3 éves az ELBIDA projekt. Az évforduló alkalmából mindenképpen egy kiemelkedő munkát szerettem volna bemutatni, pláne azok után, hogy az előző bejegyzésben Szőgyi Gusztáv műve nagyon alacsonyra vitte az olvasmányélmény szintet. Rudolf trónörökös általam régóta vadászott első magyarul megjelent úti beszámolója azt gondolom éppen megfelelő az évforduló alkalmából. Minden tekintetben fantasztikus kötet, mely a gyűjteményem egyik igazi ékköve.
Hideg, igazi téli nap volt 1881 februárjában, amikor vonatra szállt Bécsben egy nyolcfős csapat és Trieszt felé vette az irányt. A csapat egyik tagja Rudolf Ferenc Károly József osztrák főherceg, magyar és cseh királyi herceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse volt. 1881. február 9-én vette kezdetét Rudolf trónörökös keleti utazása, amely történéseiről aztán két évvel később jelent meg „Utazás a Keleten” című fantasztikus műve, Brankovics György fordításában. A ritka kötetre régóta fájt már a fogam, hiszen a szerző korábban bemutatott „Tizenöt nap a Dunán” című ugyancsak ritka könyve is különleges olvasmányélményként él bennem. A vadászkalandokkal ez esetben is bőven fűszerezett útleírás 1883-ban jelent meg Budapesten, a Lampel Róbert féle könyvkereskedés gondozásában. A két kötetes mű összesen 460 oldal. A magyar nyelvű kiadásban csak néhány szövegközi, díszítő illusztráció található, ugyanakkor a két évvel később Bécsben megjelent német nyelvű kiadásban számos, fantasztikus kép található, mely az útitárs Franz Pausingernek köszönhető. A blog bejegyzésben illusztrációként az 1885-ös bécsi kiadás képeit használom. Rudolf trónörökös életéről ebben a bejegyzésben nem írnék újra, mert az ELBIDA projektben a „Tizenöt nap a Dunán” című könyvének a bemutatásakor már részletesen megtettem, így ott az elolvasható.
 |
| A német nyelvű Bécsben megjelent mű |
 |
| Extrém ritka kötésváltozat a magyar kiadásból |
 |
| A díszes kötésváltozatú magyar kiadás |
Részlet a könyvből:
„A sátrak csinos szövetekből s kényelmesen rendeztettek be; két-két ur lakott együtt mindegyikben s a szellős otthon, ágyakkal s még asztalokkal is kedveskedett. Nyilt tűzön jó ételeket készíteni s a sátrakat gyorsan és kényelmesen felépíteni, azt egyedül csak a keletiek értik, utazzék tehát a ki teheti, e pompás emberekhez.
Ebéd után dohányoztunk, csevegtünk, s a jövő napra terveket csináltunk; 10 óra felé csend uralkodott a sátortáborban, kisérteties fehér köpenyegeikbe burkoltan, a szabad ég alatt, az arabok is feküdtek már a homokban.
Az éj korántsem mult el oly simán, mint azt, a gyönyör est után, reméltük. Erős szélvihar támadt s egy kissé nagyon is durván fütyült sátraink között. Hassán, a tolmács, egyik sátortól a másikhoz csúszott s a karókat mélyebbre verte a földbe.
Nagybátyám s az én sátramnak, mi ketten együtt alvánk, egyik oldalfalát szakította el a forgószél, s igy a hűvös léghuzam által felébresztetvén álmainkból, a ránk mosolygó csillagos eget elég alkalmunk volt megbámulni.
Szerencsére a kár csakhamar helyreüttetett s reggel felé elveszté a vihar erejét.
Igen korán, még napkelte előtt reggeliztünk ; a sziget partjain akartunk elszéledni, hogy a vízi madarak húzását megfigyelhessük s lesre kedvez helyet keressünk.
Alig hagytuk el sátrainkat, már is temérdek kormoránt, kócsagot, külömböző kacsákat és gödényt láttunk húzni; az utóbbiak nagyon nevetséges tünemények; hosszú csőrük furán fityeg alá s az otromba nagy testet, látszólag, még a megmérhetlen szárnyak is csak nagy nehezen tudják a levegőben fenntartani, dacára annak azonban jó és kitartó repülők. A nagyherceg és én, a sátraktól nem messze, a lapos partra mentünk s ott, a mennyire lehetett, a fűzfalombok között rejtettük el magunkat.
Mindenféle szárnyas vonult el felettünk; néhányat el is ejtettünk ; a húzás nem veszett kárba, s felette rövid ideig kellett az egyik lövéstől a másikig várakozni; jégmadarunk megnagyobbított de megrosszabbított kiadásából: a szürke halászból is ejtettünk egynéhány példányt, a gödény azonban — sajnos — nem jött lőtávlatunkba.
Minden oldalról hallatszott a fegyverropogás s jó zsákmányt remélhettünk; első nap nagyon bizalmasak még az idegenhez az állatok; két nap múlva kipusztítottuk már az állandó vadat a szigeten s a húzó madarak nagy körben kerülték ki a veszedelmes sziklát.
Egy óra múlva vége volt a reggeli
húzásnak s a sátrakhoz visszatértünk; közvetlen közel lőttem le néhány perc
alatt két halászsast, a melyek fejem fölött húztak.
Az urak egymásután érkeztek zsákmányaikkal haza; legjobban járt Pausinger; közel a sátrakhoz egy jelentéktelen bokor mögé rejtőzött s rövid idő múlva egészen alacsonyan egy gödény repült feléje, melyet fegyverbiró művészünk egy lövése szerencsésen leterített.
Mielőtt a nap további vadászati élményeit ecsetelném, a sziget leirását kell előre bocsátanom.
A keleti és a délkeleti partnak egy része lapos és bokros, minden egyéb része meredeken es törmelékes sziklafal: a szigetnek csak legéjszakibb pontján van egy kis hely a hol a part sekélyes s kicsiben lagunaszerű, posványos.
A part és a sziklakúp között sík tér terül el, amely 300 lépésnél egyetlen ponton sem szélesebb s finom homokkal fedett.
A sziget éjszaki oldalán e síkságot a sziklakúpról elvált s legördült nagyobb kövek s kőtuskók borítják. Azt a néhány parti bokrot kivéve, mindenütt kopár, a legvéznább fű sem tenyész sehol. A tó folytonosan alámossa az omladékony partokat, s nem sokára csak a rendületlen sziklakúpból fog a sziget állani.
Rövid idő mulva ismét elhagytuk, nagybátyám és Taxis herceg, Saurma báró és én, sátorhelyünket. Szándékunk az volt hogy egy pontról két csoportban, mindegyik néhány borzebbel kiindulva, a hegykúpot átkutatjuk s egymás felé vadászva, az éjszaki oldalon ismét összetalálkozunk.
Az első sziklatuskók közül két triel repült fel, melyek közül egyet lelőttem. A sziklák között szabadon bocsátott ebeket a derék Osman vezette. Ekkor egy érdekes, de igen fáradságos vadászat vette kezdetét: a sziklalapokon s a kőtuskókon át kellett ugrálnunk, hogy az ebeket követhessük. A hegyképződés felette csodás: a leghihetetlenebb alakú kövekre talál itt az ember, nagy gombához hasonlít a legtöbb; alól minden üres s folyosókkal keresztezett; a repedéseken s gyakran széles hasadékokon keresztül, melyeket át kellett ugrani, lehetett csak a sötét folyosókba belátni, melyekben a borzebek, időről-időre elbújva, vadásztak.
E sziklarepedések egyike előtt csaholni kezdtek az ebek s a kövek kőzött szimatolva tűntek el. Néhány másodperc múlva egy hiúz ív alakú ugrásokkal hagyta el rejthelyét.
Oly sziklapárkányon állottam, a mely alatt ugrást kellett váltania.
Első lövésemre a tüzelés alatt összerogyott, de ismét összeszedte magát s a o-serétnek csak a második töltése teríté le teljesen.
Kiválóan hatalmas, szürke színű állat volt, fülein szörcsomókkal, valóságos afrikai sivatag-hiúz, európai rokonánál nagyobb és erősebb.
A nagyherceg ezalatt a hegy ellenkező oldalát kutatta át az ebekkel. Kétszer látott hiúzt, de mindig oly rövid pillanatra, hogy lövésről szó sem lehetett. Az előre megállapított ponton összejöttünk s azután együttesen, az összes kutyákkal kutattunk. Csakhamar felhangzott a borzebek vidám csaholása: utánok siettünk tehát, nagybátyám azonban, a kin most a lövés sora volt, nem követett a sziklákon elég gyorsan, s igy a hiúz minden baj nélkül hagyta el rejthelyét, hogy a kövek között ismét eltünjék. Az ebek, a mennyire a lejts sziklákon rövid lábaik engedték, gyorsan követték a nyomot. Néhány perc múlva megállító csaholást adtak az ebek egy verem szájánál, a mely egy óriás sziklatuskó alatt vezetett; a szikla túlsó oldalán a verem tág kijárata volt látható.
Rövid felszólításra több borzeb az üregbe hatolt. A hiúz, ugy látszék, zsákutcába szorult, mert erős küzdelem fejlődött ki. A megvert ebek panaszhangjai, a bátran küzdök víg csaholásával s a hiúz vad morgásával vegyültek össze. Majdnem egy óráig állottunk a verem mellett s a helyzet nem változott; az ebek kicsalása volt most főfeladatunk , hogy a hiúznak alkalmat adjunk a megugrásra.
Végre porosan és a küzdelemtől fáradtan egymás után jelentek meg az ebek, kettő azonban sehogy sem akarta elhagyni a vermet.
Egyszerre egy sziklahasadékot fedeztünk fel, a melyből legjobban hallatszott ki a kutyák hangja: a hasadékot a lehetőség szerint megnagyobbítottuk s én egy póznával vizsgálván meg a verem bensejét, rögtön egy puha tárgyra akadtam. Midőn a póznát felhúztam, szürke hiúzszőr függött azon. Óvatosan betekintve, megpillantottuk a hiúz szemének zöld fényét. Az állatra ütögettem most a póznával, a mint csak lehetett s néhány perc múlva éreztem, hogy a puha test eltünt. A föld alatti vadászat, a menekvő hiúz és az ebek zörömbölése hallatszott csakhamar.
Néhány másodperc múlva hosszú ugrásokban jelent meg a szürke legény a nyilás előtt, a hol a nagyherceg állott.
Egy jól irányzott lövés fogadta őt; félig gurulva, félig mászva, egy nagy kő alatti rejtekhelyhez vonszolta magát a súlyosan megsebesült állat. Szerencsére a derék ebek hátsó talpainál fogták a hiúzt s igy sikerült Taxis hercegnek, a szikla alá mászva, szarvas-gyilokkal keresztül döfni az állatot. Szép, de kisebb példány, nőstény, s korántsem oly nagy és hatalmas, mint az általam elejtett hím, feküdt előttünk.
Ez eredmény után felhagytunk a további kutatással s a fáradt, többé-kevésbé megsebzett ebekkel sátrainkhoz tértünk.
Az idő a délelőtti órákban megromlott. Világosszürke felhők fedték az égboltozatot s néhányszor finom eső permetezett, a mi itt a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az éjszaki vihar ismét fokozódott s az elmúlt nap pörzsöl melegét, a gyors változás folytán még érzékenyebb hűvösség váltá fel. A tó hullámai magasra csapkodtak s a halászok kijelenték, miszerint ily körülmények között, a sziget elhagyása, a lehetetlenségek közé tartozik.
A világtól tehát Robinson módjára el valánk e kis szigeten zárva.”
Rudolf trónörökös kíséretében a keleti vadászexpedíción részt vett még Rudolf nagybátyja a toszkánai nagyherceg, gróf Waldburg tábornok, az udvari plébános Mayer apát, Eschenbacher őrnagy, Hoyos József gróf és a híres állatfestő és grafikus Franz Pausinger. Bécstől az Adriai tengerig tartó szakaszon útitárs volt még Wilczek János gróf (Ausztria egyik leggazdagabb embere, az északi sarki expedíciók buzgó pártolója, Rudolf meghitt barátja) azonban ő más irányba, Olaszország felé folytatta saját útját. A hét fős kelet felé igyekvő csapat a Trieszt melletti Miramar kastély kikötőjéből indult, a Miramar nevű hajóval Egyiptom felé. Pár nappal az indulást követően Zákinthosz (Zante) szigetén egy kis pihenőt tartottak. Február 16-án indultak csak tovább és rá két napra érték el Alexandriát.
Rövid tartózkodás után továbbutazott a társaság Kairóba, ahol volt alkalmuk a khedive vendégeként több piramist is megtekinteni. Kairóból vonattal a Nílus mentén körülbelül 100 kilométert délebbre mentek, ahol Saurma német konzul vendégeként Fajjúm (Fájum) tartományba vadásztak. A „fajumi zöld szigeten” töltött pár nap eredményeként, hiúzokat, farkasokat, nyulat, valamint közel 200 madarat, köztük gödényeket, sasokat, keselyűt és számos egyéb fajt zsákmányolt a vadásztársaság. Az utazás folytatásaként a khedive által rendelkezésükre bocsájtott „Feruz” nevű gőzössel indult a csapat a Níluson dél felé, egészen Asszuánig. Természetesen ez idő alatt is folyamatosan vadásztak. Az utazásuk legdélebbre eső állomása itt volt, majd innen több megállóval tértek vissza Kairóba. A könyv első fejezete ezen a ponton ér véget.
Kairóból egyből még nem utazott tovább a társaság, hanem számos kisebb kirándulást, utat indítottak a városból. Jártak Damiettában, eljutottak a Menza-leh tóhoz, Port-Saidba, Iszmáilijába és Szuezba. A kirándulásokat követően indult tovább a csapat a Szentföldre. Jaffába érkezésüket követően lóháton haladtak tovább Latrun érintésével egészen Jeruzsálemig. Innen aztán lóháton bejárták a vidéket. A Jordán folyó mentén és a Holt-tenger vidékén sokat vadásztak. Szentföldi kalandjaik utolsó hetébe a társaság néhány tagját, köztük Rudolf trónörököst is, lázas betegség döntötte le a lábáról. Haifába visszatérve végül április 13-án a Miramar fedélzetén vettek búcsút a “Kelettől”. Április 17-én rövid, pár órás korfui pihenő után továbbindultak, majd 20-án értek Triesztbe, onnan pedig 21-én elindulva másnap tértek vissza Bécsbe.
A közel két és fél hónapos vadászexpedíció eredményeit a kötetben egy függelékben részletezi a szerző. Az út során 39 emlősállatot, köztük több hiénát, farkast, sakált, hiúzt, nyulat és vaddisznót ejtett el a társaság. A zsákmányul ejtett emlősök száma azonban eltörpül a madarakéhoz képest. Összesen 124 faj 1020 példányát sikerült puskavégre kapnia a vadászcsapatnak, köztük számos, ma már ritka ragadozó madarat is. A zsákmányjegyzék végén, hogy teljes legyen a kép, szerepel még egy 96 cm hosszú „varan-gyík” (vélhetően valami varánusz féle lehetett) , továbbá egy nagy kígyó és egy nagy fekete gyík is. A záró függelék második felében pedig madártani megfigyeléseit részletezi a szerző, mégpedig a zsákmányul ejtett és zsákmányul nem ejtett, de észlelt madarakat számba véve.
Rudolf trónörökös második az ELBIDA projektben bemutatott műve egészen kitűnő munka. Lebilincselő, olvasmányos, jó stílusban megírt útleírás, amely sokak számára lenne kedves olvasmány, amennyiben elérhető lenne. Az eredeti 1883-as mű, ritka és drága, az a kategória, amelyet nem lehet olcsón beszerezni, meg kell fizetni az árát, hiszen keresett műről van szó. Megjelent a mű reprint kiadásban is a német nyelvű műben látható illusztrációkkal feljavítva, de ez is nehezen és még mindig drágán érhető csak el. Akik azonban birtokolni nem, csak elolvasni szeretnék, azoknak szerencséjük van, hiszen az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárából ingyenesen letölthető a különleges útleírás. Vadászoknak és útleírás rajongóknak kötelező kötet, de gyakorlatilag mindenkinek bátran ajánlom, hiszen minden szempontból magával ragadó könyv az „Utazás a Keleten”.