomra útitársul a német születésű temeskubini Klingl János-t szerződtettem, a ki vadász, preparátor és falubelijeinek mindenese. Szívós kitartás; a legzordonabb pákászélet minden fogásának és fortélyának biztos ismerete, lankadatlan szorgalom főbb jellemző tulajdonságai.

A Dobrudsa dombjai, galaczról nézve

A »Tegetthoff« csak Orsováig vitt bennünket; itt felszálltunk a »Ferdinand Max« gőzösre, melyen Galaczig mentünk. Hideg, jeges szél és gyakori esőzések kiállhatatlanná tették a fedélzeten való tartózkodást, úgy, hogy csak időről időre szánhattuk magunkat a vidék és madárélet megfigyelésére. Galaczban három napig időztem.

Lösszhalom alakulat

Márczius 25-ikén a »Radetzky« gőzösön Tulceába indultam, mely a Dunagőzhajózási Társaság utolsó állomása. Innen közvetetlenül Jurilovkába (románosan Jurilovca), a Razelm-tó partján fekvő orosz halászfalucskába akartam menni, a hol a legközelebbi időre főhadiszállásomat szándékoztam felütni.

A czipóhalmok a Pruth torkolat táján

Bizonyos feszültséggel tettük meg útunknak ezt az utolsó kis darabját; — hisz a Duna lapályának eddig látott része, valamint a jobbpart emelkedései már ama földhöz tartoznak, melyet átkutatni szándékoztunk.

Tatár tanya Ciucurovában

Gyakran halljuk és olvassuk is, hogy a Dobrudsa nagy, zárt mocsaras terület. Ez egyáltalában nem igaz: Délen a Constancai (Küstendse) helytartóságban a pusztai típus a túlnyomó. Fa, bokor nem díszíti a 100—200 m magasságra emelkedő, széles boltozatú dombhátakat; szánalmas képet nyújt a sivár kiégetett vidék á hosszú nyári hónapokban, s csak elszórva lakik egy-egy pásztor vagy földművelő, mert a vízszegénység átka e földnek, és a mélyreásott s ennek ellenére is csak alig szivárgó vizű kutak száma csekély. Egészen más a térszin az északi Dobrudsában. A föld itt gazdagon van tagolva, a legkülönbözőbb formáczióval, s petrografiai tekintetben tarka hegysorozatok szelik át az országot, többnyire északnyugat-délkeleti irányban.

Török leányiskola, Issacceában

A dobrudsai szárazföld mélyebb völgyeiben, a hol a vízbőség megengedi, mindenütt telepek vannak, és dívik a földművelés. A föld átlag elég jó minőségű, ha nem is épen kiválóan buja. A földművelést, igaz, még igen kezdetleges módon űzik; így pl. magam is tanúja voltam, mikor tavalyi tarlóra vetettek, a nélkül, hogy a talaj előzetes megmunkálását szükségesnek találták volna. A vetőmagot valami tüskeboronával egyszerűen bekaparják valamennyire a földbe és a munka készen van. Azt mondják, hogy ezelőtt általánosan ily módon dolgoztak, most azonban már a földművesek nagy többsége szántani is szokott, igaz, hogy csak 2—3 hüvelyknyire; a régi kezdetleges módszer, úgy látszik, talán már mégsem fizet. Trágyázni úgyszólván sohasem szoktak; a felhalmozódó trágyát vagy körülkerítésekre, vagy kunyhók építésére használják, vagy pedig kinn a szabad mezőn elégetik. Az állattenyésztés, a szarvasmarhát illetőleg, épenséggel nem válik ki. Közönségesen a szürkés-fehér pusztai marhának kicsiny, ínségesen elnyomorodott fajtáját tenyésztik. A juh-, kecske- és sertéstenyésztést ugyan nagyobb mértékben űzik, de szintén igen ősi módon.

Halil Hassan, Kavedzsi

Nagy elterjedésnek örvend a szőlőművelés, melynek termékei két típusban válnak ki; rubinvörös, egészen könnyű bor Sarichiöjből s más vele szomszédos Fekete-tenger melléki községekből, és valamivel nehezebb bor a keleti vidékekről, különösen Sarica faluból. Mind a kétféle bor rendkivül könnyű, finom, kellemes illatú és könnyedén savanykás ízű, s ezzel eme vízben szegény, vagy legalább igen kétes vizekkel áldott vidékeken felette kellemes ital. A bor igazán nevetségesen olcsó: egy »vadra«-nyi mennyiség (13 liter) a legolcsóbb fajtából 60 centime-be került; ugyanaz a mennyiség a legdrágább régi termésből, melyet találtam, 3 frankba.

Lipován proczesszió husvétkor

A Dobrudsa lakossága sajátságos népegyveleg, a mint épen beletelepítették ókét e gyéren lakott pusztaságra változó uralmaik alatt a törökök, oroszok és a legújabb időben a románok. Az északi rész lakosságának főszázalékát bolgárok és oroszok teszik, délen a tatárok túlnyomók.

Ezüstös-Michahelles sirálytelep Kurt-Bei táján

A dobrudsai szárazföldet köröskörül koszorú alakjában mocsaras föld övedzi, mely közel ugyanoly terjedelmű s melyet a Duna árterülete és hatalmas deltája alkot. Rengeteg kiterjedésben terül el ez a magas vízállások alkalmával messzire elöntött mocsárvidék; lakott területek, telepek úgyszólván sehol sem találhatók benne; csak halászok és vadászok járnak ebben a mérföldekre terjedő nádrengetegben és csak egy kis része használható bizonyos időszakokban legelőnek. Sok helyen teljesen hozzáférhetetlen ez a sós és édesvizü tavakból, tócsákból, holt és élő folyamágakból, füzesekkel borított szigetekből, homokzátonyokból, nádasokból és rétségekből álló kifürkészhetetlen mocsárvilág, — ez a szinte szűzies vadon, a hatalmas, a fenséges rétség, melynek közneve »bálta«.

Periteasca a lagunából a tengerbe

Tulceában márczius 26-ikán két kocsira raktuk meglehetős terjedelmes podgyászunkat, magunk is felültünk és apró bozontos, de felette kitartó lovakkal, egy kifogástalanul épült és jó karban tartott országúton gyorsan hajtottunk Babadagh-ba, mely főhelye annak az alhelytartóságnak, melyben legközelebbi kutatásaimat végezni akartam.

Tanyánk a Sinoi-Limánban

Négy órai utazás után végre a szegényes Babadagh városkába jutottunk. Itt oly gyorsan végeztem a hatóságoknál való bemutatkozásokat, hogy még aznap délután indulhattam további utamra, kiszemelt főállomásom, Jurilovka felé. Egy rétisas és egy barna keselyűpár, melyek alacsonyan keringtek a városnak nevezett alacsony kunyhók és a sajátságosán rendetlenül épült török házak halmaza felett, örvendetes, sokat igérő jósjelnek látszottak.

Tanyánk a Razim mellett

Jurilovkába való érkezésem után mindjárt első este, midőn jelenlétem czélja elterjedt a faluban, jelenkezett már nálam egy félig hivatásos vadász, Petrov Persilof Nassov, kit Petruská-nak neveznek, s én minden további gondolkozás nélkül a legközelebbi napokra vezetőül fogadtam az eleven tekintetű, nagy tárgyismeretet eláruló és általában nagyon rokonszenves fiatal embert. Egy héten át összejártuk vele Jurilovka legközelebbi környékét, hogy mindenekelőtt a területről és az ornis állománya felől szerezzünk bizonyos áttekintést.”

A Prut torkolata

Almásy György 1897. március 25.-én indult első tudományos utazására. Útitársául a német születésű Klingl Jánost szerződtette, aki vadászként és preparátorként segítette a szerző kutatóútját. A „Tegetthoff” nevű hajóval egészen Orsováig utaztak, majd onnan a „Ferdinand Max” gőzőssel Galacig. Három nap pihenőt követően utaztak tovább a „Radetzky” gőzőssel egészen Tulcsáig, ahonnan kocsival mentek délnek, az 55 kilométer távolságban található Jurilovca felé. Almásy itt tervezte „főhadiszállását” felállítani. A megérkezést követően heteken át járták a vidéket, vadásztak és madártani megfigyeléseket végeztek, majd 1897. május 27.-én a „Ferdinand Max” fedélzetén hagyták el Dobrudzsát. Almásy György 1897. június 2.-án érkezett meg Budapestre, és lelkesen azonnal az ornitológiai központba sietett, hogy Herman Ottónak beszámoljon tudományos kirándulásának eredményeiről, de nem sikerült találkozni vele, hiszen éppen akkor Drezdába tartózkodott. Így Almásy Budapestet elhagyta és elindult borostyánkői birtokára. A teljes utazás során 210 madárfajt figyelt meg, melynek nagy részét sikerült is zsákmányul ejteni, így jelentős és értékes állattani gyűjteménnyel tért haza.

Lösz dombok a Prut torkolatnál

Almásy eredeti beszámolóját német nyelven írta meg. A magyar fordítás Vönöczky Schenk Jakabnak köszönhető, aki később Herman Ottó asszisztense lett. A fordítást követően jelenik meg az 1898-as Aquila című folyóiratban a cikk, de ott még két nyelven.  Az egyik hasábban magyar, míg a másik hasábban német nyelven lehet olvasni Almásy beszámolóját, valamint a tudományos eredményeinek részletes bemutatását. Ezt követően aztán a száraz tudományos adatoktól lecsupaszítva jelenik meg a beszámoló a Természettudományi Közlönyben.

A Pyretus tovaszállva

Almásyt olvasni (legyen az György vagy László Ede), mindig élvezetes, de számomra talán még az átlagosnál is élvezetesebb volt ez a mű, hiszen magam is rajongok a madarakért. Persze mai szemmel furcsa olvasni, hogy a madármegfigyelés mellett, zsákmányul is ejtenek olyan fajokat, amelyek ma rendkívül védettnek számítanak. Ha valaki visszaemlékezik Rudolf trónörökös kettő, a blogban is bemutatott fantasztikus művére (Tizenöt nap a Dunán, Utazás a Keleten), akkor ott is tapasztalhatta, hogy a madártani gyűjtéseiket puskával végezték és zsákmányukból komoly mennyiségben szállítottak haza, elsősorban azért, hogy Európa számos múzeumának madártani gyűjteményét bővítsék preparátumaikkal. A fényképezés, majd napjainkban a digitális fényképezés fejlődésével már egészen másként rögzítjük a megfigyelt madár vagy egyéb állatfajok észlelését, de akkoriban erre nem volt lehetőség. Éppen ezért, a mai szemmel tömeges mészárlásnak tűnő gyűjtési módszert felesleges elítélni, hiszen akkor ez szinte az egyetlen lehetséges módja volt a különleges egyedek begyűjtésének, rögzítésének. Madárszeretőknek vagy a madarak iránt érdeklődőknek kimondottan ajánlom az Aguila folyóiratban megjelent teljes művet, míg mindenki másnak a Természettudományi Közlönyben bemutatott rövidebb munkát, mely elsősorban az utazás tapasztalatait és élményeit tartalmazza. Bármelyiket is válasszuk, csodás élményben lesz részünk. A hosszabb és rövidebb munka egyaránt letölthető a blogban, így csupán pár kattintás után élvezheti az olvasó, Almásy György olvasmányos írását. A szerző ezt követően is velünk marad még, hiszen időszaki kiadványban jelent meg további olyan munkája, amely rövidesen az ELBIDA projektben is bemutatásra kerül.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Post comment